Novellák az orosz vidékről, amik simán lenyomják a orvosos tévésorozatokat

Bulgakov novelláit olvasni olyan, mint egy brutálisan jó sorozatot nézni. A belőlük készült sorozatot nézni viszont olyan, mint józanul végigszenvedni a Sas-kabarét.

Teljesen véletlenül került hozzám Bulgakov Morfium című novelláskötete: gyógyíthatatlan bibliofíliám miatt ugyanis gyakran szoktam vásárlási szándék nélkül antikváriumba járni, csak a régikönyv-illat miatt, meg azért, hogy könyveket tapogassak. Az egykori törzshelyem antikváriusa viszont elég rámenős volt: ha esetleg érdekelt egy konkrét könyv, azt vagy előkerítette, vagy ha nem volt meg neki, akkor mindig alternatív javaslattal állt elő. (A rózsa neve? Csak németül van meg. De adok hozzá szótárat is!) 

Az is előfordult, hogy csak úgy ránézésre javasolt valamit, mindenesetre nagyon nehezen engedett el anélkül, hogy legalább egy könyvet ne vásároljak. Nem tudom, célzásnak szánta-e (és ha igen, miért), amikor a kezembe nyomta a Morfiumot, mindenesetre nagyon hálás vagyok neki, mert az egyik legjobb könyvélményem fűződik ehhez a kötethez.

Morfium

A Morfium Mihail Bulgakov novelláit tartalmazza, többek között azokat is, amiket az író az első világháború és az oroszországi forradalmak alatt egy vidéki kórházban kezdő orvosként átélt tapasztalatai ihlettek. 

Az egyetemről frissen kikerült, gyakorlati tapasztalattal nem rendelkező, ránézésre is feltűnően fiatal orvost egy Isten háta mögötti kórházba helyezik. Az elődje egy nagy tiszteletnek örvendő, tapasztalt orvos volt, aki a kórház személyzetének elmondása szerint „reggeltől estig műtött”. 

maga még soha nem végzett el semmilyen operációt, az új szolgálati helyén pedig már megérkezése napján egy nehéz szüléssel szembesül, és utána is sorra kerülnek elé a bonyolultabbnál bonyolultabb esetek. 

Az orvos ezektől rendre megrémül, de a gyakran szinte kacagtató öniróniával leírt belső vívódásai ellenére végül mindig megőrzi a lélekjelenlétét, az egyébként remek elméleti tudása mellett a hiányzó gyakorlati tudását pedig sikerül pótolnia a tapasztalt nővérek és a felcser segítségével. 

Elképesztő filmszerűség

Bulgakov novellái tulajdonképpen a fókuszt a műtétekre helyező izgalmas kórházas-orvosos tévésorozatok előképei úgy, hogy kapásból le is nyomják azokat. Nem csupán azért, mert Bulgakov a műfajtól függetlenül elképesztően jól adagolja a feszültséget, miközben szinte rideg távolságtartással ábrázolja egy szülés levezetését vagy egy amputálást, hanem azért is, mert

Nekem legalábbis csak a legjobb filmektől szokott olyan borzongató élményem lenni, mint a kétségbeesés, amit akkor éreztem, amikor a koromsötét orosz éjszakában sikló szán utasai észrevették az őket követő farkashordát, és olyan megkönnyebbülést, mint amikor meglátták a távolban kórház fényeit.

A szöveg filmszerűsége egyszerre kívánja és teszi feleslegessé a mozgófilmes feldolgozást. 2012-ben meg is próbálkoztak a Bulgakov-sztorik filmrevitelével, az Egy ifjú orvos feljegyzései és más történetek című tévésorozat formájában. 

Tökéletes nyersanyag, gyalázatos sorozat

Az irodalmi szövegek megfilmesíthetőségéről hosszú vitákat lehetne folytatni, ahogy kapásból lehetne sorolni a kivételeket az alól a főszabály alól is, hogy minél jobb az irodalmi nyersanyag, annál valószínűbb, hogy a feldolgozás nem ér majd a nyomába. A Bulgakov orvosnovelláiból készült sorozat mindenesetre nem tesz hozzá ehhez a vitához, mert már azzal diszkvalifikálja magát, hogy az alkotók szemmel láthatóan totálisan félreértik az alapul szolgáló novellákat.

A főhőst Daniel Radcliffe alakítja, aki annyiban jó választás a fiatal orvos szerepére, hogy

Bulgakov orvosának bizonytalanságáról és félelmeiről az olvasó a novellákban a főhős belső monológjaiból értesül; a novellák pont arról szólnak, hogy hogyan áll mégis helyt és vívja ki a kórház személyzetének elismerését annak ellenére, hogy folyton szembesül a fiatal kora miatti kétkedéssel, miközben ő maga sem biztos a dolgában. 

A belső monológokat a sorozat vizuálisan úgy jeleníti meg, hogy Radcliffe a 20 évvel későbbi önmagával vitatkozik; ezeket a jeleneteket azonban nem speciális effekttel oldották meg,

És ez a legkisebb problémája a sorozatnak. 

Egy ifjú balfék feljegyzései és más kínlódások

Bulgakov belül vívódó, de mindig helytálló főhőséhez képest Radcliffe orvosa egy csetlő-botló, a saját lábában orrabukó, kényszeredetten heherésző félnótás, akinek nincs egy olyan pillanata, hogy ne látszana rajta: bármikor összecsinálhatja magát. Radcliffe börleszkszerű bohóckodása olyan kínos, mint egy józanul végignézett szilveszteri kabaréműsor a kilencvenes évek elejéről, az meg egész egyszerűen vérlázító, hogy a novellákban bemutatott orvosi esetek ennek az ócska börleszknek a horrorvígjátékok stílusában sok vérrel ábrázolt díszleteivé válnak. A betegek és hozzátartozóik kétségbeesésének és az orvos vállát nyomó hatalmas felelősségnek a drámáját – hogy sokmérföldes körzetben ő az egyetlen, aki segíthet rajtuk – az alkotók teljesen kilúgozták a sorozatból. 

Aki tehát véletlenül belefutna az Egy ifjú orvos feljegyzései és más történetek című sorozatba, az ne higgyen a kiváló értékeléseknek, inkább szerezze be a Morfium valamelyik antikvár példányát vagy a novellák Egy ​fiatal orvos feljegyzései című új kiadását.

NYITÓKÉP: A szerző saját Morfium-kötete