Annyira még nem fáj a derekam, hogy ne tudjak visszarúgni! Gajdics Ottó az Azonnalinak

2020.09.22. 07:07

Miért hagyta ott pedagógusi hivatását, hogy a nyilvánosságban dolgozzon? Miért szakított a liberalizmussal? Miért élünk permanens médiaháborúban? Miért nem kritizálja nyilvánosan Orbán Viktort? Hány kétharmad kell még ahhoz, hogy úgy érezzék a kormánypártiak, hogy győztek? Az Azonnali véleményvezér-interjúsorozatában Gajdics Ottót kérdeztük.

Annyira még nem fáj a derekam, hogy ne tudjak visszarúgni! Gajdics Ottó az Azonnalinak

Ez itt az Azonnali interjúsorozata a legfontosabb hazai véleményformálókkal. Arra vagyunk kíváncsiak, hogy kik ők, mi mozgatja őket, és eleve hogyan látják a szerepüket és felelősségüket a magyar nyilvánosságban. Az első rész Bayer Zsolttal itt, a második pedig Konok Péterrel itt olvasható.

Honnan jött, hogy a nyilvánosságban szeretne dolgozni?

Eredetileg pedagógus vagyok, magyar nyelv és irodalom tanári, illetve könyvtárszakon végeztem. 1990 őszén kezdtem el dolgozni, az indulásom teljesen egybefonódott a rendszerváltozással. A diplomát még az átkosban szereztem meg, de a diplomaosztón már nyugodtan lehetett lobogtatni, hogy reméljük, hogy ez a címer, ami rajta van, azért nem fogja rányomni a bélyegét a további életünkre. Az új világ kezdete volt.

A feleségemmel Kiskunfélegyházára kerültünk egy középiskolába, nagy elánnal vetettük bele magunkat a pedagógiai munkába.

Imádtam tanítani, igazából azt tekintem a hivatásomnak.

Magyar nyelv és irodalmat tanítottam, és én voltam az iskola könyvtárosa. Számtalan szép emlékem van erről, de igen ám, csak közben megszületett a fiam. Ha jól emlékszem, hatezer forint volt a kezdőfizetésünk, ez akkorra már felment nyolcezerre, de ebből elég nehézkes volt megélni.

Összehasonlításképpen, amikor elkerültem a helyi televízióhoz – mert akkoriban gombamódra szaporodtak a helyi médiumok, rádiók, televíziók, újságok, minden, ami a csövön kifért –, a havi fizetésem nyolcvanezerre változott a nyolcezerről.

Ez olyan nagy vonzerő volt, hogy leültem a feleségemmel és megbeszéltük, hogy akkor te csinálod tovább a hivatást, én meg elmegyek pénzt keresni.

Tehát a pénz miatt kezdett el a médiában dolgozni?

Már látom a 444 szalagcímét: „a bértollnok bevallotta, hogy a pénzért csinálja”. Nem, én világéletemben író ember voltam.

Volt egy időszak, amikor a kor nagy költőfejedelméhez elküldtem a verseimet, aki visszaírt, hogy fölcsillan a költői képzelőerő némi jele itt-ott, de a költői mesterséget igenis meg kell tanulni. Na, ekkor befejeztem a költészetet.

Ki volt ez a költő?

Azt hiszem, Garai Gábor volt akkor a legnagyobb komcsi költő, és hozzá lehetett ilyesmivel fordulni. Ez gyorsan elmúlt, de már az általános iskolában tagja voltam az iskolaújság szerkesztőségének, ami végigkísért egészen a főiskoláig, ott is együtt csináltuk a lapot a barátaimmal.

Mindig is a nyilvánosság és a közélet volt számomra a legizgalmasabb: sok embernek elmondani, hogy mit gondolok, és hatással lenni rájuk. Ez mindig izgatott, ezért is mentem tulajdonképpen magyar nyelv és irodalom szakra, hogy ahogy a költőfejedelem javasolta: megtanuljak írni.

Ha maradok a pedagógiai pályán, akkor is biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb valahol megjelentek volna az írásaim, mert nekem ebben késztetésem volt.

Milyen volt a helyi médiában dolgozni?

Nagyon érdekes volt, először még az akkor működő Pesti Hírlapban voltam vidéki tudósító. Úgy kezdődött, hogy dolgoztak ott barátaim és szóltak, hogy ha bármi olyasmi történik, amiről úgy gondolom, hogy megérdemli a nyilvánosságot, akkor azt küldjem el.

Nem vágyik vissza? Most megint van Pesti Hírlap.

Nem vágyom vissza. (Nevet.) Akkor sem oda vágytam, hanem a barátaim közé. Meglátták a megyei lapnál, hogy egy országos lapba publikálok a környékről, rögtön megkerestek, hogy ha oda írok, akkor miért ne tudnék nekik is. Amikor a megyei lapban meglátta a helyi televízió vezetője, hogy rendszeresen írok helybéli dolgokról, akkor mondta, hogy ha meg tudom írni az újságba, akkor neki is tudok belőle egy percet csinálni a híradóba, és akkor szépen elindult ez a dolog.

És miket írt? 

Bármit. A legemlékezetesebb a Pesti Hírlaphoz kötődik, azt otthon el is tettem, egyszer majd bekereteztetem, amikor már annyira öreg leszek, hogy rendezgetem az életművemet. Szegeden volt egy beszélgetés a liberalizmusról, olyan figurákkal, mint Kis János filozófus, Raj Tamás rabbi, Mustó Péter jezsuita pap, és volt még protestáns is, meg többféle felekezetből résztvevők. Erről a beszélgetésről írtam egy tudósítást a Pesti Hírlapba.

Akkor még nem is tudtam, hogy ennek micsoda jelentősége lesz, hiszen ott azt lehetett hallani, hogy a liberalizmus alapvetően egy vallásos kifejezés, arról szól, hogy mindenki szabadon, úgy imádhatja istenét, ahogyan ő azt akarja, de szóba került természetesen a modernkori megközelítése is a liberalizmusnak.

Nagy vita volt arról, hogy van-e tekintély, tud-e az ember tekintély nélkül élni. Nyilván az egyházi emberek elmondták, hogy tekintély nélkül nem lehet élni, Kis János pedig azzal zárta le ezt a részét a vitának, hogy ő szívesen elfogad bármiféle tekintélyt, ha azt minden nap megkérdőjelezheti.

Akkor még ilyen szépen beszélgettünk a liberális gondolatokról, nem liberálisok is.

Ma már ezt nem lehet megtenni?

(Nevet.) Hát ma már ez kizárt.

Hogyan viszonyult a liberalizmushoz akkoriban?

Úgy, hogy nagyon izgalmasnak találtam ezt a vitát, és volt értelme kifejteni a különböző álláspontokat, nem törekedett senki sem egyeduralomra. Az egy nagyon színes, nagyon pezsgő világ volt, 1994-1995-tel bezárólag. Utána, amikor a legharcosabb antikommunista párt, az SZDSZ bement a Horn-kormányba, bennem ez a dolog összedőlt, és azóta nem is foglalkozom vele igazából, mert onnan kezdve számomra ez árulás.

Magával a liberalizmus eszméjével szakított azért, mert az SZDSZ ezt tette?

A liberalizmus eszméje az SZDSZ tevékeny részvételével vált olyanná, amiből én köszönöm szépen, nem kérek.

Tehát akkor nem maga az eszme vált olyanná, hanem hozzáragadt egy olyan konnotáció az SZDSZ nyomán, ami már nem elfogadható önnek?

Azokat a megközelítéseket, amiket azok az okos emberek ott elmondtak, ma is nagyon szívesen olvasom, aszerint ma is szívesen élek, de az amit ma liberalizmusnak neveznek a liberálisok, abból én nem kérek.

Mi ma a liberalizmus?

Számomra vagy számukra?

Is-is.

Nagyon nem gondolom magam a bölcsek köve birtokosának, nem vagyok arra följogosítva, hogy én fogalmazzam meg, mi az a liberalizmus. De azért azt tudom, hogy a szabadság fogalmának az a mértékű kiterjesztése, ami nagyjából odáig elmegy, amit egyszer Konrád György fogalmazott meg, hogy számára az a szabadság, hogy senki nem szól abba bele, hogy ő mit csinál holnap délelőtt, azt én viccnek tartom.

A szabadság számomra az, hogy szabadságomban áll dönteni jó és rossz között, szabadságomban áll eldönteni, hogy teszek-e ma valamit a közösségemért, amit jónak tartok, vagy nem teszek, vagy rosszat teszek.

Ez a szabadság. Az, hogy ki akar beleszólni abba, hogy én mit csinálok, az számomra egyszerűen kezelhetetlen megközelítése ennek a problémának.

Ebben látom az igazi különbséget, hogy az énség eluralkodott szerte a világban: az én jogaim, az én időm, az én nem tudom, micsodám… Így nem is tudok gondolkodni, eszembe sem jut soha. Közösséghez tartozom, és ennek a közösségnek megvannak az igényei velem szemben, nekem meg megvannak velük szemben a kötelességeim, és természetesen ugyanúgy részesülök magam is az áldásaiból. De ezt csak ebben az egyensúlyban tudom elképzelni.

Tehát túl individualista a mostani liberalizmus?

Számomra elviselhetetlenül az.

Azért, mert nem érzi benne kényelmesen magát, vagy ön szerint nem is működhet így egy közösség?

Ennek olyan vadhajtásai vannak, amelyek már a napi politika vizeire terelnek bennünket. Számomra elképzelhetetlen, fölfoghatatlan, hogy olyasmiről kell vitatkozni, hogy alapvető emberi jog-e, hogy valaki fogja magát, elhajigálja minden iratát és megindul, keresztülmegy a zöldhatáron és közli, hogy ő innentől kezdve itt fog lakni. Az meg még inkább, hogy valaki ezt támogatja és azt mondja, hogy hát neki ehhez joga van. Hogy az ENSZ-ben arról vitatkoznak, hogy igenis mindenkinek ott van joga élni, ahol ő azt a legjobbnak tartja. Hát nem.

Bármelyik olyan téma, ami most nagyon eleven, nagyon éles, és ez a kétfajta világnézet csap benne össze, mind-mind oda vezethető vissza, hogy egészen mást gondolunk a szabadságról.

De egészen mást gondolunk a szolidaritásról is. Ugye a liberalizmusnak az a nagy francia forradalomig visszavezethető hármas jelszava, hogy szabadság, egyenlőség, testvériség. Mind a hármat nagyon fontosnak tartom én is, csak egészen mást gondolok róluk.

Számomra az a szolidaritás, hogy segítünk ezeknek a szerencsétlen embereknek, hogy ne legyen háború, tehát például azzal segített a legjobban Európa gazdagabbik fele, hogy nem ad el nekik fegyvereket, hogy ott egymást halomra gyilkolják és elzavarják egymást a szülőhelyükről, hogy segítünk nekik újjáépíteni, hogy segítünk nekik úgy gazdálkodni, hogy legyen mit enni.

Ez szolidaritás. Az, hogy belehajigálom őket a tengerbe, majd értük küldök egy hajót, hogy áthozzák őket Európába, az nem szolidaritás, hanem galádság.

Ugyanez a véleményem az egyenlőségről is. Az a fajta egyenlőségeszme, amit mi, akik még éltünk 1990 előtt is, nagyon szépen megtanultunk, hogy vannak az egyenlők és vannak az egyenlőbbek, az tévút, ilyen nincsen. Isten előtt, a jog előtt igen, erről szólhat az egyenlőség, de az, hogy ez egyformaságot jelentsen meg egyforma életvitelt, egyforma komfortot, és mindenben való egyenlőséget jelentsen, az egyszerűen nonszensz.

Eleve gondoljunk csak bele, hogy hogyan működne az a világ, amelyben gyakorlatilag mindenki, függetlenül teljesen attól, hogy hol született, milyennek született, milyen genetikai örökséggel jött a világra, milyen körülmények veszik körül, mégis ugyanolyan szeretne lenni, mint tőle tízezer kilométerre, egészen más körülmények között valaki. Fizikailag, biológiailag, mindenféle tekintetben nonszensz. Ilyen nincs.

És ezt ki állítja? Nem az esélyegyenlőségről szokott ilyenkor szó lenni?

Igen, arról, és azzal nincs is semmi probléma, ezért mondtam, hogy Isten előtt és a jog előtt legyünk egyenlőek. Ezzel az égegyadta világon semmi probléma nincsen, de mondok egy egészen extrém példát: amikor férfiakat akarnak abba a helyzetbe hozni, hogy szüljenek, akkor azt mondom, hogy ez már túlment azon a határon, amit én normálisnak tartanék.

Akkor mondjuk az azonos neműek házassága kapcsán is legyen mindenki egyenlő a jog előtt?

Így van. Soha nem mondtam azt, hogy bárki kapjon kaszára, kapára, menjen el azonos neműek lakására, és zavarja szét őket.

Éljenek nyugodtan együtt, egyhez viszont ragaszkodom: ezt ne hívják házasságnak.

Akkor a jog előtt mégsem egyenlőek, hiszen nem házasodhatnak.

Dehogyisnem. A jog előtt annyiban egyenlőek, hogy semmiféle jogi hátrány nem éri őket abból a szempontból, hogy ők úgy élnek, ahogy élnek. Ellenben olyan előnyök, amik a házassággal járnak, megint csak nem érhetik őket, mert nem házasságban élnek.

Vallásos intézménynek tekinti a házasságot? Ha igen, akkor végülis a polgári házasság beleférhet, nem?

Nagyon egyszerűen gondolkodom erről: a házasság számomra egy férfi és egy nő kapcsolata az utódok nemzése érdekében, és amikor létrejönnek az utódok, ezt a valamit hívjuk családnak.

Szóval ön szerint a házasság kizárólag egy biológiai célú dolog?

A házasság csak erről szól, igen. És még akkor is csak erről szól, ha menet közben kiderül, hogy sajnos a biológia közbeszól, és valamelyik fél testi problémája miatt nem lehet közös gyerek.

De akkor már nem teljesül a házasság Gajdics Ottó szerinti definíciója.

Nem is kell, hogy a definíció teljesüljön, én csak arról beszélek, hogy az emberek azért kötnek házasságot, hogy fölneveljék az utódaikat. Ha ez véletlenül, a természet miatt nem sikerül, ez az ő szándékaikat, az ő indíttatásukat, az ő gondolkodásukat nem változtatja meg.

Ezek az emberek általában ahhoz az eszközhöz szoktak nyúlni, ha ez véglegesen bebizonyosodik, hogy örökbe fogadnak gyermekeket és fölnevelik őket. Ezzel sincsen semmi bajom.

Akik nem akarnak gyereket, azok viszont mi a francnak házasodnak össze?

Mondjuk mert szeretik egymást.

De attól, hogy szeretik egymást, bármit tehetnek ugyanúgy, nem? Nem akarok csúnyákat mondani, hogy mit lehet csinálni nyugodtan, anélkül, hogy az ember összeházasodna.

Sokak szerint már elavult a házasság intézménye, ami eredetileg a gyengék, illetve a vagyon védelme miatt jött létre. Erre a világ egy jelentős részén már nincsen szükség.

Nagyon fontos, amit most mondanak. A házasság nem a buli, ahol a csaj királynőnek öltözhet, a faszi meg minden pénzét beleölheti a haverok leitatásába. A házasság az arra való szövetség megkötése, hogy lesz gyerekünk, és ameddig az önállóan nem tud létezni, addig mi, ha jó történik velünk, ha rossz, ha egészségesek leszünk, ha betegek, ha cigánygyerekek potyognak az égből, ha minden Hawaii-dizsi-pálmafa, akkor sem hagyjuk el egymást, mert arra szövetkeztünk, hogy ez a dolog legyen.

Ezt komolyan mondom, nem kell bulival körülvenni, és papírokat se kell hozzá aláírni, mert ez belül köttetik.

A társadalomnak persze megvannak a természetből fakadó vagy fölvett szokásai, és akkor igen, adjuk már meg a módját, legyen buli. De nem a buli a lényeg.

Vissza a médiához: a Karc FM, amelynek ön főszerkesztője, az első rádiós munkája?

Majdnem. 1996-ot írunk, amikor megszűnik az Esti Hírlap, ahol rovatvezető-helyettes, majd szerkesztő voltam. Ezután keveredtem vissza a helyi újságírásba, és Kiskunfélegyházán alapítottunk egy helyi rádiót Sirius Rádió néven, ami a mai napig működik. Felbuzdulva ezen, elvégeztem az ELTE-n egy posztgraduális újságíróképzést is rádiószakon. A Siriust akkor hagytam ott, amikor a barátaim a Napi Magyarországhoz hívtak.

Mennyit változott azóta a rádiózás Magyarországon?

Összehasonlíthatatlan azzal, ami most van. 

Mik a legfőbb különbségek?

Nem csak rádiózni, minden médiaműfajban dolgozni jobb volt akkor. A rendszerváltás után gombamódra kezdtek szaporodni a helyi médiumok, a diktatúra szájzára után végre bármit lehetett mondani, mindenben részt lehetett venni, és a közönség is elkezdte felfedezni ezeket. Egy példát mondok: állunk a szakadó esőben a kiskunfélegyházi polgármesteri hivatal árkádja alatt, ahova egy csomó ember beszorult, mert a hivatal csatornája leszakadt. Az emberek persze elkezdtek politizálni, hogy „na, szépen vagyunk, mit várhatunk ezektől, ha még a saját házukat sem tudják megcsinálni”.

Aztán kisvártatva megszólalt egy hang: „Szóljatok a Gajdicsnak, az majd elintézi!” Ilyen ereje volt akkor a helyi médiának.

Úgy gondoltak az emberek ránk, helyi újságírókra, hogy együtt élünk velük, az ő problémáikat kezeljük, közvetítjük a hatalom felé, és ezért szerettek, tiszteltek bennünket.

Ahhoz képest, ami most van... Elvétve vannak olyan műsorok, ahol ezt át lehet élni. Ilyen a Karc FM-en a Paláver című interaktív műsorunk. Az olyannyira ilyen, hogy a műsor hallgatói rendszeresen találkoznak, csak Budapesten három paláveres klub működik. De a szekértábor-logika, ami általában jellemző a magyar médiára, az jellemző a rádiózásra is.

Érdemes ma még rádiózni? Nemcsak hogy kevésbé van respektje ennek a szakmának, hanem az emberek is már inkább csak a kocsiban hallgatnak rádiót háttérzaj gyanánt.

Rádiózni muszáj. A rádió az összes médiaműfaj közül a legcsodálatosabb, hiszen az ember egyetlen érzékszervére, a fülére hatva ugyanazokat az érzelmeket, gondolatokat ki lehet váltani, mint más műfajoknál, ha az ember ügyesen csinálja. Az más kérdés, hogy a hordozóeszköz, a FM-alapú sugárzás kezd elavult lenni, de ennek – legalábbis Magyarországon – még jó tíz-tizenöt évig tere lesz, már csak azért is, mert a rádiózó sokaság nagy többsége ötven pluszos. Ők imádják az FM-rádiót, hiába tanultak meg internetezni, és hiába van mobiltelefonjuk.

Mi lesz tizenöt év múlva? Karc FM helyett Karc podcast?

Evidens, hogy ebbe az irányba kell elmozdulni. Mi is dolgozunk már azon, hogy podcastszolgáltatókká válhassunk, és más médiumoktól is járnak át hozzánk podcasteket rögzíteni.

Meddig tartott az az időszak, amíg olyan jó volt újságírónak lenni?

A kilencvenes évek végéig, az első médiaháborúig tartott ez a rendszerváltás utáni kegyelmi állapot. Akkor viszont összeomlott minden. Már az ELTE- s újságíróképzésen is kinéztek engem, mert nem voltam senkinek a senkije.

Akkor már szervesen csak a baloldali sajtó tudott fejlődni, jobboldali sajtó nem, vagy csak szigetekben működött. Nem véletlenül volt az Új Magyarország romjain felhúzott Napi Magyarország szlogenje az, hogy „áttörtük a hallgatás falát”. Az volt az egyetlen médium, ami nem az akkori mainstream médiahangulatot szolgálta ki, hanem valami egészen újat hozott. A Napi Magyarországból lett a későbbi Magyar Nemzet. 

Első médiaháborút emleget, akkor volt második és harmadik médiaháború is?

Bizony, hogy volt! Azóta is egyfolytában háborúzunk.

Most hányadik háborút éljük?

Nehéz ezt korszakolni. 

Permanens médiaháború van?

Igen, ez a helyes kifejezés. Az ország politikai kettészakadása eredményezte azt, hogy a média is teljesen kettészakadt. Az ne zavarjon meg senkit, hogy a jobboldali, fideszes média monolit és egységes, míg a másik oldal széttöredezett és heterogén.

A törésvonal a kormánypárti és az ellenzéki média között így is egyértelműen beazonosítható, igaz, az ellenzéki médiumok nem vallják be, hogy ellenzékiek.

Klubrádió?

Ők valószínűleg elismerik, hogy a közönségük ellenzéki, de magukról nem mondják, hogy ellenzékiek lennének.

A fideszes médiumok sem mondják ki nyíltan, hogy ők fideszesek.

Dehogynem. Tisztázzuk: azokat a bélyegeket, hogy ez egy fideszes pártlap, egy kormánypárti szócső vagy propagandista lakájmédia, vissza lehet utasítani. Mi ezek ellen úgy védekeztünk, hogy kimondtuk: ez egy kormánypárti rádió, aminek a célközönsége Orbán Viktor szavazótábora. És nincs ezzel semmi probléma.

Nem lenne médiaháború, ha ugyanezt pepitában kimondanák az ellenzéki médiumok is.

Nem pont abból jön a háború, hogy deklarálom, hogy én ezen az oldalon vagyok, így pedig kialakulnak a frontvonalak?

Nem. Nekem mint kormánypárti újságírónak semmi problémám nincs azzal, hogy léteznek nem kormánypárti orgánumok is.

Akkor a nem kormánypárti médiumoknak van bajuk azzal, hogy önök léteznek?

Igen, ezért találták ki a függetlenség mítoszát. De ha mi propagandisták vagyunk, akkor ők is azok. Mert mi azt akarjuk, hogy ez a kormány maradjon, ők meg azt, hogy bukjon.

Ők mindent elkövetnek, hogy ebben sikerrel járjanak, mi meg mindent elkövetünk, hogy ezt megakadályozzuk. Ez harc.

Nem inkább a szakmához való hozzáállásban van különbség a két oldal között? Amikor az Origo az alapvető szakmai szabályokat sutba vágva egy teljesen máskor és máshol készült nyitóképpel manipulálja az olvasót, csak hogy szítsa a migránsokkal szembeni indulatot, akkor talán érthető, hogy „a másik oldal” újságírója eltolja ezt magától.

És ha ilyeneket látok az Indexen vagy a 444-en? Amiket mondanak, azokat mind a két oldalon csinálják, nincs mit egymás szemére vetnünk. Csak mondjuk én még nem ültem le úgy, mint Dull Szabolcs egy, a magyar sajtóviszonyokról szóló, szakmai beszélgetésre, hogy ez nem lesz szakmai beszélgetés, mert ő az újságíró, a többiek pedig csak propagandisták. 

Attól még, hogy egy orgánumban ellenzéki érzelmű újságírók dolgoznak – ami mondjuk a véleménycikkeikben ki is jön –, miért ne lehetne független?

Jogos a felvetés, de akkor ugyanezt elvárjuk kormányoldalon is.

Legyenek szívesek feltételezni, hogy nincs K-vonalam Orbán Viktorhoz, nem diktálják le nekem minden nap, hogy mit gondoljak és mit írjak,

hanem én is igyekszem a célközönségemet a szakma szabályai szerint a leghatékonyabban és a legtisztességesebben kiszolgálni.

Tehát ha Orbán Viktor tenne valamit, amivel nagyon nem ért egyet, és írna erről egy vezércikket, annak nem lenne semmilyen következménye?

Miért írnék én ilyen cikket?

Bayer Zsolt azt mondta, hogy az elmúlt húsz-huszonöt évben volt négy-öt hangsúlyos cikke, amiben nem értett egyet Orbán Viktorral.

Biztos, hogy volt neki. Megvannak azok az emberek, akik kellően tehetségesek ahhoz, hogy az ilyen kritikákat úgy tudják megírni, hogy a közösségünknek ne ártsanak, hanem használjanak.

Akkor ön nem kellően tehetséges ehhez?

Ehhez nem.

Miért tartja elképzelhetetlennek, hogy valamikor nem fog egyetérteni egy kormánypárti politikussal?

Ez pont hogy előfordul. A különbség, hogy mi, fönntartva a morgás jogát, egymás között, nem a nyilvánosság előtt beszéljük meg a nézeteltéréseinket. És az, hogy nekem valami nem tetszik a kormányzati munkában, egy jottányit nem tántorít el attól a világnézettől, ami az életemet meghatározza.

Az, hogy valamelyik kormánypárti politikus balfasz, és a rábízott feladatot szarul végzi, az engem soha nem fog Gyurcsány táborához zavarni.

Soha nem fogok összefogni Jakab Péterrel csak azért, mert a Fidesz nem eléggé radikális nemzetpolitikai kérdésekben.

Akkor vannak néha kritikái a kormánypárti szereplőkkel kapcsolatban...

Nem néha, minden nap.

Sok belső információm van, és néha elég paprikás hangulatban szoktunk beszélni arról, hogy mi a csudát kéne csinálni.

Mi volt a legutóbbi dolog, amitől paprikás hangulatba került?

Azért nehéz erre válaszolnom, mert még egyszer mondom, ezeket mi nem a nyilvánosságnak szánjuk.

Miért nem? Miért szelektálnak aközött, hogy milyen véleményüket osszák, illetve ne osszák meg?

Ezt hívják szerkesztésnek.

Vagy inkább szekértábor-logikának.

Mindenki ezt csinálja, a politikai közösség számára kell hasznos legyen, ha megnyilvánulok. Az emberi társadalmak komoly vívmánya, hogy képesek politikai közösségeket alkotni, és abban az érdekeiket, szándékaikat a megfelelő mederbe terelni. 

Hogyan definiálná akkor ezek alapján saját magát? A fideszes politikai közösséghez lojális újságíró?

A keresztény-konzervatív értékekhez lojális újságíró vagyok, akinek nincs szüksége pártutasításra ahhoz, hogy tegye a dolgát nap mint nap annak a közösségnek az érdekében, ahová tartozik.

Tudna mondani öt tehetséges, fiatal újságírót, médiaszereplőt kormányközelből, illetve nem kormányközelből?

Kormányoldalról itt van rögtön az egyik helyettesem, Pelyach Gergő, aki gyakorlatilag a hátán viszi ezt a rádiót. De mondhatnám szintén tőlünk a Paláver műsorvezetőjét, Lentulai Krisztiánt is. Ott van még Jurák Kata a Pesti Srácoktól, vagy Szakács Árpi, akinek a Magyar Időkben eltöltött időszakára nagy örömmel emlékszem vissza.

És vannak fiatal, tehetséges ellenzéki újságírók vagy publicisták?

Nincsenek.

És idősebbek?

Ebben Bayerrel egyformán gondolkodunk. A csikari frász tör rám, annyira utálom, amit TGM ír, de ahogy írja, az lenyűgöző, és tanulok belőle. TGM-en kívül már csak a neve miatt is el szoktam olvasni Tóta W-t, Szily Lászlót, Uj Pétert, Hont Andrást vagy Ceglédi Zoltánt. 

Alapvetően publicisztikákról beszélek most, amik tetszenek, mert amit például az Index és mások meghonosítottak, hogy az újságírók a véleményüket beleszövik a hír tálalásába, attől frászt kapok.

Ezeket az embereket nem is tartom újságíróknak: ők politikusok, akik az Indexet vagy egyéb orgánumokat választottak a pártok helyett a politizálásra.

Kormányközelben nem ugyanezt csinálják?

Remélem, hogy most már csinálják, bár ezt ritkábban tapasztalom.

Miért reméli? Pont az előbb kritizálta ezt a mentalitást.

Mert harcolunk, háborúzunk mi is. Mi azt akarjuk, hogy maradjon ez a kormány, ők azt, hogy bukjon, és ha ők ellenünk valami hatékony eszközt használnak, akkor muszáj...

Feladni a szakmaiságot?

Muszáj fölnőni a feladathoz, és hasonló eszközöket használni.

Akkor a szakmaiság, a hír és a vélemény elválasztása helyett ön azt gondolja...

De mi a szakmaiság? Ezt ki dönti el?

Az imént döntötte el személyesen Gajdics Ottó.

Nem, én csak azt mondtam el, amit tapasztalok a honi újságírásban. Hogy azt a szakmai alapelvet, hogy nem keverjük a szezont a fazonnal, amihez a mai napig próbálom tartani magam, nagy ívben leszarják bizonyos magukat függetlennek és rém tehetségesnek tartó kollegák. Erre válaszul remélem, hogy az én oldalamon lévők is föl tudnak nőni ehhez a kihíváshoz. 

Tehát, hogy ők is leszarják azt az alapelvet, amit ön is követendőnek tart.

Nem, hanem hogy kellő hatékonysággal veszik fel a harcot az ellen a pusztítás ellen, amit az ilyen újságírás okoz.

Pusztításra válaszoljunk ellenpusztítással?

Ez nem ellenpusztítás, hanem az egyensúly helyreállítása.

Egyébként értem, mit kérdeznek, és igen, úgy kéne művelni ezt a szakmát, ahogy önök azt számon kérik most rajtam. De mivel senki nem így csinálja,

óriási baromság lenne a BBC-irányelvek és a francia etikett szerint finomkodni, amikor a másik fél dúvadként megy, és nem ismer sem embert, sem Istent.

Revansot akarnak ezzel venni? Ha ők megdobnak kővel, mi visszadobunk egy egész kőszirtet?

Nem. Ha engem hagynak, akkor a tisztesség és a szakmai szabályok mentén egy nagyon jó közéleti rádiót, hetilapot, tévéműsort szeretnék csinálni, amiben értelmes vita folyik arról, hogy hogyan lenne érdemes élni. 

Lát bármi esélyt arra, hogy ez a vágya teljesüljön?

Önöknek van. Nekem már nincs.

Ezt a beletörődést éreztük Bayer Zsoltnál is. 

Nem, ezt nem érzem beletörődésnek. Ezt a harcot én végigviszem. És ha nem lesz igazam, és öt év múlva azt látom, hogy az Index és a többi portál nem politizál az ellenzék oldalán, nem megsemmisíteni akarja a jobboldali szereplőket, hanem föl akarja hívni a társadalom figyelmét olyan anomáliákra, amiket kijavítva az élet jobb lesz, és megengedi a jobboldalnak is, hogy legyenek ilyen ötletei – amint ezt tapasztalom, én azonnal visszavonulót fújok.

De úgy gondolom, hogy az én generációm újságírói, egyik és másik oldalon is, a két szekértábor, egymás szemére az ég egy adta világon semmit nem vethet.

Akkor érzi abban a saját felelősségét, hogy idáig jutott a magyar nyilvánosság.

Érzem. Csak én a felelősségemet azzal a közösséggel szemben érzem, akik minden nap a Karc FM-re kapcsolnak, és megveszik az újságot, amiben a cikkem van. 

Tehát nem az egész nemzet, hanem csak a saját tábora felé tartozik felelősséggel?

Az egész nemzet felé, és várom is az egész nemzetet, hogy fogyassza ezeket az orgánumokat. De nem vagyok naiv e tekintetben.

Úgy tűnik az elmondása alapján, mintha az önök „oldala” mindig csak reagálna a másik „oldal” magatartására. Valóban így van ez? Önök nem gerjesztik maguktól a konfliktusokat?

Tizenkét évet lehúztam ellenzéki újságíróként. Tudják, akkor mivel vádoltak? Hogy Fidesz-seggnyaló vagyok.

Nekem nem engedték meg, hogy független legyek, hogy azért támadjam a baloldali kormányokat, mert igyekeztem őrködni a hatalom felett, és felhívni a figyelmet a túlkapásokra.

Én csak azért támadhattam Gyurcsány, Bajnait, meg a többit, mert „fideszes seggnyaló” vagyok. Mondok még valamit: Gyurcsány Ferenc alatt – ezt nemzetközi kutatás igazolja – nem a miniszterelnök, hanem Orbán Viktor volt a legtöbbször a címlapokon, és nem pozitív értelemben. Akkor miről beszélünk?

Ebből már megérthető, hogy miért van benne az emberekben az én oldalamon, amit önök revansvágynak, sértettségnek vagy beletörődésnek hívnak. De a helyes kifejezés inkább az, hogy megkeményedtünk ebben a harcban, ami már akkor is folyt ellenünk, amikor ellenzékben voltunk, most meg amikor kormányon vagyunk, különösen.

Ha már az újságírószakmai szabályokról beszélünk: milyen érzéssel nézte az M1-en készült Karácsony Gergely-interjút az önkormányzati választás után?

Hogy mennyire kár, hogy nem én vagyok ott, és nem én csinálom azt az interjút. Én jól csináltam volna.

Van olyan ellenzéki politikus, akire rábízná azt a bizonyos tyúkólat? (Gajdics Ottó visszatérő szavajárása, hogy az ellenzékre még a tyúkólat sem bízná rá – a szerk.)

Jelen pillanatban nincs.

Régebbről lenne?

Csintalan Sándort parafrazeálva: atyaúristen, ezekhez képest, akik most vannak, milyen volt egy Horn Gyula, egy Kósáné Kovács Magda, vagy akár egy Kovács László... ég és föld!

Az az intellektuális hanyatlás, amire céloz, nincs meg a Fideszben is? Ha valaki túl intelligens vagy izgága, azt a Fideszben előbb-utóbb félreállítják, mint Lázár Jánost.

Nem érzem, hogy őt félreállították volna. Fantasztikus az a munka, amit Lázár mostanában vidéken csinál. 

A frontvonalból akkor is hátrahúzták.

A politika így működik, ki tudja miért. Olyan is van, hogy valakit hátrébb húznak, hogy ne roncsolódjon a küzdelmekben, mert később sokkal fontosabb küzdelmek várnak rá. 

Szóval Lázár Jánost ön szerint azért húzták hátra, hogy megőrizzék későbbre?

Nem ezt mondtam, ez már olyan indexes kérdés volt. Csak azt mondtam, hogy ugyanazt a fantasztikus munkát látom most is Lázár Jánostól, mint amit kancelláriaminiszterként végzett.

Ha már Index: írna a mostani Indexbe?

Nem, mert ahogy, és amit én írok, az oda nem való. Ahogy nem kérem meg Tóta W-t sem, hogy nálunk fejtse ki a nézeteit a keresztény vallásról. Nem azt mondom, hogy mindig csak azt kell csinálni, amit a hallgatóim, az olvasóim elvárnak tőlem, de tudnom kell, hogy mi az a határ, amit átléphetek, és mi az, amit már nem. Tudnom kell, hogy mi az, amit ezek az emberek még képesek befogadni, és mi az, amit már nem, ami az ő integritásukat, gondolatiságukat sérti.

Ha azt látnám, hogy írok valamit, vagy a Karc FM-be behívok valakit, aki miatt felháborodott emberek tömegei tüntetnek a stúdió előtt, hogy mekkora fasz vagyok, az azért nem lenne olyan jó.

Ha már arról beszélünk, hogy átlépjük-e a szekértáborok közötti határokat: mennyi értelme van ma még az erre építő vitaműsoroknak, mint az Angard, a Csörte vagy az újrainduló Csatt?

Ezekben a műsorokban nincs érdemi vita, értelmük viszont van. Ezt abban látom, hogy meg kell mutatni a nemzeti konzervatív oldalnak, hogy az ő álláspontjuk semmivel sem alávalóbb, mint a baloldali-liberális álláspont. Ezt is várják el tőlem a nézőim. Ha én alamuszi, tutyimutyi vagyok a Csörtében, akkor számtalan levelet kapok, hogy mi bajom van, küldjenek-e orvost. 

