+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Molnár Róbert
2020. november 7. szombat, 10:10
A hivatalos statisztikák szerint – ebben nincsenek benne a bábaasszonyok sötét üzelmei – közel 7 millió ember nem születhetett meg 1956 óta. Ha megszülethettek volna, ma talán egy stabilabb európai középnemzet lehetnénk.

Ez itt a Majomsziget. A Majomsziget Molnár Róbert jogász, a dél-alföldi Kübekháza polgármesterének október óta rendszeres, szombatonként jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk hozzá!

 

„Bizony, az Úr ajándéka a gyermek,
az anyaméh gyümölcse jutalom.”

(Zsoltárok könyve 127, 3)

 

Előrebocsátom, hívő keresztény emberként életpárti vagyok. Nem értek egyet ugyanakkor azokkal a hatalmi törekvésekkel, amelyek az abortuszkérdést csupán erőből, társadalmi vita, egyeztetés, gondos előkészítés, az ügy átfogó, komplex kezelése nélkül, csupán „keresztény igazságként” akarják kezelni, nem foglalkozva a másik vetülettel: az érintettek személyes életével, körülményével, érzelemvilágával. Még akkor sem értek egyet az erőpozícióból való rendezéssel, ha egyébként jogos erkölcsi evidenciákról is van szó: „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel! azt mondja a Seregeknek Ura.” (Zak 4,6b)

 

Lengyelországban látható, hogy az egyre inkább magyar NER-forgatókönyv szerint működő „Jog és Igazságosság” pártjának ez a fajta hatalmi arroganciája micsoda ellenállást vált ki, és micsoda károkat okoz a társadalomban és az államhatalom csatlósává szegődött egyházban, amelynek sóvá és világossággá kellene lennie a világban, nem a rendszer béresévé.

 

Nem feltétlenül azzal van sokszor a baj, amit az államhatalom képvisel, hanem azzal, ahogyan.

 

Ám azokkal a nagyon szabados és feminista elvekkel sem érthetek egyet, amelyek szerint az abortusz csak személyhez fűződő jog, kizárólag a nő magánügye, a nő teste; a nő szabadsága, hogy mit tesz vele. Ha abban már egy megfogant élet van, akkor véleményem szerint egy kicsit bonyolultabb az ügy, egy sor más mellett, például párkapcsolati kérdés és emberi jogi kérdés is, nem csupán személyhez fűződő jog. Illetve már nem csak egy személyhez fűződő. Innentől már nemcsak a nő saját teste joga, hanem egy másik emberé is.

 

Talán ebből a pár sorból is látszik, hogy az abortusz egy nagyon nehéz, bonyolult, összetett kérdés, nem is népszerű, de megkerülhetetlenül fontos, ezért azzal szembe kell nézni, és ahol kell, ott felelősségteljesen kell tudni változtatni. Nem feltétlenül a nép szájíze szerint, hanem magzataink védelme érdekében, ugyanakkor figyelembe véve a nő életvédelmét, testi és mentális egészsége megőrzésének fontosságát, és kellő gondot fordítva minden erkölcsi és technikai részletkérdésre is.

 

Keresztény emberként természetesen nem tudok és nem is akarok elvonatkoztatni attól, hogy mit mond Isten igéje az élet védelméről, de attól sem, hogy milyen folyamatok zajlódhatnak le egy ember életében, míg meghozza, megszenvedi az abortusszal kapcsolatos döntését, mert

 

meggyőződésem, hogy többsége azoknak, akik ebbe a helyzetbe kerülnek, mérlegelve, megszenvedve hoznak döntést.

 

Akkor is, ha nem a jót.

 

Ez a szűkre szabott felület nem alkalmas e téma átfogó elemzésére, nem is tiszte feltétlenül ez ennek az oldalnak, én pedig sem jogászként, sem polgármesterként nem vagyok e terület szakértője. Inkább csak mint hívő keresztény ember és vezető szeretnék pár olyan abortusszal kapcsolatos élethelyzetről írni, azokat némi személyes kommentárral kiegészíteni, amelyek alakították, formálták ezzel kapcsolatos meggyőződésemet, és erősítették bennem az életpártiságot.

 

Nem egy szemölcs

 

Pár évvel ezelőtt egy nőgyógyászati klinika folyosóján ültem. A feleségem számára vártam egy receptre. A szemközti oldalon két csinos hölgy nevetgélt. Az idősebbik a 17-18 év körüli barátnőjét kísérte el, abortusszal kapcsolatban vártak valamiféle egyeztetésre. Legalábbis szófoszlányaikból erre következtettem. Az idősebb – és e téren is „tapasztaltabb” – hölgyike bátorította a félszegnek nem nevezhető barátnőjét: „Meglátod, gyorsan túl leszel rajta, meg se kottyan, napok alatt felgyógyulsz, és újra belevetheted magadat az életbe!” – ilyen „okosságokat” mondva neki.

 

Nem szóltam semmit, amit ma már sajnálok. El kellett volna mondanom nekik nagy szeretettel: „Lehet a dolgot szépítenetek, lányok, ám az abortusz akkor sem csak egy »túl leszel rajta« szemölcslevétel, hanem egy élet megszakítása. Egy olyan védtelen, parányi életé, amely nem tehet arról, hogy milyen körülmények között és hogyan fogant. Az a parányi emberélet nem az ellenségetek, hanem egy áldozat!”

 

Anélkül, hogy bárkit is megvetnék azok közül, akik terhességüket akár önszántukból, akár kényszer hatására szakították meg, tudniuk kell, hogy az bizony egy ember életének kioltása,

 

amely akkor is az, ha azt látszólag olyan lazán, nevetgélve fogták fel, mint a történetbeli lányok – és akkor is az, ha a döntés mögött komoly, lelki vívódások vannak. Az esetek jelentős számában egyébként előbb-utóbb feltörnek az élet ezen epizódjai, poszttraumás stresszt, mentális és egyéb betegségeket okozva.

 

Ezért lenne fontos a széleskörű megelőző iskolai oktatás, felvilágosítás, a dolgok akár órarendbe iktatott „kibeszélésének” lehetősége, kiépített mentorháló vagy egy olyan krízishely – megértő közeg –, ahová preventív tanácsért fordulhatnak a bajba kerültek, vagy oltalmat nyújthatnak számukra a beavatkozás utánra. Fontos a család szerepe, a „tabuk” nélküli beszélgetések, amelyek – tudom magamról – nagyon nehezek, és persze fontos lenne a szervezett keretek közti lelkigondozás, a bátorítás, Isten szeretetének és vigasztalásának bemutatása is. Volt olyan ismerősöm, akit odaadó „prolife”-os szakemberek győztek meg arról, hogy az abortusz helyett tartsa meg gyermekét. A kislány ma a szemük fénye.

 

Volt olyan is, aki örökbe adta gyermekeit és ma boldog, hogy szerető közegben élhetnek. És vannak olyan barátaink, akiknek nem lehetett saját gyermekük. Sok év várakozás után, párhetesen örökbe fogadhattak egy csodálatos kisbabát, azután a szülőágyról még egyet. Ott, a szülés közben derült ki, hogy van odabent még egy másik is, így őt is örökbe fogadták, és ma már öten együtt, egy boldog, nagy család. Semmi olyat nem éreznek, hogy ezek a csibészkék nem az övéik lennének.

 

Tiszteletre méltók számomra az örökbeadó édesanyák, aki nem kioltották ezeknek a kincseknek az életét, hanem megmentették azokat, és az örökbefogadó szülőké is a tiszteletem, akik sajátjukként veszik szeretetükkel körbe őket. És jól tudom azt is, hogy vannak szomorú sorsok; magára hagyott, jövő és álmok nélküli, mosolytalan gyermekek.

 

Válasz másnapra

 

Az abortusszal kapcsolatban feleségemmel mi is érintettek vagyunk. Tizenkét éve történt.

 

Ági a harmadik gyermekünkkel volt állapotos. Terhességének kilencedik hetében járt már, amikor irtózatos fájdalmakat kezdett csípőjében érezni. Arra gondoltunk, nő a baba, kell neki hely, nyomhat valami idegvégződést. Ági fájdalmai idővel sem enyhültek. Egyik nap azt vettük észre, hogy a bal lába mintha vastagabb és szürkésebb lenne.

 

– Te – mondom neki –, nem lehet, hogy trombózisod van? Mentőre nem várva, azonnal bevittem a központi ügyeletre. Mikor mondtam az ambulancián, hogy szerintem feleségemnek trombózisa van, jól letoltak, hogy mertem akkor szállítani, meg majd eldöntik ők, mi a baja. Mint kiderült, valóban mélyvénás trombózisa volt. Egy napja feküdt a kórházban, amikor az őt kezelő főorvos telefonon hívott. Kérte, menjek be, szeretne közösen velünk beszélni.

 

Gyomorgörccsel mentem, éreztem, valami nagy baj lehet. Az orvos elmondta, hogy a feleségemnél kiterjedt, magasra terjedő mélyvénás trombózis alakult ki. Műtétre van szükség. A beavatkozás során egy úgynevezett „vena cava filtert” kell a vénába helyezni, hogy megakadályozzák a parányi vérrögök tüdőbe kerülését és az akár végzetes embólia kialakulását. Megértettük és tudomásul vettük. Ha ennek ez a módja, akkor legyen. Ám a főorvos folytatta. A beavatkozás közvetlenül a hasfalra sugárzott röntgen alatt történik, amely azonban károsítani fogja a fejlődő magzatot, ezért őt előtte abortálni kell.

 

Micsoda?! Ettől mindketten rosszul lettünk.

 

Hét évet kellett várnunk első gyermekünk megszületésére. Már a lombikbébi-programot készítették elő, amikor csodálatos módon megfogant a fiú. A második fiúcska viszonylag könnyen jött, és itt van egy újabb kisgyermek, a harmadik – reméljük, kislány –, amelyet most akarnak velünk elvetetni. Összeomlottunk mindketten. A feleségem meg sem moccanhatott a kórházi ágyában, én pedig azt hittem, ott esek nyomban össze. „Ez óriási felelősség! Ki vagyok én, hogy akár a feleségem, akár a gyermekem életéről döntsek?” – kavarogtak bennem ilyen és ehhez hasonló gondolatok.

 

Másnapra várta az orvos a válaszunkat. Azt kértem Ágitól, hogy ő a kórházi ágyán gondolja ezt végig és imádkozzon, én ugyanígy teszek otthon. Kértem, hogy még telefonon se beszéljünk másnapig, hogy egymást még véletlenül se befolyásoljuk. Így a feleségem a kórházban, én otthon szenvedtem.

 

„Mit tegyünk? Keresztényként tudom, hogy Isten életpárti és azt is, hogy Úr ajándéka a gyermek, de a feleségem élete is az, mi pedig most kész tények elé vagyunk állítva. Kioltsunk egy gyermekéletet? A feleségem életével játszunk?”

 

Egész éjjel gyötrődtem. Eszembe jutott az a felvétel, amelyet még általános iskolában, egyik osztályfőnöki órán vetítettek le nekünk, és félig eltakart szemmel nézte az osztály. Néma sikoly volt a címe. Borzalmas volt akkor is látni, ahogy egy védtelen, menekülő kis magzat ellen vasakkal, késekkel támadnak. Nem tudtam aludni. Az interneten rákerestem, hogy milyen egy kilenchetes méhmagzat. Amikor megláttam, hogy van feje, kifejlődtek már a kezecskéi és lábacskái, zokogva borultam a padlóra: „Uram Jézus, könyörülj meg a feleségemen és könyörülj meg e kisgyermeken!”

 

Rettegve mentem be másnap a kórházba. A feleségem is kimerültnek látszott. Nem aludt ő sem.

 

– Döntöttél? – kérdezte.

 

– Igen, azt hiszem! – válaszoltam, de kértem, hogy először ő mondja el, hogy miként.

 

– Arra gondoltam – mondja elcsukló hangon –, hogy nekünk hinnünk kell Istenben és abban, hogy Ő nem véletlenül adta nekünk ezt a kisgyermeket. Ő tud rám is vigyázni. Kérlek, ne öljük meg! Isten valahogyan gondot fog viselni ránk.

 

Potyogó könnyekkel mondtam, hogy álmatlanságomban és harcaim közepette én is ugyanerre jutottam. Ezek után jeleztük az orvosnak, hogy félelemmel ugyan, de nemet szeretnénk mondani az abortuszra. A főorvos megértő volt, elénk tett aláírásra egy „saját felelősségünkre lemondunk az orvosi beavatkozásról” szövegezésű papírt, és megkezdték feleségemnél az intenzív heparin terápiát…

 

Aztán azzal sokkoltak bennünket, hogy a sok heparin és a folyamatos véralvadásgátló gyógyszerek károsan hatnak a magzat fejlődésére és komplikációk állnak majd elő a szülésnél. A kislányunk épségben megszületett, ma már tizenegy éves. A feleségemnek ma is kell szednie egy modernebb véralvadásgátló készítményt.

 

Az élet sokszor nem ideális. Rengeteg olyan helyzet adódik az ember életében, amely felelősségteljes döntést igényel. Amelynek áldásait vagy negatív következményeit akár egy életen át is hordozni kell.

 

Magyarországon 1956 óta legális az abortusz.

 

A hivatalos statisztikák szerint – ebben nincsenek benne a bábaasszonyok sötét üzelmei – közel 7 millió ember nem születhetett meg.

 

Ha megszülethettek volna, ma talán egy stabilabb európai középnemzet lehetnénk, jobb demográfiai mutatókkal és valószínűleg jobb gazdasági lehetőségekkel.

 

Ne vetesd el a gyermeket, hogy legyen, aki eltemessen!

 

A kübekházi nyugdíjas klub egy másik település nyugdíjasait látta vendégül. Az ottani nyugdíjasok szerettek volna velem is találkozni, én pedig örömmel tettem az invitálásuknak eleget. A vacsora után odaült mellém egy kedves, idős néni. Elmesélte élettörténetét.

 

Az ’50-es évek elején nagyon szegényesen éltek. Ő otthon volt, a házkörüli teendőket és a jószágokat látta el, és ha tudta, napszámmal egészítette ki a család szerény bevételeit. Két kisfiuk volt. Az asszony egyik nap rosszul lett. Kiderült, állapotos. Amikor a férje meghallotta, hogy egy újabb gyereket vár a felesége, nagy haragra gerjedt. Kérte, vetesse el. Inkább még többet dolgozik, hogy a bábára összeszedje a pénzt, csak vetesse el. Az asszony őrlődött, nem tudta, kivel ossza meg kételyeit és félelmét. A szomszédban egy baptista asszony élt, neki mondta el fájdalmát és azt, hogy a férje illegálisan akarja elvetetni a gyereket. A szomszédasszony Isten igéit olvasta fel neki, próbálta azzal bátorítani és vigasztalni. A férj közben pénzt kért kölcsön, és lett bába is.

 

Az asszony ismét átment a hívő szomszédhoz, aki annyit mondott neki: „Ne vetesd el a gyermeket, hogy legyen, aki eltemessen!”

 

Az asszony otthon elmesélt mindent a férjének. Teljesen megértette urának kifogásait: „Nekünk sincs mit nagyon enni, nemhogy még egy ötödiknek, hely sincs, ahol elférnénk, még egy gyerek, hát hogy?” Az asszony alázatos, de határozott volt: „De nekünk akkor is meg kell tartanunk, mert egy élet, Isten ajándéka ez a gyermek!”

 

A gyermek megszületett, majd kicsattant az egészségtől. Három csodaszép fiú. Ott sertepertéltek a kis konyhai asztal és édesanyjuk szoknyája körül, „segédkeztek” apjuknak, később együtt mentek vele már szántani is, dolgoztak a földeken, mind szakmát tanult. Nem éltek dúskáló életet, de ennivalójuk, ruházatuk mindig volt, és ők így voltak boldogok. A férj örült, hogy a feleségére hallgatott. Az idő gyorsan elszaladt. A fiúk kirepültek, családot alapítottak. Az asszony férje meghalt, ő pedig egyedül maradt. Aztán micsoda tragédia egy anyának, meghalt az idősebb, majd nem sokra rá a középső fia is…

 

Ott ülve e néni mellett, hallgatom beszédét, fogjuk egymás kezét, töröljük a szemeinket: „Tudja, polgármester úr, igaza volt a szomszéd asszonynak: »Ne vetesd el a gyermeket, hogy legyen, aki eltemessen!« És áldom az Istent, hogy legalább őt, a legkisebbet megtartotta nekem”

 

És ez a harmadik fiú, a legkisebb, az életre jó ideig esélytelen lett az, aki pár éve eltemethette a szerető édesanyját.

 

Életünk ajándék. Egy kapott keret, egy lehetőség, amelyet nekünk kell megtöltenünk tartalommal. Van szabadságunk virágzóvá, de akár gaztengerré is tennünk. Végérvényesen, vagy csak egy időre. Én egy olyan Magyarországot szeretnék, ahol a vezetői jogkövetők és személyes jó példákkal járnak elő, kellő empátiával és alázattal szolgálnák nemzetüket, ahol már nem gyűlölet, a halál és a reménytelenség az úr; ahol meglátnák végre a szegényeket, az elesetteket és az árvákat, ahol odafigyelnének a vívódó asszonyok könnyeire.

 

Idézet egy hét abortuszon átesett hölgy nekem írt leveléből: „…akkor mik lehetnek az élet igazi, valódi kincsei? Ma már tudom: amit nem pénzen szereztem, amit nem vettem, hanem Istentől ajándékba kaptam: az anyai simogatás, nagyapám meséi, a téli szörpök, a bableves gőze, a mező illata, meg az, amikor az unokánk arra kér: »Most a szívedből mesélj, Mami!«” 

 

Molnár Róbert jogász, Kübekháza polgármestere minden szombaton az Azonnalin jelentkezik rovatával, a Majomszigettel. Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Ezen a' héten egy lubok leplezi le az orosz nép ellenségit.

A sikeres alkotmányos vádeljárás jelentősége Trump diszkvalifikálása lenne egy következő elnökválasztásról.

Három hónap alatt szállítják le az összesen kétmillió adag Szputnyik V-vakcinát.

Egy év kell legalább a szakértő szerint, hogy beindulhasson a tavaly decemberben alapított cégnél egy covid-vakcina tömeges gyártása.

Három ütemben érkezik nagy mennyiségben a Sputnik-V hazánkba, jelentette be Szijjártó Péter külügyminiszter.

Gulyás Márton és a Partizán műsora Gajdics Ottóval tarolt, TGM és a többi véleményvezér pedig a nyomukban!

A hét kérdése

Még ugyan nem látni, mikor lesz vége a lockdownnak, de álmodozni azért lehet. A hét kérdésében pont ezt kell tenni!

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

Megújult a Helyzet, az Azonnali podcastja! Prieger Zsolt, az Anima Sound System frontembere mesél cigányságról, vírusról és jellemfejlődésről.

Mennyire estek be az árak a fővárosban és vidéken? Érdemes várni a lakásvásárlással vagy eladással? Ingatlanpiaci szakértőkkel beszélgettünk a Helyzetben! Podcast.

A kormányra kerülő RMDSZ akár három minisztériumot is kaphat Romániában. A választáson meglepően jól szereplő szélsőjobboldal azonban a koalícióban is okozhat zavart.

A magyar kormánypárt egyre szorultabb helyzetben van a Néppártban, a vétó hatásait pedig elszámította Orbán Viktor. Helyzet Stefano Bottonival és Hegedűs Dániellel!

Leginkább úgy, hogy nem veszel semmit. A karácsonyi vásárlási láz beindulása előtt környezetvédelmi szakemberekkel jártunk utána, hogy lehetünk zöldebbek.

Milyen volt a jugoszláv néphadsereg katonájaként megélni a boszniai háború kitörését; miért éppen úgy születetett meg a béke, ahogy?

A Helyzet vendége Eric Weaver, a Debreceni Egyetem docense, akivel megbeszéltük, mit hozhat Magyarországnak, ha Joe Biden az USA elnöke.

Twitter megosztás Google+ megosztás