Börtönbe mehet Kolumbia volt elnöke, akit csak a lovak szeretete kötött össze a kartellekkel

Szerző: Kömlődi Ferenc
2020.09.02. 07:03

A nyolcvanas-kilencvenes évek Kolumbiáját Pablo Escobar, a 21. század első két évtizedét a kétszeres elnök és elnökcsináló Álvaro Uribe neve fémjelezte. Kevesen osztják meg annyira egy ország közvéleményét, mint a legnagyobb kolumbiainak választott politikus, akiről még mozgalmat is neveztek el: az uribizmust. De kicsoda is pontosan Álvaro Uribe?

Börtönbe mehet Kolumbia volt elnöke, akit csak a lovak szeretete kötött össze a kartellekkel

2002. augusztus 7-én bomba robbant Bogotá belvárosában. Tizenkilencen meghaltak, legalább hatvanan megsebesültek. Szélsőbaloldali gerillákra gyanakodtak, az akciót azonban egyetlen szervezet sem vállalta magára. A lakosság már hozzászokott a merényletekhez, a terrorhoz, de ez a támadás mégis más, jelképesebb volt, mint a többi, ugyanis pár utcával odébb ugyanazokban az órákban iktatták be Kolumbia harmincegyedik elnökét, Álvaro Uribe Vélezt.

Tizennyolc évvel később, 2020. augusztus 4-én a kolumbiai Legfelsőbb Bíróság házi őrizetre ítélte a 2002 és 2010 között regnáló exelnököt, a szürke vidéki hivatalnokból az Egyesült Államok hagyományosan első számú dél-amerikai szövetségesének számító ország legbefolyásosabb, egyben legvitatottabb politikusává vált, abszolút érinthetetlennek hitt, jobboldali Uribe szenátort.

Nem mondták ki a bűnösségét, az később dől el, a bíróság most „csak” a tanúk esetleges befolyásolása miatt tartja indokoltnak a földcsuszamlásszerű, történelmi döntést.

Uribe mindent tagad, a vádakat a gerillák és szövetségeseik ármánykodásának állítja be,

és bár nem mondja ki, de sugallja: a minden rosszra ráhúzható venezuelai szélsőbalos kormány is felsejlik a háttérben.

Ugyan Uribe ellen több párhuzamos bírósági eljárás is folyik, például egy 1996-os és egy 1997-es tömegmészárlás miatt, a mostani végzés pont az egyik legenyhébb ügyében született: próbálta-e befolyásolással, megvesztegetéssel és/vagy megfélemlítéssel vallomása megváltoztatására bírni az egykori paramilitáris harcost, Juan Guillermo Monsalvét?

Monsalve szerint az északnyugati Antioquia megye (ennek székhelye Medellín, a második legnagyobb kolumbiai város) akkori kormányzójának, Uribének köze volt paramilitáris (terror)csoportok 1990-es évekbeli megalakulásához.

Az illegális, jövedelemkiegészítésként a drogbizniszben is érintett, szélsőjobboldali fegyveres szervezetek és szélsőbaloldali gerillák hosszú évtizedekig tartották rettegésben az országot, különösen a mindentől messzi szegény megyéket, ahova soha nem ért el a bogotái kormány keze.

Az utóbbi tíz-tizenöt évben csökkent a hatalmuk, jelenlétük azonban változatlanul erős ezeken a területeken, és a Covid-19 miatti bizonytalanságot alaposan ki is használják.

A 32 megyéből 11 nagy részén szó szerint tűzzel-vassal, ők tartatják be a járványt megfékezni hivatott szabályokat.

A 2014-ben kezdődött szövevényes ügy árulkodóan mutatja be a kolumbiai viszonyokat. Iván Cepeda baloldali szenátor, emberjogi aktivista, civilben filozófus korábbi paramilitáris személyektől kezdett el Uribe és szintén politikus testvére, Santiago kétes kapcsolataira vonatkozó tanúvallomásokat gyűjteni.

IVÁN CEPEDA. FOTÓ: IVANCEPEDACASTRO / WIKIMEDIA COMMONS

Uribe erre a bebörtönzött harcosok megfélemlítésével vádolta a szenátort. 2018-ban a Legfelsőbb Bíróság felmentette Cepedát, és ugyanazzal a lendülettel, pont ugyanazért elkezdett vizsgálódni az exelnök után. Ki próbálták deríteni, hogy valamelyik ügyvédje fizetett-e tanúknak Uribe számára előnyös vallomásokért. Mindegyik bíró a háziőrizet mellett voksolt, az 1500 oldalas anyag meggyőző lehetett. Ha bűnös, Uribét hat-nyolc év börtönre ítélhetik.

