Nehezebben jön már ki a billentyűzetekből, hogy náci, fasiszta, barbár, suttyó meg paraszt! Balogh Gábor az Azonnalinak

Hogyan lett fórumozóból publicista? Miként ábrándult ki a Fideszből, hogyan került a radikális jobboldalra? Miért rekesztették ki a balliberálisokat a nemzetből? Többek közt ezekre válaszol Balogh Gábor az Azonnali véleményvezérek interjúsorozatában, de az is kiderül, hogy miről beszélgetett a rendőrrel, akivel a tévéostrom után együtt cigiztek 2006-ban.

Ez itt az Azonnali interjúsorozata a legfontosabb hazai véleményformálókkal. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy kik ők, mi mozgatja őket, és eleve hogyan látják a szerepüket és felelősségüket a magyar nyilvánosságban. Az első öt rész itt olvasható.

Miért kezdett el írni?

Először mesét mondtam, saját sztorikkal fárasztottam a szüleimet, aztán felfedezték, hogy ha a gyerek megtanul már írni, akkor mi lenne, ha leírná. Volt egy mesepályázat gyerekeknek, és mivel nagyon csúnyán írtam, anyámnak lediktáltam, aki legépelte. Ez aztán nyomtatásban is megjelent, kilenc éves voltam először, amikor nyomtatásban olvastam magam.

Írtam a gimis újságba is egy-két dolgot, bár nem voltam benne abban a körben, akik csinálták. Ami először közéleti volt, az tulajdonképpen úgy indult, hogy bekötötték hozzánk internetországot 2002-ben, és én azonnal rákattantam az Index és a polgári, jobbos Gondola fórumára. Fél éjszakákat csesztem el azzal húszévesen, hogy különböző topikokban írtam és válaszoltam.

A Gondola fórumán néhányan alkottunk egy kis közösséget, mert mi nem az „anyádba menjél hülyegyerek” szinten fórumoztunk, hanem rendes, megírt szövegeink voltak.

Ezen felbátorodva 2003 januárjában írtam egy cikket arról, hogy a Beneš-dekrétumokkal együtt vették fel a cseheket és a szlovákokat az unióba, és hogy ez mégiscsak felháborító és vállalhatatlan, mit akar az unió, ha ilyen egyértelműen származási alapon hozott törvényekkel felvesz országokat. Erről írtam egy kicsit gúnyos, kicsit felháborodott cikket, és elküldtem mindenhova. Akkor már volt egy eléggé kialakult jobboldali világképem, ennek ellenére elküldtem a Magyar Narancstól a Népszabadságig mindenhova, mert kíváncsi voltam, hogy hol jelenik meg.

Kaptam a Népszabadságtól egy udvarias választ, hogy köszönik, meg jó, meg igazam van, de majd legközelebb, a Magyar Nemzetnél viszont meg is jelent. Igazság szerint a függőség innen indult, amikor lementem az újságoshoz, és ott volt Az örömünnep margójára című cikk Balogh Gábor egyetemi hallgatótól.

Aztán volt egy szünet, mert az egyetemen HÖK-öztem, az egyetemi újságba mindenféle poénkodós cikkeket írogattunk, kocsmatúrákról meg ilyenekről, de konkrét közéleti írásom nem volt. 2007-től kezdtem el írni a Z. Kárpát Dani által főszerkesztett Kárpátiába, főleg történelmi témájú cikkeket, de volt már benne aktuálpolitika is, amibe szépen kezdtem belecsúszni. Aztán jött 2009 és a barikád.hu.

Politikával már az internet bevezetése előtt is foglalkozott?

A politika előtte is érdekelt,

Milyen újságot olvasott?

Apám, úgy emlékszem mindig ellenzéki lapra fizetett elő. Járt nekünk a Magyar Nemzet 1998-ig, utána viszont Népszava meg Népszabadság. Valószínűleg úgy gondolta, hogy ellenzéki lapból lehet a magyar valóság viszonyai között jobban megismerni azt, hogy mi történik az országban. Hozzátenném, hogy azért az a sajtó minden oldalon lényegesen magasabb színvonalú volt, mint a mai.

Egyetért az apjának a gondolatával?

