Véres húsok, véres világok: ez itt az októberi Fasza Dolgok!

A minket körülvevő országok zárnak, az esetszámok nőnek, és a szürke időben sokszor úgy tűnhet, hogy csak komótosan menetelünk az apokalipszis felé. De amíg van cseh reggeli, olasz steak, rendes tea, vegán lasagne és metró, nincs minden veszve! Ez itt a Fasza Dolgok, az Azonnali októberi mindenajánlója.

+ A csehek reggelije

A cseh gasztronómiából valószínűleg többet átvettek a magyarok (vagy épp fordítva: a magyaroktól a csehek), mint amit egymásnak be merünk vallani, bár a hasonlóság a közös történelemből és a földrajzi közelségből adódóan nem kéne, hogy meglepő legyen. Mégis: az átlagmagyar nem sokat tud a cseh kajákról és piákról azon kívül, hogy knédli, sör, meg Kofola – amiről még biztos nem említettem, hogy a világ legjobb üdítőitala. Esetleg még a Prága legturistásabb részein fellelhető kürtőskalács ugorhat be, de az önérzetes prágai nemhogy sosem eszi az eredetileg erdélyi édességet, hanem egyenesen megveti az azt fogyasztó – és azt teljesen helytelenül hagyományos cseh dolognak gondoló – turistát.

Holott a jó prágai reggel chlebíčekkel (szó szerint: kenyérkével) indul, ami a legtöbb prágai pékségben millió fajtában fellelhető. Könnyű lenne egyszerűen zsúrszendvicsként jellemezni, csakhogy míg a magyar zsúrszendvics alkotóelemei között parizert, kecsöpöt és margarint találunk, a chlebíček ténylegesen finom dolgokból készül.

Erre kerülhet prágai sonka vagy szalámi, egy negyed főtt tojás, paradicsom, salátalevél, kovászos uborka, meg még a tetejére a krémesség kedvéért egy kis majonéz is. A lehetőségek tárháza végtelen – a gasztroforradalom a chlebíčeket is utolérte –, a közös pont annyi, hogy a művészien feltornyozott reggelit lehetetlen kulturáltan megenni. A rossz hír: Magyarországon még sehol nem láttam – ha te igen, írd meg, hol! A jó hír: otthon te is egyszerűen megcsinálhatod, egy lekváros buktával együtt – ami úgy a cseh, mint a magyar reggelik alkotóeleme – igazi prágaiként kezdheted a napot. Dobrou chuť! (Illés Gergő)

+ Teázz!

Teázni alapvetően jó dolog. Nem lehet véletlen, hogy a világnak azon a részein, ahol a legtöbb ember él, ez az egyik legnépszerűbb ital. Teának szoktunk hívni egyébként sok vízben áztatott vagy oldott dolgot: a dél-amerikai matétól kezdve a különböző gyógynövényekből vagy gyümölcsökből készült főzeteken át egészen a gyümölcsteának csúfolt cukros granulátomokig.

Tea alatt én viszont most elsősorban a Camellia sinensis növény különböző módokon feldolgozott részeit, és az azokból készült főzetet értem.

ettől – nagyrészt, de nem kizárólag a tealevelek különböző mértékű oxidációnak való kitettségétől – függ az, hogy a folyamat végén zöld, sárga, oolong, fekete, fehér, vagy éppen fermentált teát kapunk.

Aki szeret részletekbe menően tanulmányozni jelenségeket, tárgyakat, ízeket, vagy aprólékosan belemerülni egy-egy dologba, annak ajánlom, hogy ruházzon be egy rendes, egyedi tétetelekből álló teaválogatásra. Egy ötgrammos csomagból két ember egész este el tud teázgatni, közben pedig lehet figyelni (egészen perverzeknek jegyzetelni), hogy miért és miben más a negyedik felöntés színe vagy íze az elsőhöz képest, vagy hogy az anaerob oxidációval készült GABA-teában tényleg megjelennek-e a jellegezetes, oxigénmentes erjesztés során keletkező γ-amino-vajsav magas jelenlétére jellemző fűszeres és pikáns ízjegyek. Novemberi estékre inkább ez, mint a Fradi-Újpest. (Szűcs Donát)

+ Könyvek tea mellé

Az őszi hűvös napokra egy jó könyvél jobb talán nincs is. Korábban úgy voltam vele, hogy csak a történeti szakirodalmat vettem meg a könyvespolcomra. Aztán ezen a kritériumon lazítottam, mostanában megengedtem már magamnak a szépirodalmi, sőt, az utóbbi időben már a sci-fi és a fantasy munkákat is. Legutóbb talán J. R. R. Tolkien munkáival nyűgöztek le úgy, mint most a lengyel Andrzej Sapkowski The Witcher-kötetei. Eddig mind a nyolc kötet megjelent magyarul is, itt lehet megrendelni őket.

A The Witcher-kötetek egyszerűen magukba szippantanak, nem őket lehet letenni. A műfaj klasszikus fantasy, vagyis van egy világ, amelyet különböző lények (emberek, tündék, törpök és különféle szörnyek) népesítenek be. Ezek különböző politikai egységekben (királyságokban és egy fenyegető birodalomban) élnek.

Viszont ami leginkább imponáló ezekben a kötetekben, az a világ nyers mivolta, a naturalizmus. Itt bizony nem napsütéses mezők, idilli tünde települések vannak, és nem a béke honol.

Mindennapos egy-egy falu felperzselése, kedvenc leíró jeleneteim pedig az útszéli akasztófák látványának leírása (ahogyan a főhős ellovagol mellettük és rövid filozófiai monológban elmélkedik a világról). Mindeközben Sapkowski remekül mutat rá az emberiség egyik velünk élő tulajdonságára, a rasszizmusra. Ebben a világban a más fajúak az emberek között élnek, ám apartheid rendszerben. Néha-néha egy felbolydult embertömeg pogromokat, lincselést, gyújtogatást is elkövet a más fajúak városrészeiben.

Ha egy középkori atmoszférájú, ám fontos jelenkori témákat feszegető, könnyű olvasnivalóra vágytok, meleg szívvel ajánlom Sapkowski munkáit. Olvasásuk után máris szebbnek látjátok majd a mostani valóságot. (Antal Róbert-István)

+ Dodgeball

Kidobózás – amikor az ember meghallja ezt a szót, jó eséllyel felnevet, és az általános iskolai partizáncsaták káoszát fogja eszébe juttatni.

A valóság azonban az, hogy a kidobózás – ami helyett a fenti félreértést kiküszöbölendő érdemes a nemzetközileg elterjedt dodgeball kifejezést használni – ötlabdás nemzetközi változatát ennél sokkal komolyabb módon, valódi sportként is lehet űzni, rendes edzés keretei között: erre nyílik kiváló lehetőség minden hétfő és csütörtök este a Budapest Pirates Dodgeball Club edzésén. (Ezeket a foglalkozásokat eredetileg Újpesten tartják, ám állami iskolákba idegenek a koronavírus miatt nem léphetnek be, így kényszerült a program egy belvárosi alapítványi iskolába költözni a korlátozások idejére. Magáról a sportról, annak kialakulásáról és magyarországi megjelenéséről pedig itt található interjú a klub tagjaival.)

Első alkalommal eléggé tartottam az egésztől, nem véletlenül nem vagyok ismerős az edző- és tornatermek világában, de hamar rájöttem, hogy felesleges befeszülni:

nem dobsz olyan jól, vagy csak még nem ismered a szabályokat eléggé.

Apropó, szabályok: magam is meglepődtem, hogy mennyire komplex taktikai játék tud lenni a dodgeball, kezdve onnan, hogy ki, mikor és kit dob, a kiesés és a játékba való visszatérés menetén át egészen odáig, hogy hogyan változik meg a játék képe, ahogy egyre többen kerülnek partvonalra.

Csak egy példa: míg a kezdetekben inkább csupán egyetlen ember próbál kidobni valakit – hiszen azé a csapaté a dobás lehetősége, ahol több labda van, ezért biztosítékként két labdát az ötből mindenki igyekszik a saját térfelén tartani –, addig a végére már nem ritka az, hogy a dobó csapat játékosai kinéznek valakit, és koordináltan őt sorozzák meg, hogy nagyobb eséllyel eltalálják, gyorsan pontot rakva a játék végére.

A taktikán túl abban is különbözik a valódi kidobózás az áltis partizánpartiktól, hogy nem az ember bőrén nyomot hagyó, csípő gumilabdákkal játsszák, hanem jóval puhább bevonatú, egyúttal nagyon jól pattanó, kifejezetten a dodgeballra kifejlesztett labdákkal, amik akkor okozhatnak csak kellemetlen pillanatokat, ha tényleg nagyon rossz helyen találnak el vele. De ezt a valóságban elhanyagolható kockázatot vállalni mindenképp megéri azért, hogy az ember aktívan mozogjon másfél órát, és közben még jól is szórakozzon. (Petróczi Rafael)

+ Metró

Senki nem tudja annyira értékelni a metrót, mint olyasvalaki, aki korábban egy 350 ezres nagyvárosban élt, és ott nem volt, pedig nagyon kellett volna. Az elmúlt hat évet Kolozsváron töltöttem, ebből öt éven keresztül mindig használnom kellett a városi buszokat vagy a villamosokat, ha az albérletemből el szerettem volna jutni az egyetemre, munkába vagy csak sörözni a belváros valamelyik fantasztikusan hangulatos kocsmájába.

A bukarestiek folyamatosan azzal csesztetik a kolozsváriakat, hogy utóbbiak már közel egy évtizede készülnek arra, hogy metrót építsenek, de eddig a projekt nem sokat haladt előre. A román fővárosban jelenleg öt metróvonal van, a legutóbbit nemrég adták át, erről is olvashattál nálunk, ahogyan arról is, hogy már be is ázott, ami már-már a bukaresti metrók védjegye.

Ahányszor Budapestre jöttem, mindig imádtam, hogy a Keleti Pályaudvartól metróval juthattam el Kelenföldig, vagy egy átszállással Újpestig. A Kolozsváron töltött ötévnyi városi buszozás miatt annyira meguntam ezeken a tömegközlekedési járműveken a zötykölődést, hogy Budapest sem tudta velem megszerettetni a BKK buszait. Noha gyönyörködhetnék rajtuk ülve a magyar főváros csodálatos építészeti örökségében, miközben utazom, a valóság ezzel szemben az, hogy ha mégis buszozásra adom a fejem, akkor egyből bevonulok a busz csuklójába és csak bambulok magam elé.

A metró nekem most a legeslegkedvencebb tömegközlekedési eszközöm.

Mondjuk másoknak talán bosszantó tud lenni az M3-as vonalán, hogy néha át kell szállni metrópótló buszokra, de én még ezt is élvezem. Személyes kedvencem egyébként az M1-es metróvonal. Annyira impozáns és hangulatos. Imádom a bordó és fehér csempéket a falakon, és nagyon vagány, hogy cz-vel van kiírva például a Vörösmarty utca neve a megállóban.

Most már én is sajnálhatom szegény kolozsváriakat, akiknek egyetlen fránya metróvonaluk sincsen, miközben én – Budapestnek hála – négyből is csemegézhetek. Tudom, hogy sokak szerint több vonal kellene; tudom, hogy gyorsabban kellene haladjanak a felújítási munkálatokkal, de még olyan kevés ideje élek a városban, hogy nem tudok egyelőre ezek miatt fanyalogni. Egyszerűen csak élvezem! Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak! (Vass Csaba)

+ Bistecca fiorentina

Soha nem értettem a magyar gasztroblogok és foodiek világában azt a felhajtást, ami a steakeket övezte. Van egy hentes az X vásárcsarnok Y folyosóján, ha tőle veszel, és XY receptjével Z percig így meg így sütöd, olyan lesz, mint amilyennek ZY szerint lennie kellene: valahogy így hangzott a szöveg, ami egyrészt iszonyat idegesítő rágörcsölést, belterjességet és insiderséget sugallni akarást, másrészt viszont elképesztően szomorú általános alapanyag-minőséget és technikai felkészületlenséget mutat.

Amikor pedig megjelentek Budapesten a túlárazott steakéttermek, rájöttem: végül is megérdemlik egymást, hiszen ahol a Tommy Hilfiger prémiumnak, a Heinemann duty free borkínálata pedig exkluzívnak számít, teljesen érthető dolog vadkapitalista módon annyival lehúzni az e téren is a gazdagságukat mutogatni akaró embereket, amennyivel nem szégyellik.

Ezzel szemben totálisan meglepett az a fajta természetesség, ami Firenzében fogadott a steakkel kapcsolatban. Szinte minden étterem bejáratánál ki van rakva a nyers hús mutatóba. Ez ugye eleve a város és Toszkána egyik jelképe, főleg üszőből készül (scottona), a T-alak egyik felén hátszín, a másikon bélszín van, és semmi felesleges nagyzolás, semmi felesleges sznobkodás nem jár vele.

Egész egyszerűen beül valaki az étterembe, kikéri, kihozzák neki, majd meghallgatja, ahogy a pincér büszkén, az olaszoknál az ételekről való beszédkor azonnal kiérezhető lelkesedéssel a hangjában elmondja, hogyan készült, hány napig érlelték a húst (21), hány percig sült (8), ezt követően ceremoniálisan felvágja és tálalja neki, hogy aztán

(Egy főre nincs értelme kirendelni, nem is lehet, nem vágnak félbe semmit, bisteccát enni társasági program.) Itt nincs olyan, hogy well done meg medium, itt hagyomány van: a tökéletes kéreg ropog, a tökéletes belső nyers. És ez így van jól, az ezt értékelni képtelen, a húst jobban átsüttetni akaró turistákat teátrálisan le is szerelik, hogy „signore no, perché la cultura!” Fasza! (Bukovics Martin)

+ Vegán lasagne

Ebben a Fasza dolgokban jelentős szerepet kap az olasz konyha. De legyünk őszinték: az olasz konyha teljes joggal követel magának figyelmet.

Azt szomorúan látom, hogy egyelőre nem sikerült a szerkesztőségben mély nyomot hagynom a vegán világnézettel – erről tanúskodik Bukovics Martin főszerkesztőnk egyáltalán nem elaprózott ajánlása egy fél marha elfogyasztásáról –, de éppen ezért tegyünk tisztába valamit:

Mielőtt vegán lettem, az egyik kedvenc ételem a lasagne volt, és az egyik legnehezebb dolog volt ennek elhagyása. Mivel azonban már vannak megfelelő alapanyagok a növényi alapon való elkészítéséhez, és én is elegendő bátorságot gyűjtöttem a sütő beröffentésére, elkészítettem magamnak az egyik legfinomabb lasagnét, amit valaha ettem.

Nem kellett ehhez más, mint egy nagyobb fej hagyma, amelyet felkockázva megpirítottam olívaolajon. Erre ment rá a Lidlben beszerzett vegán „darált hús”. Amikor ez szép barnára pirult a tűzön, ment rá a sűrített paradicsom egy kevés vízzel, és még belereszeltem egy közepes sárgarépát is (meglepően kevesen tudják, de a bolognai szószba répa is kell!). Mikor ezzel elkészültem, megcsináltam a besamelmártást: szintén olívaolajat melegítettem, ezen két-három kanál lisztet pirítottam, majd felöntöttem annyi növényi tejjel, hogy sűrű, de még éppen kenhető állagot kapjak. Közben folyamatosan kevergettem, nehogy becsomósodjon.

Ezek után fogtam a meglehetősen viseltes jénainkat. Az aljára olívaolajat öntöttem, valamint megkentem egy kevés besamellel – épp annyival, hogy az alulra kerülő lasagnelapok (ezeket tök nyersen kell felhasználni, be ne áztassátok!) még tudjanak rajta csúszkálni. Ezekre a lapokra jött aztán „darált hús” harmada és a besamel negyede, majd ízlés szerint reszelt növényi sajt (én nem aprózom el). Majd újra jönnek a lapok és a hozzávalók.

Összesen három réteget kentem meg így, majd a tetejére ment a maradék besamel. 180 fokra előmelegített sütőben nagyjából 30 perc elég neki, és tudattal rendelkező lények elpusztítása nélkül lakhatsz jól! (Galavits Patrik)

+ Lassíts le, és élvezd a maradék őszt!

A színpompás, száraz falevelek az ősz jelképei; ha pedig odafigyelsz – és mi miért ne figyelnél oda pont most, amikor a járvány miatt amúgy is korlátozottan férsz hozzá egy csomó programhoz, a szabadban sétálni meg mindig jó, és most sincs semmi akadálya –, lehullott falevelekben sétálni több érzékszervre ható, nagyon kellemesen szentimentális élmény lesz.

A szemkápráztató színkavalkád, a száraz levelek ropogása és susogása – ahogy a cipőd orrával közéjük böksz, miközben belegázolsz a levélhalmokba –, az erőteljes avarillat nemcsak az egyszerre szomorkás és várakozásokkal teli régi iskolakezdések emlékét idézik fel, hanem a szentimentalizmus teljes kulturális hagyatékát, mint például az „ősz húrja zsong, jajong, busog,” a „hallgatom a fák lehulló levelének lágy neszét,” a „vijjogva, sírva, kergetőzve” meg a „még nyílnak a völgyben a kerti virágok” –

Szóval ha lesz még pár derűs nap az őszből, használd ki, és menj sétálni, Paál László-festménnyé vátozott a világ, az őszi napfény meg amúgy is a legjobb instagram-filter. Nézd, ahogy a kutyák meg a gyerekek hemperegnek az avarban; ha van gyereked vagy kutyád, engedd, hadd hemperegjenek az avarban, esetleg próbáld ki te magad is, nem baj, ha sem gyerek nem vagy már, sem kutya. Oké, felnőttként ez már lehet, hogy túlzás; az is bőven elég, ha csak nézelődsz és mélyeket lélegzel az ősz illatából. (Renczes Ágoston)

NYITÓKÉP: Vitárius Bence / Azonnali