Így értjük félre az alapjogainkat

Hogyan lehet alapjog, amihez más munkája kell? Miért nem önként segítünk azoknak – és csak azoknak – akik rászorulnak, ahelyett, hogy újabb alapjogokat kreálunk mindenkinek?

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Nagyon fontos dolog, hogy tisztában legyünk az alapvető jogainkkal, azonban azt tapasztalom, Magyarországon elég furcsán állunk ehhez a kérdéshez. Persze nem mindenki használja olyan groteszk módon az „alapjogok” kifejezést, mint a nevében ezekért harcoló, közben az azokat folyamatosan csorbító kormány melletti kiállásra létrejött „civil szervezet”. A két szélsőséges végletbe viszont nagyon könnyű belefutni.

Az egyik azt mondja, a jogok puszta említése is egyfajta ilyen önző-követelőző dolog, bőven elég, ha a kötelességeinket ismerjük (ezt a többség nála fiatalabbaknak szereti mondani, de nem ritka, hogy önmagára nézve is így gondolkodik). Ez az elmélet ott hibádzik, hogy noha természetesen rossz, ha valaki úgy él, hogy a vállalt feladatait igyekszik elodázni, de erre vélhetően mindig lesz, aki kellő erélyességgel figyelmeztesse, míg a másokkal szemben érvényesíthető jogainkat sokszor egyáltalán nem kötik az orrunkra.

A másik véglet pedig, aki szerint minden, kis túlzással már a Netflix-előfizetés is alapjog. Ebben a cikkben elsősorban velük foglalkozok. Sokféle definíció létezik az alapjogokra, a jogokat sokan jogosultságként értelmezik.

Harry Binswanger amerikai filozófus ezt így fogalmazta meg: „Egy jog sem jogosultság. (…) A jogok olyan elvek, amelyek azt mondják, hogy szabad kell légy valamire, nem arról szólnak hát, hogy ezt vagy azt a dolgot megkapd, mert valaki szerint arra van szükséged.”

Ebből pedig két nagyon fontos dolog következik.

„A lakhatás alapjog”

Az egyik, hogy alapvetően át kell gondolnunk:

Hiszen ha az én alapjogom a lakhatás, akkor neked kötelességed ingyen házat építeni nekem kvázi rabszolgaként? Persze nem, majd állam bácsi finanszírozza, vághatjuk rá. Ugyanakkor ez esetben ugyanez a helyzet, csak sok részre szétosztva.

Azáltal, hogy új és új, egyébként érthető szükségletünket mások adójából kívánjuk finanszírozni, alapvetően azt várjuk el, hogy mások mellett az úgynevezett második generációs, gazdasági és szociális jellegű alapjogok biztosítása érdekében amúgy is túladóztatott polgártársaink még egy kicsit értünk dolgozzanak. Hiszen ne feledjük el: alapvetően mindannyian azért veszünk részt valamilyen formában a piac adásvételi folyamataiban, hogy a saját szükségleteinket kielégítsük.

Meggyőzően lehet tehát amellett érvelni, hogy a lakhatás, az élelmezés, a művelődés, a tisztálkodás, a fogamzásgátlás, és még egy sor dolog alapvető szükséglet: de ha egyszer mindenki számára az, miért kölcsönösen egymáséról gondoskodjunk, miért ne mindannyian a magunkéről?

Mindez egyfelől így azért nem szolidaritási kérdés, mert az adózás kötelező, annak tehát semmi köze nincs a tényleges szolidaritáshoz, szemben az önkéntes segítségnyújtással. (Nagyjából olyan törvényi kötelességből szolidarítani, mint azért nem ölni, hogy a halálom után ne égjek el a pokolban.)

Másfelől pedig tegyük fel a kérdést: ezekre valóban mindenki egyformán rászorul? Hiszen pont a szegények rossz lakhatási körülményeivel szoktak érvelni a lakhatás mint alapjog mellett, csak akkor nem tudom, miért nem ezt mondják.

A jelenlegi társadalmi berendezkedésünk jelentősen ráépül az állami újraelosztórendszerre, ugyanakkor nem jó irány, hogy újabb és újabb dolgokat várunk el, hogy azokat a közösség kötelező jelleggel adja meg nekünk. Túl azon, hogy épp az ezzel szükségszerűen együtt járó egyre nagyobb és nagyobb adóterhek tovább nehezítik mindannyiunk megélhetését (a „gazdagok megadóztatása” pedig bármilyen jó kampányszlogen is, egész egyszerűen bünteti a sikert, ezáltal demoralizálja az ország gazdasági fejlődését), azt gondolom, érdemes lenne jobban építeni a társadalom önkéntes segítségnyújtási lehetőségeire is.

Az alacsonyabb adóterhek nem csak azt segítenék elő, hogy többen tudjanak önzetlenül adni a rászorulóknak, de azt is jeleznék, hogy a hatalom felnőttként kezeli a saját polgárait, akikből kinézi, hogy be tudják osztani a keresetüket. De erről később.

Az a második generációs jogok (vagy szükségletek által) orvosolni szánt szociális problémák általában egy-egy jól körülhatárolható társadalmi csoportot érintenek, nekik kell tehát segíteni célzottan – és lehetőleg egyre nagyobb arányban önkéntesen.

A mindenkinek ingyen osztogató projektek a nagyon rossz precedenst mutatnak, és a magántulajdon szentségének megsértésén, valamint a konkrét költségeken túl sokszor egyszerűen nem működnek. Lásd, a távoktatás kapcsán államilag elrendelt ingyen internetet sok esetben éppen azok nem tudják igénybe venni, akik a legjobban küzdenek azzal, hogy a megfelelő infrastrukturális háttér miatt kiesnek az oktatásból a pandémia alatt. Ugyanis nincs megfelelő eszközük (erre éppen civilek indítottak gyűjtést), vagy például vezetékes helyett mobilinternetet használnak, amely nem szerepel a rendeletben.

„A drogvásárlók áldozatok”

A másik dolog, ami a jogok döntéshozatalra vonatkozó szabadságként értelmezéséből következik, hogy alapvetően mindenkinek addig terjednek a saját alapjogai, ameddig azzal másokét meg nem sérti. Ez pedig magában foglalja, hogy mindenkinek joga van eldönteni, mit visz be a saját szervezetébe – legyen szó az alkohol vagy a dohánytermékek mellett a jelenleg illegális drogokról is. Teljesen következetlen módon ugyanis az első kettő engedélyezése mellett a legtöbb állam az utóbbit tiltja és üldözi.

Pedig amennyiben a fenti definícióból indulunk ki, akkor értelmezhetetlen lenne az áldozat nélküli bűncselekmények fogalma, de főleg azok büntetése. Ha valaki nagy mennyiségű tömény alkoholt vesz a szabad akaratából, belecsúszik az alkoholizmusba, ezzel tönkreteszi a környezetét, majd belehal, akkor ez a személy áldozat? Lecsukják a szeszes italokat értékesítő hipermarketek tulajdonosait és összes dolgozóját az ilyen incidensek után? Ha nem, akkor miért történik ugyanez a drogkereskedelem esetén?

A drogliberalizáció-vitában gyakorlatilag az összes kriminalizáció melletti érv egy az egyben szól az alkohol- és dohánytermékek teljes betiltása mellett is.

Van itt három kategória, amelyek sokfélék ugyan, de mindháromban vannak durvább és enyhébb szerek, alapvetően mind potenciálisan függőséget okoz, de nem minden fogyasztó csúszik bele a függőségbe. Bár az amerikai alkoholtilalom alatt megfigyelt „vastörvény” szerint, ha egy szer illegális, akkor az enyhébb változatai szinte teljesen eltűnnek a (fekete)piacról, ma a drogok tekintetében azt láthatjuk, hogy mindhárom kategóriának létezik kulturált és antiszociálisan deviáns fogyasztása. Valaki elszív egy füves cigit, más kokainfüggő. Valaki elmegy sörözni a barátaival, más alkoholista.

A három kategóriából egyben – teljesen következetlenül – a függőség veszélyére hivatkozva azonban kriminalizáljuk az összes fogyasztót, ezáltal ellehetetlenítjük a kulturált fogyasztást, az ártalomcsökkentést és a piac szabályozását. A legrosszabb minőségű, ellenőrizetlen termékeket szabadítjuk rá a lakosságra, a problémákat pedig nem oldjuk meg. Persze a legalizációba sem lehet egyik napról a másikba beleszaladni, de a dekriminalizáció jó kezdet lenne, utána pedig alapvető szemléletváltás kellene. Nem kellene például teljesen hülyére venni a fiatalokat a végtelenül leegyszerűsítő elrettentő kampányokkal.

Vagy ott van az az eset, ahol egy szerencsétlen fiatal lánynak súlyos traumákat okoztak a rendőrök azzal, hogy ráküldtek egy kommandós csoportot, mert drogot árult, majd börtönbe zárták, ezzel tönkretéve az egész életét. Itt ki kellene vizsgálni, hogyan veszítették el ennyire az arányérzéküket az intézkedés során és miért ennyire aránytalan a büntetési rendszerünk, nem pedig – mintha csak valami külső szemlélő lenne az állam – hatásvadász kampányfilmet forgatni róla diákoknak, hogy ezért ne drogozz.

Az pedig már tényleg csak mellékes megjegyzés, hogy vajon olyan jó-e a közbiztonság idehaza, hogy a rendőrség szűkös erőforrásait megéri arra használni, hogy növényeket üldözzenek a padlásodon?

Kezeljük egymást felnőttként!

A különbség végső soron ugyanis az emberképben van. Ha a teljes jogú, nagykorú polgártársainkat tényleg érett felnőttekként kezeljük, akik ha már szavazhatnak az életünket befolyásoló politikai vezetőkről, beperelhetnek és feljelenthetnek minket, akkor feltételezhető, hogy a saját életükről is képesek felelős döntéseket hozni.

Tisztában vagyok vele, hogy az elmúlt évtizedek politikája jól ráépülve a kádárista hagyományokra nagyon nem így gondolkodik. Azt is tudom, hogy pillanatnyilag

Ugyanakkor felelős társadalmat csak felelős polgárokból lehet építeni, amelynek az első lépése, hogy egymást érett, döntésképes emberekként kezeljük.

A szerző újságíró. Ha olvasnál még tőle, ide kattints, ha vitatkoznál vele, írj nekünk!