A kormánypárti sajtóból is meg kéne tudnunk ismerni, vagy legalább nem azt kéne ott olvasni, ami biztos, hogy nem történik. Olyan szinten a szemébe hazudni az embereknek, ahogy a kormánypárti sajtó az elmúlt években teszi, az már nyilvánvalóan nem újságírás. Ez azért nem volt jellemző 2010-ig, bár a média egy része akkor is a kormányhoz állt közelebb, és bizony nagyon komoly torzítások meg hazugságok is megjelentek ott, lásd a hatalmas vitát kiváltott Teller-levelet a Népszabadságban.

2003-ban Teller Edétől közöltek egy levelet, amelynek az volt a lényege, hogy aggódik, hogy a szélsőjobboldalra csúszik a Fidesz. Aztán kiderült, hogy egy munkatársa írta, ő már idős volt, nem is biztos, hogy egyáltalán foglalkozott a magyar belpolitikával. Az akkori ellenzéki, jobboldali sajtó végül kikutatta, hogy kamu volt a levél. Hogy erről tudott-e a Népszabadság vagy nem, azt nem tudom, de egy biztos: kapva kaptak az alkalmon, hogy üthessenek a Fideszen. Szóval torzítás, elfogultság mindig volt.

A 2002-es választások, és az azt megelőző kampány szippantott be igazán. Akkor kezdtem el nézni például a Sajtóklubot, amiben benne volt Tóth Gy. László, Lovas István, Bayer Zsolt és Bencsik András. Jó műsor volt.

Két sajtóklub volt akkoriban, a másikat Mészáros Tamás, a 168 Óra munkatársa csinálta, ami alapvetően balliberális volt, és azt is néztem, igaz, végig anyáztam, mert azzal nem értettem egyet. Már 2001-2002 körül kialakult, hogy alapvetően jobboldali gondolkodású ember vagyok.

Ez azt is jelenti, hogy Fidesz-szimpatizáns volt?

2002-ben a Fideszre szavaztam, igen. A polgári Magyarország mint gondolat, borzasztóan beszippantott. Lakótelepi gyerek vagyok, az első generációs értelmiségi csak azért nem igaz rám, mert apám mérnök volt. Rám a polgári Magyarország gondolata nem azért hatott, mint például azokra, akik ebben nőttek fel, és a saját családjuk negyven év kommunizmus után a rehabilitációját látta az életformájuknak és a gondolkodásuknak. Én azt láttam, hogy ez egy emancipációs folyamat, tehát tök jó lenne, ha az egész ország arra a szintre jutna el, ha megvalósulna az a fajta polgári Magyarország, amit akkor a Fidesz hirdetett.

Mikor jött rá, hogy a polgári Magyarország egy politikai termék? Amikor G. Fodor Gábor elszólta magát, vagy már hamarabb?

Hamarabb rádöbbentem, és volt egy időszak, amikor el is távolodtam ettől a gondolattól. 2004. december 5-e egy óriási töréspont volt nálam, akkor volt a kettős állampolgárságról szóló népszavazás. A néhány fiatal sráccal beállítottunk a Magyarok Világszövetségének a székházába, akik csinálták a kampányt. Borzasztó béna kampányt csináltak, mi meg elhatároztuk, hogy szeretnénk segíteni, hogy fiatalosabb legyen, meg jobban megszólítsa az embereket. Ebből lett a kettosallampolgarsag.hu, ahova én is írtam.

Emlékszem, hogy volt egy kampánymegbeszélés, ahova minket is elhívtak. Néhányan felvetették, hogy mi legyen az egész igen-kampány stratégiája, ha az akkor regnáló balliberális kormány a nem mellett fog állást foglalni. Emlékszem, hogy fölcsattantam és azt mondtam, hogy az lehetetlen, legfeljebb majd nem mondanak semmit, figyeljétek meg, el fogják sunnyogni. Lehet, hogy nem áll jól nekik, ha emellett kiállnak, de

Óriási pofon volt, beleégett a retinámba, amikor Hiller István bejelentette, hogy a nemmel való szavazásra fogják buzdítani az embereket. Aztán el is indult a kampány, ami nagyon sokunk számára emlékezetes, és ami tulajdonképpen az első profin kivitelezett magyar gyűlöletkampány volt. Elképesztően ledöbbentem.

