A Trianon-ároknál sokkal hatásosabb emlékművet kaptak a felvidékiek a magyar kormánytól

Renczes Ágoston

Szerző:
Renczes Ágoston

2020.09.04. 08:47

A lezárt határátkelők miatti nehézségek évtizedek keserűségét idézik fel a szlovákiai magyarokban. A magyar-szlovák határátkelők többségének lezárása látványosan értelmetlen, hiszen Szlovákia sikeresebben kezelte a járványt, mint Magyarország.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

A kilencvenes években a mečiari Szlovákiából Magyarországra utazni felszabadító élmény volt. A határon való várakozás torokszorító érzése az útlevél-ellenőrzésnél tetőzött, és amikor a határőr intett, hogy mehetünk, az szabályosan katarzisként hatott – legalábbis én gyerekként így éltem meg.

2004-ben, amikor Magyarország és Szlovákia is tagja lett az Európai Uniónak, épp Komáromban tanultam. Révkomárom és Komárom, ez a trianoni határ által kettészakított város sosem szűnt meg teljesen egy városként működni. Ekkor már évek óta együtt szervezte a két város a május elsejei munkaszüneti nap köré a Komáromi Napokat – koncertek, előadások, sportesemények több napon keresztül több helyszínen a határ mindkét oldalán – és 2004-ben a program része volt a két ország uniós csatlakozásának megünneplése is.

Ott voltam április 30-án éjjel a tömegben a komáromi hídfőn, éjfél előtt visszaszámlálás volt, mint szilveszterkor, éjfélkor pedig eufórikus hangulatban sétáltunk fel a hídra és mentünk át Magyarországra.

A két ország uniós csatlakozásával az addig torokszorító határellenőrzés szimbolikussá vált, majd a schengeni csatlakozás után teljesen megszűnt. 2007 óta határőr helyett már csak egy SMS köszönt a másik ország mobiltarifáiról.

Gyakran jutnak eszembe apai nagyszüleim, akiknek egészen más tapasztalataik voltak az országhatárokkal. Volt, hogy nem mentek sehova, és mégis átkerültek a határ egyik oldaláról a másikra, volt, hogy az akaratuk ellenére vitték őket, és voltak olyan rokonaim is, akik átszöktek a határon. Közös bennük, hogy teljesen szabadon – ahogy én immár sok éve megtehetem – soha nem léphették át az országhatárt. A nagyszüleim az uniós csatlakozást már nem élték meg, így tőlük már nem tudtam megkérdezni, hogy a huszadik századdal a hátuk mögött jelent-e számukra valamiféle elégtételt ennek a szabadságnak a tudata, de biztos vagyok benne, hogy ők is nagyon örültek volna.

Nekem, aki még nem születtem bele ebbe a szabadságba, legalább részben elégtételt jelentenek a szabad határok azokért a dolgokért, amiket a nagyszüleim generációja átélt, és amiktől én sem tudom függetleníteni magam. Persze nekem is

teljesen természetes, hogy szabadon járok-kelek Szlovákia és Magyarország között, mert valójában ez a normalitás, a huszadik század torzulásainak korrekciója.

A határok légiessé válásával egyből mindenki számára a legtermészetesebb hétköznapi dologgá vált az átkelés. Aki ebbe beleszületett, annak azért, aki hozzám hasonlóan részben átélte, hogy ez az állapot mihez képest természetes, annak meg azért

felháborító, amit most Magyarország a koronavírusra hivatkozva az országhatáron művel: a magyar-szlovák országhatáron mindössze hét határátkelő van nyitva a 23-ból.

Amikor tavasszal először lezárták a határokat a járvány miatt, azt könnyebb volt elfogadni, hiszen kevesebbet tudtunk a vírusról; az emberek többsége igyekezett maga is tenni a járvány terjedése ellen, és könnyebben elfogadták a korlátozásokat, sokan önként lemondtak a személyi szabadságuk egy részéről.

Mostanra viszont teljesen egyértelmű, hogy a beutazási korlátozások – különösen ennyiféle kivétellel – nem segítik a járvány elleni védekezést. Azok az intézkedések, amik teljesen padlóra küldik a gazdaságot, összességében inkább ártanak.

A magyar-szlovák határátkelők többségének lezárása meg tényleg látványosan értelmetlen, hiszen Szlovákia sikeresebben kezelte a járványt, mint Magyarország.

Semmi nem utal arra, hogy arra kellene számítani, Szlovákia irányából tömegesen fogják behurcolni a vírust.

Ehelyett most gyerekek nem tudnak iskolába járni; emberek nem jutnak el munkába, és egzisztenciák kerülnek veszélybe. Cégeknek, iskoláknak, egészségügyi intézményeknek kell nélkülözniük ingázó alkalmazottaik munkáját; családtagok nem tudják meglátogatni egymást – ráadásul emögött ott ordít az évtizedekig nehezen átjárható határ tapasztalatainak keserűsége.

A Nemzeti Összetartozás Emlékhelye semmi ahhoz képest, ahogy a budapesti kormány most ezzel a határzárral emlékezteti a szlovákiai magyarokat Trianonra.

Olvass még Renczes Ágostontól az Azonnalin! Vitáznál vele? Írj!

Renczes Ágoston
Renczes Ágoston az Azonnali újságírója

Közgazdász bölcsész aszcendenssel. Csehszlovákiában született elég régen, ahhoz képest csak 2020 óta újságíró. Gyakran ír a szlovák és a szlovákiai magyar politikáról, gazdaságról, építészetről.

olvass még a szerzőtől
Renczes Ágoston
Renczes Ágoston az Azonnali újságírója

Közgazdász bölcsész aszcendenssel. Csehszlovákiában született elég régen, ahhoz képest csak 2020 óta újságíró. Gyakran ír a szlovák és a szlovákiai magyar politikáról, gazdaságról, építészetről.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek