Aki politizál, látszatvilágba veti bele magát, és maga is látszattá válik – Farkas Attila Márton az Azonnalinak

Miért nem ír már politikai publicisztikákat? Miért tartja a világ eseményeinek nagy részét csupán médiaeseménynek? Miért ironizál folyamatosan az írásaiban? Miért intoleránsabb a „belpesti szalonok népe” még a náciknál is? Miért unja halálosan a fél évezrede tartó magyar kettéosztottságot? Farkas Attila Márton a véleményvezérek-interjúsorozat új részében.

Ez itt az Azonnali interjúsorozata a legfontosabb hazai véleményformálókkal. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy kik ők, mi mozgatja őket, és eleve hogyan látják a szerepüket és felelősségüket a magyar nyilvánosságban. Az első hét rész itt olvasható.

2016 és 2018 között rendszeresen írt publicisztikákat a 24.hu-ra. Mi az oka annak, hogy abbahagyta?

Igen, hetente vagy kéthetente írtam oda, mellette pedig a Simicska-féle Magyar Nemzetbe, korábban meg a Mandinerre is. Ennek pontosan két éve lett vége, tavalyelőtt kora ősszel írtam az utolsót.

Nem tudtam, hogy az utolsót fogom írni, csak mondtam, hogy most éppen nincs kedvem –

Erre szokták mondani a barátaim és az ismerőseim, hogy persze, mindenki megfásult, közönyös, és fél. Szó nincs erről – számomra egész egyszerűen rettenetesen unalmas lett, és más irányba vittem el az energiáimat. Most adták ki például egy buddhista filozófiai esszégyűjteményemet, ilyen dolgokkal kezdtem el újra foglalkozni. Nekem a politizálás, meg a tágabb értelemben vett közélet mindig másodlagos volt, még hogyha sokak számára ez nem is jött le.

És csak most, pár éve lett igazán unalmas a politika?

Unalmas volt addig is, aztán fokról fokra unalmasabb lett. Nekem bőven elég a Facebookon trollkodni egyet néha, főleg az ismerőseimet, meg a haverokat kiosztandó, és bőven elég is, amikor Puzsérral az Apu azért iszik, mert te sírsz! rendezvényeken politizálunk.

A tavalyi önkormányzati választási kampányában ön hogyhogy nem szerepelt? Szinte Puzsér összes kollégája és barátja beszállt valamilyen formában.

Ott voltam az eredményvárón, de csak azért, hogy elmenjek inni egyet a haverokkal.

Miért?

Nem volt rá erőm. Ugyan én nagyon szeretem Puzsért, az egyik legjobb barátom, de azért ez nem jelenti azt, hogy minden marhaságában részt akarok venni.

Ambivalens ez a Puzsér-féle polgármesterkedés. Egyrészt hülyeségnek tartottam a legelejétől kezdve, másrészt meg én értem, hogy meg akarta hekkelni a kétosztatú, nem csak anyagi értelemben korrupt magyarországi politikai életet, ezért bedobott egy bűzbombát. Ráadásul még jó gondolatokkal is, amit komolyabb esetben még talán támogatni is lehetne – de én ebben nem akartam részt venni, mert már nagyon kifele állt a szekerem a magyar közéletből. Viszont nagyon drukkoltam neki.

Így ötvenen túl tényleg azt érzem, hogy ezt a drága egyetlen életemet, és annak az utolsó aktív férfiéveit nem biztos, hogy erre kéne elpazarolni. Vannak fontosabb dolgok.

Pedig nem is olyan rég, 2014-ben még országgyűlési képviselőjelölt is volt az LMP színeiben.

Igen, de az is haveri szívesség volt. Még Schiffernek mondtam, hogy tegyetek nagyon hátra, hogy esélytelen legyek. (Nevet.) Igazából szimbolikus jelöltséget vállaltam, az LMP iránti szolidaritásból és elköteleződésből, mert a legeslegelejétől ott voltam.

Még mindig szolidáris az LMP-vel?

Nem, sem az LMP-vel, sem semmivel. Igazából azt sem tudom, hogy mi van velük.

Mikor távolodott el az LMP-től?

Három-négy-öt éve? Már nem is tudom megmondani.

Amikor Schiffer András távozott?

