Így lehet ellenzékiből össznemzeti ügy az előválasztás

A határon túli magyar pártoknak és szavazóiknak jelenleg a hathatós érdekképviselet és a transzparencia között kell választaniuk – ezt az ellentmondást az előválasztás meghonosítása feloldaná.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Évek óta téma Magyarországon – elsősorban az ellenzéki közbeszédben – az előválasztás. Az Egyesült Államokban régóta alkalmazzák sikerrel, de Budapesten is ez hozta el az ellenzéki győzelmet. A lényege, hogy egy adott párt vagy koalíció tagjai az országos választás előtt egyfajta „háziversenyen” mérettetik meg magukat, így kiválasztva a leginkább népszerű és integratív jelöltet, aki mögé aztán mindenki oda tud állni, és valószínűleg a teljes népesség szavazataiért is nagyobb eséllyel verseng.

Az előválasztásnak több formája is van, és országonként is változhatnak a sajátosságai. A Tabumentes Országmentés Egyesületnél mi például nemrég vetettük fel a rangsorolásos rendszert, ahol a választó nemcsak egy jelöltre szavazhat, de sorba is állíthatja az előválasztás indulóit. A „Dobogóra!”-program kidolgozása során is felvetődött, hogy Magyarországon az előválasztással egyelőre kizárólag az ellenzék kísérletezik, így inkább megosztó, mint integratív téma. Mi viszont politikai oldaltól függetlenül mindenkihez szólni akartunk, ezért mellékesen elgondolkodtunk azon is: mely területeken lehetne a táborokon átívelő, össznemzeti haszna és jelentősége az előválasztásnak.

Bennem a romániai, erdélyi helyhatósági választások kapcsán merült fel az a gondolat, hogy ezt az eszközt az elszakított országrészek magyarsága is sikerrel használhatná. Mindenféle aktuálpolitikai felhang nélkül elmondható:

Kevés kivétellel (pl. Progresszív Szlovákia) az utódállami többségi pártok politikai tömbként állnak velük szemben, tehát nekik is csak egységbe tömörülve van esélyük. Bár kevés utódállamban van egyéni jelöltes rendszer, a regionális és helyhatósági választások miatt az egység létfontosságú! Ehhez azonban fel kell oldaniuk a kisebbségi magyar politika belső feszültségeit. Ehhez nyújthat segítséget az előválasztás.

Etnikai pártot szervezni nem kell félnetek jó lesz

Először is szögezzük le, hogy én csupán annak általánosan elfogadott volta miatt használom az „etnikai párt” kifejezést. Alapvetően azt gondolom, hogy magyarnak lenni vállalás és felvállalás kérdése, nem pedig a származásé. Szintén nem vagyok ab ovo ellensége a regionalista vagy vegyespártoknak. Jelenleg azonban ezen kezdeményezések sikere minimum kétségesnek tűnik. A romániai USR PLUS és a Progresszív Szlovákia kisebbségvédelmi programja egyelőre papíron sem létezik, csupán ígéretként – utóbbi ráadásul a parlamenti küszöböt sem volt képes megugrani.

A többi utódállamban ráadásul még ilyen, az etnikai politizálást meghaladni akaró szerveződések sem léteznek. Zárójelben jegyzem meg: Ukrajnában például, Kárpátalja marginális elhelyezkedése és mérete miatt erre esély sem látszik. Azt is merem remélni, hogy hideg napok ide, Beneš-dekrétumok oda, a Kárpát-medence nem Bosznia vagy Libanon: itt egy etnikai magyar párt igenis felléphet mint legitim érdekeket képviselő, nem pedig az ellentéteket felszító szereplő. Éppen emiatt nem is lenne olyan vonzereje egy olyan árokbetemető pártnak, mint amilyen a boszniai Naša Stranka vagy a bejrúti lokalisták. A továbbiakban tehát azon az alapon fogok érvelni az előválasztás mellett, hogy szükség van magyar etnikai érdekképviseletre minden utódállamban. Na, de milyenre?

A kétféle etnikai politizálás regénye

A határon túli magyar érdekképviseletnek alapvetően két modellje létezett eddig: a felvidéki-erdélyi és a vajdasági.

1. Az erdélyi/felvidéki modell – pontosabban, amit én annak nevezek – azt jelenti, hogy a kisebbségi magyarok szavazataiért több magyar párt is versenyez. Ez mindkét esetben úgy állt elő, hogy egy, korábban hegemón szervezetből egy, vagy több csoport kivált: a felvidéki Magyar Közösség Pártja (MKP) például elvesztette Bugár Béla és köre bizalmát, akik aztán Most-Híd néven szerveztek saját pártot.

2. Az általam vajdaságinak nevezett modell, amely a kisszámú szlovéniai és horvátországi magyarság esetében is érvényesül, gyakorlatilag egy magyar párt dominanciáját jelenti. A Vajdaságban a Vajdasági Magyarok Szövetsége (VMSZ) szinte hegemón helyzetben van: ő képviseli a vajdasági magyarokat az újvidéki tartományi törvényhozásban, Budapest rá tekint partnerként, és az anyaországi támogatásokat is ők osztják.

Mindkét modellnek vannak előnyei és súlyos hátrányai is. A felvidéki-erdélyi modellben a politikusok nem tudtak annyira korrumpálódni, vagy pozíciójukban kényelmesedni. Hiába kente fel Markó Béla Kelemen Hunort utódjául mint erdélyi magyar vezetőt, neki már meg kell küzdenie másokkal is, elsősorban az Erdélyi Magyar Néppárt embereivel. A Hídban csalódó felvidékiek pedig az idei februári választáson meg tudták büntetni Bugárt anélkül, hogy szlovák pártokra adták volna voksukat.

Az is igaz erre a modellre, hogy a magyar politika kevésbé tud látványosan a hóna alá nyúlni valakinek, hiszen ezzel elhidegíti magától a másik, győzelemre szintén esélyes frakciót. A hátrányok azonban még inkább szembetűnőek ebben a modellben. Pontosabban egy nagyon komoly hátrányról van szó: a szavazatok megosztásáról. A legutóbbi szlovákiai választás tragédiája, hogy a felvidéki magyarság képviselet nélkül maradt: külön-külön ugyanis se a Híd, se az MKP nem jutott be a törvényhozásba. Összességében tehát ez a működési mód plurálisabb és transzparensebb ugyan, ám objektíve árt a magyar érdekképviseletnek.

Szöges ellentétben áll ez az általam vajdasági modellnek nevezett jelenséggel. Itt ugyanis egyrészről nincsen vagy alig van verseny: a VMSZ-esek és szövetségeseik szinte kirobbanthatatlanok. Így nincs valós választói ellenőrzés afelett, hogy a budapesti támogatások felett hogyan diszponálnak, de tulajdonképpen egyéb működésük felett sem. Kirobbanthatatlanságuk egyben stabil magyar érdekképviseletet is jelent a belgrádi és újvidéki törvényhozásban, valamint a magyarlakta településeken.

Erre a feszítő ellentmondásra mutatott rá Balczó Zoltán és Orbán Balázs parlamenti csörtéje is. A jobbikos képviselő azzal vádolta a kormányt, hogy a romániai választásokon kizárólag az RMDSZ-t támogatták, „egypártrendszer” létrehozva. Az államtitkár erre a Mandiner riportja szerint azzal vágott vissza: „az érdekképviselet akkor lehet a legerősebb, ha a magyarok egységesen szavaznak, értelemszerűen a legerősebb jelöltre”. Ebben a pengeváltásban mintha csak az általam fentebb ecsetelt dilemmát akarták volna szemléltetni a politikusok. Úgy tűnik tehát, hogy

A dilemma feloldása

Ebben az elképzelésben a határon túli magyarság pártjai egy adott utódállam területén állandó koalícióra lépnének, vagy akár egybe is olvadnának. Látszólag ez a „vajdasági modellt” jelentené: egy magyar párt van, magyar a magyar pártra szavaz, valahogy úgy, ahogyan északír katolikus szavazza (szavazta!) meg gondolkodás nélkül az IRA politikai szárnyát.

Az előválasztás azonban ehhez tenné hozzá a felvidéki modell pozitívumait. A magyar választók minden választás előtt szavaznának arról, hogy ki legyen a „magyar párt” jelöltje. A kisebbség belső konfliktusai, ideológiai és érdekbeli különbségei tehát még azelőtt összecsapnának, hogy a többségi pártokkal szemben pástra állna a magyar érdekképviselet. Miután pedig a választók szavaztak a számukra legszimpatikusabb jelöltre, ő már az összmagyarság támogatását maga mögött tudva indulhatna el.

Természetesen ahogyan például Joe Biden is kénytelen imponálni Bernie Sanders szavazóinak, úgy az összmagyar jelölt is program- és érdekegyeztetésre kényszerülne.

Nemcsak valamiféle gentlemen’s agreement miatt, de azért is, mert így tudja maximálni a rá leadott szavazatokat.

Természetesen felmerülnek bizonyos problémák a gyakorlati kivitelezés kapcsán: ki vehetne részt egy ilyen voksoláson? Az elmúlt 30 év során a magyarigazolványtól a kettős állampolgárságig rengeteg olyan intézmény jött létre, amivel azonosítható lenne a potenciális „magyar választó”.

Probléma lehet még az utódállamok választási rendszerének különbözősége is. A három, jelentős számú magyar kisebbséggel bíró utódállam közül jelenleg egyedül Ukrajnában létezik a magyarhoz hasonló egyéni képviselős rendszer. Itt azonban a kárpátaljai magyarságnak az összukrán lakossághoz viszonyított csekély aránya miatt létfontosságú, hogy egyetlen jelölt legyen. Másrészt a vajdasági, erdélyi és felvidéki magyarok számára is hasznos lehet az intézmény a helyi választás során, kiváltképpen igaz ez a vegyes lakosságú nagyvárosokra, mint Újvidék vagy Kolozsvár.

Szlovákia is érdekes, egészen pontosan két szempontból. Egyrészt itt Pozsony szándékosan olyan, függőleges módon alakította ki a közigazgatási egységeset a vízszintes helyett, hogy magyar többség lehetőleg sehol ne alakulhasson ki. Így a felvidéki magyarság számára az egység a helyhatósági választásokon kiemelten fontos, hiszen települési szint felett sosincsen lefutott meccs. A másik fontos felvidéki szempont az, hogy Szlovákiában már létezik a rangsorolás: a választó egy pártlistán előrébb rakhatja a számára szimpatikus politikust. Így itt egy olyan szisztéma is elképzelhető, ahol a magyarok a kisebbségvédelmet elfogadó többségi pártokba (is) belépnek, majd a magyar választó előrébb sorolja őket a választáson. Bár ez a téma már szétfeszítené az írás kereteit.

Az előválasztás modellje tehát ötvözné magában a fentebb ecsetelt két modell pozitívumait, és – reményeim szerint – kiküszöbölné mindkettő hátulütőit. Lehetővé tenné, hogy egy jelölt képviselje minden választókerületben a magyarokat, maximalizálná a magyar szavazótábor erejét, sőt, remélhetőleg a szavazóhajlandóságot is növelné. Másrészt viszont

Nyilván nem állítom, nem állíthatom, hogy ez valamiféle univerzális gyógyír a magyar érdeképviselet minden bajára. Úgy gondolom azonban, hogy segíthet erősebb, magabiztosabb, de egyben plurálisabb és transzparensebb magyar pártokat létrehozni. Mert jó lenne, ha – a kisebbségi magyarság egyik ikonikus íróját idézve – a határon túliak is olyan helyen lehetnének otthon a világban, amit kompetens és tisztább kezű politikusok vezetnek.

A szerző a Leicesteri Egyetem történelem szakos PhD-hallgatója, a Tabumentes Országmentés Egyesület tagja. Vitáznál vele? Írj!