Nem akartak neki gitárt venni, kidobták a hadseregből, az Egyesült Államokban eleinte nem is tudott befutni, majd örökre megváltoztatta a rockzenét. Jimi Hendrix gitárt égetett, feldolgozta az amerikai himnuszt is, majd amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott fél évszázada ezen a napon.
Az 1950-es évek közepén egy seattle-i általános iskolában egy fekete kisfiú annyira szokásszerűen, szinte kényszeresen hurcolt magával egy seprűt, amin gitározást imitált, hogy felfigyelt rá az iskola egyik alkalmazottja, és levelet írt az intézmény vezetésének, hogy támogassák a hátrányos helyzetű gyereket. Indoklása szerint
Ha érzelmes hollywoodi filmet rendeznének a ma fél évszázada elhunyt James Marshall Hendrix életéből, akkor az minden bizonnyal ezzel a jelenettel kezdődne. A történet viszont nem úgy folytatódik, hogy megkapta a gitárt, onnan pedig egyenes út vezetett a rocksztársághoz. Nem kapta meg a támogatást, és részeges apja sem volt hajlandó neki hangszert venni.
Aztán 1957-ben, amikor apjának segített egy kisebb munkájával, egy idős nő szemetében talált egy ukulelét, mindössze egy húrral. Hallás után kezdett el játszani, hangjegyenként követte le Elvis Presley számait, elsősorban a Hound Dogot.
Egy év múlva, tizenöt évesen tudott magának saját gitárt venni öt dollárért, amin órákat gyakorolt minden nap, olyan blueszenészeket hallgatva, mint Muddy Waters, B.B. King, Howlin’ Wolf és Robert Johnson, aki a legenda szerint egy mississippi útkereszteződésnél eladta a lelkét az ördögnek, hogy úgy tudjon gitározni, mint senki más.
Hendrixről ugyan számos legenda kering, ilyen pont nem, pedig tekintve, hogy úgy áll a Rolling Stone magazin 100 legjobb gitárosának listájának első helyén, hogy egy perc zeneelméletet nem tanult életében, egészen logikus magyarázatnak tűnhet egy ilyen fausti alku.
Teljesen intuitívan játszott, gyakori kritika is vele szemben, hogy
Zeneiségét talán Jack Bruce, a Cream alapítója foglalta össze a legjobban, miután 1966-ban a huszonnégy éves Hendrix megismerkedett a The Animals basszusgitárosával, Chas Chandlerrel, aki a Cream londoni koncertjén megkérdezte a bandatagokat, hogy ugyan nem mehetne-e fel Hendrix a színpadra játszani valamit.
Eric Clapton, akit gitárjátéka miatt akkoriban csak „Istennek” hívtak zenészkörökben, nehezen tudta eljátszani Hownlin’ Wolf Killing Floor című számát, Hendrix viszont felment a színpadra, ahol háromszoros sebességgel játszotta el a dalt, a közönség pedig még soha senkit nem látott senkit úgy gitározni.
Bruce utána így kommentálta a jelenséget:
A hadseregből a nashville-i R&B szcénáig
Most persze előreszaladtunk, az első gitár megvásárlása és 1966 között eltelt jó nyolc év.
Ebben a nyolc évben először alapított egy kisebb együttest Velvetones néven, viszont mivel az ötdolláros gitár akusztikus volt, gyakorlatilag nem is hallatszódott a játéka a többiek mellett, így nagyjából három hónap után rájött, hogy mindenféleképpen elektromos gitárra van szüksége.
Szűk egy évvel később az apja is felismerte ezt, megvette neki az első elektromos gitárját, amit viszonylag hamar elloptak, ekkor pedig apja vett neki egy másikat. 1961-ben, tizenkilenc évesen kétszer is elkapták a rendőrök, mert lopott autót vezetett, és választás elé állították: lecsukják vagy irány a hadsereg. Az utóbbit választotta, de
A gitárt megkapta, de a katonai teljesítménye így sem javult, sőt, gitármániája miatt méginkább elhanyagolta teendőit, és ugyan 1962 év elejére elvégezte az ejtőernyős kiképzést, nyáron már inkább elbocsátották a hadseregtől, mert a szakaszvezetője szerint soha nem lett volna alkalmas katonának, és a hadsereg is jobban jár, ha nem tudja őt a soraiban.
Még a kiképzésen ismerkedett meg Billy Cox-szal, aki basszusgitározott, és sokat játszottak együtt, így amikor egy évvel később Coxot is elbocsátották, zenekart alapítottak King Kasuals néven. Hendrix ekkoriban tanult meg foggal játszani, ami később egyik védjegyévé vált, illetve a zenekara mellett számos nashville-i R&B banda háttérgitárosaként is fellépett.
Egy idő után viszont úgy érezte, hogy kinőtte ezeket a köröket, így Harlem felé vette az irányt, ahol olyan kapcsolatokra tett szert, hogy több, már befutott zenésszel is felléphetett, mint például Little Richard.
Nem megy Amerikában? Irány London!
1966 májusában viszont még mindig nehéz volt annyit keresnie ezekkel a fellépésekkel, hogy megéljen belőle, de szerencsére egy koncertje közben felfigyelt rá Linda Keith, aki akkoriban a Rolling Stones gitárosának, Keith Richardsnak volt a barátnője. Hamar barátok lettek, és
Linda Keith ezután összekötötte Hendrixet a már említett Chas Chandlerrel, aki éppen akkor hagyta ott a The Animalst, hogy menedzserként és producerként dolgozzon a szcénában.
Chandler meghallgatta Hendrix Hey Joe-ját egy New York-i klubban, és mivel ő is nagyon szerette a számot, amit eredetileg Billy Roberts írt, már előtte is meg volt róla győződve, hogy a megfelelő zenésszel óriási slágert tudnának csinálni belőle.
Hendrixben megtalálta a megfelelő zenészt, leszerződtette, és magával vitte Londonba, hogy zenésztársakat keressenek neki a The Jimi Hendrix Experience-hez.
A zenészt először majdnem kidobták az Egyesült Királyságból, mert a hatóságok azt hitték, hogy ott akar sok pénzt keresni, aztán adózás nélkül visszavinni az Egyesült Államokba, illetve rajta volt a nyomás is, hogy találjanak társakat a bandához, és tudjanak sokat fellépni, mert az kellett a munkavállalói engedély megszerzéséhez, ami nélkül hamar el kellett volna hagynia az országot.
végül mégis viszonylag hamar leszerződtették a bandához Noel Redding gitárost és Mitch Mitchell dobost, ezután következett a már említett fellépés a Creammel, majd októberben stúdióban felvették a Hey Joe-t, és az első olyan számot, amit teljesen ők írtak, a Stone Free-t.
November közepén már olyan koncerteket adtak, ahol a közönségben ült Eric Clapton, Paul McCartney, Jeff Beck, Pete Townshend, Brian Jones és Mick Jagger – a kor legnagyobb rocksztárjai.
A koncert után egy neves lap rögtön interjút is kért Hendrixtől, akit Mr. Phenomenonnak neveztek el. Az interjút készítő újságíró alig hitte el, hogy azt, amit hallott, mindössze három embert produkálta, Hendrix pedig elmondta, hogy nem akarják, hogy bekategorizálják őket, de ha már mindenképpen címkézni kell, akkor azt szeretné, hogy „szabad érzésnek” hívják azt, amit játszanak, a rock, a rave, és a blues keverékét.
Ezután felvették még az instant klasszikus Purple Haze-t, és a The Wind Cries Mary-t, maradtak Londonban, majd 1967-ben megjelent az első nagylemez, az Are You Experienced.
Miért gyújtotta fel Hendrix a Stratocasterét?
A nagy európai siker mellett az első kislemez, a Hey Joe a tengerentúlon nem volt túl népszerű, fel sem került a Billboard 100-as listájára, viszont miután Paul McCartney beajánlotta Hendrixet a kaliforniai Monterey popfesztivál szervezőinek, minden megváltozott. A fellépés előtt Hendrix még félt is kicsit, hogy átmegy-e az amerikai közönségnek a zenéjük:
„Amikor Nagy-Britanniában voltam, minden nap Amerikára gondoltam. Amerikai vagyok. Azt akartam, hogy lássanak ott az emberek. Azt is látni akartam, hogy meg tudjuk-e ott csinálni.
Sokak számára érthetetlen, hogy Hendrix miért gyújtotta fel Fender Stratocasterét a Monterey popfesztiválon a The Troggs Wild Thing című dalának feldolgozása után. Elsőre valóban könnyen félre lehet érteni az aktust, és egyszerű rakenrollos pusztításnak elkönyvelni, mint például a The Who Pete Townshendjének gitárzúzását.
Hendrix naplójának következő soraiból viszont kiderül, hogy egyáltalán nem erről volt szó:
A naplóból az is kiderül, hogy Hendrixben a kaliforniai fellépés környékén az is felmerült, vajon hogyan fogadják majd őt, mint cseroki indián felmenőkkel is rendelkező, fekete gitáros-énekest.
