A szobor, ami egykor a megbékélést szolgálta, később mégis szétrongálták

A 19. század végén az osztrák-magyar megbékélést szolgálta, de a 20. század erősen megtépázta a 130 éves aradi Szabadság-szobrot. Egy hányatott sorsú emlékmű története az aradi vértanúk kivégzésének 171. évfordulóján.

„Aradon lüktet ma a nemzet szive. Arad felé tekint ma minden ma­gyar szem, a magyar Golgotha, a szen­vedés helye felé! Aradon van ma minden   gondola­tunk, egész lényünk!

Aradra vándoroltak ma minden zu­gából az országnak, honfiak és honleá­nyok, a nemzeti búcsúra, a szent sírok­hoz, arra a gyászos lélekemelő ünnepély­re, melyet a nemzet hálás kegyelete ren­dezett a negyvenegy év óta pihenő hő­söknek. Ma leplezik le Aradon a tizenhárom vértanú szobrát!  Ott van az ország szive, lelke, gondolata.”

Ezekkel a sorokkal köszöntötte olvasóit 1890-ben a Kolozsvár című lap október 6-án, hétfőn. A cikkben említett szobor az a Szabadság-szobor, ami ma a Megbékélés Parkjában (Parcul Reconcilierii) áll Aradon.

Az emlékmű terve huszonhárom évvel korábban, a kiegyezés esztendejében született meg. Ekkor hozta létre a város azt a bizottmányt, amely célul tűzte ki, hogy a tizenhárom honvédtábornoknak emléket állít. Az erre szolgáló pénzalapba Pest városa is küldött kétszáz forintot, és

A politikai megbékélésnek ekkor már épp ideje volt. Sem a Habsburg Birodalom, sem Magyarország nem tudta már fenntartani a korábbi „se veled, se nélküled” állapotot – Ausztria ráadásul az előző évben szenvedett csúfos vereséget Bismarck poroszaitól. Közismert, hogy innentől kezdve felgyorsultak a tárgyalások a magyar és az osztrák fél között, ami végül az Osztrák-Magyar Monarchia létrejöttéhez vezetett.

Miközben a politikai színtéren a kiegyezés megtörtént,

Ezt a célt szolgálta Jókai Mór 1862-es regénye, az Új földesúr. Ebben a Magyarországra érkező Ankerschmidt éppen egy egykori szabadságharcos, Garanvölgyi mellé költözik, ami nem kevés feszültséget szül, ám a magyar föld asszimiláló ereje végül az osztrák-németet is maga alá gyűri. Arra is szükség volt, hogy 1848-1849 hősei és a szabadságharcot követő megtorlások áldozatai végre méltó helyükre kerüljenek a közemlékezetben.

A művész

Az aradi emlékmű elkészítésére kiírt pályázatot végül Huszár Adolf nyerte meg. Huszár ekkor már ismert művész volt: Petőfi- és Eötvös-szobra ma is a fővárost ékesítik. Az aradi emlékmű tervei azonban inkább allegóriákat ábrázoltak volna, mint konkrét alakokat: középen a Hazával, mellette a Szabadság és az Áldozatkészség alakjával. Az a megállapodás született, hogy a forradalom negyvenedik évfordulójára elkészíti a szoborcsoportot, ezt azonban 1885-ös, meglehetősen korai halála keresztülhúzta.

Az emlékműprojekt így egy ideig gazdátlan maradt, végül Arad városának az Országos Képzőművészeti Társulat egy új nevet ajánlott: Zala Györgyét. A szerződés éppen 1885. október 6-án köttetett meg, melyet követően Zala kissé átalakította Huszár tervét úgy, hogy az allegorikus alapkoncepciót tiszteletben tartotta. Így lett a főalak Hungária, aki mellett a Harckészség és az Áldozatkészség foglalnak helyet, akiket az Ébredő szabadság és a Haldokló harcos című szoborcsoportok öveznek. A szobor talapzatán pedig dombormű formájában látható az aradi vértanúk képmása.

Zala karrierjének az emlékmű nagy lökést adott. Később az ő kezei közül került ki Erzsébet királyné veszprémi mellszobra, Andrássy Gyula lovasszobra, de ő dolgozott együtt Schickedanz Alberttel a Hősök tere Millenniumi emlékművén is. 

Érdekesség, hogy

melyeket szintén a Hősök terén állítottak fel vörös leplek előtt, eltakarva a korábbi királyok és fejedelmek alakjait. Idős korában is alkotott: a Döbrentei téri Erzsébet királyné-szobor, valamint a Kossuth téri Tisza István­-szobor is az ő műhelyében készült. A Magyar Tudományos Akadémia 1937-ben választotta tagjává, azonban még ebben az évben elhunyt 79 éves korában.

A szobor kálváriája

Az 1890-es ünnepélyes felavatásra a tábornokok egykori vesztőhelyén, az aradi Szabadság téren került sor (ez ma az 1848-1849-ben császárhű román felkelővezér, Avram Iancu nevét viseli). Az eseményen részt vettek a vértanúk családtagjai: Csernovics Emília, Damjanich János özvegye, az egykori aradi főbíró lánya; Klapka György, Komárom legendás védője; Schweidel József és Leiningen-Westerburg Károly gyermekei, Kossuth Lajos pedig üdvözlő beszédet küldött.

Az emlékmű három évtizedig békésen álldogált a neki választott téren. Az első világháborút és a trianoni döntést követően Arad Romániához került, s az impériumváltást követően az új városvezetés tervbe vette a szobor eltávolítását. 1923-ban még csak deszkákkal fedték be, két évvel később pedig elmozdították és különféle helyeken tárolták.

1999-ben, Orbán Viktor és Radu Vasile kormánya megegyezést írt alá, amely engedélyezte a szobor újraállítását a helyi minoriták templomának udvarán. Az RMDSZ elérte, hogy öt évvel később jelenlegi helyére, a román-magyar megbékélés parkjába kerülhessen – Avram Iancu és más román felkelők emlékművével szembe. A kezdeményezést az akkori, Adrian Năstase vezette kormány nem támogatta. 

A Szabadság-szobor a mai napig kedvelt célpontja a magyarellenességüket vandalizmussal demonstrálóknak. 2011-ben például több elemet letörtek róla, bár a tetteseket sikerült elfogni. Az esetet követően térfigyelő kamerát állítottak fel a közelben, de ez sem akadályozta meg, hogy

A városvezetés az esetet elítélte, az ilyen jellegű vandalizmust pedig nemcsak a magyar, hanem a román nemzeti színek meggyalázásának is nevezte.

Ez a szobor mára többet jelent, mint pusztán az 1849-es vértanúk emlékművét: mementója a zaklatott huszadik századi nemzetiségi politikának is, melynek túlkapásait remélhetőleg a huszonegyedikben már magunk mögött tudjuk hagyni.

NYITÓKÉP: Magyar Nemzeti Múzeum / FB