Az igazság utáni idők igazságával ér véget a posztmodern kor

A tudományt és általában mindent relativizáló posztmodernre a tudományba vetett hitet és az egészséges kételyt visszaadó transzhumanista világmagyarázat lehet majd az adekvát válasz. De mire megyünk vele a koronavírus-járvány ellen?

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Május elején vírusként söpört végig a világhálón magát a vírust mesterséges eredetűnek, a járványt gondosan előkészített folyamatláncként bemutató, 26 perces Plandemic (Megtervezett világjárvány) „dokumentumvideó” – globális összeesküvéssel, a konspirációt természetesen leleplező, szaktekintélynek beállított, valójában kétes tudományos múltú „virológussal”, valótlan állítások tömkelegével.       

Donald Trump amerikai és Jair Bolsonaro brazil elnök amikor csak tehették, sokáig „enyhe influenzaként” beszéltek a Covid-19-ről. Neves influenszerek előbb tagadták a létét, majd belehaltak. Az Egészségügyi Világszervezetet vezető Tedros Adhanom Ghebreyesus szerint a kamuhírek (fake news), az „infodémia” gyorsabban terjednek, mint a pandémia.

A mai emberiség nagy történeteit, a szubjektum önazonosságát és az egységes világmagyarázó elvek létjogosultságát megkérdőjelező posztmodernnel ipari méretekben beindultak, a 2010-es évek politikájának populista hullámaival és az azokhoz szorosan kapcsolódó „igazság utáni” (post-truth) világ álhíreivel és hírhamisítóival, dezinformáció-áradatával, a valóság kórossá vált relativizálásával, majd crescendóként, a koronavírus-járvánnyal csúcsra futottak az áltudományok. A tényeknél fontosabbak a hiedelmek, megérzések, vélemények – és az „alternatív tények”.

A posztmodern megbuktatása

A szubjektum önazonosságát, a posztmodern tudományosságot és a jelen abból sok szállal táplálkozó tudományszemléletét jobban megértjük, ha bő két évtizedet visszaugrunk az időben.

1997-ben jelent meg Alan Sokal és Jean Bricmont sok vihart kavart, ma is aktuális könyve, az Intellektuális imposztorok (Posztmodern értelmiségiek visszaélése a tudománnyal). Kultikus tisztelettel övezett filozófusok sarlatánságairól, trendi tudományterületekről – például a kvantummechanikából, a komplex rendszerek, az információ- vagy a káoszelméletből átvett módszerek és szakkifejezések eredeti kontextusukból kiragadott és a posztmodernben, posztstrukturalizmusban, posztfeminizmusban és még egy csomó poszttal kezdődő irányzatban diszciplínában történő felelőtlen használatáról –, az irodalomelmélettől a kognitív tudományokig, a politológiától a termodinamikáig mindenben szakértőként megnyilvánuló és hivatkozott tudósokról rántották le a leplet.

A kötetet egy évvel előzte meg Sokal A határok áttörése: arccal a kvantumgravitáció hermeneutikája felé, a jónevű New York Social Text folyóiratban megjelent, obskúrus szakkifejezésekben, szövegbe nem illő idézetektől hemzsegő, szándékosan nonszensz, a szerkesztők által változtatás nélkül közölt dolgozata, a „bármi bármivel mehet” elméleti megfontolás görbe tükre, szándékos paródiája. Senkinek nem tűnt fel, hogy a címhez hasonlóan az egész anyag nonszensz. A korabeli médiumok szerint Sokal átverte a szerkesztőséget, önleleplezése viszont már nem jelenhetett meg ugyanott.

A második írás célkeresztjében lévő szerzők (Jacques Derrida, Julia Kristeva, Jacques Lacan, stb.) kétségtelenül jelentős munkásságuk ellenére rengeteget tettek a nagybetűs tudomány devalválódásáért. Homályos okfejtéseikkel, fennhéjázón használt, vagy annyira általános, hogy mindenre alkalmazható matematikai-fizikai, számítástudományi utalásaikkal, félremagyarázások vagy közhelyes igazságok alátámasztására odacitált természettudományos tételekkel teljesen elbizonytalanítják az olvasót.

Megnyugodhatunk: nem bennünk van a hiba, hanem ők ködösítettek. Ennek ellenére plasztikus látleletét adták egy csodaváró kornak, a dekonstrukciótól a szimulakrumokig, vagy a posztmodern állapot leírásáig, működő elméleteket gyártottak, valós kérdéseket fogalmaztak meg, válaszaikkal viszont mindent szélsőségesen relativizáltak – különösen, ha kutatásaik tárgyától távoli területeken kellett szaktekintélyként megnyilvánulniuk.

Ma is ható posztmodern tudományuk tökéletesen korrelál „a valóság csak illúzió”, „minden igaz, csak nézőpont kérdése”, az összes kritériumnak megfelelő kísérletek hitelesített, leellenőrizhető eredményeit is megkérdőjelező ismeretelméleti relativizmussal.

A transzhumanizmus nagy története

Az infokommunikációs technológiák döbbenetes fejlődésével, a big data jelenséggel és a permanens információdömpinggel képtelen lépést tartani a máskor, másként huzalozott emberi agy. Részben a posztmodern „hagyomány” miatt a bizonytalanság és a káosz nőttön nő, miközben például a közeljövő marsi utazásait tervezzük. Egy újabb nagy történetet – kirajzásunkat a világűrbe –, mint ahogy

A reneszánsz és a felvilágosodás hagyományából, racionalizmusából és az evolucionista biológiából táplálkozó „új felvilágosodás”, a transzhumanizmus a nanotechnológiától a kvantumszámítógépig, a mesterséges intelligenciától a virtuális terekig, a géntervezéstől a szintetikus biológiáig, a mai infokom és az annak alapul szolgáló tudományok, továbbá az összes „futurisztikus” csúcstechnológia teljes arzenálját beveti a posztmodern által tagadott nagy történetek magyarázatához.

