Van-e jogunk szidni az Istent?

Szerző: Techet Péter
2020.11.12. 18:00

Franciaországban egykoron az antikatolikus, most pedig a Mohamedet kifigurázó karikatúrák miatt merült fel az istenkáromlás (blaszfémia) kérdése. Ez azonban ott 1881 óta már nincs tiltva. A francia modell azonban egyedülálló, számos európai országban ez ma is valamilyen formában büntetőjogi tényállás – még ha nem is mindig alkalmazzák. Mi vezetett a blaszfémia engedélyezéséhez? És mi a helyzet a németeknél vagy az olaszoknál?

Van-e jogunk szidni az Istent?

A mai viták Nyugat-Európában a vallás kapcsán főleg az iszlám kapcsán merülnek fel, ugyanis ezen vallás szélsőségesei akár terrortámadásokat is elkövetnek, ha tanaikat valaki sérti, gúnyolja. A vallási befolyás visszaszorítása azonban a katolikusokkal szemben fogalmazódott meg eredetileg.

A blaszfémia pedig ma is csak gyakorlatilag Franciaországban teljesen lehetséges, két másik nyugat-európai ország, amely szintén a katolicizmussal szembeni kultúrharcból született – azaz Német- és Olaszországban –, ma is ismeri a tényállást a büntetőjog.

Hogyan támadták be a legnagyobb államok Európában a katolikusokat a 19. században?

1889. június 9-én több tízezer ember gyűlt össze az akkor nemrég egyesült Olasz Királyság fővárosának, Rómának egyik kisebb óvárosi terén. Baloldaliak, antiklerikálisok, szabadkőművesek, „szabadgondolkodók” jöttek össze, hogy – noha a Vatikánnal szembeni oldalon, de onnan alig félóra gyaloglásra – Giordano Brunonak, a pápai állam által 1600-ban halálra ítélt filozófusnak emeljenek szobrot. Az üzenet világos provokáció volt:

Róma már nem a katolikus egyházé. És ezt az üzenetet képviselte az új olasz állam is: Olaszország nem a katolikus egyházé.

TÖBBEZRES ANTIKLERIKALISTA TÖMEG AVATJA GIORDANO BRUNO SZOBRÁT RÓMÁBAN 1889-BEN. FOTÓ: PINTEREST

1870. szeptember 20-án az olasz csapatok – miután a pápát védő franciák leléptek – sikeresen vették be Rómát. Minden olasz városban van a dátumról elnevezett utca, egészen Mussoliniig – aki kiegyezett a katolikus egyházzal – szeptember 20. nemzeti ünnep is volt. Ez is világos üzenet volt: az olasz állam a katolikus egyház ellenében született meg.

Ezt a pápák tudták is. IX. Piusz magát „az olasz állam rabjának” nyilvánította, egyben felszólította az olasz katolikusokat: ne ismerjék el az új államot, annak politikai életében ne is vegyenek részt. Éppen ezért az első világháború végéig az olasz politikában a jobboldali liberalizmus és a baloldal vett csak részt.

A katolikusok világszerte az új olasz államra eleve „blaszfémiaként” tekintettek.

A 19. század végén valamennyi állam a katolicizmus ellen harcolva akarta újrafogalmazni magát. Az 1871-ben létrejött francia harmadik köztársaság és első német császárság hivatalos politikáját és még inkább közéleti vitáit is „a kultúrharcként” ismert ellenállás határozta meg. A francia vicclapok

a mai Mohamed-karikatúrákat idéző módon gyalázták a katolikus egyházat, papságot, szenteket és magát Jézust.

A német vita talán nem volt ennyire durva, de az állami „poroszos” ideológia ott is arról szólt: a pápa felé lojális német katolikusok nem igazi hazafiak, mert egy konfliktus esetén inkább a pápát követnék, mint Berlint.

A „kultúrharc” legnagyobb győzelmeit Franciaországban aratta. Miközben 1881-ben a francia jogban megszűnt a blaszfémia tilalma – éppen ezért jelenhettek meg a legkeményebb istengyalázó karikatúrák is szabadon –, a német császárság 1871-ben visszaállította azon 166. cikkelyt, amely a mai napig – némi módosításokkal – érvényes.

1905-ÖS FRANCIA ANTIKATOLIKUS KARIKATÚRA ARRÓL, AHOGY MARIANNE-T (AZAZ FRANCIAORSZÁG ALLEGORIKUS ALAKJÁT) EMILE COMBES ANTIKLERIKÁLIS MINISZTERELNÖK ELOLDJA A RÉSZEG PÁPÁTÓL, ISTEN HELYÉT A FELLEGEKBEN PEDIG VOLTAIRE VESZI ÁT. FOTÓ: JEAN JAURES MÚZEUM / WIKI

A legnagyobb győzelem azonban a francia 1905-ös törvény volt, amely kimondta az állam és az egyház teljes szétválasztását. Erre a Német Császárságban azért nem került sor, mert

ott az antikatolicizmus mögött nemcsak liberalizmus, de protestantizmus is állt,

azt pedig esze ágába nem lett volna Berlinnek visszaszorítani. Olaszországban pedig Mussolinival az 1920-as évekre ismét kiegyezett a katolikus egyház – noha a katolikusok közül sokan antifasiszták voltak –, ami miatt az egyház védelmet nyert, a blaszfémia pedig tiltott lett.

A „kultúrharc” nem kerülte el a Habsburg Monarchiát sem.

Az osztrák térfélen az 1870-es évek oktatási reformja körül alakult ki harc, az akkori bécsi liberális kormányok sikeresen vették el az iskolák többségét a katolikus egyháztól. Az osztrák „kultúrharc” nemzetiségi jelleget is öltött sok területen: Triesztben például az olaszok voltak a katolikus egyház ellen, miközben „az üldözött” papság az olasz többség által „elnyomott” nemzetiségekhez, a horvátokhoz és szlovénokhoz közeledett.

Később azonban Ausztriában elhalt a „kultúrharc”, a bécsi konzervatívok és a galíciai lengyel arisztokrácia támogatta kormányok már békén hagyták a katolikus egyházat, amely éppen egy soknemzetiségű, de nagyrészt katolikus birodalomban erős összekötő, államlegitimációs erőt jelentett. Emiatt nem lett a polgári házasság se bevezetve Ausztriában. A Monarchia szétesése utáni Ausztriában csak a náci megszállás hozta el a polgári házasságot.

Magyarországon a Habsburg-időkben éppen a polgári házasságról robbant ki hatalmas vita.

Csáky Albin kultuszminiszter 1894/95-ben a katolikus egyházzal szemben tudta keresztül vinni a polgári házasságot. A katolikus egyház Magyarországon is a liberális elittel szemben éppen „az elnyomott nemzetiségekkel”, például a horvátokkal és szlovákokkal szövetkezett. Nem véletlen, hogy a klerikális Katolikus Néppárt társadalompolitikailag tényleg „középkori” volt, de nemzetiségi javaslatai nagyon is liberálisok voltak.

A Nagy Francia Forradalommal indult támadás a katolikus egyház – pontosabban az oltár és a trón szövetsége – ellen a 20. századra felemás sikeret hozott. Franciaországban tényleg államdogmává lett a laicizmus, Ausztria a két világháború között is – a vörös Bécs kivételével – megmaradt klerikálisnak, a Horthy-Magyarország aztán pláne, Olaszországban a fasizmus ismét visszaengedte a közéletbe a katolicizmust. Németországban meg a protestantizmus miatt az antiklerikalizmus egy idő után nem liberális, hanem nacionalista eszmévé lett, ezért a nácizmus is át tudta venni.

Katolicizmus: társadalmilag visszaszorult, de nincs mindenütt elválasztva az államtól

A második világháború után az állami antiklerikalizmus a szocialista Európában folytatódott – 1976-ban például a maoista Albánia alkotmánya egyenesen betiltotta a vallásokat, és állami ideológiává tette az ateizmust.

Nyugat-Európában az egyes államok eltérően viszonyultak a katolicizmushoz és a valláshoz.

Franciaország megőrizte a laicizmust, de ezzel a modellel a mai napig is teljesen egyedül van a kontinensen.

Nyugat-Németországban (és a mai Németországban is) az egyházakkal az állam együttműködik (ő szedi be az egyházi adót, amit eleve csak a katolikusoknak vagy protestánsoknak tud adni a német adófizető), Olaszországban pedig megmaradt a Mussolini-korszak katolicizmusközelisége,

az egységes Olaszország eredetileg antiklerikális irányvonala mára teljesen elhalványult.

Ez azzal is összefügg, hogy 1945 után az amerikaiak számára – a maffia és a szabadkőműves páholyok mellett – a katolikus egyház volt a kommunizmussal szembeni legfőbb támasz, a Democrazia Cristiana nevű hatalmas párt, amely gyakorlatilag 1990-ig meghatározta az országot, eleve a katolikus egyházból nőtt ki.

A katolicizmus visszaszorulása inkább társadalmi volt, elvégre

az 1968-as társadalmi mozgalmakkal „alulról” kezdték el követelni sokan a katolikus egyház visszaszorítását

– nem is intézményi értelemben, hanem főleg abban, hogy a katolikus család- vagy nőkép ne jelenjék meg az állami jogalkotásban. De ma is számos vita van a vallás – és főleg a katolikus vallás – politikai jelenlétéről.

Hol és hogyan lehet vallásgyalázni?

Ennek egyik alfejezete a blaszfémia büntetőjogi tilalma körüli vita.

+ Franciaországban 1881-ben ez már megszűnt, éppen ezért ahogy egykoron a keményen katolikusellenes karikatúrákkal, most a Mohamedet kigúnyolókkal a francia jog nem tud (nem akar) mit kezdeni. A mai is érvényes 1905-ös szeparációs törvény 2. paragrafusa kerekperec kimondja:

„a köztársaság nem ismer el, nem fizet, nem támogat egyetlen vallást sem”.

2004 óta az is tiltva van, hogy az állami iskolákban tanár vagy diák vallási jelképet (például fejkendőt, nagyobb keresztet, kippát stb.) viseljen.

+ Ezzel szemben Németországban a császárság 1871-es létrejövetelével bekerült a büntetőtörvénykönyvbe a vallás- és istengyalázás büntetőjogi tényállása. Mivel ma is ez a törvénykönyv van érvényben (bár 1998-ban újra kihirdették), a blaszfémiát tilalmazó eredeti 166. cikkely is benne van – de azért azóta tartalma és pláne bírói alkalmazása is jelentősen változott.

Az eredeti 166. cikkely a vallási tanokat, a hívők érzéseit, sőt magát Istent védte. Utóbbi jogdogmatikailag is érthetetlen volt, elvégre kérdéses volt, hogy mit/kit kell Isten alatt érteni, és ki jogosult sérelmét felismerni. Azonban a vallási tanok védelme se fér össze egy szekuláris állammal, elvégre egy vallás tanainak sértése a szólás- és véleményszabadság részét kell, hogy képezze; ha éppen a vallási tanokat sérthetetlennek nyilvánítja egy állam, azzal gyakorlatiag feladja világnézeti semlegességét.

Egészen 1969-ig kellett azonban ennek felismerésére várni Németországban. Az akkor hatalomra került szociáldemokrata-liberális kormány jelentős büntetőjogi reformot indított, ennek keretében pedig a 166. cikkelyt is átírták:

immáron a védendő jogi érdek nem a vallási tan vagy a hívők érzelme, hanem „a közrend”.

Azaz a jelenlegi szabályozás szerint Németországban isten- és vallásgyalázó iratok, vélemények terjesztéséért csak akkor lehet három év szabadságvesztésre ítélni, ha a cselekmény alkalmas a közrend megzavarására. Önmagában a vallás- és istengyalázás és a hívők ezáltali megsértése – ha nem áll fenn a közrend veszélyeztetése – nem büntetendő.

Azonban a német jogi irodalomban ezt is élesen kritizálják többen. Például a jelenlegi szabályozás értelmezhető úgy is:

ha egy vallási csoport szeretné a hitét sértő személy büntetőjogi felelősségre vonását, akkor érdemes agresszíven reagálnia

– és máris bizonyított, hogy a blaszfém tett veszélyeztette a közrendet. Ugyanis a közrend veszélyeztetésének mint tényállási elemnek nem feltétlenül az elkövető oldalán kell fennállnia. Eszerint ha a katolikusok minden kritikát lenyelnek, a muzulmánok meg azonnal utcára vonulnak balhézni, akkor csak a muzulmánokat sértő blaszfémiát kellene büntetőjogilag üldözni – ami értelemszerűen teljességgel ellentétes a jogpolitikai céllal. A jelenlegi 166. cikkely tehát értékelhető „lázadásra való felszólításként”.

A másik kritika a 166. cikkely kapcsán általános: a főleg a baloldali jogkritikai mozgalomhoz közelálló tudósok szerint

az államnak semmilyen módon nem kell foglalkoznia a blaszfémiával, az ugyanis a vélemény- és szólásszabadság része.

Miközben más vélemények kapcsán akkor sem lehetséges a büntetőjogi üldözés, ha azok veszélyeztetik a közrendet, felmerül a kérdés, miért pont a vallásra vonatkozó véleményeknél kell ennyire óvatoskodnia a német államnak. (A vélemény- és szólásszabadság korlátozásaként értékelhető amúgy a holokauszttagadás büntetőjogi tényállása is. Valamint meg kell jegyezni: a gyűlöletbeszéd már nem része a vélemény- és szólásszabadságnak, de a blaszfémia nem gyűlöletbeszéd, elvégre nem gyűlöletre uszít, hanem vallási tanokat kritizál akár sértő módon.)

+ Olaszországban sincs olyan könnyű dolga annak, aki vallásgyalázni szeretne, mint Franciaországban – bár

a fasiszta idők szigorúságából már engedtek.

1929-ben Mussolini és a pápa közötti lateráni szerződések még „az olasz állam vallásaként” határozták meg a katolicizmust.

Ebből csak 1984-re sikerült visszalépni: az olasz állam és a pápai állam közötti akkori szerződés már „csak” annyit mond ki, hogy elismeri „a vallási kultúra értékét”, és különösen azt, hogy

„a katolicizmus elvei az olasz nép történelmi örökségének részét képezik”.

Ez még persze csak jogi blabla, de az olasz állam a mai napig világnézetileg nem semleges, ugyanis egyrészről ugyanezen szerződésben kötelezi magát, hogy „a katolikus hittanórát” minden állami iskolában biztosítani fogja; másrészről a katolikus egyháznak nem kell adót fizetnie, az olasz állam állja számos kiadását.

Az olasz állam tehát teljesen feladta még 19. századi antiklerikalizmusát – ez a blaszfémia kezelésében is megjelenik.

Az 1930-as fasiszta (mai napig érvényben lévő) olasz büntetőtörvénykönyv egyenesen „az istenséget” („divinità”) védi

– a törvénykönyv eredeti megfogalmazásában csak a katolikus egyház kapcsolatában. Ez összefügött azzal, hogy 1984-ig a katolikus vallás volt „az olasz állam vallása”.

Miután ez a kitétel töröltetett, beindult az olasz jogtudományban is a vita, hogy ha már egyáltalán tiltva is van a blaszfémia, miért csak a katolikus „istenség” kapcsán. 1995-ben az olasz alkotmánybíróság ennek megfelelően alkotmányellenesnek nyilvánította a katolikus tanok ilyetén privilegizálását. Az olasz büntetőtörvénykönyv 724. cikkelye tehát ma már minden vallási tan sérelmét büntetni rendelni. 1999-ben pedig egy törvénnyel

a blaszfémia már nem bűntettnek, hanem csak pénzbírsággal sújtandó vétségnek számít.

+ Magyarországon a büntetőjogban nem jelenik meg a blaszfémia.

Aki úgy érzi, hogy valamilyen mondjuk vallási közösséghez tartozása miatt sértették, az persze a polgári törvénykönyvre hivatkozhat, amely szerint „[a] közösség bármely tagja jogosult a személyisége lényeges vonásának minősülő, a magyar nemzethez, illetve valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási közösséghez tartozásával összefüggésben a közösséget nagy nyilvánosság előtt súlyosan sértő vagy kifejezésmódjában indokolatlanul bántó jogsé-relem esetén [...] személyiségi jogát érvényesíteni.”

Kérdéses azonban, hogy ez alapján egy katolikus vagy muzulmán önmagában sikeresen felléphetne-e egy vallásellenes karikatúra ellen: eddig nem jártak sikerrel az ilyen próbálkozások.

Az iszlám miatt ismét előjöttek a viták

Noha a katolikus egyház is bepróbálkozik sokszor, ahol még ennek büntetőjogi lehetősége megvan, perelni az őt sértő tartalmak ellen. Bár ezt nem ritkán a személyiségi jogok felől teszi, például amikor XVI. Benedek pápa a német Titanic szatirikus havilap ellen akart perelni, mert az egy összevizelt pápai ruhában mutatta őt a címlapján – de a hatalmas tiltakozás hatására végül elállt a pertől.

A NÉMET SZATIRIKUS HAVILAP 2012-BEN A VATILEAKS SZIVÁROGTATÁSAIRA REAGÁLT EZZEL A CÍMLAPPAL, AMI SZERINT: MEGTALÁLUK A SZIVÁRGÓ HELYET. FOTÓ: TITANIC / FB

A blaszfémia kérdése ezért ma inkább az iszlám kapcsán jelenik meg a hírekben. A francia radikális laicista hagyományoknak elkötelezett Charlie Hebdo hetilap például ugyanúgy gyalázza a keresztény és a zsidó vallást, mint a muzulmánt, mégiscsak az utóbbi háborodik fel – sőt: 2015-ben iszlamista terroristák a szerkesztőség több tagját, legismertebb karikatúristáit meggyilkolták.

Miközben azonban a katolicizmussal szemben a baloldal egységesen lépett fel a 19. századtól kezdve, az iszlám kapcsán megosztott. A vita az, hogy a muzulmánok elnyomott kisebbségiek, akiket egy baloldalinak védenie kell, vagy inkább egy olyan vallás, amit egyelőre még nem sikerült a modern államiság alá szelídíteni.

NYITÓKÉP: A Charlie Hebdo 2018-ban címlapján gunyorosan üdvözli a dzsihadistákat / Charlie, FB

Techet Péter
Techet Péter az Azonnali főmunkatársa

Doktori jogból és történelemből, külpolitika érdeklődésből, Közép-Európa hobbiból. Münchentől New Yorkig sok helyen volt otthon. Többet élt Triesztben, mint a NER-ben.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek