A sorozat, amitől kedvem támadt katolikusnak lenni

Paolo Sorrentino sorozata kiforgat minden elvárást, arcpirítóan provokál, mégis a téma iránti hatalmas alázattal mutatja be az Egyházat, és torokszorító emberi sorsokon keresztül teszi átélhetővé a katolikusok egyházát feszítő számtalan problémát.

A cím annyiban pontatlan, hogy egyébként is római katolikus vallású vagyok, és bár nem mondhatnám, hogy gyakorlom a vallásom (dacára a nagyjából nyolc évnyi ministrálásnak és a helyi Rózsafüzér Társulat pályaválasztásomra vonatkozó egyértelmű elvárásainak), a kereszténység kétezer évvel ezelőtt élt végtelenül szimpatikus központi figuráját nagyon közel érzem magamhoz, a tevékenysége nyomán kialakult és óriásira nőtt monumentális építményt pedig úgy érzem magam fölé tornyosulni, hogy az egyszerre nyomaszt és felszabadít. 

Monumentális építmény

Nyomaszt a kereszténység nevében elkövetett megannyi szörnyűség miatt, az egyház zárt közösségében megerőszakolt gyerekek miatt; és mindezek ellenére felszabadít, hiszen a körülöttem lévő világot közvetlenül és közvetve is a kereszténységgel összefonódott kulturális javak népesítik be, úgy is, mint a szülőfalum templomtornyának  „hazaértem” érzést kiváltó látványa, vagy az Umberto Eco-könyvek a polcomon. Felszabadít, ahogy a keresztény kultúra átfedésben van más vallások kultúrájával, amik – a mostanában divatos hangzavarral szemben – nem zárják ki egymást.

A kereszténység kulturális javai kevés helyen sűrűsödnek annyira össze, mint Rómában, és erről senki

Az ifjú pápa / Az új pápa sorozatpárosban a rendező nem csupán ennek az óriási kulturális építménynek a monumentalitását és hétköznapi valóságát mutatja be egyszerre, hanem mesél az egyházat feszítő aktuális problémákról is, miközben

I'm sexy and I know it

A sorozat nyitójelenete alapján arra számít a néző, hogy a Jude Law alakította fiatal, rendkívül jóképű pápa próbálja majd megreformálni az annak ellenálló egyházat, de gyorsan kiderül: XIII. Piusznak egészen más céljai vannak. Az abortusztól kezdve a melegházasságig az összes vitás kérdésben ultrakonzervatív álláspontot képvisel, és

nehogy még jobban elforduljanak tőle a hívők. 

Ebben a konfliktusban bontakoznak ki az Egyház súlyos problémái és dilemmái a hatalmi harcokon és a korrupción keresztül a gyermekmolesztálási ügyeken, az egyház által nem elfogadott, de az egyházon belül mégis hangsúlyosan jelen lévő homoszexualitáson át egészen az eutanáziáig és a vallási fanatizmusig.

Miközben a pápa első pillantásra liberális ikonnak tűnő figurája szuperintellingens antihőssé válik, akinek hatalmi machinációit kéjes élvezettel követi a néző,

Konzervatív szemmel nézve a sorozat tele van ugyanis botrányos képsorokkal – annak a jelenetnek, amiben a frissen megválasztott pápa beöltözik a felszenteléshez, az aláfestő zenéje az LMFAO Sexy and I know it című száma.

Sex & drugs & techno

A sorozat ugyanis tele van szexualitással: megjelenik a gyermeknemzés és a puszta örömszerzés céljából való szex közötti konfliktus, a két férfi közötti szex (mondjuk ez azért nem annyira explicit módon), előfordulnak biszexuális jelenetek és akad kisebb orgia is. A vatikáni terekben neonkeresztek világítanak; a második évad komplett főcíme pedig egy olyan klip, amiben

Bármennyire is tűnhet mindez öncélú provokációnak, sokkal inkább azt az elfojtott, még az Egyházban is mindenhol jelenlevő szexualitást mutatja meg így felpörgetve a sorozat.

Sorrentino természetes otthonossággal mozog a Vatikán művészettörténeti sűrűjében, miközben az egyes szereplők mikrotörténetei különféle súlyosabbnál súlyosabb élethelyzeteket mutatnak be: a Vatikán látszólag ördögi államtitkára egy fogyatékos fiút gondoz, akit őszintén a legjobb barátjának tart,

ami egy idő után a tetteinek fő mozgatórugójává válik.

A második évad ebben még erősebb: a John Malkovich alakította III. János Pál elképesztően megrázó háttértörténete, a droggal csillapított bűntudat és végül a megbocsátás lehetőségének felsejlése torokszorító katarzisokat szállítanak; a súlyosan betegen született és szinte életképtelen gyereket nevelő orvosnak és feleségének története annak a döntésnek a következményeibe enged betekintést, amely döntést – a választás lehetőségét elvéve tőlük épp ráerőltették a lengyel nőkre.

Mélyen emberi

A sorozat merész látványvilágát és felvetéseit nemcsak ezek a mélyen emberi sorsok és a hozzájuk kapcsolódó súlyos választások ellenpontozzák, hanem az is, hogy – miután Sorrentino felvillantotta annak a lehetőségét, hogy az ifjú pápa nem hisz Istenben, és hogy ő az Antikrisztus – Piusz útkeresésének helyre kerülésével és az Istenhez fűződő kapcsolatának világossá tételével

Mindkét sorozat elképesztő látványvilágot szállít: a Vatikán épületeinek, termeinek, parkjainak nagyszerűségét csak kiemelik az említett neonkeresztek, Sorrentino beállításai a filmtörténet legnagyobbjait idézik, a színészek pedig nagyszerűek. Mindezek miatt az Ifjú pápa / Az új pápa

attól függetlenül is, hogy időnként – mintegy mellékesen – némi eszmetörténeti és történelmi hátteret is felvillant.

Mindkét sorozat nagyszabású, mint maga az Egyház, a kisebb dramaturgiai döccenőivel pedig esendő, mint az Egyházat alkotó emberek, a bíborosokkal és magával a pápával együtt. Sorrentino provokációja valójában lelkes rajongás és mély alázat ezen monumentális építmény iránt, amit azzal a mély emberséggel mutat be, ami a kereszténység egyik attribútuma – engem ezzel Sorrentino odáig juttatott, hogy nagyon jó érzés lett katolikusnak lenni.

NYITÓKÉP: Warner Media