Temesvár ismét megmutatta, hogy Románia sokkal jobb hely is lehetne
Szerző:
Antal Róbert-István
A román társadalom egy része mintha elmozdult volna a normalitás felé, Temesváron legalábbis nem kértek a nacionalistákból. Ha folytatódik az átalakulás, akkor előbb-utóbb még a kisebbségi jogokat is garantálhatja a román jog.
Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!
Az elmúlt napokban két, az erdélyi magyarok számára fontos esemény történt. Szerdán Temesváron kifütyülték és majdnem megverték az oda ellátogató román nacionalista pártvezért. Csütörtökön pedig az Európai Parlamentben háromnyegedes többséggel megszavazták a Minority SafePack állásfoglalást. Ezeket az eseményeket látva jó érzés erdélyi magyarnak lenni, nem nehezedik ránk úgy az örökös kisebbségi lét nyomása.
Kezdjük Temesvárral: A Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) képviselői és maga a pártelnök, George Simion is megjelentek a városban, hogy kegyeletüket fejezzék ki a forradalom áldozatai előtt. Azonban a temesvári forradalmárok nem fogadták tárt karokkal a román parlamentbe frissen bejutott ultranacionalisták képviselőit és vezérét, konkrétan majdnem meg is verték a szélsőjobboldali pártelnököt az 1989-es forradalomra emlékezők. Hogyan történhetett ez meg? Egyrészt
Temesvár mindig is egy idegen város volt Romániában.
Már 1918-ban, a trianoni békeszerződés előtt a helyi elitek mikor látták, hogy mind a román, mind a szerb csapatok meg kívánják szállni a várost, mit tettek? Kapaszkodjatok meg:
baloldali irányultságú, a magyarországi szociáldemokratákkal jó kapcsolatot ápoló független köztársaságot hoztak létre, Bánáti Köztársaság néven.
Az állam viszonylag kevés ideig, körülbelül egy hónapig létezett. De ez az epizód kiválóan mutatja Temesvár különutasságát és a nemzetiségektől független lokális érdekek felismerését. Mikor látták, hogy az ezeréves Magyarország nem marad meg, a temesváriak léptek: hogy se román, se szerb város ne legyen Temesvárból, inkább a függetlenség mellett döntöttek. Nem rajtuk múlt, hogy nem maradt fenn az állam, és a nagyhatalmi támogatást élvező Románia megszállta a területet.
Számtalan alkalommal olvastam már arról – a romániai magyar művelődés államszocializmus alatti munkáit tanulmányozva – hogy Temesvárra a kommunista diktatúra éveiben is mindig
„besütött a nap, befújt a szabadság szele úgy Jugoszláviából, mint Magyarországról.”
A szürke ceaușescu-i Románia többi részéhez képest mindenképp szabadabb városnak számított a Béga-parti város.
De Temesvár soknemzetiségű jellege mindig is meghatározó volt a város hangulatát illetően. Ebben a városban csak pár évtizede került túlsúlyba a román elem, addig viszont
majdnem azonos arányban lakták a várost románok, magyarok, szerbek és németek.
Ez a multikulturális közeg is szerepet játszhatott abban, hogy a román nacionalistákat nem látták szívesen a megemlékezésen.
Sokkal fontosabb viszont a szerda esti temesvári történet katonai szála. Az AUR mint szélsőséges párt mindenféle furcsa karaktert vonz ugyanis magához: legyen ez az egyik ortodox püspök maszkellenes, vírustagadó ügyvédnője, legyen magyarellenes aktivista, legyen focihuligán, legyen az ortodox egyházhoz közelálló ultrakonzervatív egyesület feje. Mindannyian megtalálják helyüket az AUR-ban. A helyzet ugyanez a hivatásos katonákkal is: eleve a biztonsági szolgálatot teljesítők általában hazaszeretetből bújnak egyenruhába, a munkakörnyezetük pedig nacionalistább az átlagnál. Ilyen esetben pedig szinte adja magát, hogy leszerelt katonatisztek egy szélsőségesen nacionalista pártban találják meg a helyüket.
Ez történt most is:
az AUR két parlamenti képviselőjéről, Francisc Tobăről és Nicolae Romanról kiderült, hogy aktív katonatisztekként részt vehettek a forradalom véres elnyomásában.
Tobă állítólag Nagyszebenben különös kegyetlenséggel vert meg a helyi kórházból időközben a katonai laktanyába átszállított forradalmárokat. Roman pedig konkrétan a temesvári tüntetők ellen bevetett csapatok egyik parancsnoka volt – vagyis szerda este egy olyan politikus ment volna oda az 1989-es temesvári forradalomra emlékezni, aki semmi kivetnivalót lát abban, hogy a pártjában politizál a megemlékezés tárgyát képező forradalmárok egykori ellensége is.
Mit mutat nekünk mindez? Azt, hogy hiába minden nemes kísérlet arra, hogy szembenézzünk a múlttal, és Romániát végre egy jól működő, európai úton képzeljük el,
mindenhonnan a múlt fekélyei fakadnak fel.
A mindent áthálózó állampárt és a titkosrendőrség uralmát úgy tűnik, még évekig nyögni fogjuk. Ezt Ion Iliescu – Románia első államelnöke, aki kihasználta a forradalmi zűrzavart és magához ragadta a hatalmat – fogalmazta meg a legtalálóbban, az akkori ellenzéknek címezve.
„Ebben az országban 5 millió párttag volt, nem lehet mindenkitől megszabadulni.”
Ha azonban a temesváriak gondolkodásmódja elterjed majd egyszer, akkor még az is lehet, hogy Románia egyszer olyan ország lesz, amilyennek a román közgondolkodás most látja: egy befogadó és toleráns paradicsom.
Ezt a cikket és mást is már korábban megkapták a postaládájukba azok, akik feliratkoztak a Reggeli feketére, az Azonnali hírlevelére. Iratkozz fel te is! Ha olvasnál még Antal Róbert-Istvántól, itt megteheted! Vitáznál vele? Írj!
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
