Nem voltak jók meg rosszak, Bosznia maga volt a pokol

Balogh Gábor

Szerző:
Balogh Gábor

2020.11.22. 08:08

A horvát-szerb háborút még érteni véltük: a baráti kis nép a szabadságharcát vívja az erőszakos, barbár elnyomókkal szemben. Aztán jött Bosznia. Az már egészen más volt. Azt nem értettük.

25 éve ért véget a daytoni békeszerződéssel a boszniai háború. Negyed évszázad. Ennyi telt el a születésem és az ’56-os szabadságharc között.

Az ember akkor kezdi el érezni az idő múlását, amikor ilyen távlatokból már emlékei vannak. A délszláv háború volt az első olyan dolog, amely a családon, vagy az újpesti lakótelepen kívül történt, és én már valamennyit értettem belőle.

Persze csak annyit, amennyit apámmal a tévé előtt ülve a Chrudinák Alajos, meg Szaniszló Ferenc hangján átszűrődő fegyverropogásból, a könnyeiket törölgető nénikből és a képernyőn futkározó, reszelős, mély szinkronhangon az ellenséget gyalázó terepszínű ruhás fickókból (akik néha lőttek valakikre, de soha nem látszott kikre) fel tudtam fogni. Nem volt sok. De nem is sokkal kevesebb, mint amennyit a felnőttek értettek az egészből.

Az első reakció az volt, hogy ez nagyon közel van, és maholnap nálunk is bekövetkezhet. Demjén Rózsinak a legendárium szerint a déli határtól pár kilométerre fekvő tanyáján, ágyúdörgés zaja mellett megírt slágerét egy ország dúdolta enyhe gyomortájéki görccsel: „az ami mással történt, megtörténhet velem, s veled”. Aztán szépen, lassan mindenki meggyőzte magát, hogy „nem kell, hogy félj, nincs semmi veszély”, és távoli, egzotikus borzalommá távolodott a szomszédban zajló vérontás.

A horvát-szerb háborút még érteni véltük: a baráti kis nép, ahová nyaralni jártunk a jugó tengerre (mondjuk mi éppen nem, de akik egy kicsivel jobban álltak, azok közül sokan), szabadságharcát vívja az erőszakos, barbár elnyomókkal szemben.

Döbbenten néztük az egész világsajtót bejáró képeket, ahogyan Eszéken a Jugoszláv Néphadsereg tankja eltapossa a kis Zastavát, s tiszta szívből szurkoltunk a Góliáttal szembeszálló Dávidnak. Apám mosogatás közben dúdolta a gyerekkorában tanult „megállj, kutya Szerbiát”, én dúdoltam vele, a suliban pedig Szaddám Husszein mellett Milošević volt az aktuális főgonosz. A média hiába csinált balhét a Kalasnyikov-ügyből, a közvélemény nagy része testvéri segítségnyújtásnak látta, hogy segítünk felfegyverezni a horvátokat.

Aztán jött Bosznia. Az már egészen más volt: ezrével lemészárolt muszlim civilek, levágott fejű csetnikekkel pózoló mudzsahedek, szövetségben harcoló, aztán egymást is ugyanolyan könyörtelenül irtó bosnyákok és horvátok. Követhetetlen, fortyogó, örvénylő káosz, barbár kegyetlenség, a temetetlen, de mélyre ásott múlt sírgödreiből előmászó gyűlölségek, babonák és átkok zombijárása.

Apámmal megint néztük a tévét, de lelkesedés, vagy felháborodás helyett most csak kétségbeesett undort láttam az arcán. „Itt kik a jók?” – kérdeztem, hiszen minden történetben muszáj volt tudni, kik a kobrák és a G.I. Joe-k, kik az álcák és autobotok? De ő most nem tudott eligazítani, csak annyit mondott:

„Fiam, itt nincsenek jók és rosszak. Ez a pokol.”

A poklot pedig egyszerűbb nem érteni. Ebben az ép eszünket védő nemértésben voltam én is nagyon sokáig. Aztán utamba sodródott a metált és a musicalt először (és alighanem utoljára) élvezhetően ötvöző Savatage felkavaróan zseniális konceptalbuma, a „Dead Winter Dead”.

A szerb katona és muszlim harcos lány szerelméről szóló történet nem a „make love not war” filléres hippibölcsességét, és a „háború az rossz, értem?” fölényes nyugati okoskodását visszhangozza, amelyet oly sokszor hallhattunk a civakodó balkáni népeknek címezve. A számokat hallgatva kiderül, hogy Szarajevóban nem ostoba hegyi barbárok őrjöngése zajlik, a két főszereplő nem a vérszomjtól hajtva fogott fegyvert saját népe védelmében. A tévében terepszínűben lövöldöző figurák hús-vér emberekké elevenednek. Ha a „This is the time” című nótát kötelezően meghallgattatták volna az összes döntéshozóval, diplomatával és újságíróval, akik szörnyülködve csóválták a fejüket az értelmetlen vérontás láttán, talán hamarabb sikerült véget vetniük annak.

A dal arról a mindent elsöprő örömről és lelkesedésről szól, amelyet az a nép érez, amely történelme során először veheti saját kezébe sorsát. Bosznia népei ilyenek voltak a kilencvenes évek elején.

Jugoszlávia ugyan a kommunista országok között példátlan jólétet és létbiztonságot biztosított polgárai számára – de mégis csak egy vérrel-vassal összetákolt, önkényuralommal fenntartott kényszertársbérlet volt.

A boszniai horvátok (az usztasák náci bábállamában eltöltött röpke pár évtől eltekintve) évszázadok óta éltek az eleve csak részleges önállósággal bíró anyaországtól elszakítva. A bosnyákoknak a középkor óta nem volt szabad államuk, muszlimokként pedig soha. A szerbek pedig – hiába voltak a jugoszláv társbérlet főbérlői – úgy érezték, hiába szabadultak fel 1918-ban a gyűlölt osztrák-magyar uralom alól, ha ’45 után Boszniához csapták őket hozzá. „This is the time, this is the place (…) the moment is now in all history” – énekli a Savatage aranytorkú énekese, Zachary Stevens – és bizony harminc évvel ezelőtt milliók érezték így a Balkánon.

Nem barbárok voltak – csak álmodni mertek Európa délkeleti alhasán, ahol az álmokból szinte mindig rémálmok lesznek. A „Dead Winter Dead” két főhőse végül kézen fogva hátat fordít a háborúnak, és lelépnek az országból. Igen, ez már tipikus amerikai sztori egy olyan országból, amelyet azok alapítottak, akik leléptek a maguk poklából. De mindenki nem mehet el.  Nekik az marad, amit Brad Pitt mond Harrison Fordnak az „Ördög maga” végén: „Ez nem amerikai történet, ez egy ír mese”. Meg szerb, meg horvát, meg bosnyák.

Boldog huszonötödiket, Bosznia-Hercegovina! Ne felejts el kívánni valami szépet, mielőtt elfújod a huszonöt gyertyát! Én azt kívánom, egyszer egy balkáni mese is érjen már véget úgy, hogy „boldogan éltek, míg meg nem haltak”.

Balogh Gábor újpesti újságíró az Azonnalin hetente jelentkezik véleménycikkekkel. Olvass még tőle! Vitáznál vele? Írj!

Balogh Gábor
Balogh Gábor Az Azonnali újságírója

Kismartontól Gyimesbükkig, Árvától Pancsováig, a Scootertől a Slayerig, az Ismerős Arcoktól a Honeybeastig, Nyirőtől Spiróig, Reményik Sándortól Závada Péterig, az öreg Jászi Oszkártól a fiatal Szekfű Gyuláig, az Újpesttől...csak az Újpestig.

olvass még a szerzőtől
Balogh Gábor
Balogh Gábor Az Azonnali újságírója

Kismartontól Gyimesbükkig, Árvától Pancsováig, a Scootertől a Slayerig, az Ismerős Arcoktól a Honeybeastig, Nyirőtől Spiróig, Reményik Sándortól Závada Péterig, az öreg Jászi Oszkártól a fiatal Szekfű Gyuláig, az Újpesttől...csak az Újpestig.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek