Amikor szembejön a halál

Molnár Róbert

Szerző:
Molnár Róbert

2020.11.20. 15:15

Orvosaink, ápolóink esnek ki a rendszerből, akik maradnak, egyre fáradtabbak. Elképesztő a nyomás már nemcsak az első vonalban lévőkön, hanem a járóbetegellátáson, a háziorvosokon és asszisztenseiken is. A társadalom pedig egyre feszültebb.

Ez itt a Majomsziget. A Majomsziget Molnár Róbert jogász, a dél-alföldi Kübekháza polgármesterének október óta rendszeres, főleg szombatonként jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk!

„Holtak közt járva, holttá leszünk mi is.”

(Honoré de Balzac)

Etelka ápolónő. Régi motoros a szakmájában, kisujjában van minden csínja-bínja. Világéletében erre a pályára készült, az iskolapadból kikerülve ezt gyakorolja. Amikor találkozom vele, előbb-utóbb a munkájánál köt ki. Mindig őszintén és szeretettel beszél róla. Nemcsak a szépségéről, hanem a nehezéről is, de soha nem úgy, hogy attól bármi és bárki el tudná őt tántorítani.

Pár napja Etelka azonban a Facebook-oldalán – tőle szokatlan módon – elkeseredett sorokat tett közzé. Írja,

előző nap este szóltak neki, hogy másnap reggel már a Covid-részlegen kell kezdenie. Minden előzetes egyeztetés nélkül lett odavezényelve.

Tudomásul vette. Soha nem a munkával volt neki baja, legfeljebb a felesleges és értelmetlen dolgokkal.

Most sem azzal van gondja, hogy más területen kell dolgoznia, hanem csak a feltételekkel. Egy darab védőruhát kapnak a tizenkét órás műszakra, nincs tusolási lehetőségük, a fertőzött ruhájukat kell újra visszavenniük, abban kell pihenniük is. Valamelyik nap nem volt maszkjuk, papucsuk és lábzsákjuk. A védőruhájuk – amelybe egész nap bele vannak kényszerítve – olyan vékony, hogy lefoszlik róluk. Legalább három kellene belőle egy műszakra.

Egyértelműen azt látják, az ő védelmük nem fontos: „Visszük haza a gyerekeinknek a vírust, ez senkit nem érdekel. Feláldozhatóak vagyunk, mert ezt a hivatást vállaltuk.” Elkeseredett posztja végén azt írja: „Odáig jutottam, hogy soha többé nem akarom ezt csinálni, de nem értek máshoz.”

Szomorú helyzetjelentés ez az egészségügy frontvonalából, egy elhivatott ápolónő által. Kissé más, mint amit a kormányfőtől, az operatív törzstől és az egészségügyi kormányzattól naponta hallunk. Sok más szomorú és kétségbeejtő helyzetről is értesülhetünk a közösségi médiában olvasható egyéni beszámolókból.

Egyik főnővér ismerősöm mesélte, azért balhézott össze a kirendelt kórházparancsnokkal, mert az nem akart az osztályára elegendő fertőtlenítőszert és maszkot biztosítani. Mellesleg a „helytartótisztek” feladata nem is feltétlenül a kórházi „muníció” védelme – jött rá e főnővér magától –, hanem

az ott dolgozó orvosok, ápolók félelemben és rövid pórázon tartása, és annak megakadályozása, hogy a kormányra nézve nem éppen kedvező információk, fotók, felvételek a kórház falai közül kikerülhessenek.

Mert Magyarországon nem a tény, a valóság a lényeg, hanem a látszat.

Ám a látszat sem túl rózsás. Aki akarja, láthatja, hogy nemcsak kórházaink, hanem szép lassan az egész ország olyan lesz, mint egy „militarista övezet”. Harci kocsik járőröznek, géppisztolyokkal felfegyverzett katonák masíroznak utcáinkon. Ennek valódi célja akár az is lehet, hogy a kormány – a kórházihoz hasonlóan – a félelmet ily módon igyekszik a társadalom tudatalattijában elültetni, hogy amikor komolyra fordulnak a dolgok, jusson eszébe mindenkinek amit már látott: „ezeknek vannak bevethető páncélosaik és felfegyverzett katonáik…” Még véletlenül se jusson eszébe senkinek a nyomor ellen lázadni, a rendszer ellen tüntetni vagy bármiért is szót emelni.

Miközben a kormányzat arról beszél minden csatornáján, hogy felkészült az egészségügy a második hullámra, a benne dolgozó Etelka és mások posztjaiból is láthatjuk: dehogy készült fel! Nincsenek meg sem a tárgyi, sem a személyi feltételek.

Orvosaink, ápolóink esnek ki a rendszerből, akik maradnak, egyre fáradtabbak. Elképesztő a nyomás már nemcsak az első vonalban lévőkön, hanem a járóbetegellátáson, a háziorvosokon és asszisztenseiken is.

Képtelenek egyszerre vizsgálni, telefonokat kapkodni, recepteket „felhőbe lőni”, táppénzes papírokat gyártani, teszteléseket rendelni, és hát a kötelező litániát, a jelentéseket írogatni.

A társadalom pedig egyre feszültebb. Sorra vesztik el az emberek a munkájukat, egyik napról a másikra kerülnek családok kilátástalan élethelyzetbe. Nyomasztó látni, hogy egyre több a beteg és a halott.

Amikor a halál szembe jön az emberrel, kevés már a mások ellen hadba hívó szózat, kevés a majdani jövőről szóló ígéret. Ha jön a halál, ott szavak helyett valós tettek kellenek.

Amikor a halál szele kavarog és bármilyen kis lyukon befújhat, ott vajmi keveset ér a miniszterelnök „haditerve”: „győzelemre állunk a vírus ellen!”, vagy „aki elkapja a betegséget, meg fogjuk gyógyítani!”

Amikor minden embernek lesz egy családtag, vagy ismerős halottja, ott a tény lesz a lényeg, nem a propaganda és a hazug ígéret.

A hatalom érzéketlenségét jól tükrözi, hogy kozmetikázott számokkal kérkedik, és nem bűnbánattal szomorkodik amiatt, hogy ígéretük ellenére ma reggelre ismét elhunyt 96 személy, ez idáig 3568 fő. A hivatalos statisztika szerint! Ám az emberélet nem statisztika, nem százalékszámítás egy papírlapon, nem száraz mutatószám, statisztikai számjel, hanem annyi emberi sors, annyi édesanya, édesapa, gyermek, nagyszülő, testvér, rokon, barát, ismerős, annyi koporsó, és gyászolók ezrei.

                                                                   

Amikor a halál szembe jön az emberrel, az felrázó és mindent megváltoztat.

Amíg élek, nem felejtem el azt a 2004. október eleji napot. Két éve voltam már polgármester. Idősek világnapi rendezvényt tartottuk a faluban, amelyre meghívtuk – és azóta is meghívjuk – Kübekháza valamennyi 60 év feletti lakóját és hozzátartozóját. Ilyenkor ismert művészeket kérünk fel előadásra, a meghitt estét pedig szeretetvendégség keretében, közös vacsorával zárjuk.

Rövid polgármesteri köszöntőm után kezdődött el a program. Két kedves művészbarátom, Kovács Zsuzsi és Benkóczy Zoli lépett fel, amikor az első asztalnál ülő Rózsi néni hirtelen hanyatt vágódott. Pár méterre álltam tőle, így zuhanása közben el tudtam még őt kapni. Rózsi néni abban a pillanatban, a kezeim között halt meg. Szinte sokkos állapotba kerültem. Odaszaladt pár férfi, akikkel kivittük a teremből. Az utcán próbáltuk újraéleszteni, vizes ruhával borogattuk, masszíroztuk, de hiába. A kiérkező orvos megállapította a halál beálltát. Nemsokára jöttek a halottszállítók, koporsóba tették és elvitték. Felfoghatatlan, hogy egy órával azelőtt még kedélyesen beszélgettem vele. Aztán – mivel más nem vállalta – rám hárult a feladat, hogy elmenjek a családjához, és közöljem a fájdalmas hírt.

Ennek idestova tizenhat éve, de úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. Az összetört család tájékoztatása után magam is összetörtem. Feleségemnek elmeséltem mindent. Ő próbált vigasztalni, aztán együtt imádkoztunk a család vigasztalódásáért.

Nem aludtam egész éjjel.

Folyton a délutáni események kavarogtak bennem. Kerestem a válaszokat. Nem értettem azt sem, hogy miért pont az én kezemben kellett Rózsi néninek meghalnia, miközben a teremben voltak még vagy háromszázan…

Napok teltek el. Megvolt már a temetés is, amikor egyik nap, mikor éppen nem kerestem a válaszokat, megértettem valamit. Az emberi élet és annak minősége a legfőbb földi érték. Polgármesterként építhetek iskolát, óvodát, utakat, csatornahálózatot, bármit, de mit érne az egész, ha eközben embereket hagynék segítség nélkül nyomorúságukban, vagy veszni hagynám őket. Az a szomorú nap, és ez a felismerés változtatta meg a gondolkodásomat. Szembe jött velem a halál, ami átrendezett bennem értékeket, sorrendet és mindent.

Az elmúlt öt önkormányzati ciklus alatt remek képviselőtársaimmal, munkatársaimmal, dolgos lakóinkkal, önzetlen önkénteseinkkel és segítőkész civiljeinkkel egy gyönyörű kis falut építettünk. Az „Év Településévé” is megválasztottak bennünket, ám ezeknél is fontosabb, amit Rózsi néni halála munkált ki bennem: felfejlesztettük a helyi szociális és egészségügyi ellátórendszerünket, figyelőszolgálatot, nonstop hívható segélyvonalat létesítettünk, profi polgárőrséget szerveztünk, egészségmegőrző és javító programokat, szociális akciókat vezettünk be.

Vannak önkénteseink, minden korosztálynak sokféle közösségi programokat szervezünk. Rózsi néni halála mutatott még számomra egy különös utat. Azóta járom a kórházakat, látogatom betegeinket. Sokukkal lehettem együtt, kezüket fogva utolsó napjaikban, óráikban, és lehettem ott többüknél, mikor utolsót dobbant a szívük.

Olyan jó lenne végre egy olyan országban élni, ahol erő mellett erény és némi szeretet is lenne a rendszerben, ahol végre az ember, az emberi érték lenne az első, és nem a még több pénz.

Ahol a jog és igazság párban járhatna, ahol szabad lenne a szó, szabad a gondolkodás. Ahol az állam mindenkori vezetői tudnák, hogy megbízatásuk ideiglenes, nem örök, kiváltságuk pedig csak az önzetlen közszolgálat lehet. Olyan jó lenne az is, ha népünk az „igaz és az igaznak látszó” között mindig különbséget tudna tenni, és megértené azt, hogy nem a sodródásról szól az élet. Nem a jogtipró korruptaké, a háborúskodóké, hanem a béke embereié a jövő, és hogy a nemzet lelke, jövője a tét.

Jó lenne, ha nem a szembe jövő halálnak kellene felborogatnia, felülírnia és átrendeznie az életünkben mindent.

Molnár Róbert jogász, Kübekháza polgármestere minden héten az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel. Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!

Molnár Róbert
Molnár Róbert állandó szerző

Jogász, Kübekháza polgármestere. Minden hétvégén az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel.

olvass még a szerzőtől
Molnár Róbert
Molnár Róbert állandó szerző

Jogász, Kübekháza polgármestere. Minden hétvégén az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek