A Trianon-ároknál sokkal hatásosabb emlékművet kaptak a felvidékiek a magyar kormánytól

A lezárt határátkelők miatti nehézségek évtizedek keserűségét idézik fel a szlovákiai magyarokban. A magyar-szlovák határátkelők többségének lezárása látványosan értelmetlen, hiszen Szlovákia sikeresebben kezelte a járványt, mint Magyarország.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A kilencvenes években a mečiari Szlovákiából Magyarországra utazni felszabadító élmény volt. A határon való várakozás torokszorító érzése az útlevél-ellenőrzésnél tetőzött, és amikor a határőr intett, hogy mehetünk, az szabályosan katarzisként hatott – legalábbis én gyerekként így éltem meg.

2004-ben, amikor Magyarország és Szlovákia is tagja lett az Európai Uniónak, épp Komáromban tanultam. Révkomárom és Komárom, ez a trianoni határ által kettészakított város sosem szűnt meg teljesen egy városként működni. Ekkor már évek óta együtt szervezte a két város a május elsejei munkaszüneti nap köré a Komáromi Napokat – koncertek, előadások, sportesemények több napon keresztül több helyszínen a határ mindkét oldalán – és 2004-ben a program része volt a két ország uniós csatlakozásának megünneplése is.

Ott voltam április 30-án éjjel a tömegben a komáromi hídfőn, éjfél előtt visszaszámlálás volt, mint szilveszterkor, éjfélkor pedig eufórikus hangulatban sétáltunk fel a hídra és mentünk át Magyarországra.

Gyakran jutnak eszembe apai nagyszüleim, akiknek egészen más tapasztalataik voltak az országhatárokkal. Volt, hogy nem mentek sehova, és mégis átkerültek a határ egyik oldaláról a másikra, volt, hogy az akaratuk ellenére vitték őket, és voltak olyan rokonaim is, akik átszöktek a határon. Közös bennük, hogy teljesen szabadon – ahogy én immár sok éve megtehetem – soha nem léphették át az országhatárt. A nagyszüleim az uniós csatlakozást már nem élték meg, így tőlük már nem tudtam megkérdezni, hogy a huszadik századdal a hátuk mögött jelent-e számukra valamiféle elégtételt ennek a szabadságnak a tudata, de biztos vagyok benne, hogy ők is nagyon örültek volna.

Nekem, aki még nem születtem bele ebbe a szabadságba, legalább részben elégtételt jelentenek a szabad határok azokért a dolgokért, amiket a nagyszüleim generációja átélt, és amiktől én sem tudom függetleníteni magam. Persze nekem is

A határok légiessé válásával egyből mindenki számára a legtermészetesebb hétköznapi dologgá vált az átkelés. Aki ebbe beleszületett, annak azért, aki hozzám hasonlóan részben átélte, hogy ez az állapot mihez képest természetes, annak meg azért

Amikor tavasszal először lezárták a határokat a járvány miatt, azt könnyebb volt elfogadni, hiszen kevesebbet tudtunk a vírusról; az emberek többsége igyekezett maga is tenni a járvány terjedése ellen, és könnyebben elfogadták a korlátozásokat, sokan önként lemondtak a személyi szabadságuk egy részéről.

Mostanra viszont teljesen egyértelmű, hogy a beutazási korlátozások – különösen ennyiféle kivétellel – nem segítik a járvány elleni védekezést. Azok az intézkedések, amik teljesen padlóra küldik a gazdaságot, összességében inkább ártanak.

Semmi nem utal arra, hogy arra kellene számítani, Szlovákia irányából tömegesen fogják behurcolni a vírust.

Ehelyett most gyerekek nem tudnak iskolába járni; emberek nem jutnak el munkába, és egzisztenciák kerülnek veszélybe. Cégeknek, iskoláknak, egészségügyi intézményeknek kell nélkülözniük ingázó alkalmazottaik munkáját; családtagok nem tudják meglátogatni egymást – ráadásul emögött ott ordít az évtizedekig nehezen átjárható határ tapasztalatainak keserűsége.

Olvass még Renczes Ágostontól az Azonnalin! Vitáznál vele? Írj!