Sikerült azóta túlszárnyalni azt a gyűlöletkampányt?

Olyan eszközök vannak a jelenlegi kormányzat kezében, hogy igen, de primitívségében és rosszindulatúságában nem gondolom, hogy túl lehetne szárnyalni, legfeljebb erőszakra buzdítással. A kampány világos mondanivalója volt, hogy a határon túli magyarok parazita élősködőkként fognak Magyarországra rátelepedni. Ahogyan ma is megvan a kormány álláspontjának a lényegesen cizelláltabb, értelmiségibb megközelítése, akkor is volt ilyen, írtak nagyon színvonalas cikkeket a Népszabadságba, amikben tizenötezer karakter után eljutottak odáig, hogy nemmel kell szavazni.

Ezek viszont legalább vitaképes álláspontok voltak, de emlékszem azokra a sunyi módon, a kiadó megjelölése nélkül terjesztett szórólapokra, amikről persze mindenki tudta, hogy az akkori kormányzat áll mögötte.

Kevesebb ideig tartott, ez tény, Gyurcsány még nem tudta azt a nagy orbáni igazságot, hogy soha nem szabad beismerni a teljes győzelmet, mert akkor vége van a küzdelemnek. Triumfált, és többé erről nem beszélt érdemben, egészen 2010-ig.

Ez egy nagyon komoly sokkhatás volt nekem, és akkortól gondoltam határozottan úgy, hogy az akkori balliberális kormányzat hazaáruló, nemzetáruló, és a lehető leggyorsabban kell eltávolítani, az égvilágon semmilyen párbeszédet nem szabad folytatni sem velük, sem a hozzájuk kötődő értelmiségi holdudvarral, még a szavazóikkal sem. Háború van, és ezt a háborút meg kell nyerni.

Akkor sodródott át a radikális jobboldalra?

Komoly hatása volt benne, igen. A Jobbik pont ebben az időszakban, 2003 őszén alakult meg. 2004 a végső lökés volt a jobbikosok számára is.

A Jobbik alakuló kongresszusán ott voltam, az egyetemről ismertem azokat a srácokat, akik alapították, szokták is mondani, hogy az ELTE és a Károli bölcsészkara volt a Jobbik két nagy keltetője. Eredetileg Jobboldali Ifjúsági Közösség volt a neve, a kilencvenes évek végén alakult, mindenféle jobboldali gondolkodású fiatal volt benne. Nagyon jó kis rendezvényeket meg bulikat tartottak, elsősorban a Károli pinceklubjában.

Az akkori Jobbik egyébként nem volt egy különösebben radikális párt. Voltak, akik a MIÉP ifjúsági tagozatából jöttek át, voltak, akik az MDF-ből, voltak, akik a Fideszből, többségük meg soha életében nem politizált, nem volt tag sehol. Amikor ez párttá alakult, akkor egy részük értelemszerűen lelépett. A Jobbik elsősorban a 2002-es vereség sokkjából született meg, nem abból az igényből, hogy sokkal radikálisabb politizálás kell, mint a Fideszé, hanem hogy nem olyan béna, amelyik elveszít még egy választást.

Generációs feszültség is volt, a fideszes politikusok elhitték magukról, hogy még mindig egy next generation politikát csinálnak, mint a kilencvenes években, de az igazság az, hogy nekünk már öregek voltak.

Mint már mondtam is: engem és sok más ismerősömet december ötödike lökött el végképp abba az irányba, hogy onnantól kezdve hadiállapot-üzemmódba kerültünk.

Nem merült fel önben, hogy azzal, hogy a gyűlöletkampány hatására harci üzemmódba állt, végülis a balliberális oldal elérte a célját?

Utólag így látom, de akkor nem merült fel bennem. Csak a tiszta indulat volt. Nemrég beszélgettem egy ismerősömmel, aki gondolkodásában ehhez a világhoz tartozott már akkor is, és ő úgy fogalmazta meg, hogy „tudod, Gábor, mi akkor dühből éltünk”.

Ez egy állati jó megfogalmazás. 0-24-ben fel voltam háborodva, ez mozgatott.

Azt mondtam, hogy sokkal keményebben kéne fellépni, asztalt kéne csapkodni, tüntetni kéne. Aztán persze ha valaki megkérdezte tőlem, hogy „na jól van, kimegyünk száz- vagy kétszázezren, és akkor mi lesz”, arra általában annyi volt a válaszom, hogy „akkor jól megmondtuk”. Ha dühből élsz, akkor a következő lépésen már nem gondolkozol.

Pláne, ha ez a düh nincs kielégítve. Akkoriban nem voltak jelentős, nagy tömegtüntetések, vagy ha voltak, akkor azok úgy végződtek, mint szegény megboldogult Kerényi Imre által levezetett tüntetés a Magyar Televízió előtt, ahol egyrészt azt mondták, hogy dobjunk be fejenként száz forintot a tüntetés költségeire – Magyarország második legerősebb pártja szervezte a rendezvényt, amelyik előtte négy évig volt kormányon –, másrészt meg azt mondták, hogy hozzunk el kormánypárti újságokat.

Vittünk, nem tudtuk mit akarnak velük. Azt mondták, hogy tegyük le a földre, és üljünk le rájuk. Magamfajta, nagyon elkötelezett jobboldali fiatalokkal mentünk, és a többségünk nagyon fel volt ezen háborodva. Gagyi is, és a nyomtatott szót földbe tiporni milyen szánalmas elégtétel már. Abban előbb benne lettem volna, hogy ostromoljuk meg a tévét, az vagány. Bontsunk rendet, csináljunk forradalmat, meg mit tudom én, de az, hogy ilyen nyomorult elégtételt vegyek…

Mi volt a legmeghatározóbb politikai élménye a rendszerváltás utáni Magyarországon?

A tévé ostroma 2006-ban. Az azóta már megboldogult MSN nevű programon lógtunk akkoriban fél napokig, ott írt rám egy ismerősöm, hogy tüntetés van a tévé előtt. Furcsa visszagondolni, hogy mennyire másként terjedtek az infók. Az őszödi beszédről természetesen értesültem, tipikus Kennedy-pillanat, mindenki emlékszik, hogy hol érte a hír. Éppen állatkertben voltam és fölhívott egy ismerősöm, hogy hallottam-e.

Akkor még nem került fel egyből a netre, az a vicces, hogy úgy mentem ki a tüntetésre, hogy csak szemelvényeket olvastam belőle valamelyik portálon. Nyilván én is fölháborítónak tartottam az egészet, ezért kimentem a tévé elé. Az egyetemen nagyon jóban voltam Szávay Pistáékkal, emlékszem a Pista úgy jött, hogy hozott egy rakás szendvicset meg mindenféle kaját, hogy egész éjjel kint maradunk.

Akkor ön is a hírhedt Szávay-klán tagja?

Nincs ilyen klán, de ha lenne, akkor valószínűleg oda kéne, hogy soroljanak. Ez a klánozás egy politikai termék volt, mint a polgári Magyarország, akkor dobták be, amikor a Jobbikon belül komoly ellentétek voltak Jakab Péter megválasztása körül.

Vissza 2006-hoz: mi történt másnap?

Másnap még nagyobb tömeg gyűlt össze, aztán Toroczkai László fölment a színpadra és elmondta, hogy az a követelésünk, hogy olvassák be a televízióban azokat a bizonyos pontokat, hogy mondjon le a kormány ésatöbbi.

Vagy egyáltalán tudósítson róla a televízió, hogy jelentős tömeg gyűlt össze a Kossuth téren, mert az igazság az, hogy azért elfelejtjük, hogy a 2010 előtti köztévé sem tett eleget sokszor a maga feladatának.

Ma már teljesen egyértelmű, hogy ha bárhol összegyűlik száz ember, akkor kirohan a sajtó, filmezi, veszi, közvetíti. Akkor lehet, hogy szakmailag nem tudták, hogy mi a bánatot kell csinálni, vagy politikai szempontból is elvárások voltak. Egy biztos, nem számolt be róla normálisan a köztévé.

Amikor fölment a színpadra Toroczkai, akkor azt mondta – bár azóta kiderült, hogy talán nem is volt igaz –, hogy a biztonsági őrök foglyul ejtettek valakit, aki bevitte a petíciót a székházba. Eszem ágába nem jutott, hogy ez nem igaz, baromira föl voltunk háborodva, és megindultunk a Kossuth térről a televízióhoz.

Ott aztán órákon át állt a tömeg, nem történt semmi, majd egyszer csak elöl elkezdődött valami dulakodás, oda-vissza szaladgáltunk a téren, amikor a rendőrök időnként kijjebb-beljebb nyomtak.

bár azóta tudjuk, hogy szegények nem is voltak állig fölfegyverkezve, talán Baranyából vezényeltek ide valami szerencsétlen rendőriskolásokat. A többi már történelem.

Amikor a tévét elfoglalták, akkor sokan bementek, köztük én is. Akkor találkoztam először azzal a kérdéssel, hogy az addigi nagy, forradalmi hevületem tulajdonképpen hova is vezet. Azt hittük, hogy valami nagy csatát megnyertünk, és megláttam egy ismerősömet, aki nem járványügyi okokból, de maszkban állt bent és valami dorong volt a kezében.

Tényleg ez volt, ott álltunk a televízióban többezren, a rendőröknek pedig nem sok munkájuk volt, mert végül kimentünk magunktól. Érdekes pillanat volt, hogy előtte elronthattam a gyomrom, berohantam egy mosdóba, és amikor kezet mostam, akkor a másik fülkéből egy zsaru jött ki, és megkérdezte tőlem, hogy „a stressz, mi?”. Mondtam, hogy az, majd kért tőlem egy cigarettát, elszívtuk ketten, és tőle próbáltam érdeklődni, hogy mi lesz.

Az Antenna Hungária lelőtte a közvetítést, szóval attól, hogy behatolsz az egykori Tőzsdepalota épületébe, mégis mit csinálsz az ott talált eszközökkel, ha nem tudsz adást sugározni? Ezért voltam nagyon szkeptikus, amikor a rabszolgatörvény miatt kimentek az Isten háta mögötti, harmadik kerületi köztelevízió-székházhoz. Többen morogtunk is a régiek közül, hogy mentünk már mi be ilyen épületbe, és abból se lett semmi.

2006-ban aztán persze továbbra is járogattunk a tüntetésekre, amik egy idő után önmaguk paródiájába fordultak át. Nagyon szeretem meg tisztelem Waszlavik „Gazember” László munkásságát, óriási formának tartom, ő írta meg a Kossuth téri indulót – ajánlom mindenkinek, aki nem ismeri, és betekintést akar nyerni azoknak a napoknak a szürreális hangulatába. Fölment szegény, előadta a félig dühös, félig ironikus indulót, mi meg egymásra néztünk az ismerőseimmel, és elmentünk sörözni.

Aztán meg kellett barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy az ország nem áll mellénk, az emberek nemhogy nem fognak fegyvert, de még a munkát se teszik le.

Október huszonharmadikából kimaradtam, de a tévében láttam, hogy mi történt. Ha a harag tüze korábban elaludt volna bennem, na, ott sikerült egy vödör olajat ráönteni.

Onnantól kezdve végképp úgy éreztem, hogy hidegháború folyik, aminek a végén az egész magyar balliberális politikai és szellemi holdudvart le kell győzni, el kell söpörni, mert ők az ellenségeink.

De sikerült?

Igen, 2010 után sikerült.

És örül neki?

Nem, mert egy dolog valamit akarni, más dolog végignézni, és megint más dolog látni, hogy mire használják fel azt az ideológiát, amit mi akkor halálkomolyan vettünk, és kockázatot vállaltunk azzal, hogy kint voltunk jó pár olyan rendezvényen, ahol elég csúnyán elverhettek volna minket.

És volt, akit el is vertek, míg Orbán Viktor október huszonharmadikán fogta magát, beült a kis páncélautójába, és elment onnan.

Nagyon sok ember érezte azt, hogy magára lett hagyva.

Mit kellett volna csinálnia Orbán Viktornak? Maradni megveretni magát?

Lehet. Az ország második legerősebb pártjának vezetőjeként, volt miniszterelnökként azért jóval több lehetősége lett volna, hogy legalább megpróbálja megfékezni azt a vérontást, ami ott elkezdődött.

