„Hasonlított Petőfi képeihez, de roppant sovány és sápadt volt”

Egy olyan országban, ahol az apák bűneit mindig előszeretettel olvassák fiaik fejére, sokszor ugyanazt a teljesítményt vagy ugyanolyan az erényeket várva tőlük, nem csodálkozhatunk Petőfi Zoltán viharos életútján. Az 1870. november 5-én elhunyt színésznövendék számára óriási teher lehetett, hogy ő a nagy költő fia, melyet csak tetéztek egészségügyi problémái. Rövid élettörténete érdekes látleletet ad a levert szabadságharc utáni Magyarország társadalmi és gazdasági helyzetéről.

Petőfi Sándor és Szendrey Júlia 1847. szeptember 8-án kötöttek házasságot. Ez egy szép, kerek évforduló volt: pontosan egy esztendővel korábban ismerkedtek ugyanis meg. Az após, Szendrey Ignác nem volt elragadtatva lánya választásától, hiszen leendő veje meglehetősen bizonytalan anyagi háttérrel rendelkezett – szemben az olyan lehetséges férjjelöltekkel, mint Uray Endre alszolgabíró. Ennek ellenére nem állt az esküvő útjába, ami azt mutatja, hogy atyai szeretete nagyobb volt a költővel szemben táplált ellenszenvénél.

Petőfi Zoltán a forradalom kitörését követő kilencedik hónapban, 1848. december 15-én látta meg a napvilágot Debrecenben. A költő így tudósította fia születéséről legjobb barátját, Arany Jánost:

a többit olvasd a fehérpapirosról; szintúgy leolvashatod, mintha ráirnám. Ma délben született fiam, kit holnap vagy holnapután fognak megkeresztelni. Keresztapja és keresztanyja bizonyos Arany János és Arany Jánosné lesz. A fiú neve Zoltán.”

A szabadságharc ekkor már javában zajlott, Buda a császári csapatok kezére került, ezért is költözött a család a cívisvárosba. Petőfi számára igen feszült időszak volt ez: a nyár folyamán a Kiskunságban vereséget szenvedett a képviselőválasztáson, politikai nézetei miatt konfliktusba került az őt felfedező Vörösmartyval; egykori lakótársával, Jókai Mórral pedig annak Laborfalvy Rózával kötött házassága miatt szakította meg a kapcsolatot, miközben a Batthyány-kormány több intézkedésével sem értett egyet.

A legnagyobb támasz ekkoriban Júlia lehetett számára, akinek viszont a szüleivel nem tudta megtalálni a közös hangot. Verseinek jogdíját eladta Emich Gusztáv nyomdásznak, ami rövidtávon nagyobb összeghez juttatta a családot, hosszútávon viszont nem oldotta meg anyagi problémáikat. A szabadságharcban századosként rendszeres jövedelemre számíthatott, azonban

Csak tavasszal léptették elő ismét, ekkor lett Bem tábornok segédtisztje az erdélyi hadszíntéren.

Felesége és gyermeke ezalatt már Nagyszalontán volt Arany Jánoséknál, ahol a költő még meg is látogatta őket. Bár 1849 első fele a dicsőséges tavaszi hadjárat sikereitől és Buda visszavételétől volt hangos, Petőfi számára ez az időszak kettős tragédiát jelentett: apját márciusban, anyját májusban veszítette el. Az orosz beavatkozás idején ismét Erdélyben találjuk Bem oldalán, innen küldte utolsó levelét feleségének:

„Hogyan vagytok, kedves édes imádott lelkeim? Ha én hallhatnék valamit felőletek! Ha lehet, ha valahogy szerét ejtheted, írj, ha csak egy szócskát is, édes angyalom. Én nem mulasztom el az arra menő alkalmakat. Szopik-e még a fiam?

Csókolom a lelketeket és szíveteket miljomszor számtalanszor! Imádó férjed Sándor. Marosvásárhely, július 29. 1849.”

A világosi fegyverletételt követően Júlia gyermekét szüleinél hagyta Erdődön és elindult férje nyomát kutatni. Azt mondani sem kell, hogy ez a kutatás Erdélyben, a levert szabadságharc után egy magányos nő számára milyen nehéz feladat volt. Végrendeletnek is beillő levelet hagyott hátra fiának arra az esetre, ha nem térne vissza:

„Kedves fiam! E sorok az elsők és utósók, mellyeket anyád hozzád intéz; midőn elolvasod e szavakat, már akkor sem apád, sem anyád. Egyetlen örökségedül nem birsz tőlük egyebet, csak nevedet: de azt ne feledd el soha, hogy e név: Petőfi! Apád naggyá, fényessé tevé; te legalább őrizd meg minden szennytől, minden folttól. Emlékül hagyom itt neked ez ide mellékelt hajat. Míg ereklyeként őrized, jele leend, hogy nem vagy méltatlan szülőidre;

akkor csak vérök lenne a tiéd, de lelkök idegen maradna tőled. Legszentebb áldása anyádnak tegyen jóvá, boldoggá!”

A levélből kitűnik, hogy Júlia a Petőfi néven kívül nem tudott volna komoly vagyont hagyni fiának, mert ilyennel nem rendelkezett. Hiába volt az Emichhel kötött szerződés: Petőfi megmaradt verseit 1849 után nem nagyon lehetett kiadni, így abból bevételre sem számíthatott. 

A szabadságharc más híres özvegyeinek ilyen gondjai nem voltak: Batthyányné Zichy Antónia ugyan nem férhetett hozzá a mártír miniszterelnök vagyonához, de a Zichy-vagyonhoz igen, ezen kívül Damjanichné Csernovits Emília sem szegényedett el.

Júlia helyzetét ráadásul az is nehezítette, hogy férje holtteste nem lett meg, nem történt temetés, így özvegysége (és fia árvasága) sem volt hosszú ideig egyértelmű. Emiatt országos gyűjtés sem indult Zoltán és anyja megsegítésére, mint ahogy a korban az több esetben előfordult. Nem volt más választása: 1850-ben ismét férjhez ment Horváth Árpád egyetemi tanárhoz. Ezzel „eldobta az özvegyi fátylat”, ráadásul a házasság titkos mivolta, és a Júlia özvegységével kapcsolatos kérdőjelek nagy közfelháborodást váltottak ki. Ennek hangulata jól érezhető Arany János A honvéd özvegye című versében.

„Hogy van édes apa, nem haragose?”

Eleinte úgy tűnt, hogy újdonsült férjével jól meg fogják egymást érteni, hiszen irodalomkedvelők voltak mindketten: Horváth történész volt, aki diplomatikát tanított a pesti egyetemen,

Későbbi visszaemlékezései és levelei azonban arról árulkodnak, hogy a házasság szép lassan pokollá vált:

„Engemet Sándorom emléke és oly sokszor kigunyolt olvasmányaim, de »főképen« szivem felvilágositottak arról, hogy egy nő több mint »csak asszony«, és ha megbocsáthatlan vétkem az volt, mert nem tudtam és nem akartam annyira elaljasodni, megtagadni nememet, hogy megfeledkezve minden női szeméremről és finomságról: egy a férj előtt oly kedves, de – erősen hiszem – minden művelt szivre és nemes lélekre undoritó fotograf képgyüjteményben tudjak gyönyörködni, s azokat a férjjel órákig elnézni: mondom, ha ez volt (a mint hogy ugy van) megbocsáthatlan vétkem: ezért pirulni vagy bocsánatot kérni soha sem jutott eszembe s e vétkemre most halálos ágyamban is büszke vagyok.”

Négy közös gyermekük született: Attila, Árpád, Viola és Ilona.

1858 szeptemberétől a pesti piaristákhoz íratták be. Ez volt az az év, amikor a működését újrakezdő Magyar Tudományos Akadémia (melynek ekkortól volt tagja Arany János is) újra kiadta Petőfi összes költeményeit, amiért cserébe ezer forintos nagydíjat ítéltek Zoltánnak. Ennek kezelője az árvaszék döntése értelmében nagybátyja, Petőfi (Petrovics) István lett.

Hogy Zoltán és féltestvérei mennyit érzékeltek anyjuk megromlott házasságából, az kérdéses. Fennmaradt leveleik egy-egy sora azonban árulkodó lehet, ez például egy 1863-ból származó Júliának írt levél befejezése: „Hogy van édes apa, nem haragose? Mitől függ jólétetek, csókolom s tisztelem őt.”

Élete végén Júlia méhnyakrákban szenvedett, férjétől elköltözött, és át akart térni a református vallásra, hogy elválhasson tőle. A halál azonban gyorsabban utolérte: 1868. szeptember 6-án, 39 évesen hunyt el.

„Ami a fizetésemből megmaradt, azt apám őrizetére bízom.”

A családban mind Zoltán, mind öccse, Attila tüdőgondokkal küzdöttek: gyakran estek ágynak köhögéssel, lázzal. Zoltán emiatt tanulmányai nagy részét magántanulóként végezte. Mikor azonban elkezdte a gimnáziumot, eredményei romlani kezdtek. 1864-ben ismét magántanuló lett és nagybátyja birtokára ment gazdasági gyakornoknak. Ezalatt az idő alatt magántanulóként kitűnőre vizsgázott a szarvasi gimnáziumban, de

Viselkedésére minden bizonnyal nagy hatással volt, hogy ő a nemzet költőjének a fia. Egy olyan költőnek, akiről emlékei nincsenek, csak anyja elbeszéléseiből és a fennmaradt írásokból rakhatta össze annak az embernek a képét, akire környezete szerint hasonlított. Petőfi szerepverseiben ráadásul központi szerepet kapott a bor (amit a valóságban egyes barátai visszaemlékezései szerint nemigen fogyasztott), ami egyes feltételezések szerint megmagyarázza Zoltán korhellyé válását is: azonosulni kívánt az általa elképzelt apafigurával.

Példaképéhez hasonlóan ő maga is vándorszínésznek állt, holott 1849 után ez a szakma jelentős változásokon ment keresztül: immár ezt is tanulni kellett, nem volt már elegendő az, ha valaki egyszerűen csak tehetséges (mint amilyen apja vagy Arany János is volt).

Jászait leginkább az ragadta magával, hogy a nagy költő fiával beszélhetett:

„Hasonlított Petőfi képeihez, de roppant sovány s sápadt volt. Nem akarta elereszteni a kezemet, mikor már beszállásra sürgettek. – Akkor éreztem először élő ember előtt akkora lelki felindulást, hogy megijedtem, mert nem tudtam, hogy micsoda. Mintha forró hullámok támadtak volna a mellemben és hajtották volna egymást neki a fejemnek; a halántékom lüktetett és a szemem megtüzesedett, a gondolatom megakadt – Petőfi! Petőfi eleven vérét érintem most kezemmel! Ha nem lettem volna Kassai felesége, vagyis feleség, aki a házasságot is olyan éktelen komolyan fogta föl, mint általában az életet – úgy visszafordultam volna, hogy ott élhessek, ahol Petőfi fia...”

Blaha Lujza véleménye ennél sokkal tárgyilagosabb és kíméletlenebb:

„Rokonszenves, kedves, derék fiú volt, de nem az, aminek mi fantáziánkban megálmodtuk,

és úgy hiszem, hogy jól is érezte magát, amíg nyugtalan lelke körünkből el nem szólította.”

Fárasztó lehetett számára, hogy személyét környezete csak az apjával kapcsolatos relációban tudta értelmezni. Amikor udvarlásra került a sor, gyakran vissza is élt ezzel: egy alkalommal állítólag úgy csavarta el egy lány fejét, hogy gyűrűt adott neki, amiről azt mondta, hogy az apjáé volt. Egy másik anekdota szerint színészi fizetését a debreceni Petőfi-szobor talapzata alá rejtette el, mondván, hogy „Ami fizetésemből megmaradt, azt apám őrizetére bízom”.

A versírással is megpróbálkozott, de tehetségét nemigen bontakoztatta ki. Fennmaradt költeményeiből látszik, hogy az apai örökségtől itt sem tudott elszakadni. Azokban a művekben pedig, melyekben már lassan magára talált, meglehetősen melankolikus hangot ütött meg:

Búdal

De meguntam már e hitvány életet! 

Hiszen nekem nincs is senkim, ki szeret; 

Te vagy, kis lány, te vagy magad egyedül, 

Kinek szivén, sorsom miatt bánat ül.

De nincsen is a világon senki sem,

Kiért olyan hőn dobogna fel szivem,

Mint dobog fel az teérted, szép leány, 

Akinél nincs kedvesebbem, csak hazám!

És még te vagy, hű barátom, ki szeret, 

Ki fönntartja én bennem még a hitet; 

Ne volnátok, ma megásnám síromat,

 Eltemetném velem együtt kínomat.

(Csákó, 1864. november 28.)

Zoltán tüdőbetegségét nagybátyja próbálta kezeltetni, tékozló életmódjából kirángatni, de ez sajnos nem járt sikerrel. Még Ausztriába is elutazott, hogy ott keressenek gyógymódot betegségére, de itt is inkább a mulatozást választotta.

Akkori szállásadója informálta a családját, hogy Zoltán állapota válságos. Petőfi Sándor és Szendrey Júlia fia nem sokkal ezután, november 5-én meg is halt.

NYITÓKÉP: Szendrey Júlia, Petőfi Zoltán és Petőfi Sándor fényképe / Wikimedia Commons