Miben lesz más a világ, ha Trump vagy Biden nyer?

Fehér Zoltán

Szerző:
Fehér Zoltán

2020.11.02. 07:07

Ha Trump nyer, folytatódik az USA visszavonulása a külpolitikából, az eddig megismert nemzetközi rend hanyatlása. Joe Bidennel térhet vissza az az USA, amely egy szabad világ vezetőjeként tekint magára.

Ez itt a Keeping It Realpolitik: Világpolitika Bostonból. A Keeping It Realpolitik: Világpolitika Bostonból Fehér Zoltánnak, a bostoni Fletcher School keretében működő Stratégiai Tanulmányok Központja tudományos főmunkatársának rendszeresen jelentkező rovata az Azonnalin. Jó olvasást kívánunk hozzá!

Az amerikai elnökválasztási kampány utolsó napjaihoz érkeztünk, s ebben a pillanatban nem tanácsos előre jósolni semmit az eredményről, mert minden meglehetősen bizonytalan. A közvélemény-kutatók gyakorlatilag kevés kivétellel Biden fölényes vezetését mutatják és győzelmét vetítik előre, bár

két intézet, amelyik 4 éve is a többi közvélemény-kutatóval szemben megjósolta Trump győzelmét, ismét őt tartja befutónak.

Abban sem lehetünk biztosak, hogy az elnökválasztás napjának, november 3-a keddnek az estéjén (magyar idő szerint november 4-e szerda hajnalban) már tudni fogjuk-e a győztes nevét, hiszen az idei választás a járvány, a levélszavazatok nagy aránya és a republikánusok taktikai lépései miatt meglehetősen kaotikus, és ez a káosz november 3-a után még akár tovább fokozódhat.

Amit viszont tudhatunk, az az, hogy

a két elnökjelölt teljesen különböző víziót vázolt fel az Egyesült Államok jövőjéről külpolitikai kérdésekben.

A jelenlegi elnök, Donald Trump külpolitikai elképzeléseiről eddigi elnöki ténykedése és a kampány során elmondott beszédei alapján tájékozódhatunk. Trump külpolitikája nagyrészben szakítás a hidegháború vége óta eltelt három évtized amerikai külpolitikájával, de bizonyos pontokon folytatja elődei irányvonalát.

Trump: bezárkózás, fegyverkezés, kivonulás, nagyobb figyelem Kínára

A folyamatosság két területen ragadható meg: Trump elődeihez, különösen Clinton és Bush elnökökhöz hasonlóan nagy hangsúlyt fektet az amerikai fegyveres erőkre, azok folyamatos modernizálására, illetve elrettentő erejükre.

A jelenlegi elnök egyben folytatja az Obama elnöksége alatt megkezdődött folyamatot,

amelyben az Egyesült Államok fokozatosan visszavonul korábbi domináns és aktivista világpolitikai szerepétől és egyre inkább befelé fordul. Ez a két jellemző, amely a folytonosságot mutatja (militarizmus és a világrend vezetéséből való visszavonulás), egymással is bizonyos mértékig ellentétben áll, nem is szólva mindazokról a külpolitikai irányokról, amelyekkel Trump szakít az amerikai hagyományokkal.

Trump elnöksége számos tekintetben új külpolitikát jelent. Négy évvel ezelőtti választási győzelmével

azt az amerikai politikai áramlatot emelte kormányzati szintre, amely évtizedekig csak kívülről ostromolta a hatalom sáncait.

Ez a politikai áramlat egyfajta jobboldali, nacionalista populizmus, amely a külpolitikában az Egyesült Államok eddigi globális vezető szerepét és különösen a „soha véget nem érő, külföldön vívott háborúit” határozottan ellenzi, egyben bizalmatlanul tekint mind Amerika szövetségeseire, mind a multilaterális nemzetközi szervezetekre.

Walter Russel Mead külpolitikai elemző Trump külpolitikai vonalvezetését ezek alapján az Andrew Jackson elnökről (1829-1837) elnevezett „jacksonizmus” kategóriájával írja le. Az elitellenes jacksonizmus az elmúlt három évtizedben is jelen volt az amerikai külpolitikában, de képviselőik közül Pat Buchanan sikertelenül pályázott az idősebb Bush ellenében a Republikánus Párt elnökjelöltségére 1992-ben, miközben ugyanazon év novemberében végül Ross Perot hasonló programmal, ún. harmadik párti jelöltként sok jobboldali szavazatot vitt el Bushtól, győzelemhez segítve ezzel Bill Clintont.

Trump az ő nézeteikhez hasonlóan a bevándorlás szigorítását, a nemzetközi szervezetek amerikai támogatásának csökkentését, a nemzetközi jog érvényességének vitatásását, az amerikai fegyveres erők erősítését, de a „külföldi” háborúktól való távolmaradásukat tekinti fő külpolitikai elveinek. Trump 2016-os győzelmében a jacksonizmus bel- és külpolitikai elvei fontos szerepet játszottak,

az amerikai közvéleménynek meglepően nagy része támogatja ezeket a gondolatokat.

Amennyiben Trump újabb négy évre a Fehér Ház lakója lehet, folytatja majd a fenti, jacksonista elvek jegyében eddig vitt külpolitikáját. Azon lesz, hogy az Egyesült Államok folytassa a világrend vezető szerepéből való visszavonulását, azon az áron is, hogy az Amerika által maga után hagyott űrt láthatóan nem tudja betölteni semelyik másik ország sem. Trump várhatóan tovább lazítja majd a szövetségesekkel fenntartott viszonyt, különös tekintettel a NATO-szövetségesekre, bár az elnök mostanában azzal kampányol, hogy sikeresen vette rá a többi NATO-tagállamot pénzügyi hozzájárulásuk növelésére, s így csökkentette a Washingtonra háruló terheket.

A jelenlegi elnök a Kínával, az EU-val, Kanadával és Mexikóval indított kereskedelmi viták során aláásta az Egyesült Államok által kiépített multilaterális kereskedelmi rendszert, benne a Világkereskedelmi Szervezet primátusát. Összességében

Trump mintha azt célozná meg, hogy szétzilálja és felbomlassza a II. világháború után megalapozott, majd a hidegháború után globálissá növesztett ún. liberális nemzetközi rendet,

a multilaterális nemzetközi szervezetrendszert, valamint az Egyesült Államok szövetségi rendszerét, tehát összefoglalóan azt a struktúrát, amely 1989 után meghatározta a világpolitika és a világgazdaság működését. Ebben az a meggyőződés vezeti, hogy az Egyesült Államoknak végre a saját dolgaival kellene foglalkoznia, nem a világ, valamint szövetségesei és ellenfelei terheit a vállán cipelni, mint – így Trump – azt Washington tette közel harminc éven át.

Mindez összeállhatna egy kerek egész koncepcióvá is, de Trump kiszámíthatatlansága, hangulatingadozásai, ad hoc döntései és adminisztrációjának kaotikus működése révén valójában több, egymással is feszültségben lévő koncepció érvényesül a trumpi külpolitika gyakorlatában. Bár Trump igyekezete a liberális nemzetközi rend szétzilálására meglehetősen „sikeresnek” bizonyult, valamint

ő az első amerikai elnök évtizedek óta, aki nem indított újabb háborút (ezt feltétlenül a javára kell írnunk),

de az elnök végül nem tudta betartani azt az ígéretét, hogy lezárja Amerika „soha véget nem érő” háborúit. Tegyük gyorsan hozzá, hogy ezt Obama is ígérte 2008-as kampányában, de elnökként neki sem sikerült, sőt az Egyesült Államokat belesodorta a Szíriában és Jemenben zajló háborúkba is.

Trump valóban megpróbálta kivonni az amerikai csapatokat Szíriából (a katonai vezetés ellenkezését figyelmen kívül hagyva), de mindeközben a korábbiakhoz képest is erőteljes katonai eszközökkel lépett fel: Afganisztánban elrendelte a GBU-43/B – Massive Ordnance Air Blast légibomba, másnéven „minden bombák anyja” bevetését; Szíriában megölette az Iszlám Állam vezetőjét, Abu Bakr al-Bagdadit; és Irakban meggyilkoltatta Irán katonai vezetőjét, Kászim Szulejmáni tábornokot, amely utóbbi esemény csak egy volt az elnök számos akciója közül, amelyek révén Washingtont Teheránnal a háború szélére sodorta.

Végül pedig Trump újraválasztásától Kína-politikája folytatását, illetve még karakteresebbé tételét várhatjuk. Az amerikai elnök ugyanis most véget érő elnöki ciklusa alatt a Kínával szembeni határozott fellépés, illetve a Kínával való jó kapcsolatok fejlesztése és a Hszi Csinping elnöknek való „udvarlás” között ingadozott. Trump kedveli az ún. erőskezű vezetőket, ezért intuitív alapon igyekezett közel kerülni Putyin orosz, Hszi kínai és Erdoğan török elnökökhöz, sőt Kim Dzsong-un észak-koreai vezetőhöz is, miközben az amerikai érdekek gyakran az ellenkezőjét diktálták volna. De Trump máskor pedig keménykedett ezen vezetőkkel és országaikkal.

Kínával kapcsolatban el kell ismerni, hogy – az Obama-adminisztráció végül sikertelen próbálkozásait leszámítva –

Trump az első elnök a hidegháború vége óta, aki nemcsak megértette, hogy Kína Amerika számára nem stratégiai partner, inkább stratégiai versenytárs,

hanem megkísérelte az amerikai Kína-politikát átfordítani a Pekinggel szembeni kiegyensúlyozás irányába, többek között a kereskedelmi háborúval és a két vezető gazdaság technológiai szektorainak „szétválasztásával” (decoupling). Újraválasztása esetén Kína még inkább Trump célkeresztjébe kerülhet, a Covid-19 járványt az eddigieknél is jobban Peking nyakába igyekezhet varrni, s megindulhat egy erőteljesebb katonai kiegyensúlyozás is.

Biden: elitista, internacionalista, liberális külpolitika

Ha azonban az elnökválasztás Joe Biden győzelmével végződik, a fentiekkel szögesen szembenálló vízió irányíthatja az amerikai külpolitikát a következő négy évben.

Biden – Trump nacionalizmusával szemben – internacionalista, populizmusával ellentétben elitista (a külpolitikát ne a közvélemény hangulata, hanem a beágyazott külpolitikai elit vezesse), támogatja Amerika globális vezető szerepét,

a liberális nemzetközi rend fenntartását és a multilaterális nemzetközi szervezetrendszer működését. Biden valójában annak az amerikai politikusi elitnek a prominens tagja, amely az Egyesült Államokat évtizedek óta irányítja és amely külpolitikailag az ún. liberális internacionalista vagy liberális intervencionista stratégiát követte.

Ezt a stratégiát az idősebb Bush és Clinton elnökök alapozták meg és – különböző hangsúlyokkal ugyan, de – egészen az Obama-adminisztrációig érvényesült. Lényege, hogy az Egyesült Államoknak fenn kell tartania globális vezető szerepét, folyamatos erőfeszítéseket kell tennie a demokrácia, az emberi jogok és a piacgazdaság minél szélesebb körben való érvényesítéséért, s ha kell, az emberi jogok érvényesülését, az amerikai vagy nyugati modell terjesztését katonai erővel is elő kell segíteni (lásd az Egyesült Államok katonai beavakozásait Irakban, Szomáliában, Boszniában, Koszovóban, Afganisztánban, ismét Irakban, Szíriában, stb.). Biden a demokrata elit tagjaként, szenátorként és Obama alelnökeként évtizedek óta ennek a külpolitikának a támogatója.

Ez a külpolitika humanitárius alapon megakadályozta a bosnyák muszlimok és koszovói albánok elleni népirtás folytatódását, de egyben elvezetett a közel-keleti térség „soha véget nem érő” háborúihoz is,

amelyek Amerika számára nem megnyerhetőek. Tehát az 1989 óta követett stratégia meglehetős revízióra szorul, de csak remélni lehet, hogy erre a Biden körüli külpolitikai csapat alkalmas.

Európának, a NATO-szövetségeseknek Biden régi barátja,

ezért ezeknek a kapcsolatoknak a szorosabbá fűzésére számíthatunk a korábbi alelnöktől, különösen a mostoha Trump-évek után, sőt két évtized Közel-Kelet-központú amerikai külpolitikája után. Bár Trump kevesebb kárt tett bennük, de hasonló irányba mozdulhatnak el az ázsiai-csendes-óceáni szövetségesekkel (Japán, Dél-Korea, Ausztrália, Szingapúr, Tajvan, stb.) fenntartott kapcsolatok.

Indiával Trump az erő kezű Modi miniszterelnökre tekintettel jó kapcsolatokat épített ki, kérdés, hogy Biden megtalálja-e a hangot a Trumphoz hasonlóan autoriter, populista és nacionalista húrokat pengető kormányfővel, Washingtonnak mindenesetre nagy szüksége van Delhire.

Semmi jóra nem számíthatnak azonban az illiberálisnak tartott vezetők Európában és a Közel-Keleten, Orbántól Kaczyńskiig, Erdoğantól Putyinig, Sissitől Netanyahuig;

és Kim Dzsong-un észak-koreai diktátor sem remélheti a Trumppal kialakult „szerelem” folytatását Bidennel. Ahogy az Obama-adminisztráció alatt már megtapasztalhattuk, egy új demokrata elnök kritikusan közelítene mindazon vezetőkhöz, különösen szövetséges országok esetében, ahol Washington értékelése szerint csorbulnak az emberi jogok, korlátozzák a demokráciát, nem érvényesül a jog uralma.

Kínával kapcsolatban nehéz helyzetben lenne Biden, ha őt választanák meg az amerikai polgárok. Abban teljes konszenzus van a washingtoni elitben, mind republikánus, mind demokrata oldalon, hogy fel kell lépni azzal szemben, hogy Kína „kihasználja” az Egyesült Államokat, illetve korlátozza a kínai polgárok egyetemes emberi jogait. Kevés külpolitikai témában volt az elmúlt négy évben ilyen egységes a Kongresszus. Másrészt viszont a Demokrata Párt vezetői, köztük a mostani de facto vezető Biden, nagyon kritikusan viszonyulnak Trumpnak mind Hszi kínai elnök iránti korábbi „udvarlásához”, mind pedig a jelenlegi elnök által Kínával szemben indított kereskedelmi háborúhoz, utóbbihoz különösen azért, mert az szétbomlasztja az Amerika által épített nemzetközi szabadkereskedelmi rendszert.

Biden tehát nem folytathatja az eddig komoly eredményeket nem hozó, konfrontatív vámháborús politikát.

A demokrata elnökjelölt azonban azt sem engedheti majd meg magának, hogy „puha” legyen Pekinggel kapcsolatban – a republikánusok egyik fő támadási felülete a jelenlegi kampányban ugyanis pont az, hogy a volt alelnök fia, Hunter Biden 10 millió dollárt keresett azzal, hogy apja pozíciójára építve segített egy kínai oligarchának, s ennek történetét Trumpék már úgy is tálalják, hogy Biden le van kötelezve a pekingi kommunista rezsimnek.

Trump vagy Biden: Amerika visszavonulása vagy újbóli megjelenése?

Óriási távolság van tehát a két elnökjelölt külpolitikai víziója és így a világpolitikának az elnökségük révén esetlegesen megvalósuló karaktere között.

Trump újraválasztásával az USA visszavonulása, a világrend szétesése folytatódhat,

győzelme további bátorítást adhat az elmúlt években megerősödött illiberális, autoriter, populista vezetőknek. Biden megválasztása azonban nem garantálja, hogy a világ dolgai visszarendeződnek a régi kerékvágásba, hiszen a világrend átalakulása már jó ideje tart, a Covid-19 járvány egyelőre tovább terjed, a világgazdaság recesszióba fordulhat.

Az USA azonban Biden alatt újra érdeklődni fog a világpolitika ügyei iránt,

részt vesz majd a nemzetközi válságok megoldásában, erősíti szövetségesi kapcsolatait, de azt csak remélni lehet, hogy a demokraták is levonják a korábbi, több évtizedes stratégia kudarcainak tanulságait és nem kívánják folytatni az USA világcsendőri szerepét.

Bármelyikük is nyer azonban, nem lesz könnyű dolga. Az Egyesült Államoknak a korábbi évtizedek kudarcos háborúi, Kína felemelkedésének naív támogatása, Trump kaotikus külpolitikai vonalvezetése, valamint a koronavírus-járvány katasztrofális belföldi kezelése után megrendült a hitele és megítélése a világban. Ha az USA gazdasági és katonai ereje nem is csökkent (bár sokak szerint a járvány és a nyomában járó recesszió ebbe az irányba hatnak), reputációja romlása miatt

a nemzetközi közvélemény így is azt érzékeli, hogy az USA gyengül, hanyatlóban van.

Akár Trump kap felhatalmazást a folytatásra, akár Bident kérik az amerikai választók korrekcióra, az új elnök számára komoly kihívást jelent majd, hogy az Amerikai Egyesült Államok vezető szerepét és hitelét helyreállítsa.

Fehér Zoltán a bostoni Fletcher School keretében működő Stratégiai Tanulmányok Központja tudományos főmunkatársa. Hozzászólnál, vitáznál vele? Írj!

Fehér Zoltán

A bostoni Fletcher School keretében működő Stratégiai Tanulmányok Központja tudományos főmunkatársa.

olvass még a szerzőtől
Fehér Zoltán

A bostoni Fletcher School keretében működő Stratégiai Tanulmányok Központja tudományos főmunkatársa.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek