Orbán ajándéka: a centrális erőtér vége

A magyar politikai rendszer egészét tekintve 2020-szal új időszámítás kezdődött a kormány és az ellenzék viszonyát tekintve, még ha új korszakba persze nem is léptünk. Meglepő módon az ellenzéknek segítő végső lökést éppen Orbán Viktor jelentette be szombaton az önkormányzatok eddig nem látott mértékű csuklóztatásával.

A koronavírus-járvány árnyékában az idei év volt az, amikor kijelenthetjük: felbomlott a centrális erőtér. Ugye ez volt az a közéletben is igen népszerűvé vált fogalom, amivel jellemezhettük a 2010 utáni magyar pártrendszert. A leírás szerint ebben a rendszerben reálisan csak egy, a politikai paletta közepén található szereplő szerezheti meg a többséget, akitől jobbra és balra is találhatóak szereplők. Utóbbi szárnyaknak természetesen nincsen esélyük önállóan többséget szerezni.

A 2010-ben megszilárdult erőviszonyokat a pártok szintjén csak tovább erősítette a 2014-es és a 2018-as kétharmad is, hiszen mindkét esetben csupán a baloldali pártok egy részének esetében történt választási összefogás. Ez viszont vajmi kevésnek mutatkozott a mindenkori legerősebb pártnak kedvező választási rendszerben, de akár még a Jobbikkal szemben is. Ez a rendszer mostanra viszont részben az ellenzéki pártoknak, részben meglepő módon éppen Orbán Viktor válságkezelésének köszönhetően 2022-ig láthatóan felbomlott.

Az ellenzéki pártok: katapultálás és behódolás

Az ellenzéki térfélen már 2010 óta zajlottak hol sikeresebb, hol kimondottan káros dinamikák új pártok, mozgalmak alakulásával, belső vitákkal, előválasztási és választasi taktikákkal. Vannak, akik a tavaly októberi önkormányzati választást jelölték meg egyértelműen a centrális erőtér felbomlásának dátumaként. Ezen megállapításokkal több ponton is lehet vitatkozni, kezdve azzal, hogy bár látványos volt az ellenzék nagyvárosokban aratott diadala, mégsem történt országos változás, nem rendeződött át akkor a pártstruktúra.

Magam úgy vélem, hogy a centrális erőtér ellenzéki oldalról való lebontása a 2018-as országgyűlési választások másnapján kezdődött: ekkor kerültek ki egyes esetekben már formálisan is, másoknál csak pár hónappal később azok az ellenzéki vezetők a politika középpontjából, akik a Fidesz legyőzésének kulcsát saját vezéregyéniségükben és mindösszesen a mögöttük álló párt szavazóiban látták. Sok szempontból ez, a legutóbbi országgyűlési választás volt a legnagyobb csapás azok számára, akik hittek abban, hogy beállva Vona Gábor, Szél Bernadett, Gyurcsány Ferenc, Juhász Péter vagy éppen Karácsony Gergely mögé önmagukban képesek lesznek változást elérni, legalább megkapargatni a NER gránitoszlopait.

Ki-ki a maga konzekvenciáit levonta, távozott a közéletből, visszavonult a hivatásos politikusi léttől, vagy éppen rövid- vagy hosszútávon partvonalra sorolódott. És persze ezt követően alakulhatott meg például a Mi Hazánk és Szanyi Tibor vagy Bencsik János platformja is és egyéb, a Jobbik frakciójából később kilépő képviselők is

Leegyszerűsítve: aki nem akart Gyurcsány Ferenccel egy platformra kerülni, és esetleg még az üzleti lehetőséget is meglátta egy különutas ellenzéki politizálásban, az az utóbbi két évben távozott a pártokból, új alternatívákat próbált létrehozni.

A hirtelen vezetői vákuumba kerülő pártok többsége pedig felismerte, hogy minden viszolygásuk ellenére is, a választói akarat az összefogásban csúcsosodik ki. Ezt már jól mutatta a 2018-as kampány is. A választások után meg olyan szimbolikus események, mint a két évvel ezelőtti rabszolgatörvény elleni tüntetés és az MTVA-székházban és előtt zajló akciók.

A pártok oldaláról persze egyáltalán nem mindegy, hogy ha már összefogásra kerülne véletlenül a sor, ki milyen állapotban, milyen támogatottság mellett érkezne meg egy tárgyalóasztalhoz. Az utóbbi másfél év ezen is csavarni tudott egyet, hiszen a maga nemében kimagaslóan magas, minden esetben a legaktívabb szavazókat megszólító választáson, a 2019-es európai parlamenti képviselők választásán az MSZP, a Jobbik és az LMP teljesen becsődölt a DK és a Momentum javára.

És persze az sem volt véletlen, hogy éppen a maguk számára komoly sikerként elkönyvelt tavaly májusi EP-választás után dobta meg Gyurcsány és Fekete-Győr is a maguk jelöltjeit a főpolgármester-jelölti előválasztási küzdelembe: ők tudták betölteni az ellenzéki térfélen nyíló űrt.

Folytatva a sort: a tavalyi önkormányzati választás nagy csapást mért a Fideszre és láthatóan meglepte az ellenzéki pártokat és szavazóikat is, hogy 2002 után újra komoly baloldali sikereket értek el egy helyhatósági választáson. A Fidesz viszont tudatosan építette le az önkormányzatok súlyát, tudatos volt a centralizáció, így még egy több stratégiai fontosságú települést is elvesztő, kimondottan rossz választási teljesítmény sem okozott volna érvágást a kormánypártnak. És ezt, ha minden korábbihoz képest is közelebb volt hozzá, az ellenzék nem tudta megugrani. Arra viszont jó volt ez a választás, hogy igazolják saját maguk és szavazóik számára, hogy a Fidesz leválthatónak tűnik (legalábbis, ha nagyvárosokról van szó és 15-20 százalékkal alacsonyabb a választási részvétel, mint egy országgyűlési voksolás esetében).

És így érkeztünk el a 2020-as évhez, ahol a kormányt a válságkezelés kötötte le, az ellenzék közben pedig lefolytatta a maradék belső ütközeteit is és egy teljes körű összefogás mellett tettek hitet: nyíltnak mondott versenyen kiválasztott közös jelöltekkel, közös listával és közös miniszterelnök-jelölttel, valamint közös kormányalakítási törekvésekkel. A maguk részéről tehát úgy tudták áthidalni a centrális erőteret, hogy a jobb oldali pólus balra mozdult el, közben pedig minden oldalról vagy maguktól, vagy valamilyen ráhatás következményeként

A Fidesz: válságkormányzásba oltott büntetések

Szögezzünk le egy megállapítást gyorsan: Orbán Viktor az önkormányzatok pénzügyi helyzetét sújtó döntései politikai értelemben valójában rendkívül hasznosak, pozitívak az ellenzék számára. Az ellenzéknek ugyanis tálcán kínálta fel a miniszterelnök a lehetőségeket, rögtön mindjárt kaptak egy A-menüt és egy B-menüt is.

Az előbbi takarja azt a forgatókönyvet, amikor a kormány részben vagy egészben befoltozza a nagyvárosok önkormányzatainak költségvetésén esett lyukakat. Ekkor minden ellenzéki városvezető és persze az országos ellenzék is örömtüzek gyújtása mellett üzenheti meg a világnak: „Orbán elvette a helyi közösségek pénzét, de mi visszaszereztük”. Nyilvánvalóan ehhez a csomaghoz társulna egy erős kormánypárti narratíva felépítése is, miszerint „arról sosem volt szó, hogy a kormány büntetné az önkormányzatokat, sőt támogatja őket és hazudott az ellenzék, amikor azt mondta, hogy forrásmegvonások lesznek”. Egy ilyen helyzetben túlságosan innovatív üzenetet nem tud nyújtani a kormánypárti kommunikációs gépezet, ahhoz sokkal meglepőbb szakpolitikai fordulatot kellene húzniuk.

A második forgatókönyv ennél valamivel egyszerűbb: a kormány tényleg nem fogja értelmezhető mennyiségben és formában kipótolni a sokmilliárd forintnyi bevételkiesést, sőt akár további centralizációval, az önkormányzati feladat- és hatáskörök központosításával csökkentené a városok terheit és mozgásterét. Nyilvánvalóan ez utóbbit a választások előtt már nem lehet kivitelezni, még a kisebb alrendszerek esetében sem.

Az ellenzék számára viszont mindkét esetben ott van a soha vissza nem térő lehetőség:

Már most is látható, hogy ez a lehetőség komoly fegyvertény, az ellenzéki összefogás megerősítése és saját átláthatónak tűnő önkormányzati politikájukban is. Hiszen a kormánypárti oldalon felmerülő korrupciógyanús, összeférhetetlen, vagy legalább botrányszagú ügyek (mint például a budapesti busztender) ezt követően egyszerűen a forráshiány miatt nem igazán merülhetnek fel, nem igazán tudhatnak erőre kapni.

Mindez nem jelent mást, minthogy Orbán Viktor az idei évben, a válságkezeléssel összefüggésben olyan döntéseket hozott meg, amire egyszerűen nem lehetett más ellenzéki válaszokat adni, mint az egy közös választ. A közel tíz éven át tartó „oszd meg és uralkodj” politika, a mindenkori ékverés, a különbségek kihangsúlyozása eljutott arra a szintre, ahol az ellenzéki szereplők között már több a hasonlóság, mint a különbség.

Persze ennek egyik olvasata lehet az, hogy a korábbi markáns ideológiával rendelkező pártok feladták öntudatukat, hogy szövetkezzenek Gyurcsány Ferenccel – ahogy azt a kormánypárti sajtó évek óta hangsúlyozza. De az idei évben, különösen a borsodi időközi választáson induló, talán a lehető legrosszabb, legellentmondásosabb jelöltnek számító Bíró László esete mutatta meg, hogy az ellenzéki oldalon süket fülekre találnak a kormánypárti kommunikációs offenzívák.

Persze, afelől valószínűleg nem lehet kétségünk, hogy a kormánypárt számára a következő másfél évben a legfőbb politikai üzenet a másik oldalon levő szereplők „antiszemita/szemkilövető/hazaáruló” múltja és az egész összeborulás elvtelensége lesz, mégis ez talán egyre inkább megmarad a saját törzsszavazók szórakoztatásának. Az ellenzéki összefogás mostani tudásunk szerint saját, éveken át tartó belső dinamikájának és éppen Orbán Viktornak a már egy közös ellenzéki tábort támadó politikájának köszönhetően tudott megszilárdulni.

Hogy ebből ki fog kikerekedni győztesként, ma egyetlen ember sem tudja Magyarországon – és talán pont emiatt érezhetjük mindannyian, hogy új politikai időszámításba léptünk.

Olvass még a Paradigma Intézettől az Azonnalin & kövesd őket Facebookon!

FOTÓ: Orbán Viktor Facebook-oldala