„A rassz nem probléma az én világomban. Nem rasszok alapján nézem a dolgokat, hanem emberek alapján. Nem gondolkozom fekete vagy fehér emberekben. Elavultban és újban gondolkozom. Nincs szín, nincs fekete vagy fehér. (…) Nem mondom, hogy nem érzek kapcsolódást a Fekete Párducokhoz, természetesen bizonyos szempontokból részesének érzem magam annak, amit csinálnak. Valakinek lépnie kell, és mi vagyunk a leginkább bántottak, a nyugalmunkat és az életünket illetően, de nem vagyok az agresszió, az erőszak, vagy akármi mellett. Nem vagyok a gerillaháború mellett. (…)
A popfesztivál után öt újabb amerikai fellépést kapott az Experience, az akkor már óriási népszerűségnek örvendő Jefferson Airplane-nel. Az első két koncerten Hendrixék gyakorlatilag lejátszották őket a színpadról, az ötödiket pedig már nem az Airplane, hanem az ő nevükkel hirdették nagybetűkkel.
Még ugyanabban az évben kiadták második nagylemezüket Axis: Bold as Love néven, egy évvel később pedig megjelent az utolsó nagylemezük, az Electric Ladyland.
1969-ben aztán feloszlott a The Jimi Hendrix Experience, állítólag a gitáros gyenge munkamorálja és a kreatív folyamatok feletti túlzott kontrollja miatt.
Gitárral a vietnami háború ellen
Hendrix ekkorra már a világ legjobban kereső rockzenésze volt, és ő volt a legnagyobb név a woodstocki fesztiválon, ahol pedig a kor legnépszerűbbjei játszottak. A gitáros a vasárnap éjféli fellépésüket áttette hétfő reggelre Woodstockon, hogy ők zárják a fesztivált.
és valószínűleg a hippiközönség sem volt túl kipihent, illetve pszichedelikumoktól mentes. Megérte viszont ébren maradniuk, mert élőben hallhatták és láthatták a Guitar World magazin által minden idők legjobb előadásaként értékelt performanszt, ami az amerikai himnusz, a The Star-Spangled Banner Hendrix-féle verziója volt.
A vietnami háború közepén, a behívójukat elégető, háborúellenes, békepárti hippik között az amerikaiság egyik legfontosabb szimbólumának számító himnuszt elektromos gitárral produkált repülőgéprobajjal és bombahangokkal előadni – a mostani himnusz alatti térdelés az amerikaifutball meccseken ehhez képest bagatell.
Belépő a 27-esek Klubjába
A woodstocki kiállást követően az 1970-ben megjelent Band of Gypsys albumon szerepelt egy Machine Gun című szám is, ami egy vietnami farmer szemszögéből mesél a háború borzalmairól, szintén egészen szürreális, géppuskaszerű gitáreffektekkel.
Az albumot még egy amerikai és egy európai turné követte, viszont Hendrix ekkor már rendszeres használója volt mindenféle szernek, ami miatt sokszor keveredett összetűzésbe a hatóságokkal. 1967 előtt még csak alkalmanként fogyasztott kannabiszt, amfetamint és néha kokaint, viszont miután Linda Keith megismertette az LSD-vel, már mindegyiket rendszeresen fogyasztotta, főleg a turnékon.
A problémát viszont alapvetően nem is az illegális pszichoaktív szerek jelentették, hanem az alkohol, amit párhuzamosan fogyasztott. Ilyenkor az egyébként csendes, végtelenül jámbor gitáros dühös, destruktív személy lett.
Emlékezetes, hogy 1968 januárjában, az európai turné alatt Svédországban egy ilyen állapotában a hoteljában verekedésbe keveredett, aminek egy nagy pénzbírság lett a vége, mert betörte a hall üvegablakát. A gitáros halálát is a túlzott szerhasználat okozta,
Ezzel belépett a hírhedt 27-esek Klubjába azon rock- és blueszenészek közé, akik pontosan huszonhét évesen hunytak el, sokszor rejtélyes körülmények között.
A gitáros halálakor még csak Robert Johnson, a delta blues királya és Brian Jones, a Rolling Stones eredeti gitárosa volt a klub tagja, de Hendrix után bő két héttel Janis Joplin is meghalt herointúladagolásban, szintén huszonhét évesen, majd szűk egy évvel később Jim Morrison, a Doors énekese is elhunyt ugyanennyi idősen szívelégtelenségben.
Hendrix halálát egyáltalán nem ilyen dicstelenül képzelte el, a Monterey popfesztivál után így írt naplójában:
„Mondom, amikor meghalok, zenélni fogok. Azt akarom, hogy az emberek vaduljanak, tomboljanak. És ahogy ismerem magam, valószínűleg le fognak tartóztatni a saját temetésemen. A zene hangos lesz, és a mi zenénk lesz. Nem lesz Beatles, de lesz pár Eddie Cochran-cucc, meg rengeteg blues. Ott lesz Roland Kirk, és megpróbálom befűzni Miles Davist, ha van kedve hozzá. Azért majdnem érdemes meghalni. Csak a temetésre. Vicces, hogy az emberek hogy szeretik a halottakat. Meg kell halnod, mielőtt azt hiszik, hogy bármit is érsz.
NYITÓKÉP: Steve Banks / Wikimedia Commons
Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!
Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.