Polt Péter kalandjai az űrben

Jogászokról valószínűleg nem írtak még olyan eseménydús űroperát, mint amilyet a magyar sci-fi legstabilabb csillaga, Brandon Hackett írt legutóbbi könyvében. Mi lenne, ha a világ vezetésére törő emberek tényleg mind súlyos seggfejek lennének? És akkor mi lenne, ha ezeket a csúnya bácsikat és néniket egy ügyész akarná csak megállítani?

Kétség sem férhet hozzá, hogy Brandon Hackett – Markovics Botond – manapság a magyar sci-fi legkiemelkedőbb alkotója. Normális esetben azt írtam volna, visszafogottabban, hogy „az egyik legkiemelkedőbb” alkotója, de az igazság az, hogy nem igazán van nagy verseny a területen.

Magyar sci-fiben fiatal szerző alig van, a még alkotó középgeneráció szerzői közül pedig ő az, aki üzembiztosan, általában kétévente le tud szállítani egy-egy tisztességesen kitalált, tisztességesen megírt sci-fit vagy űroperát, vagy inkább a kettő egyfajta jellegzetes hacketti keverékét, amit most már jó pár regényben élvezhettünk. (És novellában: a 24.hu-n most indult egy hatrészes sorozata.)

Ez általában egy központi ötlet vagy nagy sci-fi motívum körbejárása köré épülő pörgős, nem túlbonyolított, de nem is felszínes akcióregényt jelent,

A Poszthumán döntésben a központi téma a tudat digitalizálása és a poszthumán lét, az Isten gépeiben a mesterséges intelligencia, Az ember könyvében és a Xenóban az idegenek, az Időutazás-duológiában pedig az időutazás. A most szeptemberben megjelent Eldobható testekben a központi ötlet szintén a tudat digitalizálása kiegészítve azzal, hogy ez párosul egy olyan technológiával, amivel könnyen kinyomtatható, könnyen lebomló testeket tud magának nyomtatni bárki, aki digitalizálta a tudatát – aki újhumánná vált.

A technológiát olyan digitális tudatok fejlesztették ki, akiknek a teste a Föld megsemmisülésekor pusztult el. A Föld ugyanis megsemmisült, az emberiség kirajzott a Naprendszerbe, és mindez elkerülhetetlen volt. Ez legalábbis Melvin Kadek milliárdos, az Exodusnak hívott kirajzás levezénylőjének sztorija. A regény kezdetén, 2338-ban azonban kiderül, hogy mindez hazugság: Vireni Orlando, a Naprendszer Libra nevű igazságszolgáltató szervének ügyésze ugyanis éppen letartóztatni készül Kadeket, mert szerinte köze van a Földet felperzselő és lakhatatlanná tévő szupernapkitörésekhez.

Innentől kezdve pedig a világ – és a Libra, benne Vireni Orlandóval – két tűz közé szorul: egyrészt ott van a kvázi háborús bűnös Kadek és a régi emberi létezés ancien régime-je, másrészt pedig Kadek volt felesége, Marion Cheng és az újhumán létezés ígérete. De biztos, hogy az újhumán Közösség csak jót akar az emberiségnek? Vagy ők is csak véres, és a digitális tudatok uralásával csak még ijesztőbb diktatúrát építenek? És hova álljon valaki, aki az igazságot akarja képviselni?

A másik tematikai keret

Nagyjából mindent elmondhatunk Hackett új regényéről, amit Hackett tetszőleges új regényeiről el szokás mondani. Én még úgy is élvezni szoktam ezeket, hogy mindig úgy érzem: alapvetően a sci-fi több olyan hagyományából táplálkoznak a szerző világai, amelyek engem kevésbé érdekelnek (klasszikus hard SF, Dűne, Star Wars, brit űropera).

Viszont az ismerős sci-fi ötleteknek, motívumoknak Hackett mindig tud egy sajátos ízt adni, nincs ez máshogy most sem: bár maradt pár kérdésem a testnyomtatós digitális létezés fenntarthatóságával kapcsolatban, magának az ötletnek minden lehetőségét kihasználja a szerző, és emellé egy jól átélhető Naprendszert vázol fel sok egyéb kisebb SF-motívum beolvasztásával.

A problémám nem itt van. A problémám a másik tematikai kerettel van, aminek alapvetően nincs sok köze a sci-fihez. A Xenóban is volt ilyen – az a regény László Zoltán, Moskát Anita és érintőlegesen Veres Attila elmúlt években megjelent regényeivel együtt valójában mind a 2015-ös menekültválságra, illetve az azóta is tartó migránsparanoiára, xenofóbiára reagált a fantasztikum eszközeivel.

Az Eldobható testekben egy jóval absztraktabb témát, illetve ennek kapcsán főhőst emel ki Hackett: az igazságot, illetve az igazságszolgáltatást és egy ügyészt. Nem rossz téma ez. Miért bízunk az igazságszolgáltatásban? Mi az alapja a hatalmának? Hogy viszonyul egyáltalán a hatalomhoz az igazságszolgáltatás, a jogállamiság, ilyesmi? Hogy néz ki az igazságszolgáltatás majd 300 év múlva?

Hiszen az igazságszolgáltatás a menő sci-fi implantátumokat és a Libra rendfenntartóinak csillogó fegyvereit leszámítva pont úgy működik, ahogy mondjuk egy nem túl cizellált hollywoodi fiilmben látjuk. Míg mondjuk Ian McDonald Luna-trilógiája egy egészen más alapokon működő jogrendszert vesz alapul, vagy Max Gladstone-nál (Nagyrészt halott) és Ferrett Steinmetznél (Flex) maga a mágia működik mindenféle szerződések meg bürokratikus dolgok alapján a jog által, addig az Eldobható testek jogrendszere pont olyan, mint amilyennek a miénket vagy az amerikait egy filmben elképzelik.

Az igazság tartja össze a Naprendszert?

De még ezzel is lehetne hova menni. Hiszen így indul a regény: „Az igazság tartja össze a Naprendszert…” Ami azt jelzi nekem, hogy a Librának fontos szerepe van a Naprendszer életében. Ebből viszont semmit sem látunk. A Libra rögtön a regény ötödik oldalán elkezd szétesni, és onnantól tulajdonképpen folyamatosan azért megy a küzdelem, hogy valahogy helyreállítsák – ezt mindenki, főleg a főszereplő nagyon fontosnak tartja,

Gondolok itt arra, hogy a nyomorult jediket éreztem utoljára fikciós műben ennyire fontosnak éreztetett szervezetnek, de ők mégiscsak fénykarddal hadonásznak, meg dolgokat mozgatnak az akaratukkal, miközben Vireni Orlando leginkább és alapvetően mondjuk egy tisztességesebb Polt Péter. Vagy akkor mondjuk legyen Laura Codruța Kövesi. Ez pedig baj, mert a regény egyik tétje válik rögtön súlytalanná: nem igazán derül ki, hogy miért a Librának, vagy személyesen Orlandónak kéne megoldania a felmerülő problémákból bármit.

Miközben látszólag sok huzavona folyik a Libra függetlensége körül, a valóságban semmi igazán érdekeset nem mond ki a regény az igazságszolgáltatással, vagy általában bármilyen intézmény hatalomtól független működésével kapcsolatban. Az Index nyári történetével, vagy az SZFE sztorijával a hátunk mögött pedig még különösen fura is az optikája például annak, ahogy a Kadek által elfoglalt Librában Vireninek eszébe se jut, hogy felmondjon, amikor megérkezik a helyi Vaszily Miklós.

Nyilván a regény kézirata korábban készült, és persze egy űroperának alapvetően nem kell aktuálpolitizálnia, de itt pont olyan témákhoz nyúl Hackett, amelyek nagyonis aktuálisak, de aztán kifejtetlenek maradnak, elvesznek valahol két gigászi csata és pár kissé üres személyes dráma sodrában. Úgy érzem, teljesen fölösleges volt valójában egy ügyészt és egy ilyen intézményt a regény központi témájává emelni, hogy végül aztán azt a kis mondanivalót is, amit össze tudtunk szedni addig – nyilván szándékosan – tönkrevágja az egyébként  drámai befejezés.

Szóval aki a szokásos Hackett-tripre vágyik, ne aggódjon. Aki ezen az utóbbi fronton valami többet várt volna, az pedig kárpótolja magát azzal, ahogy a regény második taktusában az Eldobható testek bemutatja, hogy a középpontjában álló technológiát hogyan lehet hadászati-harcászati szempontból alkalmazni. Mert az például eléggé állat.

Nem tudod, mit olvass? Könyves Kálmán segít!