Franciaországban egykoron az antikatolikus, most pedig a Mohamedet kifigurázó karikatúrák miatt merült fel az istenkáromlás (blaszfémia) kérdése. Ez azonban ott 1881 óta már nincs tiltva. A francia modell azonban egyedülálló, számos európai országban ez ma is valamilyen formában büntetőjogi tényállás – még ha nem is mindig alkalmazzák. Mi vezetett a blaszfémia engedélyezéséhez? És mi a helyzet a németeknél vagy az olaszoknál?
A mai viták Nyugat-Európában a vallás kapcsán főleg az iszlám kapcsán merülnek fel, ugyanis ezen vallás szélsőségesei akár terrortámadásokat is elkövetnek, ha tanaikat valaki sérti, gúnyolja. A vallási befolyás visszaszorítása azonban a katolikusokkal szemben fogalmazódott meg eredetileg.
A blaszfémia pedig ma is csak gyakorlatilag Franciaországban teljesen lehetséges, két másik nyugat-európai ország, amely szintén a katolicizmussal szembeni kultúrharcból született – azaz Német- és Olaszországban –, ma is ismeri a tényállást a büntetőjog.
Hogyan támadták be a legnagyobb államok Európában a katolikusokat a 19. században?
1889. június 9-én több tízezer ember gyűlt össze az akkor nemrég egyesült Olasz Királyság fővárosának, Rómának egyik kisebb óvárosi terén. Baloldaliak, antiklerikálisok, szabadkőművesek, „szabadgondolkodók” jöttek össze, hogy – noha a Vatikánnal szembeni oldalon, de onnan alig félóra gyaloglásra – Giordano Brunonak, a pápai állam által 1600-ban halálra ítélt filozófusnak emeljenek szobrot. Az üzenet világos provokáció volt:
1870. szeptember 20-án az olasz csapatok – miután a pápát védő franciák leléptek – sikeresen vették be Rómát. Minden olasz városban van a dátumról elnevezett utca, egészen Mussoliniig – aki kiegyezett a katolikus egyházzal – szeptember 20. nemzeti ünnep is volt. Ez is világos üzenet volt: az olasz állam a katolikus egyház ellenében született meg.
Ezt a pápák tudták is. IX. Piusz magát „az olasz állam rabjának” nyilvánította, egyben felszólította az olasz katolikusokat: ne ismerjék el az új államot, annak politikai életében ne is vegyenek részt. Éppen ezért az első világháború végéig az olasz politikában a jobboldali liberalizmus és a baloldal vett csak részt.
A 19. század végén valamennyi állam a katolicizmus ellen harcolva akarta újrafogalmazni magát. Az 1871-ben létrejött francia harmadik köztársaság és első német császárság hivatalos politikáját és még inkább közéleti vitáit is „a kultúrharcként” ismert ellenállás határozta meg. A francia vicclapok
A német vita talán nem volt ennyire durva, de az állami „poroszos” ideológia ott is arról szólt: a pápa felé lojális német katolikusok nem igazi hazafiak, mert egy konfliktus esetén inkább a pápát követnék, mint Berlint.
A „kultúrharc” legnagyobb győzelmeit Franciaországban aratta. Miközben 1881-ben a francia jogban megszűnt a blaszfémia tilalma – éppen ezért jelenhettek meg a legkeményebb istengyalázó karikatúrák is szabadon –, a német császárság 1871-ben visszaállította azon 166. cikkelyt, amely a mai napig – némi módosításokkal – érvényes.
A legnagyobb győzelem azonban a francia 1905-ös törvény volt, amely kimondta az állam és az egyház teljes szétválasztását. Erre a Német Császárságban azért nem került sor, mert
azt pedig esze ágába nem lett volna Berlinnek visszaszorítani. Olaszországban pedig Mussolinival az 1920-as évekre ismét kiegyezett a katolikus egyház – noha a katolikusok közül sokan antifasiszták voltak –, ami miatt az egyház védelmet nyert, a blaszfémia pedig tiltott lett.
Az osztrák térfélen az 1870-es évek oktatási reformja körül alakult ki harc, az akkori bécsi liberális kormányok sikeresen vették el az iskolák többségét a katolikus egyháztól. Az osztrák „kultúrharc” nemzetiségi jelleget is öltött sok területen: Triesztben például az olaszok voltak a katolikus egyház ellen, miközben „az üldözött” papság az olasz többség által „elnyomott” nemzetiségekhez, a horvátokhoz és szlovénokhoz közeledett.
Később azonban Ausztriában elhalt a „kultúrharc”, a bécsi konzervatívok és a galíciai lengyel arisztokrácia támogatta kormányok már békén hagyták a katolikus egyházat, amely éppen egy soknemzetiségű, de nagyrészt katolikus birodalomban erős összekötő, államlegitimációs erőt jelentett. Emiatt nem lett a polgári házasság se bevezetve Ausztriában. A Monarchia szétesése utáni Ausztriában csak a náci megszállás hozta el a polgári házasságot.
Csáky Albin kultuszminiszter 1894/95-ben a katolikus egyházzal szemben tudta keresztül vinni a polgári házasságot. A katolikus egyház Magyarországon is a liberális elittel szemben éppen „az elnyomott nemzetiségekkel”, például a horvátokkal és szlovákokkal szövetkezett. Nem véletlen, hogy a klerikális Katolikus Néppárt társadalompolitikailag tényleg „középkori” volt, de nemzetiségi javaslatai nagyon is liberálisok voltak.
A Nagy Francia Forradalommal indult támadás a katolikus egyház – pontosabban az oltár és a trón szövetsége – ellen a 20. századra felemás sikeret hozott. Franciaországban tényleg államdogmává lett a laicizmus, Ausztria a két világháború között is – a vörös Bécs kivételével – megmaradt klerikálisnak, a Horthy-Magyarország aztán pláne, Olaszországban a fasizmus ismét visszaengedte a közéletbe a katolicizmust. Németországban meg a protestantizmus miatt az antiklerikalizmus egy idő után nem liberális, hanem nacionalista eszmévé lett, ezért a nácizmus is át tudta venni.
Katolicizmus: társadalmilag visszaszorult, de nincs mindenütt elválasztva az államtól
A második világháború után az állami antiklerikalizmus a szocialista Európában folytatódott – 1976-ban például a maoista Albánia alkotmánya egyenesen betiltotta a vallásokat, és állami ideológiává tette az ateizmust.
Nyugat-Európában az egyes államok eltérően viszonyultak a katolicizmushoz és a valláshoz.
Nyugat-Németországban (és a mai Németországban is) az egyházakkal az állam együttműködik (ő szedi be az egyházi adót, amit eleve csak a katolikusoknak vagy protestánsoknak tud adni a német adófizető), Olaszországban pedig megmaradt a Mussolini-korszak katolicizmusközelisége,
Ez azzal is összefügg, hogy 1945 után az amerikaiak számára – a maffia és a szabadkőműves páholyok mellett – a katolikus egyház volt a kommunizmussal szembeni legfőbb támasz, a Democrazia Cristiana nevű hatalmas párt, amely gyakorlatilag 1990-ig meghatározta az országot, eleve a katolikus egyházból nőtt ki.
A katolicizmus visszaszorulása inkább társadalmi volt, elvégre
– nem is intézményi értelemben, hanem főleg abban, hogy a katolikus család- vagy nőkép ne jelenjék meg az állami jogalkotásban. De ma is számos vita van a vallás – és főleg a katolikus vallás – politikai jelenlétéről.
Hol és hogyan lehet vallásgyalázni?
Ennek egyik alfejezete a blaszfémia büntetőjogi tilalma körüli vita.
+ Franciaországban 1881-ben ez már megszűnt, éppen ezért ahogy egykoron a keményen katolikusellenes karikatúrákkal, most a Mohamedet kigúnyolókkal a francia jog nem tud (nem akar) mit kezdeni. A mai is érvényes 1905-ös szeparációs törvény 2. paragrafusa kerekperec kimondja:
2004 óta az is tiltva van, hogy az állami iskolákban tanár vagy diák vallási jelképet (például fejkendőt, nagyobb keresztet, kippát stb.) viseljen.
+ Ezzel szemben Németországban a császárság 1871-es létrejövetelével bekerült a büntetőtörvénykönyvbe a vallás- és istengyalázás büntetőjogi tényállása. Mivel ma is ez a törvénykönyv van érvényben (bár 1998-ban újra kihirdették), a blaszfémiát tilalmazó eredeti 166. cikkely is benne van – de azért azóta tartalma és pláne bírói alkalmazása is jelentősen változott.
Az eredeti 166. cikkely a vallási tanokat, a hívők érzéseit, sőt magát Istent védte. Utóbbi jogdogmatikailag is érthetetlen volt, elvégre kérdéses volt, hogy mit/kit kell Isten alatt érteni, és ki jogosult sérelmét felismerni. Azonban a vallási tanok védelme se fér össze egy szekuláris állammal, elvégre egy vallás tanainak sértése a szólás- és véleményszabadság részét kell, hogy képezze; ha éppen a vallási tanokat sérthetetlennek nyilvánítja egy állam, azzal gyakorlatiag feladja világnézeti semlegességét.
Egészen 1969-ig kellett azonban ennek felismerésére várni Németországban. Az akkor hatalomra került szociáldemokrata-liberális kormány jelentős büntetőjogi reformot indított, ennek keretében pedig a 166. cikkelyt is átírták:
Azaz a jelenlegi szabályozás szerint Németországban isten- és vallásgyalázó iratok, vélemények terjesztéséért csak akkor lehet három év szabadságvesztésre ítélni, ha a cselekmény alkalmas a közrend megzavarására. Önmagában a vallás- és istengyalázás és a hívők ezáltali megsértése – ha nem áll fenn a közrend veszélyeztetése – nem büntetendő.
Azonban a német jogi irodalomban ezt is élesen kritizálják többen. Például a jelenlegi szabályozás értelmezhető úgy is:
– és máris bizonyított, hogy a blaszfém tett veszélyeztette a közrendet. Ugyanis a közrend veszélyeztetésének mint tényállási elemnek nem feltétlenül az elkövető oldalán kell fennállnia. Eszerint ha a katolikusok minden kritikát lenyelnek, a muzulmánok meg azonnal utcára vonulnak balhézni, akkor csak a muzulmánokat sértő blaszfémiát kellene büntetőjogilag üldözni – ami értelemszerűen teljességgel ellentétes a jogpolitikai céllal. A jelenlegi 166. cikkely tehát értékelhető „lázadásra való felszólításként”.
A másik kritika a 166. cikkely kapcsán általános: a főleg a baloldali jogkritikai mozgalomhoz közelálló tudósok szerint
Miközben más vélemények kapcsán akkor sem lehetséges a büntetőjogi üldözés, ha azok veszélyeztetik a közrendet, felmerül a kérdés, miért pont a vallásra vonatkozó véleményeknél kell ennyire óvatoskodnia a német államnak. (A vélemény- és szólásszabadság korlátozásaként értékelhető amúgy a holokauszttagadás büntetőjogi tényállása is. Valamint meg kell jegyezni: a gyűlöletbeszéd már nem része a vélemény- és szólásszabadságnak, de a blaszfémia nem gyűlöletbeszéd, elvégre nem gyűlöletre uszít, hanem vallási tanokat kritizál akár sértő módon.)
+ Olaszországban sincs olyan könnyű dolga annak, aki vallásgyalázni szeretne, mint Franciaországban – bár
1929-ben Mussolini és a pápa közötti lateráni szerződések még „az olasz állam vallásaként” határozták meg a katolicizmust.
Ebből csak 1984-re sikerült visszalépni: az olasz állam és a pápai állam közötti akkori szerződés már „csak” annyit mond ki, hogy elismeri „a vallási kultúra értékét”, és különösen azt, hogy
Ez még persze csak jogi blabla, de az olasz állam a mai napig világnézetileg nem semleges, ugyanis egyrészről ugyanezen szerződésben kötelezi magát, hogy „a katolikus hittanórát” minden állami iskolában biztosítani fogja; másrészről a katolikus egyháznak nem kell adót fizetnie, az olasz állam állja számos kiadását.
Az olasz állam tehát teljesen feladta még 19. századi antiklerikalizmusát – ez a blaszfémia kezelésében is megjelenik.
– a törvénykönyv eredeti megfogalmazásában csak a katolikus egyház kapcsolatában. Ez összefügött azzal, hogy 1984-ig a katolikus vallás volt „az olasz állam vallása”.
Miután ez a kitétel töröltetett, beindult az olasz jogtudományban is a vita, hogy ha már egyáltalán tiltva is van a blaszfémia, miért csak a katolikus „istenség” kapcsán. 1995-ben az olasz alkotmánybíróság ennek megfelelően alkotmányellenesnek nyilvánította a katolikus tanok ilyetén privilegizálását. Az olasz büntetőtörvénykönyv 724. cikkelye tehát ma már minden vallási tan sérelmét büntetni rendelni. 1999-ben pedig egy törvénnyel
+ Magyarországon a büntetőjogban nem jelenik meg a blaszfémia.
Aki úgy érzi, hogy valamilyen mondjuk vallási közösséghez tartozása miatt sértették, az persze a polgári törvénykönyvre hivatkozhat, amely szerint „[a] közösség bármely tagja jogosult a személyisége lényeges vonásának minősülő, a magyar nemzethez, illetve valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösséghez tartozásával összefüggésben a közösséget nagy nyilvánosság előtt súlyosan sértő vagy kifejezésmódjában indokolatlanul bántó jogsé-relem esetén [...] személyiségi jogát érvényesíteni.”
Kérdéses azonban, hogy ez alapján egy katolikus vagy muzulmán önmagában sikeresen felléphetne-e egy vallásellenes karikatúra ellen: eddig nem jártak sikerrel az ilyen próbálkozások.
Az iszlám miatt ismét előjöttek a viták
Noha a katolikus egyház is bepróbálkozik sokszor, ahol még ennek büntetőjogi lehetősége megvan, perelni az őt sértő tartalmak ellen. Bár ezt nem ritkán a személyiségi jogok felől teszi, például amikor XVI. Benedek pápa a német Titanic szatirikus havilap ellen akart perelni, mert az egy összevizelt pápai ruhában mutatta őt a címlapján – de a hatalmas tiltakozás hatására végül elállt a pertől.
A blaszfémia kérdése ezért ma inkább az iszlám kapcsán jelenik meg a hírekben. A francia radikális laicista hagyományoknak elkötelezett Charlie Hebdo hetilap például ugyanúgy gyalázza a keresztény és a zsidó vallást, mint a muzulmánt, mégiscsak az utóbbi háborodik fel – sőt: 2015-ben iszlamista terroristák a szerkesztőség több tagját, legismertebb karikatúristáit meggyilkolták.
Miközben azonban a katolicizmussal szemben a baloldal egységesen lépett fel a 19. századtól kezdve, az iszlám kapcsán megosztott. A vita az, hogy a muzulmánok elnyomott kisebbségiek, akiket egy baloldalinak védenie kell, vagy inkább egy olyan vallás, amit egyelőre még nem sikerült a modern államiság alá szelídíteni.
NYITÓKÉP: A Charlie Hebdo 2018-ban címlapján gunyorosan üdvözli a dzsihadistákat / Charlie, FB
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.