Humán formánk nem állandó, kizárólag tőlünk függ, mivé alakítjuk – ezt már Pico della Mirandola is megfogalmazta a 15. században. Az ember másik értelmet, gépi intelligenciát teremt. A két intelligencia kiegészíti és növeli egymást, lényegünk és agyunk huzalozása változatos technikákkal fokozatosan megváltoztatható, korlátaink megszüntethetők, közös fejlődésünk szimbiózishoz és gépi szuperintelligenciához, aztán innen már a hardcore sci-fibe lépve, mai szemmel különleges lényekkel benépesített univerzumokhoz vezet. Öröm- vagy vészharangok kongatása helyett a realitás: egyelőre a kezdet kezdetén járunk.  

A transzhumanizmus nagy narratívákon, az ember-gép viszonyon és a gépi evolúción alapuló és a nyílt társadalmi-technológiai fejlődésbe vetett – visszaadott – hittel jövőopciókat, köztük például kvázi állam és központosítás nélküli, spontán rendet, libertariánus utópiát is kínál.

Kétségtelenül egyszerűsít, helyenként naiv is, és még nagyon gyerekcipőben jár, ám kapaszkodókat és reményt, ugyanakkor nem evidenciákat nyújt irracionalista világunk posztmodern relativizmust mellőző, adekvát értelmezéséhez, és talán a tudománynak is visszaadja megtépázott hitelét. Nem a fejlődés mozgatórugóihoz tartozó racionális kételkedés jogát veszi el tőlünk, hanem – leegyszerűsítve – a „kék az ég”, „zöld a fű” féle józanész-bölcsességek és hasonló tudományos evidenciák megkérdőjelezését teszi zárójelbe, mert ezeket a tényeket (is) relativizálja a posztmodern gondolkodás és az „igazság utáni” dezinformáció médiája.

Visszavezet Istenhez, de ez az Isten mi magunk vagyunk, teremtményekből lett teremtők. Folyamatos mentális és biológiai önátalakítás, cselekvésorientált optimizmus, intelligens technológiáink gyakorlati alkalmazása segítenek az odavezető úton. Az eszmeáramlat naivitása az emberbe vetett túlzott hit, hogy a technológiát csak gyógyításra, például a klímakatasztrófa leküzdésére, képességeink növelésére, és nem alantas céljaink megvalósítására használjuk. Viszont

Azonnali válaszok helyett  

A transzhumanista „kánon” technológiáival (is) kutatott Covid-19-re viszont nem értelmezési kereteket szeretnénk, hanem „itt és most” akarunk egyértelmű válaszokat kapni. Az azonnali válaszok azonban idegenek a tudomány alaptermészetétől, az azonnali válaszolók ködösítenek vagy kinyilatkoztatnak; a kapkodás pontatlanságot, a pontatlanság kételyt, hitetlenséget és értetlenséget szül. (Tudományhit és tudományhitetlenség – a kétkedő racionalitás és a rajongó irracionalitás egyazon szókapcsolatban ugyanolyan oximoronok, mint például a hittudós vagy a békeharcos szavaink.)

Hogyan viszonyuljunk a tudomány és a technológia döbbenetes eszköztárához a klímakatasztrófa felé száguldó, a koronavírus-járvány miatt kizökkent világban? Kinek higgyünk, kiben bízzunk, hogyan kezeljük felelősen az áltudományok virágba szökéséhez ideális terep pandémiás valóságot egyéni, közösségi és össztársadalmi szinten?

Kövessük a járványkutatókat, és a gazdasági-társadalmi következményekkel nem törődve, életeket kockáztatva zárjunk további hetekre-hónapokra szigorú karanténba városokat, országokat? Vagy a közgazdászokra hallgatva, megint csak életeket kockáztatva, nyissunk, ahol csak lehet? Mit szólnak mindehhez, milyen javaslatokkal állnak elő a bezártságunk lelki terheit kezelni hivatott pszichológusok?

Hogyan hozzuk közös nevezőre az egymásnak ellentmondó szempontokat úgy, hogy az emberi szabadságjogokat se sértsük, és az államhatalmat se növeljük meg durván, miközben az elvileg, posztmodernt és transzhumanizmust hírből sem ismerő, felelős döntéshozókat is megihletett már az áltudomány? (Ha Donald Trump tudná, kicsoda, biztos kedvelné Gödény doktort.)    

Hogyan tarthatók féken az 5G-tornyok vírusterjesztő erejét agresszíven hirdető, az oltásban világméretű összeesküvés részeként, Bill Gates cselszövését és a szervezetbe juttatott, elménket kontrolláló mikrochipeket látó megvezetett tömegek? Akik még azt sem képesek felfogni, hogy

Tudományos eredmények úton-útfélen történő megkérdőjelezésével ugyanúgy nem kerekedünk a Covid-19 fölé, mint ahogy bármilyen tudományos állítás gondolkodás nélküli elfogadásával sem. Még akkor sem, ha a mai világ pont erre a két ellentétes lehetőségre kondicionál.

Kevesebb posztmodernnel és igazság utáni valóságolvasattal, a posztmodern időket lezárni hivatott transzhumanizmus racionalizmusával, az ellenőrizhető tudományos eredmények megkérdőjelezhetetlenségével, a tények tényként és nem obskúrus összeesküvések mozaikdarabkáiként értelmezésével közelebb kerülünk… a járvány utáni romeltakarításhoz.           

A szerző jövőkutató. Olvass még tőle az Azonnalin!