Igen, mondhatnám ezt, csak ez úgy hangozna, mintha a Schiffer embere lettem volna. Kétségtelen, hogy jóban vagyok vele, ő hívott vissza – sőt, már az alapításba is ő hívott annak idején –, de egyrészt nemcsak őt ismertem onnan, másrészt meg nem az ő kedvéért mentem, hanem mert eredetileg egy nagyon jó kezdeményezésnek tartottam az LMP-t.

Nem az ő távozása miatt mentem el én is, hanem mert láttam, hogy ebből már nem lesz énekes halott, ez már veszett fejsze nyele. Félreértés ne essék, Ungár Pétert (aki egyébként az Azonnali többségi tulajdonosa – a szerk.) is ismerem, jóban is vagyunk, jópofa srác, de én ezt az egész magyar pártpolitikát komolytalannak tartom.

Ez törvényszerű egyébként? Sokaknak elegük lesz egy bizonyos kor után, nem látják már értelmét, megcsömörlenek, azt gondolják, hogy úgyse lesz semmi, egyik kutya, másik eb, kilátástalan az egész, és inkább nem vesznek már részt a politikában.

Szerintem egyszerre mindegyik, csak minden embernél más-más arányban. Nálam az, hogy tök kilátástalan minden, meg egyik kutya, másik eb, már régebbről fakad. Már akkor így gondoltam, amikor még legalább olyan szinten foglalkoztam a hazai közélettel, hogy írtam. A döntő lépés nálam merőben személyes. Úgy érzem, hogy ebben a korban már inkább a múlandósággal meg spirituális dolgokkal kéne foglalkoznom. Ezalatt nem vallásosságot meg ilyesmit értek, hanem inkább a létnek a fontos kérdéseit, meg a befele fordulást.

A kettő nem fér meg együtt? Nem lehet mondjuk délelőtt a politikával foglalkozni, délután meg a spiritualitással?

Úgy lehet, mint ahogy facebookozom. Viszonylag aktív facebookozó vagyok, és az oldalam közösségi oldal olyan értelemben, hogy magánélet nem nagyon van benne, csak közélet. Ott ezt kiélem, de megmondjam, mi ez? Cigarettaszünet a munka közben, mint amikor az ember kimegy öt percre bagózni egyet. Utazom a metrón vagy a vonaton, és posztolok egyet. Elfáradok a könyvírásban, vagy éppen leadtam az óráimat, aztán pattintok egy sört és posztolok egyet, majd várom a trollkommenteket, és nagyon jól szórakozom rajtuk.

Semmi olyan késztetés nincs önben, hogy mindenképpen írnia kell? Ha nincsen poszt mondjuk három hétig, akkor nem feszült, hogy „úristen, kéne már írni valamit”?

Annyira nem, hogy időnként ki is szoktam kapcsolni az oldalamat. Ilyenkor mindenkinek megírom, hogy senkit nem tiltottam le, mert sokan azt hitték egy időben. Egész egyszerűen fáradt vagyok, és most nincs időm erre, olyan korba értem, hogy muszáj olyan nagyon fontos kérdésekkel foglalkoznom inkább, mint az élet és a halál.

Elképzelhető, hogy valaki élete végig a közélet frontvonalában harcoljon?

Hogyne.

Egészségtelennek tartja?

Egyáltalán nem, bár szerintem az ilyen ember elbassza az életét. A politizálás csak egy sík. A politizálásba vajon bele lehet vinni mélyebb dolgokat, mint filozófiát vagy tudományt? A huszadik században durvább volt, ott volt tétje, ott vérre ment – de most, amikor igazából minden médiaesemény,

Mi volt az utolsó esemény Magyarországon, ami még nem kizárólag médiaesemény volt?

Két dolog jut eszembe, az első egy kicsit cinikus, vicces, trollkodós válasz: a rendszerváltás. (Nevet.) Nagyon kedvem lett volna zsigerből ezt válaszolni, de kicsit igazságtalan lettem volna.

Talán a 2006-os zavargások, és a szélsőjobb előretörése, meg azok a gyilkosságok például, amik ezt az egészet követték. Az nem pusztán médiaesemény volt, de már ott is azért mentek olyanok, hogy az öreg bácsi beült a T-34-esbe, és furikázott vele. Az már nagyon huszonegyedik századi volt, nem ötvenhat vagy tizenkilenc.

És a világon?

Mi a különbség például az ISIS és a tálibok között? Mind a kettő szélsőséges, vadbarom társaság, mindent lerombolnak, kalifátust hoznak létre – egy vallási polpotizmus. De a tálibok archaikus csávók voltak, pásztor-paraszti közösség, kizárták a modernitást minden szempontból. Afganisztán tényleg, szó szerint visszakerült a középkorba.

Ellentétben az ISIS-szal, ami látszólag tök ugyanolyan társaság, mint a tálibok – de a médiát állati profi módon használták, ott a fejlevágás is médiaesemény volt, és nem fejlevágás. Náluk már nagyon nehezen tudom megkülönböztetni a huszonegyedik századot a korábbi időszakoktól. Alapvetően az egész ISIS-sztori médiaesemény, még akkor is, ha rengeteg vér elfolyt.

Ahhoz, hogy valaminek súlya legyen, valakit mindenképpen meg kell ölni?

Nem feltétlen, de ez nehéz kérdés, nem tudom.

Mi volt önnek a rendszerváltás utáni Magyarország legmeghatározóbb eseménye?

llyenek jutnak eszembe, hogy NATO-csatlakozás, meg EU-csatlakozás... de nem. Már akkor poénkodtam, hogy ahova Magyarország csatlakozik, az előbb vagy utóbb bomlani fog. (Nevet.) Van egy ilyen mágikus képességünk: már amikor a törökökkel bratyiztunk, Thökölyék leginkább, na akkor lett vége a török birodalom nyomulásának, és ki is verték őket azonnal Magyarországról, ami addig valahogy sehogy nem akart sikerülni százötven éven át. Amikor végre kiegyeztünk sok évszázad után a Habsburgokkal, akkor meg jött a szétbomlás és Trianon.

Már a Római Birodalomnak is itt volt a leggyengébb pontja. A Harmadik Birodalom és a Szovjetunió is elveszítette a háborút. Ahogyan Fábry filmjében, a Magyarokban mondja az öreg: aki a magyarral cimborál, azt eltapossák.

Európai Unió végülis van még.

Igen, persze, van. Hogyne. Még. Papíron. A NATO, úgy látom, dettó. Van a Bëlgának a Bebukta című száma, az ötletét pont én adtam, mert ezzel poénkodtam.

Eszembe jutott most 2006 is, ami adná magát, mert ott történt valami – megbukott a balliberális kurzus, ami engem is roppantul idegesített. Hogy ez mennyire fontos esemény az ország életében a harminc év alatt, fene se tudja. Lehet, hogy az igazán fontos események az olajszőkítés és hasonlók voltak.

Miért pont az olajszőkítés?

Mert ott nagyon előjött a társadalmi valóság, minden párt részt vett benne.

(Nevet.) Valahogy az közelebb állt a valósághoz, mint amit látunk a médiában. A médiában ugye látjuk a két fél közötti polgárháborús szembenállást, de az ilyen maffiasztoriknál már az az igazság, hogy nem mindig látom.

A pénz, a lopás lehet a híd a két kurzus között?

Nem látok bele, mert outsider vagyok, de van egy ilyen gyanúm. Talán a Covid a második, ahol nincs jobb- és baloldal, az az egyetlen olyan jelenség most, ahol a vélemények nem a politikai szembenállás hasadéka mentén oszlanak meg. A Covidnál látom egyedül, hogy mind a két oldalon vannak vírusszkeptikusok és rendpártiak is.

Előre meg lehet mondani, hogy milyen nemzetközi esemény, színdarab, film, könyv, vers, épület, rendezvény, vagy bármi fog tetszeni a baloldalnak meg a jobboldalnak, és kinek mi lesz a véleménye.

Nemrég forgattunk Gődény György maszkellenes tüntetésén – ott inkább jobboldalinak tűnt a társaság, Drábik János üzenetét olvasták fel a színpadon.

Persze, ő a konteók királya, viszont Hont András hozta létre a karanténszkeptikusok klubját a Facebookon. Egyébként a liberális oldalon is megjelenik a konteó, hogy ez igazából hatalomgyakorlás, meg rácuppannak a kormányok, szeretik a társadalmat kicsit megregulázni, jól jött nekik a vírus. Baloldali emberektől is hallottam ilyet, hajjaj. Anarchistáktól is.

Honnan az a cinizmus, amivel az írásaiban lehet találkozni? A 24.hu-s publicisztikái gyakran olyanok voltak, mint DéNash rapszámai – direkt felvett bennük egy elkötelezett fideszes perszónát, és abból beszélt.

Az irónia és a szarkazmus régóta névjegyem. Korábban írtam megkeseredett cikkeket meg lelkes cikkeket is, ez is azzal a folyamattal függ össze, hogy az ember öregszik, egyre inkább kívülről látja az egészet, és viccesnek tűnik.

Megmondjam, hogy a humor bizonyos szempontból micsoda? A valóság lefokozása. Ez az egész csak vicc. Vagy színház. Vagy trükk. Vagy álom. Illúzió.

A mindenféle csalódások nem minden embernél vezetnek oda, hogy az egészet kiröhögik: vannak, akik például a szélsőségekhez fordulnak. Mitől függ, hogy ki hogyan reagál a kiábrándulásra?

A kiábrándulás egyrészt megkeseredettséghez vezet, másrészt meg ehhez a szarkasztikus attitűdhöz, amit én képviselek. Szerintem több tényező van, az egyik az, hogy milyen kulturális közegben mozog az ember, például kik a barátai.

Én voltam már minden, csak akasztott ember nem. Fiatalon jobboldali voltam, aztán a Tilosnál rádióztam, miközben magamat egyébként még akkor is jobboldalinak gondoltam, csak az volt a véleményem, hogy a magyarországi jobboldal bunkó, én meg valami másfajta konzervativizmust képviselek, és közben magamat is kigúnyolom. Ez persze marhaság és pózőrség volt, de fiatalon a pojácaság megbocsájtható.

Mindenféle liberális közegben is megfordultam, de ismerek jobbereket, és nemcsak fideszeseket, hanem fasisztákat is. Voltam jobboldali, voltam rendszerkritikus baloldali, és ennél fogva az ismeretségi köröm nagyon széles.

Akkor látom az embert, látom esetleg az „igazságait”, hogy miért lett olyan. Ez valahogy oldja bennem a dogmák iránti elkötelezettséget.

A toleranciát tartom az egyik legfontosabbnak – persze nem a nyálas értelemben vett toleranciát, meg nem azt, hogy „annyira toleráns vagyok, hogy minden intoleránst tarkón lőnék”. Ezt a fajta „toleranciát” utáltam már az SZDSZ-ben is. Ennél az őszinte fasiszta vagy kommunista is jobb.

Nem furcsa, hogy fiatalon jobboldali volt? Van egy Deák Ferencnek tulajdonított mondás, ami szerint „aki fiatalon nem forradalmár, annak nincs szíve, aki érett korban nem konzervatív, annak nincs esze”.

Én a Kádár-korszakban voltam jobboldali, jobbára a neveltetésem miatt, és azért az ott teljesen mást jelentett, mint ma. 

Lázadást?

Abszolút. Akkor annak még volt tétje, és nem volt állami hátszél. (Nevet.) Akkoriban nem sok nagy magyarral találkoztam.

Rettenetesen konformista társadalom volt az, még a mainál is konformistább. Alapvetően kurva jól érezték magukat az emberek. Bolsevik elnyomásról szövegelni a 80-as évekre visszavetítve egy nagy kamu, az leginkább a Rákosi-korszakra és a korai Kádár-korszakra igaz.

Miben nyilvánult meg az akkori jobboldalisága?

Volt egy idős csendőr alhadnagy, aki a nagyapám helyett nagyapám volt, az ő feleségétől, és az apámtól kaptam egy nacionalista neveltetést. Ötvenhat az én gyerekkoromban is forradalom volt. Az apámnak volt egy kis, kopott, nemzeti színű szalagja, amit 1956-ban viselt sorkatonaként. Amikor kitört a forradalom, letépték a sapkarózsát, és abból csinálták. Állati nagy becsben tartotta, egy kicsi ékszeres dobozban, máig megvan. Az volt az első kokárdám két-három éves koromban. Később, kamaszkoromban a dzsekimben belülre tűztem ki október 23-án. 1986-ban már viseltem koronás címert, egy barátom hozta Bécsből. Ezek egyáltalán nem voltak hőstettek.

Trianont is az anyatejjel szívtam magamba.

Mint Nietzsche, Schopenhauer, Wagner és minden, amit akkoriban bálványoztam. Most viszont kezd számomra megszépülni az az időszak, nyilván mert öregszem. Most kezdem felfedezni benne, hogy békés, kicsit a cseh abszurdra emlékeztetően vicces volt az elvtársi világ, tényleg olyasmi, mint az Egészséges erotikában – de akkor halálosan utáltam. Egyrészt a neveltetésem, másrészt a nonkonformizmusom miatt.

Aztán megfigyelt a III/III. A katonaságnál odajött egy társam, hogy megzsarolta az elhárítótiszt, és jelentenie kell rólam, szóval vigyázzak magamra, hogy mit mondok. A rendszerváltás után találtam is magamról papírokat a Történeti Levéltárban. Na nem egy egész dossziét, hiszen nem voltam fontos, egy-két lapot. Általában egyébként hülyeségeket írtak: például, hogy kiértékeltem a Szabad Európa Rádió adásait.

De hogy nacionalista és irredenta voltam, az speciel igaz volt. Volt Isaszegen egy kis körünk a könyvtárban, én voltam ott az egyik hajtómotor, és csináltunk olyat, hogy 1984-ben, „hazánk felszabadulásának 40-ik évfordulójára” a helyi sírkövessel és a plébánossal emléket állítottunk az oroszok és a románok ellen harcoló magyar katonáknak. Ez az ország első ilyen emlékműve volt. Kijött a rendőrség, onnantól megfigyeltek – tizenkilenc éves voltam.

Manapság lázadás jobboldalinak lenni?

Ó, persze. (Nevet.)

Megfigyelhető, hogy hogyan üresedik ki egy eszme, hogyan válik egyre inkább cinikus, megélhetési eszmévé, amikor már szinte senki nem hisz benne, szerintem azok se, akik nagy hangon óbégatnak.

Miért csinálta meg Magyarországon a kapitalizmust a baloldal? Mert a Kádár-korszakban már elkezdődött a neoliberális gazdaságpolitikának a tudati formálása. Már a nyolcvanas években, amikor Magyarország az IMF-hez fordult, meg kölcsönöket vett fel nyugatról,

Ez abból jött, hogy a Kádár-korszakban minden kiürült, nem nagyon voltak már hithű kommunisták. Öreg, vidéki párttitkár bácsik meg veteránok igen, de a fiatalabb generációkban nem voltak. Néhányan balról lázadtak, volt néhány trockista, sőt, anarchista, de nagyon kevesen voltak. Az igazi lázadás akkor azt jelentette, hogy mondjuk punk vagyok és neonáci dumákat nyomok, vagy olyan balhés vagyok, mint a CPg nevű együttes. Persze volt a demokratikus ellenzék, a legkomolyabb, de az egy belterjes elérhetetlen társaság volt. Főleg olyan vidéki suttyóknak, mint amilyen én is voltam.

Hitetlen, korrupt, és kiürült volt a rezsim, mint az egész későbbi, mai álbaloldal, amit legtisztábban az MSZP testesít meg.

A jobboldal pedig a semmiből jött, és 2006-ra futott föl. Akkor rengeteg fiatal lépett be a Jobbikba, ennek lázadásértéke volt. Elkezdtek íjászkodni, rovásírni, tarsolyozni, meg minden szirszar. Aztán azzal, hogy ez most hivatalos lett, hogy a Fidesz ezt az egészet beszippantotta és bedarálta, eljuttatta az eszmét a Kádár-korszakba. Ezzel annyi az egésznek. Ma a jobboldalon nem lehet megtalálni azt a klasszikus nacionalistát, aki elsírja magát a Himnusztól, vagy föláll a szőr a hátán, ha a magyarság sorstragédiájára gondol. Ilyen nincs. Illetve a határon túl van még.

A nersevikek, ahogy mi nevezzük őket Puzsérral, cinikus figurák. A trollkodás megy, eleve trollkurzusnak is nevezzük ezeket az újjobboldali rezsimeket.

Van egy olyan gyanúm, hogy majd most lesz egy baloldali hullám. Nem Gyurcsányból meg az MSZP-ből, mert azok már halottak a koporsóban.

Hát kikből? A Momentumból például?

Ők nem baloldaliak, semmi közük hozzá, hanem neoliberálisok. Olyanokra gondolok például, mint akik a Mércét csinálják, de nem csak rájuk, fiatal, értelmiségi gyerekekre.

Lesz valódi kommunista pártunk akkor?

Inkább mozgalom. Erre egyébként rásegít Magyarországon a folyamatos kommunistázás. Mindenki lekommunistáz mindenkit: lekommunistázzák a Fideszt, lekommunistázza a Fidesz az ellenzéket, ha jönnek a libertáriusok, azok meg lekommunistáznak mindenkit. Ilyenkor mi a legnagyobb tabu, mi a legnagyobb lázadás? Az, hogy kommunista leszek.

Van ennek annyi táptalaja itthon, hogy ne csak egy napközis klub jöjjön össze, hanem egy „hullám”, mint mondta?

Ez intuíció, szerintem egyszerűen olyan nagy lesz a szociális feszültség, meg nyugatról bejönnek a kultúrbalos cuccok, hogy valahogy ennek a kettőnek a fura ötvözeteként jön majd létre ez. Szerintem nagyon sok fiatal fogja megtalálni a lázadást a baloldalon úgy, ahogy korábban megtalálták a szélsőjobboldalon. Más kérdés, hogy speciel ennek én kurvára nem örülök, mert irtózom a kulturális balosságtól, főleg a pc-től.

Tehát addig mondogatjuk, hogy ez kommunista, meg az kommunista, amíg tényleg megjelennek?

Mit csináltak a liberálisok a kilencvenes években? Folyamatosan fasisztáztak, náciztak mindenkit. Az SZDSZ, illetve a belpesti szalonok népe, az intoleráns liberálisok, akikre céloztam korábban, akik egy intoleránst sem tolerálnak, minden kirekesztőt kirekesztenének. És ki az intoleráns? Hát mindenki más rajtam kívül. Aki már fél mondattal mást mond, mint én, az már náci.

Zárójelben megjegyzem, hogy

Sok őrültet láttam, meg olyat, akinek járt a pofája, hogy „tarkón lőni”, „meszesgödör”, meg ilyen dumák, de azért mégis leült az emberrel beszélni, ha másért nem, kíváncsiságból. Amikor viszont valaki úgy gondolkodik, viselkedik, és ki is mondja, hogy nemcsak a „fasisztákkal” nem ülne le egy asztalhoz, de még azokkal sem a maga köréből, akik leülnek velük... Nos, ezt a fajta szektás intoleranciát eddig leginkább a valamikori SZDSZ körüli belpesti értelmiségben láttam.

Visszatérve a kommunistázásra: így van, addig ment a nácizás a kilencvenes években, amíg egy idő után azt mondták, hogy oké, nem érdekel – sőt, tök jó, náci vagyok. Bőven el tudom képzelni, hogy ez megtörténik a komcsizással is. Addig megy a komcsizás, hogy hát le vagytok ti szarva – sőt, fasza, kommunista vagyok. Van egy ilyen lélektana ennek.

Tavaly Jordan Peterson azt mondta, hogy Orbán Viktor megpróbálja visszaadni a magyar kultúra metafizikai megalapozottságát. Ha nincs már semmi tartalom a hazai jobboldalban, akkor hogyan lehet mégis úgy eladni, hogy ezt ne vegyék észre akár egészen művelt emberek?

Mivel ők nagyon sokáig demokráciában éltek, nem tudják, máshol hogy mennek a dolgok, hogy működik Kelet-Európa meg a Balkán. Látnak valamit, és rögtön beszopják.

Ilyen volt az, amikor a nyugati értelmiségiek beszopták Sztálint meg Maot. Párizsban és Kínában is megtörtént hatvannyolc – de azért ismerjük a kettő közti különbséget. Ez nemcsak a baloldalra, hanem a jobboldalra is igaz.

Az is benne van, hogy mivel nyugaton démonizálják őt, ezért polgárpukkasztó póz, egyfajta lázadás is, ha valaki szimpatizál vele. Mint amikor Dennis Rodman Kim Jong Unnal fotózkodik. Orbán persze nem Kim Jong Un, de bizonyos körökben olyan rossz híre van, hogy kurva jó lázadás vele pózolni. Lehet ennek egy ilyen hatásmechanizmusa is.

Ami azt illeti, Orbán érdekes, mert van most például egy nagyon erős haderőfejlesztés, amihez nyugatról szerzi be a cuccokat, a németekkel üzletel. A német nagytőkével kiváló a kapcsolat, az meg hogy a Merkellel milyen ideológiai vitát vívnak... Na ez az, amire azt mondom, hogy látszat, médiaesemény.

És mi van azokkal a Fidesz-szimpatizánsokkal, akik itt élnek, és innen látják úgy, hogy még van tartalma a jobboldaliságnak?

A Fidesznek kétségtelenül van egy nagy társadalmi támogatottsága. Még ha igaz is lenne az a balliberális vád, hogy elcsalták a választásokat, akkor is van mögöttük egy komoly társadalmi bázis, de ennek a nagy része szerintem nem eszmei alapon áll ott.

A polgármester megígérte és be is tartotta. Rengeteg ilyet látok. Még a migránsügy sem annyira fontos, mint amennyire az ellenzéki oldalon mondják. Kétségtelen, hogy nagyon sok embert mozgósítottak vele, de szerintem a migránskampány másodlagos az említettekhez képest.

Akkor nem is kellett volna kiépíteni a fideszes médiabirodalmat?

Dehogynem. Amellett, hogy az ember látja a település fejlesztéseit, azt a média is nyomja. A NER-média nagyrészt erről szól. Ha az ember meghallgatja a Déli krónikát, akkor a hetvenes években van, egy időutazás. Anyámnál Isaszegen azt szoktam ebédnél hallgatni, alig hiszek a fülemnek:

a nemzetközi hírekre meg van két mondat, ha netán hosszabb, az is a vonalnak megfelelő bullshit. 

Külföldön mindig egyre rosszabb a helyzet, nyugaton minden szar, gyújtogatnak a migránsok, szörnyűek a közállapotok, egyre elviselhetetlenebb az élet. A halódó, szörnyű nyugat – én ezt ismerem a szocializmusból –, és mellette Magyarországon béke, nyugalom, és fejlesztés van, mert átadták a hidat, meg az utat. 

Ha már itt tartunk: mondjon öt fiatal, kormányközeli véleményformálót, aki ön szerint tehetséges!

Vannak ott tehetséges emberek, nem is egy. Az más kérdés, hogy a lapok természetéből fakadóan ezt csak nagyon mérsékelten tudják kiélni, szűk a mozgásterük.

Ettől durva igazából, nem attól, hogy leszól telefonon valaki, hogy most ezt ne írják meg.

Ettől függetlenül dolgoznak ott tehetséges emberek, Szerencsés D. Márton például olykor irodalmi szintű riportokat és publicisztikákat ír. Bayer tehetsége megkérdőjelezhetetlen, akármennyire is utálhatjuk. Ha élne Lovas István, biztos megemlíteném. 

A véleménye elolvasható és meghallgatható bárhol, ami NER-média, és tökmindegy, ki a szerző. Mondjuk a dékásnak sincs jobbára ugyanaz miatt, az MSZP-snek meg sose volt, mert sose gondoltak semmit a világról. 

Na de visszatérve a nersevik publicistákra: hiába elsőrendű, tehetséges trollok mondjuk Kurz ezredes és a haverjai, ha egyszer nincs véleményük. Így nehéz az értékelés is. Még Trombitás Kristóf is irritatívan érdekes volt, amíg a habsburgista tradicionalizmust becsempészte a mondandójába, de amint látom, szépen belesimult ő is a véleménymasszába.

És a nem kormányközeli médiában?

Tóta W. Árpád. Őt sem kedvelem, nagyon nem – mármint világnézetileg, mert magánemberként nem ismerem –, de tehetséges. Seres Lászlót is mindig el szoktam olvasni, pedig őt nagyon nem kedvelem, régen még írtam is ellene. Konokot meg Puzsért azért nem mondom, mert visszás haverokat dicsérni. Szily Lászlót mondanám még így első blikkre. TGM-et is mindig elolvasom, de ő nem igazán publicista.

Az úgynevezett balliberális oldalon azért többet lehet mondani, aminek két oka van. A felszínes oka az, hogy a liberális sajtó nyilván szabadabb, ott könnyebb kiélni a tehetséget, mint a NER-sajtó pártfegyelmében. Van viszont egy mélyebb oka is: mégpedig az, hogy Magyarországon negyven évig nem volt jobboldal, ez az egész szinte a semmiből jött, tradíció, folytonosság és tőke nélkül.

Revans a kilencvenes évekért?

Hajjaj, biztos. A kilencvenes években nemhogy balliberális sajtó- vagy kultúrfölény, hanem balliberális véleménymonopólium volt. Jól emlékszem rá, elenyésző volt az ellenzéki sajtó. Primitív, jelentéktelen volt, nem lehetett mindenhol kapni. Volt egy nagyon pici jobboldali sajtó, és volt egy szinte nulla, egy-két folyóiratra leszűkíthető rendszerkritikus baloldali sajtó, voltak az egyházi lapok, meg szélsőjobboldali, emigráns kiadványok, amiket lehetett három helyen kapni, aztán slusszpassz.

Az egész MSZMP-sajtót megörökölte a liberális értelmiség, ami már a nyolcvanas években elkezdődött, a HVG például akkor már megüthetett egy nagyon enyhe félellenzéki hangot a szocializmusban.

Az MSZP városi, neoliberális közgazdászokkal teli reformvonala abszolút passzolt abba, amit aztán az SZDSZ is képviselt. Az egész médiát ez uralta, és most a jobboldali sajtó ledózerol, megszerez mindent, amit tud. Van bennük szerintem egy óriási revansvágy, bosszút lihegnek.

És ha kormányváltás lenne, akkor ugyanez történne megint, csak fordítva? Megszerezné a mostani ellenzék a NER-médiát?

Tutira veszem, ebből nem lehet kilépni. Adok-kapok. Arról nem is szólva, hogy ez a kuruc-labanc kettéosztottság körülbelül 1505-ig visszavezethető, van is egy hosszú esszém erről.

Ez ugyanaz a kettéosztottság?

Annyiban csak, hogy a magyar politikai közgondolkozásnak van két archetípusa, amit népi-urbánusnak, kuruc-labancnak lehet nevezni.

– legyen az a Habsburg-birodalom, a szocialista tábor, vagy bármi –, ezért cserébe pedig civilizációs vívmányok járnak, az úgynevezett haladás. Az egyik oldal maradi, a másik meg birodalmi, ennek a gyökerei már a Mátyás király halála utáni évtizedekre visszavezethetőek.

És ezt a kettéosztottságot soha nem is lehet meghaladni?

Szerintem soha.

Voltak legalább kísérletek rá?

Az LMP. Ezért álltam be. Egyébként a reformkor is egy ilyen kísérlet volt: haza és haladás, nem haza versus haladás.

Miért nem sikerült az LMP-nek? Erre volt predesztinálva a történeti háttér miatt, vagy valami félrement?

Szerintem az előbbi. Túl nagy falat volt, nem lehet a kétosztatúságot fölülírni, mert ahhoz egy drukkerszenvedély is hozzátartozik. Azok az emberek, akik politizálnak, folyamatosan azon vannak, hogy az ellenség gólokat kapjon. Van ennek egy lélektana, amihez nem kell, hogy érdekeljen a közgazdasági realitás vagy a világpolitika – minden csak a kétosztatúság szemüvegén át értékelődik.

A legjellemzőbb példa, amikor mondom, hogy „figyelj, nem veszed észre, hogy ezek lopnak”? A válasz az, hogy „jó, de azok mennyit loptak”.

Ezt felülírni racionalitással, meg idealizmussal totálisan lehetetlen.

Lassan sem lehetséges? Ha mondjuk elegendő számú véleményformáló dönt úgy, hogy nem választ oldalt, akkor nem változhat meg a közgondolkodás?

Az egyik legszebb ajándék lenne az élettől, ha lenne mondjuk húsz ember, aki azt mondaná, hogy engem hallgatva meg olvasva, az én hatásomra fölhagyott azzal, hogy a választásokon ennek vagy annak drukkol. Nem hiszem viszont, hogy ekkora lenne a hatás, szerintem ezt nem lehet fölülírni.

Akkor nincs is értelme véleményt nyilvánítani?

De van, csak ezzel én már úgy vagyok, hogyha véleményt nyilvánítok, az saját magam számára terápia, öngyógyítás – nem a társadalomnak szól. Azzal én már leszámoltam, hogy na, ennek a hatására Magyarországon megváltozik a helyzet. (Nevet.)

FOTÓK: Varsányi Bence / Azonnali