Az Egyetem hírnevét kellett megvédenem – a Táncművészeti Egyetem rektora az Azonnalinak

Igazságtalannak érzi, hogy korábbi intézményvezetések alatt történt bántalmazások miatt őt vonják kérdőre, és nem gondolja relevánsnak a kérdést, hogy évtizedek óta az MTE-n vagy jogelődjén dolgozó, bántalmazásokban nem érintett munkatársaknak van-e utólag felelőssége az ott történtekkel kapcsolatban – mondta az Azonnalinak a Táncművészeti Egyetem rektora, aki aztán megpróbálta letiltani az interjú megjelenését. Természetesen közöljük az interjút teljes egészében.

Júliusban jelent meg cikkünk az egykori Magyar Táncművészeti Főiskola (ma Egyetem, MTE) korábbi balettnövendékeinek beszámolóiról. Ebben

Az Egyetem rektora cikkünket követően közleményben kért bocsánatot a korábbi növendékektől és vizsgálatot ígért. Ennek következtében közös megegyezéssel távozott az intézményből a több egykori növendék által is szexuális visszaélésekkel vádolt Sebestyén Csaba (aki azóta perrel fenyegette meg az Azonnalit), az erőszakos viselkedéssel és órákon tett szexuális utalgatásaival a cikkben szereplő Keveházi Gábor nem kapott új szerződést az MTE-től, Sebestény Katalin pedig már csak a balettmesterképzésben résztvevő osztályát viszi végig – bár az egyebek mellett megalázó bánásmóddal vádolt mesternő állítja, a cikknek nincs ehhez köze, visszavonulása a saját döntése. Növendékek képzésevel egyébként már hosszú ideje nem foglalkozik.

Rajtuk kívül Dózsa Imre egykori főigazgató és rektor, Perlusz Sándor, Sárközi Gyula, Benkő Ágnes korábbi kollégiumi igazgató került elő a növendékek beszámolóiban. A rektor hangsúlyozta, ő csak azokkal szemben tudott eljárni, akik még ma is az MTE kötelékébe tartoznak.

Bolvári-Takács Gábor rektor utólag megpróbálta letiltani az interjú megjelenését, pedig az interjú elkészülte után írásban további kérdések megválaszolására is lehetőséget biztosítottunk neki, és nyitottak voltunk a már kész, begépelt szöveg kisebb stiláris módosításairól szóló esetleges javaslatainak megvitatására is.

A sajtótörvény szerint a nyilatkozó csak akkor tilthatja le egy interjú megjelenését, ha nyilatkozatát az újságíró érdemben megváltoztatta vagy eltorzította: mivel ilyet nem tettünk, ezt Bolvári sem állította, így az interjút teljes terjedelmében közöljük.

+ + +

Mekkora része volt a júliusi cikkben leírtaknak az ön számára újdonság?

Tematikáját tekintve nem volt újdonság, mert Kriston László levelet intézett már Dózsa Imre korábbi rektorhoz, azt megelőzően pedig Szakály Györgyhöz. Ezeket Szakály György annak idején kezelte is, Dózsa Imrétől pedig nem érkezett válasz. Azt tehát, hogy egy ilyen cikk meg fog születni, várni lehetett, de a tartalmáról természetesen nem tudhattam.

A júliusi cikkben a növendékek kiemelték, hogy az őket ért bántalmazások rendszerszintűek voltak. Tényleg nem tudtak a konkrét esetekről?

Amíg valaki azt nem mondja, hogy vele konkrétan mi történt, addig nem lehet azt mondani, hogy tudtunk róla. Ez furcsa megközelítés, mert azt jelenti, hogy ebben az ügyben azoknak lenne felelőssége, akik történetesen 20-30 éve itt dolgoznak, akik meg öt éve jöttek ide, de egyébként a táncszakmában voltak és tudhattak bármiről, nekik meg nincs. Ennek az ügy szempontjából szerintem nincs jelentősége.

Van az egykori növendékek történeteiből olyan, amit az MTE vezetősége megkérdőjelezett?

Nem érzem relevánsnak a kérdést. Konkrét esetek vannak, ezeket kezeltük.

Főleg úgy, hogy közben rám házon belül több oldalról nehezedett nyomás az augusztusban megjelent cikkük óta (ebben többek között Bolvári-Takács megszólaltatásával az ügy utóéletéről írtunk – a szerk). Egyrészt voltak, akik azt várták, hogy a júliusban megjelenteket ne fogadjam el igaznak, nyomoztassam ki, igazoljam a valóságtartalmukat – elvégre korábban azt mondtuk, csak akkor lehet bárminek következménye, ha konkrét esetekre fény derül.

Erre én azt mondtam, hogy az egyetem nem nyomozó hatóság, rendőrségi feljelentést tettem, ki is hallgattak, de az egész feljelentés elutasító végzéssel zárult, tekintve, hogy már a bűncselekménynek számító esetek is elévültek Ennél drasztikusabb elvárás volt, hogy legyek ítélet-végrehajtó. Magyarán, hogy a cikkben szereplőkkel szemben azonnal járjak el, mondván, a cikkben leírtakat nem kell igazolni, az biztosan igaz.

Erre mondta azt augusztusban, hogy csak azokkal szemben tud eljárni, akiket még foglalkoztat az MTE.

Munkáltatóként Sebestyén Csabával és Sebestény Katalinnal szemben intézkedhettem, illetve Keveházi Gábort is ide sorolom, bár neki nem volt élő szerződése az egyetemmel. Nyilván az ő részükről pedig az az elvárás fogalmazódott meg, hogy védjem meg a magyar táncszakmát a rágalmaktól. Erre az volt a válaszom, hogy az én feladatom az egyetem jelenlegi hírnevének a megvédése:

Következésképpen a táncszakma megvédése a táncszakma feladata.

Természetesen ez a három szereplő ezt a választ nem fogadta el, továbbra is úgy gondolják, hogy helytelenül jártam el. Maga az interjú ténye is azt erősíti, hogy a testőrszerepet nem töltöm be, és nem védem meg a táncszakmát.

De a velük szemben megfogalmazott állítások nem elsősorban táncszakmaiak, hanem arról szólnak, hogy elfogadható-e a bántalmazás, tehát inkább emberség kérdése. Ebből a szempontból mit gondol: megfelelően cselekedett?

Két nappal az első cikk megjelenése után kiadtam egy nyilatkozatot. Az abban leírt öt pontot, és az azokból következő feladatokat végigvittem, és minden további állítást tartok, beleértve a bocsánatkérést. Ebben a helyzetben a legfontosabb az volt, hogy az illetékességet vállalja-e az egyetem, vagy sem. Egyértelművé tettem, hogy ezt vállalom, ezért az intézmény jogfolytonosságából fakadó feladataimat elvégeztem.

Utána ez az ügy még ment a maga útján, és részt vettek benne jelenlegi és volt oktatóink – például Perlusz Sándor megszólalása ezek közé sorolható –, de én ezekkel nem foglalkoztam, pedig házon belül ezeket is figyelemmel követték sokan. Az én alapelvem az volt, hogy a munkáltatói intézkedés a leghatékonyabb, ezért ha az intézmény szempontjából úgy ítéltük meg, hogy az lehet eredményes, akkor ennél enyhébbet nem alkalmazunk. Ezért nem történt etikai eljárás: azt én enyhének tekintem, mert annak végén nincs olyan szankció, amely a munkáltatóinál rendelkezésünkre áll: a legvégső esetben a munkaviszony megszüntetése.

Ezzel együtt át kellett gondolnunk, hogy vannak-e releváns eszközeink arra, hogy a múltban megtörtént esetek ne ismétlődhessenek meg, és ezeket is összegyűjtöttük.

Keveházi Gábor, Sebestény Katalin és Sebestyén Csaba a külvilág felé legfeljebb nyílt levelekkel kommunikált, Sebestyén Csaba perrel fenyegetőzött, a felkínált interjú lehetőségét elutasította, és nem mutatja annak jelét, hogy elismerné a róla szóló állításokat, nem beszélve a bocsánatkérésről, amely konkrét esetekkel kapcsolatban szintén nem történtek. Amikor önnel beszéltek az ügyükről, volt, amelyikük legalább részben elismerte a tetteit vagy megbánást mutatott?

Úgy látom, hogy konzekvens volt ez a magatartás a részükről. Ők vitatták az egész cikket és annak hangvételét, ezért amikor én megkérdeztem őket, ugyanúgy tagadtak. Keveházi Gábor is ugyanazt az álláspontot tartotta fenn, amit a nyílt levelében megírt, ahogy Sebestény Katalin is. Sebestyén Csabának pedig semmi hozzáfűznivalója nem volt a cikkhez, kizárólag az ügyvédjén keresztül kommunikáltunk vele.

Beleértve ebbe a közös megegyezéses szerződésbontást is, mert úgy ítélték meg, hogy ez szolgálja leginkább az érdekeit.

Az általunk megszólaltatott növendékek által többek közt megalázó pedagógiai módszerekkel vádolt Sebestény Katalin az interjúkérésünket azzal utasította vissza, hogy nem volt igaz, amit róla leírtunk – és itt nem a júliusi, hanem az augusztusi cikkre gondolt, amelyben az állt, hogy Sebestény Katalin elsősorban a tánctanár szakon tanít metodikát. A táncművész-képzésben évek óta nem vezet balettévfolyamot, hanem vizsgabizottsági tagként és módszertani konzulensként van jelen, és hogy megállapodtak, hogy a mesternő csak a balettmester-oktatásban résztvevő osztályát viszi végig, hozzátéve, hogy a visszavonulása a saját döntése, és nincs köze a megjelentekhez. Ebből mi nem igaz?

Minden igaz. Szerintem csak félreértette a mondatot, itt szó nem volt a munkaviszony megszűnéséről. A szerződése lejár, nyolcvan éves lesz, fogalmam nincs, hogy ő ezek után szeretne-e, tud-e tanítani, vagy hogy adunk-e neki évfolyamot.

Adnának neki?

Ezt nem én döntöm el, hanem a pedagógusképzési rektorhelyettes.

Keveházi Gábor és Sebestyén Csaba esetében lett következménye a cikknek, de Sebestény Katalinnál ezek alapján úgy tűnik, hogy ez elmaradt.

Az ő esete összetettebb, mert a legutóbb végzett évfolyama eljuttatott hozzám egy nyilatkozatot, amiben kiállnak mellette, és a 80. születésnapján szakmai körben is felköszöntik.

Ezt pedig én engedélyezem, mert Sebestény Katalin írta „A klasszikus balett módszertana” című kilenckötetes tankönyv-sorozatot. Nem tudok rá mást mondani. A vele folytatott beszélgetésekből egyébként azt is éreztem, hogy talán van, amit ma másképp csinálna, de akkoriban ő pontosan annak megfelelően cselekedett, ahogy azt tőle az egykori mesterei és munkáltatói elvárták.

Ezek szerint akkor azt legalább elismerte, hogy az évek során változtatott a módszerein.

Nem tudom, hogy amikor egy ember változik, az tudatosan rögzül-e benne. Amikor valaki egy Trabantból átül automataváltós BMW-be, és megkérdezik tőle, hogy változtatott-e a vezetési szokásain, akkor a válasz valószínűleg igen lenne, mert a körülményekhez alkalmazkodni kell. Ugyanígy működik a táncoktatásban is, amikor a mester a külvilágból érkező hatásokat leszűrve igyekszik megfeleltetni a növendékeit a szintnek, amit tőlük elvárnak. Mindezt úgy, hogy közben a szintek is változtak, hiszen például a balettmester-képzés korábban csak a saját utánpótlását akarta kinevelni, ma pedig már működik vagy 300-400 olyan intézmény, ahol táncoktatás folyik, és ahova mestereket képzünk. Akik most jönnek, már másképp állnak hozzá, és ő is másképp állt azokhoz, akiket gyerekkoruk óta ismert.

Tehát Sebestény Katalint a szakmai kvalitásai és a nemrég végzett növendékei mellette történő kiállása megmentették a kirúgástól? Vagy milyen más szankción gondolkozott?

Itt nem az elbocsátásról vagy maradásról van szó. Az MTE-nek két professzor emeritája van, az egyikük Sebestény Katalin. Amikor én vele beszélek, az éppen ezért nem egy munkáltató-beosztott viszonyt tükröz, hanem párbeszédet, mert a szakmai ismereteit nem vitathatom. Ebből a szempontból pedig azt kellett mérlegelnem, hogy a róla most leírtak súlya milyen arányban van azzal a hátránnyal, amelyet azok a hallgatók szenvednének el, akiktől elvenném a lehetőséget, hogy Sebestény Katalin fejezze be a képzésüket. Úgy ítéltem meg, hogy

Főleg úgy, hogy a mesternő a növendékek képzésében már nem vesz részt.

Beszélt a cikkben megfogalmazottakról azokkal a mesterekkel, akik nem érintettek a bántalmazási ügyekben? Milyen visszhangja volt közöttük ennek?

Találkoztam velük, de nem a cikk miatt: másfél éve rendszeresek a nevelési értekezletek, amelyeken ilyen témákat feldolgozunk. Csak az elmúlt évben három ilyen program volt: egyszer Hatala Boglárka tartotta meg ugyanazt az előadását, amelyet a Német Színházszövetségben is megtett, amelyben tökéletesen felvázolta a toxikus vezetésnek az európai színházakon belüli történeti hátterét, kezelési módjait. Voltak kiscsoportos foglalkozások is, amelyekben azonos létszámú balettmester, kollégiumi nevelő és közismereti tanár vett részt; őket közösen irányította egy pszichológus és egy mentálhigiénés szakember. Velük különböző eseteket beszéltek meg az itt dolgozók. És volt egy másik program is, ami kifejezetten a gyerekek iskolai nevelésével foglalkozott, ebben például a drogprevenció is szóba került. Ezek pedig a jövőben is folytatódni fognak – ezért mondom azt, hogy mindez nem a cikkel kezdődött.

Hát mivel?

A világban ez a tendencia egyébként is megerősödött – láttuk, hogy mekkora botrányok voltak Bécstől Skóciáig, vagy a színházi életben az ilyen ügyekből. Mi ehhez úgy álltunk, mint a tűzoltósághoz: azt sem azért tartják elsősorban, hogy eloltsa a tüzet, hanem hogy ne is legyen. Ezek az oktatók igényelték is, hogy erről szó legyen, másrészt pedig a mesterek, kollégiumi nevelők és a közismereti tanárok szakmai együttműködése alkotta hármasok között ne csak technikai jellegű konzultáció legyen. Ez mind ahhoz segít hozzá, hogy a gyerekek tényleg azt érezzék, hogy őket itt gondoskodás veszi körül.

Ha ma idejönne önhöz egy növendék, és arról panaszkodna, hogy bántották a balettórán, mi történne?

Volt erre példa. Tavaly egy hallgató jelezte, hogy a mester olyan hangnemet ütött meg, ami őt bántotta. Ezután én beszéltem a mesterrel, aki a következő órán az egész évfolyam előtt elnézést kért, és elismerte, hogy a próba hevében elragadtatta magát.

 A táncszakma próbált nyomást gyakorolni az MTE-re? Akár az ügyek kibeszélésére vonatkozóan?

Voltak párbeszéd-kezdeményezések, például Duda Éva koreográfus is indított egy Facebook-kampányt, aki ez előtt fel is hívott engem. Engem még a Színház folyóirattól keresett meg Král Csaba, hogy egy podcast felvételén vegyek részt, amelyben Hatala Boglárkával és még valakivel szerepeltem volna. Más hasonló kerekasztal-beszélgetésekre is felkértek, de én minden elutasítottam, mert megítélésem szerint egy ilyennek akkor van értelme, ha olyanok vesznek benne részt, akik hasonló döntési helyzetben vannak. Annak nem látom értelmét, hogy az egyetemi képzéssel kapcsolatban megfogalmaznak tanácsokat, én is mondok valamit, de azt még nem csinálom – ha pedig más ötletére mondom azt, hogy rendben van, akkor nyilván számon kérik rajtam, hogy másnaptól már miért nincs az úgy az MTE-n.

Minden ötletre nyitott vagyok, de nem tudok úgy döntés-előkészítést folytatni, hogy előbb ne bent tisztázzak dolgokat. Azt mégsem akarom, hogy a munkatársak az újságból értesüljenek a gondolataimról. Král Csaba bár nem értett egyet az érvelésemmel, de elfogadta. Egy másik beszélgetést pedig Lőrinc Katalin (az MTE Művészetelméleti Tanszékének vezetője – a szerk.) moderált, ott Simon István és Duda Éva volt a vendég, ide engem nem hívtak.

A mesterek egyik kritikája a róluk beszélők ellen az volt, hogy a sikertelenség miatti frusztráltság miatt kezdenek „sárdobálásba”. Ez egyrészt nem igaz, mert közülük többen is kifejezetten szép pályát futottak be, másrészt azonban tényleg sokan idő előtt kényszerültek elhagyni a képzést. Mi az oka annak, hogy a lemorzsolódás aránya ma is nagy a balettképzésben?

A kérdéses időszakban nagyon szűk volt a képzési struktúra és a felvevőpiac is hasonlóan szűk volt. Ennek az intézménynek sokáig az volt a problémája, hogy az ide jelentkezők nagy része nem tudta elvégezni a képzést. Nem azért, mert egy kvóta elő lett volna írva,

Ma már viszont párhuzamos osztályok vannak, így ha valakinek nem megy a klasszikus balett, kipróbálhatja magát máshol. Volt, aki már a harmadik szakra ment, de ott is megadtuk neki az esélyt – erre mondjuk azt, hogy senkinek nem engedjük el a kezét. Így az eltanácsolások is ritkábbak, és sokkal kevésbé kérdés, hogy milyen az eltanácsolás pszichológiája, vagy hogyan értesül a szülő erről. De az egészségügyi kérdéseket sem csak a sérülések esetén, hanem már előtte kezeljük: ezért kötöttünk több mint tíz év után újra együttműködést az Országos Sportegészségügyi Intézettel, ahol szűrővizsgálatokkal és tanácsadással segítik a növendékeket.

Állítása szerint ma sok mindent tesznek a növendékekért, és azt mondja, hogy a korábban rendszeresen tapasztalt esetek már nem fordulhatnak elő az intézményben. Utóbbit egyébként a nekünk megszólaló anyuka is elismerte, aki a szervezetlenséget kérte számon az MTE-n, nem azt, hogy erőszakoskodtak volna a lányával. Ennek fényében igazságtalannak gondolja, hogy önöknek és nem a korábbi vezetéseknek kellett szembesülnie a régi esetekkel?

Nem hiszem, hogy ez igazságtalanság lenne. Még az is lehet, hogy ezek a történetek azért kerültek éppen most felszínre, mert ezeknek is kellett egy bizonyos érési folyamat. A traumáknak, amelyek az egykori növendékeket itt érték – és ezt a nyilatkozatomban is hangsúlyoztam – nincs objektív mércéje, ha valaki úgy ítéli meg, hogy őt bántották, akkor el kell fogadnom, hogy ő tényleg így érez. Ezek annyi ideig lappangtak, hogy ez is azt támasztja alá, hogy

Nyilván a közhangulat is közrejátszott ebben – a sajtóban is egyre többet foglalkoztak hasonlókkal. Ez egy helyzet volt, amit kezelnünk kellett, méghozzá oly módon, hogy az egyetem meg tudja mutatni a külvilágnak, hogy más korszakokról beszélünk.

Mit gondol, eleget tettek hozzá, hogy ez sikerüljön?

Ha az egyetemen belüli hangulatot veszem alapul vagy a tavaly, tavalyelőtt itt végzetteknek a visszajelzéseit, akkor ezek alapján úgy gondolom, jó úton vagyunk. Azt is le kell azonban szögeznem, hogy vannak szakmailag megalapozott vélemények, amelyek általában a balettművész-képzés gyökeréig nyúlnak vissza, akár a szovjet balettig, ami elindított egyfajta metodikát. Ha valaki abból indul ki, hogy már az alapoknál mást kellett volna választani évtizedekkel ezelőtt, és hogy a mai megváltozott világban ezek az alapok még megállják-e a helyüket, akkor erre azt kell mondanom, hogy ezzel kapcsolatban még van tennivalónk. De nemcsak nekünk, hanem az egész világban így van, és ez kortünet, nem pedig hirtelen szakmai eszmélés.

Ezzel kapcsolatban mondta azt nekünk Kriszt László koreográfus, hogy a magyar tánc szakmai és morális válságban van.

Ezt én házon belül és szakmán belül sem érzékelem. Ha ez így lenne, akkor kapva kapna az alkalmon mindenki, hogy ne kelljen tanítani vagy tanulni.

Ugyanakkor nálunk – egy darabig legalábbis – a táncoktatás nem kötelező, ellenben a közoktatásban való részvétellel. Ha valaki úgy érzi, hogy bármi miatt nem szeretne a táncórákra jönni, nyugodtan otthon maradhat, nem fogunk neki igazolatlan órát adni. De az, hogy már vidéki tehetségcentrumaink is indulnak Tatabányán és Szegeden, és hogy van érdeklődés, az azt jelenti, hogy amit magunkról jelenleg mutatunk, az rendben van.

A témában megjelent minden további cikkünket itt olvashatjátok.

NYITÓKÉP ÉS FOTÓK: Vitárius Bence / Azonnali