Világossá kell tenni, hogy az ellenzéki pártok tisztában vannak vele, hogy a magyar politika fő törésvonala a rezsim és ellenzéke között húzódik, és egyaránt képesnek kell lenni megszólítani a heterogén ellenzéki választói koalíció sokféle csoportját.
A kérdés, hogy az ellenzéknek egy vagy több listán indulva van-e esélye leváltania az Orbán-rezsimet, azokat is megosztja, akik ezt a rezsimváltást tényleg szeretnék. Másfél évre a parlamenti választásoktól az Azonnali ellenzéki politikusok és értelmiségiek részvételével vitát indít arról, hogy hány listán érdemes, szükséges elindulni a győzelemhez. Az alábbiakban Szűcs Zoltán Gábor politológus, az MTA Politikatudományi Intézetének kutatója mondja el véleményét.
+ + +
Nem gondolom, hogy az ellenzéknek túl jó esélyei lesznek 2022-ben.
Csoda persze történhet. Nem a víz borrá változtatására gondolok, csak arra, hogy a majdnem minden szempontból sokkal gyengébb fél is legyőzheti ellenfelét. Amíg vannak valódi, versengő (ámbátor unfair) választások, ilyesmik előfordulhatnak a magyar politikában. Ebben bízom. Mi mást tehetnék?
Ezért igyekszem nyitottan állni ahhoz, hogy az ellenzék milyen kombinációban induljon a választáson. Van három lehetőség: minden pártnak saját lista, többpárti listák, vagy egyetlen közös lista.
Nekem mindegy, végül melyik lesz a befutó. Csak ne erről szóljon 2022-ig az ellenzéki politizálás.
Természetesen képes vagyok rangsorolni a három lehetőséget annak alapján, hogy melyik tűnik számomra leginkább és legkevésbé megfelelni a mai általános politikai helyzet követelményeinek. Ha rajtam múlna, egyetlen közös lista lenne. Ha ezt a pártok kizárnák, s nekem kellene választani a többi lehetőség közül, nem lennének többpárti listák, inkább mindenki külön indulna. Azt is megmondom, miért.
Az ellenzék feladata bonyolult. Létre kell hozni egy választási koalíciót, mert a NER úgy torzította el a politikai versengést, hogy mára az ellenzéknek sem szervezeti, sem anyagi erőforrásai nem maradtak az önálló politizálásra, és oly mértékben telepedett rá az életünkre a rezsim, hogy
az élet minden területén lényegében az az egyetlen releváns kérdés: tényleg akarjuk-e, hogy ezt és így tehessék meg velünk, vagy máshogy akarunk élni?
Csakhogy úgy kellene összerakni egy vonzó politikai alternatívát, hogy a hozott anyag meglehetősen vegyes. Az ellenzéki pártok három különböző generációhoz tartoznak. Az MSZP még a kétblokkrendszer öröksége. Az LMP és a Jobbik is még a kétblokkrendszer ellenzékeként születtek. A DK, a Párbeszéd és a Momentum már a NER-re adott válaszok. Az ellenzéki pártok ideológiailag is változatos profilúak: megjelennek náluk zöld, neoliberális, szélsőjobboldali, konzervatív, baloldali értékek és ideológiák.
Mindennek a tetejébe a szavazók az elmúlt két évben hatalmas utat tettek meg az ún. összefogósdi elutasításától (lásd a Jobbik és az LMP relatív jó szereplését a 2018-as parlamenti választáson) az ún. ellenzéki szavazó megszületéséig és az antiorbánista alapú politika elsöprő támogatottságáig. Utóbbit fontos tanulási folyamat eredményének látom, mert az adott politikai környezetben a legértelmesebb választ adja a felmerülő problémákra. De persze ki tudja, milyen lesz a politikai környezet, és hol fog tartani a választók gondolkodása 2022-ben?
Mindezek alapján a legjobb megoldásnak azt látom, amelyik három feltételnek a leginkább megfelel és a legrosszabbnak azt, amelyik ezekre a legkevésbé meggyőző választ kínálja:
+ Először is világossá kell tenni, hogy az ellenzéki pártok tisztában vannak vele, hogy a magyar politika fő törésvonala a rezsim és ellenzéke között húzódik.
+ Másodszor: egyaránt képesnek kell lenni megszólítani a heterogén ellenzéki választói koalíció sokféle csoportját.
+ Harmadszor: nem szabad lehetetlent kívánni a pártoktól se szervezetileg, se értékrendileg, ahogy az ellenzéki szavazóktól sem.
Ennek a három feltételnek az egyidejű teljesítése mindenképpen kompromisszumokat és áldozatot követel. Nincs olyan megoldás, amitől az ember nyugodtan aludhat, és még a siker sem igazolja maradéktalanul egyik választásunkat se. Egy alapvetően igazságtalan helyzet ugyanis a mai, ahol az ellenzék nem versenyeztethet szabadon alapvető értékválasztásokat és érdemben különböző érdekeket.
De még mindennek figyelembevételével is világos, hogy e három feltételnek együtt a legkevésbé a többpárti listák felelnek meg. A több lista miatt a pártoknak magyarázkodniuk kell, hogy ők mégiscsak egy oldalon állnak, hiába nincs egységes lista. Ez értelemszerűen az első feltétel teljesülését nehezíti. Másrészt
az egynél több, sokpárti listákról azt is el kell magyarázni, hogy miért éppen azok a pártok állnak össze, amelyek.
Hogy miért nem teljesen önállóan indulnak, vagy hogy ha ennyire összeférhetőek, miért külön pártok még. Ez a második feltétel teljesítését nehezíti. Mindezek együtt pedig, attól félek, adott körülmények között nagyon súlyos és teljesen fölös terhet tesznek az ellenzéki pártok és választóik vállára.
Ezzel szemben a pártok külön indulása természetesen nagyon megnehezíti az első feltétel teljesítését, de a közös egyéni indulásokkal együtt talán még mindig védhető választás lenne ebből a szempontból. A második feltételt ellenben egyértelműen könnyebb így teljesíteni, mint a többpárti listák esetében, mert a külön indulás minden pártnak esélyt ad, hogy közvetlenül a saját választóihoz beszéljen, és ne kelljen magyarázkodnia a másokkal való közösködés miatt.
Sőt, alighanem valamivel könnyebben lehet ezt eladni a közös listánál is, mivel itt világosan megőrződik a pártok önállósága és nem kell végignézni a pártok osztozkodását se, ami ritkán szép látvány. Ellenben a harmadik feltételt, bár könnyebben teljesíti, mint a többpárti listák tennék, de mégiscsak kevésbé elégíti ki, mint egyetlen közös lista, mert meggyőződésem szerint a mostani ellenzéki pártok szervezeti és egyéb erőforrásbeli kapacitásai olyan szűkösek, hogy nehezen hihető, hogy két párhuzamos kampányra (saját és közös) futná az erejükből, a választóktól pedig nem várnám el, hogy eligazodjanak a külön, de mégis közös kampány üzeneteinek útvesztőjében.
Ehhez képest a közös lista maximálisan kielégíti az első feltételt. Egy lista van, és kész. Ezt az egyszerű üzenetet kell csak átadnia a pártoknak. Paradox módon a második feltételt is teljesíti ez az opció, mert a közös lista nem szünteti meg azt a tényt, hogy több párt aktivistái, saját plakátokkal, saját zászlókkal, standokkal, saját logóval tudnak kampányolni a közös lista mellett.
Az sem tűnik lehetetlenül komplikált üzenetnek, hogy a közös lista csak egy szükséges eszköz a jelenlegi rezsim leváltásához.
Innen nézve még az sem probléma, hogy az MKKP és a Mi Hazánk előreláthatólag nem lesz része ennek az együttműködésnek. Mert így arra a vádra is lesz mit felelni, hogy mi legyen azokkal, akik számára egy ilyen együttműködés elfogadhatatlan. Ők még szabadon végiggondolhatják, tényleg annyira elfogadhatatlan-e X, Y, Z párt, hogy helyette a Fidesz szélsőjobboldali szatellitpártját vagy egy viccpártot válasszanak. Ha igen, legalább van alternatíva számukra is, és nem kényszerülnek jobb híján a Fideszt támogatni. Ha nem, akkor viszont ott a közös lista.
Ha nagyobb erőforrások felett diszponálna az ellenzék, komplikáltabb üzenetek jól célzott elhelyezésére építő kampányt is csinálhatna. Így viszont nincs hasznosabb hüvelykujj-szabály számukra, mint: minél egyszerűbb, annál kivihetőbb. De, mondom még egyszer, nekem valójában nem az számít, mit választanak végül. Csak tegye mindenki a dolgát a legnagyobb odaadással, a legjobb tudása szerint ellenzéki oldalon.
Nincs olyan sok négy év az ember életében, hogy mindegy legyen neki, mennyi időt pazarol
arra, hogy megtalálja a kiutat a NER-nek nevezett történelmi körforgalomból.
Ha érdekel, mások mit gondolnak, itt olvashatod vissza a vita többi részét!
Tetszett a cikk?
Az Azonnali hírlevele
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.
