Miért a pozsonyi csatáról csinálnak filmet, ahelyett, hogy a 20. századról keresnének konszenzust?

Nem dolgoztuk még fel a történelmi traumákat, máig kettős értelmezése van Trianonnak, a világháborúknak, az átkosnak, sőt, a rendszerváltásnak is. Helló, nem ez lenne inkább az égetőbb feladat?

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A Pozsonyi csata című animációs történelmi-fantasztikus film kapcsán már vagy tucatnyian elmondták a magukét. A történelmietlenségekről, az idejétmúlt grafikáról, satöbbi. Engem nem is ez érdekel annyira, sokkal inkább az, hogy mit akar üzenni nekünk a film megrendelője, azaz a magyar kormány, elsősorban Kásler Miklós főideológus. Miért a témaválasztás, milyen történelmi párhuzamok miatt veszi elő, aktualizálja a témát?

Maga a film számomra leginkább azért volt csalódás (szerintem életemben először kapcsoltam az M5 csatornára), mert kínosan vontatott és unalmas volt. Ha egy múzeumba elkészítenék ennek a tízperces kivonatát, semmiről nem maradnánk le. A film felénél még mindig az ominózus csata előtt jártunk, annyira visszanyúltak a történetet beágyazó ecsetelésbe. Tűnhetne mindez szájbarágásnak, ha nem kandikálna ki mögüle az emberierőforrás-miniszter (ezt a megfogalmazást sose szerettem, mi vagyunk mi, valami kibányászandó nyersanyag?) vágyvezérelt történelemértelmezése, amiben

Ráadásul mindezt a kereszténységgel megfeleltetve, egybegyúrva. Innen nézvést érthető igazán a témaválasztás. Mit is üzen nekünk a szerző, mire gondolt tehát a költő? Hogy mi kulturálisan amolyan kompországnak számítunk Nyugat és Kelet között, az előzőhöz tartozunk földrajzi értelemben, politikailag, de ne feledjük a gyökereinket, legyünk nyitottak mindkét irányba. Lásd: keleti nyitás, Új Selyemút, Türk Tanács, orosz és kínai barátkozás, miegymás. Hát ezért.

Egyetlen baj van csupán ezzel, a ma magyar emberét nem ilyen kérdések, dilemmák foglalkoztatják, nemigen gondolkodik ezeréves távlatokban, gyakorlatiasabb és profán módon a bizonytalan holnap, a ma és az ezt meghatározó közelmúlt sokkal inkább foglalkoztatja. Ez utóbbival kapcsolatban vannak ordító hiányosságaink.

Helló, nem ez lenne inkább az égetőbb feladat?

Hogy ezt a társadalmi megosztottságot elkezdjük felszámolni?

Hogy ne egymás ellensége legyen magyar a magyarnak?

Hogy betemessük végre az árkokat?

Ehhez szükségeltetne egy egyetértési minimum!

Ilyesmiről várnék én filmet. Tudom, hogy ez sokkalta ingoványosabb talaj, mint a régmúlt általi hamiskás identitásképzés. Hiszen mindenki sérült valamiképpen ebben az időszakban, ezért nagyon nehéz hozzányúlni a témához. Mégis elkeserítő ennek a hiánya, ami hozzásegíthet a feldolgozáshoz, a túllépéshez, az elengedéshez. Legfeljebb két olyan filmet tudnék kiemelni, ami ezt a funkciót teljes mértékben betölti: A tanút és A tizedes meg a többieket. Ugyanis mindkét filmben a főszereplő nem is annyira alakítója a történelemnek, mint elszenvedője. Akart a fene harcolni vagy éppen szürreális, utópisztikus világban, emberidegen elnyomásban élni, dehogy. Ezt érzi az átlagember, ezzel a nézőponttal tud azonosulni.

Ehhez képest ennek az ellenkezőjét nyomja az arcunkba ez a Pozsonyi csata: „az ősi törvény szerint minden szabad magyarnak a zászlók alá kellett gyülekeznie” vagy „nem is a dicsőségért, hanem az életükért harcoltak”. A film ezen imperatívuszai, mint áthallásos párhuzamok a kormány aktuálpolitikájából (lásd: Brüsszel, szabadságharc, Soros mindenhol) bevonnak, feltüzelni akarnak, harcba hívnak.

Egy rövid személyes szálat hadd engedjek meg magamnak: olasz kéttannyelvű gimnáziumot végeztem, így a nyelvvel együtt lehetőséget is kaptam egy másik kultúra alaposabb megismerésére, megértésére. Jóllehet, Olaszország sokkal fiatalabb (holott jóval antikabb gyökerekkel bír) és sokkal összetettebb, heterogénebb népek lakják, mégis: az újkori felemelkedésük, sikertörténetük az egyertértési minimumokból és az összefogás kényszerűségének megértéséből fakad.

Hogy mennyiben kapcsolódik mindez az eredeti felütéshez? Úgy, hogy mindebből az olasz filmipar derekasan kivette a maga részét. Már csupán azzal is, hogy a sztenderdizált államnyelvet, Dante firenzei dialektusát eredetileg nem sokan beszélték, ennek megváltoztatásában a média szerepe kulcsfontosságú. Ellenben az olasz filmipar ennél sokkal többet tett: segített feldolgozni szó szerint minden egyes korszakát Itáliának. Nem is annyira a neorealizmus korszakos műveire gondolok ilyenkor, hanem sokkal inkább egy átlagembert megszólító műfajra, a vígjátékra, márpedig a commedia all'italiana teljes mértékben képes volt ezt a funkciót betölteni.

Ott a Nagy háború (1959) című film az első világháborúról, két színészóriással, Sordival és Gassmannal, ami A tizedes meg a többiekkel rokoníthatóan olyanokról szól, akiknek esze ágában nem volt háborúba menni, akaratlan hősiességük inkább a véletlen és a büszkeségük számlájára írható. A második világháborút hasonlóképpen kényszerű sodródásként mutatja be a Mindenki haza! (1960) című film. Megannyi film készült a fasizmusról (pl: Fehér telefonok), majd a boom industriale, az olasz gazdasági csodaként emlegetett időszakról és annak következményeiről (pl: Fantozzi).

A sor máig folytatható.

Ehhez képest üdítőleg hatott a Hídember is még az előző kurzusból, de csupán a címe és a témaválasztás miatt, mert sajnos az se sikerült túl fényesre. Mondom ezt úgy, hogy amúgy nagyon kedvelem Bereményi Géza munkásságát.

Sok esélyt sajnos nem látok a jövő nagy műveinek megszületésére, mert ahhoz elengedhetetlen, hogy túllépjünk végre a fekete-fehér, a jó-rossz, mi-ők polarizált világképén. Ahol csak „mi” létezünk, és nincs külön „nemzeti oldal”, mindenki magától értetődően a nemzet része. Ez utóbbi mondatomat a kormánypárt, az ellenzék és úgy általában mindannyiunk kritikájaként is mondom.

A szerző borász a pécsi borvidéken. Olvass még tőle az Azonnalin! Vagy épp vitáznál inkább vele? Írj!