Csendes, de hosszú távú siker az egykori balettnövendékeké

Az egykori balettnövendékek bátor beszámolói a táncszakmát alaposan megrázták, és – ha rövid időre is – a közvéleményt szintén tematizálták. Valószínűleg sokkal több mindent értek el, mint az kívülről látszik.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Most, hogy ezzel a cikkel részemről tulajdonképpen lezárom az egykori Balettintézetben történt bántalmazások cikksorozatát, valamiféle számvetést is készítek. Legfeljebb elképzelésem lehet arról, milyen harcokat vív meg egy angolszász, német vagy bármilyen másik nyugati újságíró, ha belefog egy metoo-sztori feldolgozásába. Visszagondolva, az egész Magyar Táncművészeti Egyetemet érintő ügy elején – amely áprilisban egy Kriston Lászlóval folytatott hosszú telefonbeszélgetéssel kezdődött, aztán a júliusi cikkünkben csúcsosodott ki, majd meglehetősen méltatlan lezárást kapott letiltatni kívánt rektori interjúval, illetve egy furcsa nyilatkozattal – meglehetősen naiv voltam.

Nem gondoltam, hogy – a közvéleménynek az egyetlen jogos elvárását közvetítve újságíróként, miszerint bármelyik táncművészeti intézményről is legyen szó, az odajáró gyerekeknek ne kelljen attól tartania, hogy az órákon megalázzák vagy megverik, esetleg szexuálisan kihasználják – olyan falakba ütközöm és olyan szövevényes viszonyok fogják alakítani a sztorit, amik próbára teszik a lelkiismeretem.

Egy ilyen helyzet áldozatának érzem Bolvári-Takács Gábor rektort, aki utolsó megszólalásaival nem azt a képet erősítette meg, ami a témával foglalkozva bennem kialakult:

Hogy mégis miért pánikolt az interjú megjelenése előtt, legfeljebb találgathatom – főleg, mert akárhogy is nézem, nem jött ki belőle rosszul. Én magam például simán nem tartom ezt cikket valami nagy eresztésnek. Mindazonáltal

Mármint szóba állt újságírókkal – hogy ez ma kuriózum, nagyban befolyásolja azt is, hogy a bántalmazásokban érintett balettmestereknek mennyire kell elszámolnia a lelkiismeretükkel. De a beszámolók szerint nettó szexuális ragadozó Sebestyén Csaba szerződésének megszüntetésével már többet tett Bolvári-Takács az intézményért és a magyar táncéletért, mint bárki más, aki fennen hangoztatja, hogy fontos neki az MTE és a magyar tánc jövője.

Mert bizony volt olyan – nem MTE-s – táncszakmai szereplő, aki a júliusi cikk megjelenése után maga keresett meg, miszerint „ez az, nyomjuk, nagyon fontos, hogy az ilyen ügyek kiderüljenek, az egész szakma érintett”, aztán egy nappal az egyeztetett interjú előtt inkább úgy döntött, mégsem szólal meg, mert „nagyobb megjelenést tervez”. A nagyobb megjelenés (HVG-címlap? RTL Klub-főműsoridő? 24.hu-interjú? Vajon mit jelenthet?) azóta is várat magára. A nyilvánosságot tudatosan kerülő mesterekről pedig később.

Azt adott esetben az érintettek oldalán futó kommentcsatákból is megtapasztaltam, hogy akár a most is művészként dolgozók jelentős része egyáltalán nem értette, miért nem az a helyes eljárás, ha a táncszakma ezt az egészet házon belül rendezi. Nem értették meg, hogy éppen a szakma érdeke, hogy az ügyeket a nagy nyilvánosság előtt beszéljék át, ott történjen meg az egykori bántalmazók kérdőre vonása (nem meghurcolása!), legyen bennük annyi, hogy bocsánatot kérnek. A volt növendékek sem felkoncolni akarták az őket megalázókat, csak ezt a kiállást várták el.

Elvégre a jövő szempontjából ennek lett volna jelentősége: olyan közeget lát-e az adott esetben a művészethez mit sem konyító szülő, akinek a gyereke táncos akar lenni, ahova szívesen és nyugodtan engedi, vagy olyanba,

Ez utóbbiaknak mind tanúja voltam az elmúlt hónapokban, és sajnos nem csak marginális eseteknek tűntek. Vajon hányan gondolták át, hogy ebben a helyzetben a külvilág felé ez a magatartás milyen következménnyel járhat, és hogy éppen a korábban bántalmazottak bátor kiállása adott esélyt a számvetésre? Ők a történetük megosztásával megtették az első és legfontosabb lépést, a többi már nem rajtuk múlt.

Hogy Bolvári-Takács ezzel együtt nem érzi „releváns” kérdésnek, hogy az MTE-n ők bármelyik egykori növendék bántalmazásokról szóló beszámolóját megkérdőjelezték-e az elmúlt hónapokban, ezzel együtt pedig az abúzusok idején már ott dolgozók, de azokban nem értintettek felelősségét sem szívesen feszegeti, valahol érthető. Csak nem a nyilvánosság szempontjából.

Ennek a sztorinak vele nem így kellett volna végződnie. Főleg azért nem, mert – ahogy az az interjúból is kiderül – ő maga éppen eleget tett már korábban is azért, hogy az egyetemen a táncoktatással ne járjon kéz a kézben a megaláztatásoktól való rettegés. Utóbbi szempontból tényleg van egy adag igazságtalanság, bármennyire is fontosak a neki feltett kérdések, hiszen a korábbi növendékek beszámolói alapján feketeöves gyerekbántalmazóként működő mesterek helyett is gyakorlatilag ő tartotta a hátát. Borzasztóan sajnálom, hogy egy alapvetően korrekt és jóakaratú ember ilyen helyzetbe került. 

A magyar nyilvánosság megmérettetett, és nem vizsgázott jól

Vajon nem egy hazai, nagyobb fórumon kellett volna választ adnia Dózsa Imrének, Sebestyén Csabának, Sebestény Katalinnak, Sárközi Gyulának, Keveházi Gábornak és a többi szereplőnek is? Az az igazság, hogy amikor ők úgy gondolták, hogy nem szólalnak meg, és akár mondvacsinált indokkal utasítanak vissza interjút, a saját szemszögükből nézve igazuk volt: ha vannak viták, házon belül letudják, a jó öreg tekintélyük kimenti őket, és különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül mondhatták azt, hogy „rég volt, talán igaz sem volt”.

Ebből a szempontból üdítő kivétel volt Perlusz Sándor: az ő megszólalása egyébként éppen arra példa, hogy sokkal tisztábban lehetett a kérdések megválaszolásának bevállalásával kijönni a történetből, mint ahogy ebbe valaki belekerült. Persze nyilván nem véletlen, hogy ezt a többi érintett nem így látta. És ha megszólalt, inkább komédiába illő nyílt levelet fogalmazott.

Csendes, de hosszú távú a siker

Egyszerűen ennyit ér ma a magyar nyilvánosság: ha valaki kicsit is pszichopatább vagy bármilyen ürügyet talál az elbújásra, nincs olyan nyomás, ami a kussolás csábító lehetősége ellen szólna. A gyávaság ettől még gyávaság marad.

Helyettük azonban csak azokat érdemes magasztalni, akik ezt az egészet elindították, és ki tudja, hány gyereket mentettek meg olyan élményektől, amelyek őket érték:

Kár, hogy emberi minőségben egy érintett sem próbálta őket megközelíteni. Ettől függetlenül nekik köszönhetően a nagy nyilvánosság előtt a számonkérés és bocsánatkérés bár elmaradt, július végétől már egész biztosan nincs olyan erőszakos tánctanár az országban, akinek ne villana át az agyán, mikor legközelebb felemeli a kezét: előbb-utóbb ez rólam is kiderül. 

Ha Galavits Patriktól olvasnál még, ide kattints!