Az egész fideszes garnitúrából egyedül szegény Révész Máriusz próbálkozott valamivel, de őt ugye feltehetően nem is ismerték meg a rendőrök. Azért nagyon kevés olyan rendőr van, aki Orbán Viktort nem ismerte volna meg, tehát ő sok mindent tudott volna ott tenni, amit nem tett meg. Ezen nagyon sokan borzasztóan felháborodtunk, és végképp azt éreztük, hogy teljesen magunkra maradtunk. A jobboldali radikális világot az hívta életre, hogy hirtelen százezrek érezték azt, hogy magukra lettek hagyva a Fidesz által.

Egy híresztelés szerint a Kurucinfónál is dolgozott. Igaz ez?

Baromi sokat olvastam, hol szörnyülködtem rajta, hol pedig nagyon egyetértettem vele. Amikor ekézték a kormányt, arra lelkesen bólogattam, de amikor mondjuk azt írták, hogy „a zsidók seggét nyalja a pápa”, akkor meg elborzadtam. Az a híresztelés, hogy én szerkesztője voltam a Kurucinfónak, 2008-ból eredeztethető. Volt egy Partizaninfo nevű szélsőbalos blog, és leközölték a Kurucinfó szerkesztőinek a névsorát – vagyis azokat, akik őt szerkesztőknek véltek.

Jó kurucinfós módszerrel csinálták, telefonszámmal, fotóval, mindennel.

Én ugye ekkor már írtam a Kárpátiába, azt is lehetett tudni rólam, hogy a Jobbik körül mozgok, meg sajtóközleményeket írok nekik. Aki jól értesült volt, az ezeket tudta, így felkerültem a listára.

Direkt nem változtattam meg a telefonszámomat, mert kíváncsi voltam, hogy ki hív föl. Két hívást kaptam.

Mindkét telefonálóval közöltem, hogy sajnos nem tudok segíteni, meg a gratulációt sem tudom elfogadni, mert nem vagyok az oldal szerkesztője.

Az az érdekes, hogy 2008-ban azért nagy szenzáció lett volna, ha a Kurucinfó szerkesztőit leleplezik, de ezt a baromságot, ezt a listát akkor egyetlen sajtóorgánum se vette át. Aztán később, 2019-ben előszedte a nagyon nemzeti, fideszes propagandasajtó, persze arra nagyon ügyelve, hogy nem hivatkoztak meg egy szélsőbalos blogot, de szóról szóra ugyanazokat hozták le. Akkor azért volt fontos lehozni, mert az újpesti újságnak lettem a főszerkesztője, ez pedig egy támadási felület volt, és előkotorták a sztorit.

A Duna TV-n volt egy műsora már a második Orbán-kormány alatt. Milyen volt a közmédiánál dolgozni?

Nem ott dolgoztam, csak ott ment a Hagyaték című történelmi-kulturális műsor, aminek én voltam a szerkesztője, de egy külsős cég csinálta. 2012-ben jöttem el a Barikádtól, 2013-tól 2015-ig csináltam ezt a műsort. Nagyon szerettem ezt az időszakot, rengeteget tanultam, nagyon sok kiváló emberrel ismerkedtem meg.

Akkor csináltak hírtelevíziót az M1-ből, és tulajdonképpen akkor álltak át a hardcore propagandára is. Sok elbocsátás volt, aztán kiderült, hogy az átszervezés nem csak arról szólt, hogy megváltozik a csatorna tematikája. Ma már kulturális műsort sem csinálnék ennek a köztévének. Semmit.

Most is van történelmi műsora, csak online, a Kettős múltfoglalás Konok Péterrel és Para-Kovács Imrével. Folyamatosan igénye van arra, hogy a közélet mellett a történelemmel is foglalkozzon?

Igen, abszolút. Történelem szakon végeztem, mindig is kicsit elvetélt történésznek éreztem magam. Odáig sose merészkednék, hogy komoly szakértőként nyilvánuljak meg valamilyen témában, de azt izgalmas kihívásnak tartom, hogy egy laza beszélgetést folytassak Konok Péterrel, aki teljesen másként gondolkodik egy csomó dologról, mint én.

Az Alfahír szerkesztőjeként is dolgozott. Miért ment el onnan?

Állást kaptam az újpesti újságnál, a kettőt nem lehet egyszerre csinálni.

Egyébként maradt volna?

A történészeknek beleverik a fejükbe már az első félévben, hogy nincs olyan, hogy „mi lett volna, ha”, és az ember életével kapcsolatban is nehéz föltenni ilyen kérdéseket. Lehet, hogy akkor nem jöttem volna el, de lehet, hogy később meg már igen.

A kérdés az, hogy én ezt a véleményt megírhatnám-e, ha ott dolgoznék; ha igen, akkor miért ne dolgozhatnék ott? Nem tudom viszont, hogy megírhatnám-e.

Már nem is szavazna a Jobbikra?

Az se biztos, hogy lehet majd rájuk szavazni, lehet, hogy közös lista lesz. Amit ma csinálnak, az engem nem képvisel.

Azért így mégiscsak furcsa lenne ott dolgozni, mert egy pártlapról van szó.

Itt jegyezzünk meg egy dolgot. Tudjuk az Alfahírről, hogy alapítványi formán keresztül gyakorlatilag a Jobbik finanszírozza.

Hogy miért nem? Csak egy érzékletes példa: a 2015-ös nagy migrációs válság idején a Jobbiknak az volt az álláspontja, hogy föl kell húzni a kerítést, meg kell állítani a népvándorlást, ezt akkor kőkeményen képviselték is.

A Jobbik véleményét nyilván lehoztuk, elvárás volt, hogy kiemelt helyen kell közölni, de nem sokkal később ugyanazon a kiemelt helyen egy jogvédőkkel készült interjú is lejött, talán az Amnestyvel. Ők teljesen mást mondtak az egész migrációs kérdésről, de mi minden további nélkül leközölhettük, egy telefont nem kaptunk, hogy ezt hogy képzeljük.

Milyen most helyi médiánál dolgozni?

Nagyon más feladat. Először is ez közszolgálati, tehát itt nem írhatok véleménycikkeket, márpedig én világéletemben egy publicista típusú újságíró voltam.

Másrészt a lépték is más, de pozitívan lepődtem meg azon, hogy milyen rohadt sok meló van.

Jót is tett egyébként az új munka, mert picit kiégtem az országos politikától.

Nem hiányolja a publicisztika műfaját?

Dehogynem. Van egy Facebook-oldalam, amit mérsékelt érdeklődés mellett vezetek, oda sarkosan megírom a véleményem.

Most el is áruljuk akkor az olvasóknak: az Azonnali legújabb állandó szerzője ül épp velem szemben. Mire számíthatnak az olvasók Balogh Gábortól az Azonnalin?

Igazából ami jön. És ami mostanában jön nálam, az kevésbé pártpolitika, sokkal inkább foglalkoztat a magyar társadalom mentális és erkölcsi helyzete. Szerintem erről nagyon keveset beszélünk. Rengeteg cikk születik például az SZFE-botrányról, persze jogosan, mert szerintem is vállalhatatlan az, ahogyan Vidnyánszkyék, és mögöttük a kormány ezt intézi, de

Úgyhogy erről is szeretnék írni, de ismerem magam, úgyse fogom tudni megállni, hogy ne dumáljak bele politikai kérdésekbe, meg biztos, hogy a múltról is fogok írni, mert az elvetélt történész mindig fölordít bennem.

Sokat beszéltünk a „dühös időszakáról”, ez akkor az írásain is biztosan meglátszott. Volt olyan cikke, amiről utólag úgy érezte, hogy ezt azért mégsem kellett volna?

Volt, mondok egy konkrét példát. Balavány György valamikor 2010 körül írt egy cikket, amiben Vona Gábort kritizálta, és valami olyasmit írt, hogy sok roma honfitársunk mondja most azt, hogy „a rák egye ki a beledet Vona Gábor, és én együtt tudok velük érezni”.

Én ezen olyan szinten húztam föl magam, hogy írtam egy válaszcikket, amiben egyrészt leírtam, hogy ez egy suttyó, aljas, és gonosz cikk volt, és még az általa megvédeni vélt cigánysággal szemben is dehonesztáló, mert a legrosszabb sztereotípiára erősít rá, másrészt pedig egysejtűhöz vagy amőbához hasonlítottam Balaványt, dehumanizáló jelzőket használtam rá.

Itt, ezen a fórumon is bocsánatot kérek tőle, mert így nem lehet emberről beszélni. Na, úgy se ahogy ő beszélt Vonáról, de úgy meg végképp nem, ahogy én beszéltem róla. És nem ez volt az egyetlen. Fogalmaztam dühből úgy emberekkel kapcsolatban, ahogyan emberről nem beszélünk.

A másik, hogy volt egy olyan, sokunk által vallott koncepció, hogy aki a baloldali, liberális oldalon áll, az kiiratkozik a nemzet közösségéből. Ezt többször le is írtam, és ez egy baromság.

Ez az a nemzet- és hazaárulózás, amit korábban említett?

Igen. A politika egyébként lehet hazaáruló, ennek a nemzetnek az érdekeit a 2010 előtti, és a mai kormány is elárulta. A vélemény viszont már nem lehet hazaáruló. Lehet valaki úgy magyar, hogy nincs igaza, hogy jó szándékú, a nemzet érdekeit akarja szolgálni, de nagyon másfelé visz az, amit ő akar. Ezt meg lehet fogalmazni, le is lehet hülyézni a másikat, de a nemzetből nem lehet kirekeszteni.

Ha volt valami értelme a Jobbik politikai szinten lezajlott néppártosodásának, meg az én egész generációm beleöregedésének a józanabb álláspontba, és visszarettenésének az elmúlt tíz év kurzusától, akkor az az volt, hogy én és még jónéhányan mások is, meghaladtuk ezt a gondolkodást, és a másik oldalon is azt látom, hogy nőtt a tolerancia.

Ha visszaolvassa az ember a kilencvenes-kétezres évek publicisztikáit, ott azért erősen repkedtek ezek a jelzők. A mi generációnk azon nőtt föl, hogy Tóta W. Árpád meg Bayer Zsolt bunkóparasztozza, nácizza, kommunistázza, hazaárulózza meg patkányozza egymást. Ez az iskolánk.

Velük volt is interjú ugyanebben az interjúsorozatban, ahol mindketten beismerték, hogy igen, hozzájárultak a közbeszéd jelenlegi állapotához.

Ez tök jó, csak akkor nem kéne csinálni most sem. Értem, hogy beláttak dolgokat, de nem feltétlenül látom a jelenlegi munkásságukban, hogy érdemben változtattak volna a dolgon. Az ember elsősorban ne bocsánatot kérjen, hanem meg kell próbálni másképp csinálni.

Végül mondjon öt fiatal, kormányközeli véleményformálót, aki ön szerint tehetséges!

Rajcsányi Gellért nagyon jó tollú és okos ember, Veczán Zoltán a Manindernél szintén.

Czopf Áronnal tudnék bőven vitatkozni, de ismeri a magyar nyelvet, van a szövegeinek eleje, közepe és vége, abból a srácból még lesz valami.

Tud mondani öt fiatal, tehetséges nem kormányközelit is?

Nem tudom mennyire számít fiatalnak, de ma az egyik legeredetibb figurának Hont Andrást tartom. Makacsul önálló gondolkodása van, a véleményét pedig pofátlanul mindenkinek az arcába vágja. Irigylem a bátorságát ilyen szempontból, pedig rengeteg mindenben nem értek vele egyet.

Lakner Dávid is nagyon eredeti a Magyar Hangnál. Szintén ott borzasztó fontosnak tartom Tompos Ádám a magyar vidékről írt, tűpontos, bántóan éles képet adó cikkeit. Az egyik legfontosabb mai magyar újságírónak tartom.

A begyömöszölhetetlensége, a váratlansága miatt az Azonnalitól Techet Péter.

Mondok egy vloggert is: Osváth Zsolt szintén izgalmas, érdekes forma, az utóbbi időkben nagyon jó interjúkat csinál.

Jámbor András, mert egyszerűen jó, erre a hivatásra termett. Jelen pillanatban nemcsak az újságírásban dolgozik, biztos, hogy tele van melóval, és nyomja. Embertől annyi infót például a belarusz helyzetről és számos más témáról nem kapsz, mint tőle.

Nagyon sokat beszél arról, hogy mennyire magára van hagyva a magyar alsóközéposztály. Olyan megközelítésből, amit én nagyon sokszor vitatok, meg falra mászok a marxizmustól, de legalább beszél róla.

FOTÓK: Varsányi Bence / Azonnali