Lukasenka jobbkeze, aki brandet csinált a diktatúrából

Natalja Ejszmont a közmédia egyik műsorvezetőjéből a belarusz diktátor egyik legfőbb bizalmasa lett, sokak szerint olyasvalaki, akinek köszönhetően végleg eltorzult Lukasenka valóságérzékelése. Bemutatjuk Lukasenka jobbkezét, akit okkal irigyelhettek az elnökhöz dörgölőző állami tisztviselők.

Augusztus 15-én kevesebb, mint egy héttel vagyunk az elcsalt belarusz elnökválasztások után. Az eredmények ellen szervezett, dominánsan békés kormányellenes tüntetéseket a rohamrendőrök brutálisan verik szét, a fogdák megtelnek ellenzéki tüntetőkkel, újságírókkal, vagy olyan egyszerű emberekkel, akik csak rosszkor voltak rossz helyen. A rendőri erőszak láttán országszerte az állami vállalatok többezer dolgozója kezd – azóta már kifulladt – tömeges sztrájkhullámba, ekkor pedig megtörténik az, amire elég kevesek számítottak csak: az Aljakszandr Lukasenka elnökhöz eddig hűséges közmédia alkalmazottjai tömeges sztrájkot fontolgatnak.

Ha egy Belaruszhoz hasonló kemény egyszemélyi diktatúrában már az állami média is sztrájkba lép, az a rendszer végleges bomlását is jelentheti. Nem véletlenül küldte a Belteleradiokompanyija állami médiacéghez Lukasenka a két legfontosabb intézőemberét, a felsőházi elnök Natalja Kacsanavát, valamint saját sajtószóvivőjét, Natalja Ejszmontot – sikertelenül.

Ejszmont, aki maga is sokáig vezetett műsort az állami média egyes csatornájánál, eredmény nélkül távozott, a sztrájk pedig elindult, ami végső soron ahhoz vezetett, hogy Belaruszba „importált” orosz RT-s újságírókkal töltötték fel a közmédiát: a médiasztrájkról és a belarusz médiaviszonyokról a közmédia szintén sztrájkoló műsorvezetőjével, Olga Szemaskóval készített interjúnkban olvashatsz többet.

És miközben Lukasenka rendszere hanyatlik, a tömegtámogatottsága elfogyott, egyetlen mentsvára pedig Vlagyimir Putyin Oroszországa, sokan látják úgy, hogy az elnök pont Ejszmont által veszítette el a kapcsolatot annyira a valósággal, hogy már gépfegyverrel a kezében érkezik az elnöki palotába.

Nők a „papa” körül

Pedig a pozíció, ahová 2014-ben az akkor még csak 30 éves Ejszmont megérkezett, jó ideig egyszerűen nem is létezett – írja a Meduza Ejszmontról szóló portrécikke. Ejszmont érkezése előtt elnöki sajtószóvivő legutóbb 2003-ban volt, mikor is az előző szóvivő, Natalja Petkevics az elnöki adminisztráció első helyettese – és azóta is Lukasenka egyik bizalmi embere, jelenleg felsőházi elnök – lett. Tizenegy évig pedig simán működött elnöki sajtószóvivő nélkül is az ország, hiszen az elnök a független médiával nem állt szóba, az állami média pedig puszta propagandacsatornaként funkcionált.

A rendszer persze azóta sem változott radikálisan, de szükség volt valakire, aki az egyre öregedő, és a kapcsolatot a XXI. századdal egyre inkább elveszítő Lukasenka PR-ját menedzselni tudná. Ez az ember lett Natalja Ejszmont, aki a színészi pályáról került a közmédiához, majd lett műsorvezető. A csillaga egyre inkább felfelé ívelt, ahogyan a szintén a közmédiánál elhelyezkedő férjéé, Ivan Ejszmonté is – aki már azóta a közmédia elnökévé avanzsált.

Az Ejszmont-házaspárnál mégsem Ivan, hanem Natalja vált a befolyásosabbá. Az egyszerű műsorvezető sajtószóvivővé emelése mégis meglepte a közvéleményt – és magát Ejszmontot is. „Ha öt éve, mikor még a tévénél dolgoztam és a közeli stúdióban ültem, valaki azt mondja nekem, hogy mára megtanulok fát vágni, füvet nyírni, sífutni és görkorcsolyázni, enyhén szólva nemhogy nem hittem volna neki, de meggyanúsítottam volna azzal, hogy sci-fi író” – nyilatkozta még két éve arról, hogy milyen feladatokkal is jár az új munkája.

Egyesek szerint Ejszmont az új munkáját barátnőjének, a korábbi belarusz szépségkirálynő Darja Smanajnak köszönheti, aki az elnök protokollcsapatába került. A belarusz közbeszédben egyszerűen „papának” is nevezett Lukasenka köztudottan szereti magát szép és fiatal nőkkel körülvenni, a 2018-as szépségkirálynő Marija Vasziljevicsből például parlamenti képviselő lett tavaly ősszel. Az elnök és Smanaj kapcsolatáról számos pletyka terjeng Belaruszban, és miután Ejszmontból elnöki szóvivő lett, egyre több közös képük jelent meg a közösségi médiában is.

Családban marad

Innentől pedig Ejszmontnak befolyása óriási lett: amellett, hogy ő alakította az elnök imidzsét, ő állította össze az elnök beszédeit, sőt, a róla készült sajtófigyeléseket is – ezzel komolyan tudta befolyásolni Lukasenka gondolatait, habár a fő retorikai csapásirányért továbbra is az államfő felelt. Röviden: Ejszmont napi szinten dolgozik együtt az elnökkel, sőt, az elnök családjával is, ilyen közeli viszony pedig keveseknek adatik csak meg, még az elnöki adminisztráción belül is.

A Meduza elnöki hivatalra rálátó forrásai szerint Ejszmontból „valóságos családtag lett” – amit olyannyira komolyan kell érteni, hogy maga Lukasenka panaszkodott róla, hogy kedvenc fia, Kolja ki nem állhatja az elnöki szóvivőt. Ejszmont viszont olyan közel került Lukasenkához, hogyha kiadott egy utasítást, a média vezetői, a tisztségviselők, de még a miniszterek sem mertek neki ellentmondani, hiszen nem tudták, hogy a parancs tőle vagy az elnöktől jön-e.

A közeli viszony ellenére viszont sokan úgy tartják, Ejszmont felelős azért, amiért az új generáció igényeit nem igazán érző, és nyilvános szereplésekre egyre kevésbé vetemedő Lukasenka ennyire elszakadt a valóságtól, ez pedig a tömeges tüntetések és sztrájkok idején igazi PR-katasztrófához vezetett.

Amikor például Lukasenka a tömeges sztrájkok idején a minszki MZKT-autógyárba ment beszédet mondani az új választásokat követelő munkásoknak, úgy felelt, hogy „még akkor sem lesznek új választások, ha megölnek”. Erre a tömeg „takarodj, takarodj!”-skandálásba kezdett, Lukasenka rövidre fogta a beszédét, és végezetül ingerülten csak annyit mondott: „Köszönöm, elmondtam mindent. Most már lehet tovább ordítozni, hogy takarodj!” Majd távozott.

Elnöki safe space

Olyan arcvesztés ez, amiből már nehéz felállni, főleg azután, hogy az elnöki adminisztrációra rálátó források szerint Ejszmont és a másik bizalmasa, a felsőházi elnök Kacsanava azt sulykolták Lukasenkának, hogy minden a legnagyobb rendben. „Egy illúziót hoztak létre neki: az emberek szeretik önt, minden rendben van! Ne törődjön a realitásokkal. Persze a szolgálatok vezetői is tudósítottak neki a helyzetről, de ez elszürkült Ejszmont mindennapos befolyása mellett” – teszi hozzá a Meduzának egy anonimitást kérő forrás.

Egy másik, a belarusz ellenzék koordinációs tanácsához közel álló szereplő szerint Kacsanava, Ejszmont és Smanaj egy valóságos „safe space-t” hoztak létre Lukasenka számára. „A magát fiatal szépségekkel körülvevő, de görögdinnyéket szedő nagypapa képe egyre nagyobb kontrasztban áll a valósággal. Ez a szultánizmus minden reményt elpusztított egy felvilágosult autoritarizmusra, ahol virágzik az informatikai szektor, jönnek a befektetések, és ahol a külpolitika többpólusú és független” – magyarázza a Meduza ellenzéki forrása.

Pedig az augusztus előtti Lukasenka pont valami ilyesmiként festette volna le az országot: Belarusz méretéhez képest az IT-szektor valóban virágzik, külpolitikailag pedig egyensúlyoz nyugat és kelet között. Csakhogy előbbi pont, hogy a szovjet gazdasági modellen nem sokat változtató Lukasenka ellenére tudott kialakulni, az Oroszország és a nyugat közti balanszírozás pedig olyan jól működött, hogy mostanra már Moszkva is csendben kihátrált Lukasenka mögül. Maradt tehát az autoritarizmus, ami általában egyik országban sem a legnépszerűbb hívószó.

A diktatúra mint brand

De hogy Natalja Ejszmontot is megdicsérjük: ő legalább megpróbálta azzá tenni. Egy tavalyi, az állami médiának adott interjúban egyenesen azt mondta, „a diktatúra már a brandünkké vált”. „A diktatúra manapság egy nagyon érdekes szó. (...) Néha szatirikus tónusban használjuk. De néha meg már úgy tűnik, hogy most, 2019-ben a »diktatúra« szó néha már pozitív jelentést is kap” – magyarázta az elnöki szóvivő, azt is hozzátéve, hogy miért is olyan jó egy autoriter rendszer.

„Látjuk, mi folyik körülöttünk – káosz, néha felfordulás. Lehet, hogy egy kicsit paradox és váratlan dolgot mondok, de néha úgy tűnik, hogy ha nem is ma, de holnap vagy holnapután a világban igény lesz a diktatúrára. Ezért a mi jelenlegi értelmezésünk szerint a diktatúra alatt elsősorban rendet, fegyelmet és egy abszolút normális és nyugodt életet értünk.” Vagyis Ejszmont szerint a diktatúra az élet normális rendje, amit nem tagadni kéne, hanem inkább büszkélkedni vele.

És Lukasenka ezt meg is teszi. Idén februárban az USA külügyminisztere, Mike Pompeo a külpolitikában egyre inkább a nyugat felé kacsintgató Belaruszban 12 év kihagyás után újranyitotta az Egyesült Államok nagykövetségét, ahonnan még a Bush-kormányzat hívta vissza a legutóbbi nagykövetet 2008-ban a belarusz rezsim emberi jogsértései miatt.

A szombati napon tartott történelmi találkozón Lukasenka rögtön egy viccel indított Pompeo előtt: „nálunk a diktatúra abban merül ki, hogy szombaton és vasárnap mindenki pihen, az elnök meg dolgozik”. Idén júniusban pedig, mikor egy vízrendszerrel kapcsolatos probléma elhárításával büszkélkedett, továbbfejlesztette a viccet: „a diktatúra rossz, de ha egy súlyos problémát egy nap alatt megoldunk, akkor jó”. Persze talán Lukasenka a belarusz emberi jogok miatt aggódó, nyíltan meleg néhai német külügyminiszter Guido Westerwellének címzett válasza a legemlékezetesebb: „jobb diktátornak lenni, mint buzinak”.

Persze az augusztus eleje óta sem csillapodó demokráciapárti tömegtüntetések megmutatták: a diktatúrás brand kiépítése nem igazán volt a legsikeresebb a közvéleményben. A hatalmon maradáshoz Lukasenka már szinte kizárólag a hozzá még hűséges erőszakszervezetekre, valamint a vele szemben nagyon rideg Oroszországra számíthat csak – tömeges támogatottságra aligha.

Az, hogy Lukasenka valóságérzékelése milyen szinten torzult a hatalomban töltött évek alatt, már a koronavírus-járvány idején is megmutatkozott. Az elnök alaposan alábecsülte a járvány hatásait, és semmilyen óvintézkedést nem tett annak megelőzésére. Azonban a valósággal nem szembesülő elnök – vagy diktátor – képe még ennél is veszélyesebb, ha egy olyan politikai válsággal néz szembe Belarusz, mint az augusztusi.

BORÍTÓKÉP: Natalja Ejszmont / Facebook