Miért kell ezt megmutatni az „oldalának”?

Azért, mert a harmadik kétharmad után is úgy viselkedik ez a közösség, mintha ők lennének a vesztesek, mintha ők lennének kisebbségben.

Ezt a mondhatni kisebbségi komplexust nem pont a kormányoldal idézi elő azzal, hogy permanens harcot, lázadást hirdet ahhoz, hogy – az ő értelmezésük alapján – életben maradjanak a magyarok?

Én ennek a politikai közösségnek a része vagyok, és azért mondom azt, amit, mert én is átérzem mindezt. Erős vagyok, tudok küzdeni, de

annyira nem érzem magam győztesnek, különösen amikor látom, hogy a kultúrában, a tudományban és az élet egyéb területein nemhogy nem győztünk, hanem még rendszerváltás sem volt.

Hány kétharmad kell még ahhoz, hogy úgy érezze, győztek?

Nem tudom. Az igazság, hogy mi egy kétharmadot sem akartunk, mert azt sem hittük el, hogy egyáltalán győzni tudunk. Aztán amikor győztünk, mindenki meg volt rémülve, hogy ez most micsoda, ezzel mi a csudát lehet kezdeni.

Akkor azóta viszont tündérmesében élnek.

Nem.

Ebben a politikai közösségben az az érzés, hogy diadalittasan kimegyek, és úgy nézek szét a világban, hogy győztem, nagyon keveseknek adatik meg.

Nem is ismerek olyat, aki ezt így élte volna meg. Úgy kell rábeszélni ezeket az embereket arra, hogy „gyerekek, vegyétek már észre, hogy itt a lehetőség, lehet cselekedni, lehet menni előre”. 

Nem tenne jót ennek a politikai közösségnek, ha a Fidesz nem lenne egyeduralkodó párt? Nem kéne egy kis verseny?

Óriási politikai verseny van most is. 

Hol? 

Most mondták, fogják a kancelláriaminisztert, és elteszik vidékre.

Nem a minden párton belül meglévő érdekcsoportokról és hatalmi központokról beszélünk, hanem arról, hogy a jobboldalon egyeduralkodó a Fidesz. 

De ez miért számít? Ha a másik oldalra nézünk, ahol több párt van, mi a különbség a Párbeszéd, az Együtt, az MSZP meg a DK között? 

Van akkora különbség közöttük, hogy szétgyalulták egymást az összefogás korábbi kísérleteiben, és a rossz tapasztalatokat felhasználva most lehet, hogy tényleg képesek lesznek valami közös, kormányváltó víziót alkotni. 

Nincs kisebb különbség két fideszes között sem, ha eléggé utálják egymást. (Nevet.)

Azért a nyilvánosságban és háttérbeszélgetéseken is elmondják a fideszes politikusok, hogy az nekik sem jó, hogy nincsen igazán kihívójuk, akivel érdemi versenyt lehetne futni.

Ez így van. Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy nincsen szükség más pártokra, sőt, szükség lenne egy sokkal okosabb, hatékonyabban kommunikáló ellenzékre.

Mondtam valamikor a Csörtében is, hogy nagyon vágyom egy igazi, nemzeti baloldali pártra és politikusokra. Akiknek nem undorító varangyos békaként esik ki a szájukból azok a szavak, hogy haza, szülőföld vagy anyanyelv.

Ilyen volt a jobboldalon, úgy hívták, hogy Vona Gábor. Lebuzizták, azt mondták, hogy Terry Blackkel szexelt.

Azért annak volt előzménye. Amikor ez bekövetkezett, akkor már Vonától is ment az óegygézés, már bűnözőként mutatták a plakátjaikon a kormánytagokat.

Reflektálva az egész interjúra: ha mi, fiatal újságírók túl akarunk lépni a szekértábor-logikán, és azt szeretnénk, hogy a szakmai újságírás váljon általánossá Magyarországon, meg kell várnunk, amíg önök, akik túlságosan beleragadtak már a szekértáborharcokba, kihalnak?

Inkább úgy mondanám, hogy ha az önök korosztályából kinövik magukat az igazi tehetségek, és valóban olyan újságírást csinálnak, amit önök elvárnak, akkor előbb-utóbb ki fognak minket szorítani. Az én írásom nem fog mást érdekelni, csak azt a két-háromezer embert, aki olyan, mint én vagyok, míg a százezres elérés az önöké lesz. Joggal kritizálnak bennünket, joggal mondják, hogy ezt jól elcsesztük: akkor csináljanak jobbat! Csak ne boomerezenek minket. 

Boomerezni pont az boomerez, az mondja, hogy „tata, állj félre”, aki nem gondolta végig, és nem értette meg, hogy hogyan jutottunk odáig a magyar nyilvánosságban, ahova.

És aki ezt mondja, annak nekem is meglesz a válaszom. Azért annyira még nem fáj a derekam, hogy ne tudjak visszarúgni.

FOTÓK: Petróczi Rafael / Azonnali

Petróczi Rafael
Petróczi Rafael az Azonnali korábbi újságírója

A Budapesti Corvinus Egyetemen végzett politológusként. Az Azonnali gyakornoka, majd belpolitikai újságírója volt 2017-2021 között.

olvass még a szerzőtől
Varsányi Bence
Varsányi Bence az Azonnali újságírója

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek