Miért van ennyire rossz véleményünk saját magunkról?

Zéró tolerancia: már az elnevezés is viszolyogtat. Árad belőle az a kioktató, konszenzusra képtelen, gyöpös attitűd, ami kijelöli az egyetlen helyes és üdvözítő utat.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Örömmel látom, hogy az Azonnalinak nem akaródzik olyan könnyen elengedni az agrárminiszter zéró toleranciával kapcsolatos lazításra, társadalmi párbeszédre tett – majd fentebbről rögtön vissza is vont – ígéretét. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy az abszolút többség ellene van és egy demokráciában a többségi akarat érvényesül, de hogy még a párbeszéd, az érvelés lehetőségét is idejekorán megvonják, az már kevésbé demokratikus jellegű.

Miután megannyi érvet lehet olvasni a témával kapcsolatban pro és kontra, én nem is ezzel foglalkoznék inkább, hanem azon vetülettel, ami elég beszédes szociális látleletet állít ki rólunk, a közállapotokról. Zéró tolerancia: már az elnevezés is viszolyogtat, a két szó egymás mellett olvasva önmagában is elég visszás, legyen szó akármiről. Árad belőle az a kioktató, konszenzusra képtelen, gyöpös attitűd, amivel a magát okosabbnak vélő apafigura leszabályozza a viselkedni képtelen, gyenge jellemű hülyegyereket és kijelöli számára az egyetlen helyes és üdvözítő utat. Miközben nem is feltétlenül nulla az a zéró. 

Aztán itt van még a leggyakrabban elhangzó érvelés mellette, miszerint aki iszik, úgyse képes megállni egy pohárnál. Ebben tényleg minden benne van: iszik, azaz óhatatlan bódítani készül magát. A kijelentő személy – árulkodó módon – mindennemű alkoholos italra és annak összes fogyasztási formájára egyformán tekint. Egy pohár bor az ebéd/vacsora mellé útközben nem gasztrokulturális kiteljesedés, hanem egyazon kategória a diszkóbalesetet szenvedő tinivel. Csak a párhuzam részét látja, az árnyalatokat nem.

Az állítás második része meg arra vonatkozik, hogy a lejtőre lépve már csak lefelé vezet az út. Nem csak szenvedélybeteg tehát az illető, a gyenge jellem is sajátja.

Úgy véljük, a (többi) magyar ember képtelen felelősségteljesen viselkedni (minden téren), általános bizalmatlanság jellemez bennünket egymás irányában, ami nem túl ideális táptalaj az óhajtott konstruktív párbeszédhez, vitához. Meg ahhoz, hogy érdemben változtathassunk bármin is.

Szintén beszédes, hogy egy állítólagos borivó nemzet (dehogy vagyunk azok) kapcsán egyáltalán magyarázni kell, mi is a megengedni kívánt pohárnyi bor valódi gasztronómiai és kulturális szerepe. Vagy vallási: egy keresztény országban (persze az se vagyunk különösebben) a liturgiában használatos Krisztus vére miképpen lehet illegális?

Hasonlóképpen egy emberként a lazítás ellen voksolna mindegyik politikus, legyen az kormánypárti vagy ellenzéki: nem gondolnám, hogy pusztán a téma felszínesebb ismerete végett. Sokkal inkább az mondatja ezt velük, hogy nem szándékoznak vagy mernek szembemenni többségi véleményekkel. Olyan automatizmusok működnek, mint valami patetikus Facebook-bejegyzés megírásakor, amivel a lájkok számát szeretnék maximalizálni a következetes és elvszerű politizálás helyett. Pedig más esetben mennyire szeretünk bezzegnyugatozni, ilyenkor nem ciki a választott sorsközösségünk? 

Megannyi példát sorolhatnék, ahol az a pohár bor (más kultúrákban sör) ugyanazt a szerepet tölti be, mint a köret a főfogás mellett. Egyszerűen dukál mellé. Innen nézvést talán értelmezhetetlen, de azért engedjük meg nekik, fogadjuk el, hogy az is egy valid és működőképes létforma. Hogy tisztában vannak a következményekkel és képesek voltak felelős és konszenzusos döntést hozni.

Majd játsszunk el a gondolattal, hogy mi se vagyunk szükségszerűen alábbvalók náluk.

A szerző borász a pécsi borvidéken. Olvass még tőle az Azonnalin! Vagy épp vitáznál inkább vele? Írj!