A bírák bátorságát és egyben a helyzet súlyát érzékelteti, hogy a halálos fenyegetéseket kapó Cepeda, családja, ügyvédei és a Legfelsőbb Bíróság védelmére támogató aláírásokat gyűjt egy nemzetközi jogvédő szervezet.

Van okuk a félelemre: az Uribe ellen indult korábbi vizsgálatok azért nem jutottak el a bíróságig, mert a tanúk titokzatos körülmények között eltűntek vagy meghaltak.

„Szabadságom elvesztése feleségem, családom és mindazon kolumbiaiak miatt tölt el nagy szomorúsággal, akik máig érzik, hogy jót tettem a szülőhazának”  – nyilatkozott a verdikt után kissé patetikusan a politikus, majd elvonult északi birtokára (ott tölti a házi őrizetet), másnap pedig bejelentette: pozitív lett a koronavírus-tesztje.

Hogy megértsük, miért ekkora dolog Kolumbiában akár már az is, hogy házi őrizetbe raknak egy vén róka politikust, alaposan vissza kell menni az időben.

A kartell árnyékában

Álvaro Uribe 1952. július 4-én, gazdag antioquiai földbirtokos-családba született. Jogot tanult a medellini Antioquia Egyetemen, 1977-ben diplomázott. A helyi közigazgatásban dolgozott, 1980-tól 1982-ig a Polgári Repülési Hivatal elnöki, utána három hónapig Medellín polgármesteri tisztét töltötte be. A találgatások ellenére máig nem tudni pontosan, hogy miért ilyen rövid ideig.

Pályafutásának korai évei egybeesnek a Medellin-kartell felemelkedésével, Pablo Escobar és társai narkóbirodalmának kialakulásával. Ugyanebben az időben, 1981-82-ben a jelenlegi elnök, Iván Duque (aki amúgy Uribe pártfogoltja) apja kormányozta Antioquiát.

Kapcsolatuk nem lehetett szívélyes, mert az idősebbik Duque szóvá tette, hogy

Uribe hivatala repülési jogosítványt adott ki a kokaint az akkor újításnak számító légi úton, a Karib-tenger felett az USA-ba szállító kartell egyik tagjának.

Amerikai források szerint a kinevezése sem volt véletlen: miután elődjét meggyilkolták, több helyi narco – köztük a kartellt többedmagukkal megalapító unokatestvérei, az Ochoa-fivérek – támogatásával került a bűnözők számára kulcsfontosságú pozícióba. Aligha csalódtak benne.

AZ OCHOA-FIVÉREK. FOTÓ: CRISTINAOCHOA / WIKIMEDIA COMMONS

Egész karrierjét beárnyékolták a medellini évek, a drogkapcsolatok. Az amerikai bűnüldözési szervek drogügyileg két kolumbiai politikustípust különböztetnek meg: az egyik közvetlenül érintett a tiltott szerekkel való kereskedésben, a másiknak – bevett országos gyakorlatként – „csak” a kampányaiba segítenek be a kartellek. Uribét inkább a második csoportba sorolják.

Kétes kapcsolatairól a politikus annyit mondott, hogy a lovak imádata kötötte össze a kartell egyik-másik tagjával.

1983-ban a család egyik birtokán, fegyveres rajtaütés közben ismeretlenek megölték Uribe apját. A politikus szerint a marxista FARC (Kolumbia Forradalmi Fegyveres Erői) gerillái voltak az elkövetők, a csoport azonban többször tagadta a vádat. Gyanúja nyilván közrejátszott abban, hogy elnöksége alatt kíméletlen harcot folytatott az állam legfőbb ellenségének tartott szervezet ellen. (A másik nagy szélsőbalos gerillacsoport a lefegyverzésekből, békeszerződésből eddig kimaradt, mai is aktív Kolumbiai Nemzeti Felszabadító Hadsereg, az ELN).

A tragikus eseményt követően Uribe a politikai karrierre összpontosított, belépett a hagyományosan, tehát Simón Bolivar óta 2000-ig kétpártrendszerű ország balközepét jelentő Liberális Pártba (a jobbközép Konzervatív volt a másik), majd megint a medellini önkormányzatnál dolgozott. 1986-ban és 1990-ben is antioquiai szenátorrá választották. Munkamániás hírében állt, fontos munkaügyi reformjavaslatokat terjesztett elő, viszont a társadalombiztosításban vállalt állami szerep csökkenéséért sokan bírálták – összességében azonban az egyik legjobb szenátornak tartották. Soha nem ismert veszett ügyet.

Határozottan kiállt az engedéllyel rendelkező magánbiztonsági szolgálatokat támogató nemzeti program mellett is. 1994-ben ezekből a csoportokból alakult az ellentmondásos CONVIVIR: egyesek szerint a drog- és (az 1964 óta tartó) polgárháborús valóságban növelték a biztonságot, fontos hírszerzői munkát végeztek, mások viszont az emberi jogok megsértését kérték számon rajtuk.

Több egységüket paramilitáris alakulatok irányítottak, állítólagos gerillaszimpatizánsokat vagy a szervezethez való csatlakozást megtagadó személyeket halállal fenyegettek.

Később általában maguk is paramilitárisokká váltak.

Uribe 1995-től 1997-ig Antioquia kormányzójaként tevékenykedett. Közösségi modelljében (legalábbis elméletileg) a helyi polgárokat igyekezett bevonni az adminisztratív döntéshozásba. A modell a munkavállalásban, az oktatásban, a hivatalok átláthatóvá tételében és a közbiztonság növelésében is pozitív szerepet játszott. Az évek múlásával azonban egyre több szállal kapcsolódott a kartellhez, valószínűleg akkor és ott talán nem is tehette másként.

1991-es amerikai hírszerzői források alapján az Ochoa-fivéreken kívül Pablo Escobarhoz is barátság fűzte.

Ellenségei szerint egyértelműen a kartell embere volt.

PABLO ESCOBAR SÍRJA MEDELLÍNBEN. FOTÓ: KÖMLŐDI FERENC

A hatalom és a narcos összefonódásának egyik kulcsfiguráját látták benne; egy szenátortársa szerint Uribe 1986-os és 1990-es kampányát is a kartell finanszírozta. 1992-ben titokban tárgyalt a szökésben lévő Escobar feleségével, hogy férje adja fel magát a hatóságoknak. Később, szintén amerikai források alapján, a drogbáró üzent a szenátornak, hogy a korábbi szívességek viszonzásaként hozza kapcsolatba César Gaviria akkori elnökkel. Mivel a kérést nem tudta teljesíteni, Uribe az életéért rettegett. 1994. december 2-án a rendőrök azonban megölték Escobart, a kartell összeomlott, Medellin azóta a legdinamikusabban fejlődő kolumbiai nagyváros.

A háború embere

A két szélsőbaloldali gerillacsoport, a FARC és az ELN emberrablásaira és terrorjára jobboldali körök (földbirtokosok, gyárosok, politikusok) és drogbárók milíciák, paramilitáris alakulatok alapításával reagáltak, amelyek 1997 áprilisában ernyőszervezetté álltak össze: létrejött az USA által 2001-ben nemzetközi terroristacsoporttá nyilvánított, kegyetlenkedésekben baloldali ellenségeit is megszégyenítő, az ország hadseregével jó kapcsolatokat ápoló, mintegy 20 ezer tagból álló AUC (Kolumbia Egyesült Önvédelmi Erői).

2013-ban az egyik csoport egykori főnöke, Pablo Hernan Sierra egy interjúban elmondta, hogy tényleges parancsnokuk az egyébként teljesen joviális, hivatalnok-kinézetű Uribe volt:

„Soha az életben nem sütött el fegyvert, viszont irányított, közreműködött, legfelső szinten ő volt az emberünk. Tömeggyilkosságokért, eltűnésekért, emberrablásokért, paramilitáris csoportok megalakulásáért felelős. A háború, és nem a béke embere. Egyes paramilitáris csoportokban ma is aktív.”

Az AUC Uribe 2002-es elnökké választásából bőven kivette a részét: befolyásolással, megvesztegetéssel és hasonló módszerekkel, kb. 2,5 millió szavazatot szállítottak neki.

Az 1990-es évek végén Andres Pastrane kolumbiai elnök és az ország akkor 1093 városából több mint 100 önkormányzatot ellenőrzés alatt tartó FARC között – tűz- és fegyverszünet nélküli – hosszú béketárgyalások kezdődtek. Ezek négy évig tartottak, semmiféle eredményre nem vezettek, sőt, közben tovább nőtt az erőszak. Az emberrablások, merényletek és gyilkosságok száma az escobari időket idézte, a FARC és az ELN mellett az AUC is komoly befolyásra tett szert, virágzott a drogkereskedelem, a közbiztonság ismét a nullpontra esett vissza.

Uribe ekkor óriásit kockáztatva kilépett a Liberális Pártból, és a hagyományos kétpártrendszert „felrobbantó” 2002-es elnökválasztáson függetlenként indult. A FARC elleni kemény fellépéssel, a bürokrácia csökkentésével, a korrupció visszaszorításával, referendumok belebegtetésével kampányolt. Esélyeit 2001-ben még csak 2 százalékra mérték, de a béke meghiúsulásával egyre többen benne látták a biztonság zálogát, olyannyira, hogy 2002 május végén a kolumbiaiak 54 százaléka Uribére szavazott. „Kemény kéz, nagy szív” – hangzott választási mozgalma, a Kolumbia az első kampányszlogenje.

ÁLVARO URIBE. FOTÓ: ÁLVARO URIBE VÉLEZ / FACEBOOK

Uribe első elnöki ciklusában világossá tette: a FARC, az ELN és meglepetésre az AUC elleni harc a prioritás. A ciklus végére meg is állapodtak, hogy enyhébb börtönbüntetésekért cserébe az AUC leteszi a fegyvert. Letette, bár – Isten és a haza nevében – egyes elszabadult alakulatai ma is harcolnak. A valószínűleg túl sokat tudó több vezetőjét viszont feltűnő gyorsasággal kiadták az USA-nak.

„Narkógazdaságban élünk, narkógazdaság vagyunk”

jelentette ki egyikük, az Egyesült Államokba bírósági végzés nélkül „továbbított” Salvatore Mancuso.

2006-ban, az elnökök újraválasztását tiltó alkotmány megváltoztatását követően Uribét újra a hatalom csúcsára szavazták, immáron 62 százalékkal. 2010-ig a harcosai bő felét elveszítő FARC alaposan meggyengült; sokat javult a közbiztonság: nagyságrendekkel esett vissza a városi bűnözés, megerősödött a hadsereg. Az elnök abból indult ki, hogy a kormánynak először katonai fölénybe kell kerülnie, és csak utána üljön le tárgyalni a lázadó csoportokkal.

A terrorizmus mellett a drogkereskedelem Kolumbia legnagyobb gondja, a döbbenetes társadalmi egyenlőtlenségek pedig csak békében számolhatók fel, vallotta:

„Béke nélkül nincsenek befektetések, befektetések nélkül nincsenek költségvetési források, költségvetési források nélkül a kormány nem tud jóléti intézkedéseket hozni.”

A 9/11-sokkból lassan ocsúdó USA által támogatott „demokratikus biztonságpolitikáját” a rendőri jelenlét visszaállítására, súlyos bűntettek elleni keményebb fellépésre, közintézmények megerősítésére, az emberi jogok megsértésének, az emberrablások, zsarolások és gyilkosságok számának csökentésére, a terrorszervezetek lefegyverzésére, az erőszakos áttelepítések megelőzésére, az áttelepítettek visszaköltöztetésére, az illegális drogkereskedelem elleni harc folytatására alapozta.

FOTÓ: ÁLVARO URIBE VÉLEZ / FACEBOOK

Utóbbiban tényleg alapos munkát végeztek: elnöki évei alatt rekordszámú, az összes korábbi kormánynál több narcost adtak ki az USA-nak. Terveit a civil lakosság aktív bevonásával, a katonák támogatásával, a hírszerzési lehetőségek növelésével, a közúti ellenőrzés visszaállításával, illegális csoportok demobilizálásával, a fegyveres erők integrálásával és a védelmi kiadások növelésével igyekezett megvalósítani.

Az Egyesült Államok legfőbb örömére, hiszen a fiatalabbik Bush és talán Obama is az erős Kolumbia megtestesítőjét, Kuba, Venezuela és a baloldali mozgalmak elleni védőbástyát láttak benne. Mindkettőjükhöz alkalmazkodott: egy videón Bush barátian megpaskolta, Obamával közös fényképeken kedélyesen vigyorogtak a világba.

Kolumbia legnagyobb fia

Biztonságpolitikai tervei nagyjából célba értek, ám nem akármilyen áron: a gerillák elleni harcban a hadsereg és a kormány piszkos munkáját elvégző paramilitáris alakulatok borzalmas vérengzéseket követtek el.

Az ellenséggel való együttműködésre hivatkozva többezer ártatlan földművest és családtagjaikat mészárolták le – ezeket gyakran a FARC vagy az ELN tevékenységeként állították be.

A tömeges kivégzések mellett elszaporodtak az úgynevezett „hamis pozitív” esetek: katonák szegény és/vagy szellemi fogyatékkal élő személyeket, munkát ígérve nekik, Isten háta mögötti helyekre csaltak, aztán ott megölték őket. Holttestüket gerillákként mutatták be a hatóságoknak, és felvették az értük járó pénzt. Többezer embert gyilkoltak meg így. 2010-ben a Bogotától délre fekvő Meta megyében, egy laktanyához közel, Dél-Amerika legnagyobb tömegsírjára bukkantak, mintegy 2 ezer holttesttel.

URIBE A PENTAGONBAN 2004-BEN. FOTÓ: DEFENSELINK

A gerilláktól megszerzett területeken sokáig ezek a milíciák rémuralkodtak. Az erőszakos áttelepítések az Uribe-adminisztráció alatt is folytatódtak, 2,4 millió kolumbiait kényszerítettek otthona elhagyására, több mint 130 ezren pedig a szomszédos Ecuadorba menekültek. 2009-ben ügyészi vizsgálat indult az emberjogi kérdéseket feszegető ellenzéki politikusok, újságírók, bírák és mások a később a botrány miatt megszűnt kormányzati szerv, a Közigazgatási Biztonsági Osztály (DAS) lehallgatásai miatt. A szálak az USA értelmetlen drogháborúját (war on drugs) hangosan támogató Uribe közeli munkatársaiig vezettek.

„Hitt abban, hogy a cél szentesíti az eszközt”

– mondta róla Cepeda.

A FARC meggyengülésével és az AUC lefegyverzésével elért viszonylagos biztonság (70 százalékkal kevesebb gyilkosság, 84 százalékkal kevesebb emberrablás, mint 2002-ben) egy vérzivataros polgárháború sújtotta országban, a biztonsággal járó több külföldi befektető, a turizmus, a gazdaság és a GDP (2008-ban például 8 százalékos) növekedése viszont különösen a társadalom középső és felső rétege szemében népszerűvé, nemzeti hőssé, munkamániája és mértéktartó életmódja követendő szerepmodellé tette Uribét.

Miután 2010-ben a Legfelsőbb Bíróság elvetette a harmadik megválasztását célzó alkotmánymódosítást és megfogalmazta, hogy egy elnök maximum két cikluson át vezetheti az országot, tehát később sem térhet vissza; Uribe elfogadottsága 79-84 százalékon állt.

A kolumbiai közvélemény-kutatások legfőbb szépséghibája azonban az, hogy főként nagyvárosokban készülnek, ezért nem reprezentatív bennük a háború és a szegénység által érintett falvak, vidékek hangja.

2019-re nagyot fordult a világ Uribével: a megkérdezettek 69 százaléka már negatívan, és csak 26 százaléka ítélte meg pozitívan az egykori elnököt, aki a viszonylagos sikerek ellenére magas, 11-12 százalékos munkanélküliséget hagyott maga után. Ortodox pénzügyi módszerekkel megvalósított neoliberális gazdaság- és társadalompolitikája az 1990-es évekhez képest előrelépést jelentett, de a súlyos szerkezeti problémákra, a döbbenetes egyenlőtlenségekre és szegénységre ő sem talált megnyugtató választ, míg a sok privatizációval a kolumbiai kis- és középvállalatok helyett külföldi befektetők és multinacionális cégek jártak jól.

2010 végétől egy éven keresztül a washingtoni Georgetown Egyetemen vendégtanárkodott, majd visszatért a korábbi védelmi minisztere, pártfogoltja és utóda, a hozzá hasonlóan 2014-ben szintén újrázó Juan Manuel Santos által vezetett Kolumbiába. A tőle egyre inkább eltávolodó és keményvonalasból a mérsékelt középre húzó, nemzeti egységet hirdető és Uribe embereit a közigazgatás csúcspozícióiból fokozatosan eltávolító új elnök 180 fokos fordulatot vett, hogy szakítson Uribével: béketárgyalásokba kezdett a FARC vezetőségével.

A 2014-es választások előtt Uribe megalapította a jobboldali újkonzervatív Demokratikus Központot – Santos pártja mögött másodikként végeztek, Uribét magát pedig 2014-ben és 2018-ban is mindenkinél több szavazattal választották újra meg újra szenátorrá.

Közben beleszeretett a közösségi médiába, és mihelyst hírét vette a béketervnek, a Twitteren azonnal és hiperaktívan elkezdte gyalázni Santost.

Trump is tanulhatott tőle.

URIBE KAMPÁNYOL. FOTÓ: ÁLVARO URIBE VÉLEZ / FACEBOOK

A kolumbiai állam és a FARC 2016. szeptember 26-án, a karibi parti Cartagenában megkötött, az Amerikák leghosszabb háborúját lezáró békeszerződését népszavazásra bocsátották: az azt minden eszközzel támadó Uribe vezetésével a „nem” válasz 50,2 százalékos minimális különbséggel meglepetésre győzött. Santos elnök így is Nobel-békedíjat kapott, majd a népszavazás miatt némileg módosított szerződést végül megszavazta a kolumbiai parlament.

Uribe máig nem fogadta el a döntést; a FARC-vezetők büntetlenségével, az alkotmány aláásásával és a népszavazás eredményének figyelmen kívül hagyásával érvel a béke ellen. A lakosság azonban belecsömörlött az örökös hadakozásba, és mára felnőtt a bal- és jobboldali megosztottságon túllépő, az Uribe előtti világot csak gyerekként ismerő, a környezetvédelemre, korrupcióellenességre, információs társadalomra, a múlt árnyai helyett a jövőre összpontosító generáció. Őket nehezen tudja meggyőzni.

2018-as elnökválasztáson, 2010-hez hasonlóan, Uribe megint királyt csinált: a Demokratikus Központ jelöltje, a középszerű, viszont elkötelezett uribista Iván Duque nyert.

Duque sokat tesz a békefolyamat hátráltatásáért, elnöksége alatt már többszáz leszerelt gerillát öltek meg, a szerződést visszacsinálni azonban sem ő, sem mentora nem tudja.

Az exgerillák mellett rengeteg emberjogi aktivista is gyilkosság áldozatává válik; Kolumbia szomorú világelső ezen a téren.

IVÁN DUQUE LÁTOGATÓBAN DONALD TRUMPNÁL ÉS A FIRST LADYNÉL A FEHÉR HÁZBAN. FOTÓ: THE WHITE HOUSE / WIKIMEDIA COMMONS

A 2013-ban a History Channel közvélemény-kutatásán egy 125 hírességből álló listáról, például a negyedik helyezett Gabriel Garcia Márquezt megelőzve, akadémikusok, történészek, újságírók felháborodására „a nagy kolumbiainak” (El Gran Colombiano) választott Uribe házi őrizetével és a kormány koncepciótlan, kapkodó járványkezelésével, a Covid-19-et követő válsággal a Demokratikus Központ összeomolhat.

A 21. század legmeghatározóbb kolumbiai politikusának imázsát tovább rontja a májusban online bemutatott, a hívekből sértett tiltakozást, az ellenoldalból önigazolást kiváltó Matarife: Egy megnevezhetetlen népirtó dokumentumfilm-sorozat. A nem elsődleges forrásokra hivatkozó, rövid részekből álló, kicsit szájbarágó, nagyon agitprop, viszont hatásos sorozat újságírói vizsgálódásának tárgya a címszemély, Uribe drogbárókhoz, paramilitáris alakulatokhoz és korrupt politikusokhoz fűződő kapcsolatokon alapuló karrierje.

Medellínben temetés, Bogotában ünnep

Hiába döbbentette meg az egész országot, a Legfelsőbb Bíróság döntése Uribe házi őrizetéről nem meglepő. Uribe politikáját és a Demokratikus Központot sokan bírálják, a pártján keresztül újabb lehallgatási botrányba (ellenzéki politikusok mellett amerikai újágírókat is megfigyeltek) bonyolódó exelnöknek a médiától és a bírói kartól kezdve a hadseregig sok az ellensége.

Egyszerre imádják és gyűlölik, politikai hovatartozás alapján megmentőnek vagy tömeggyilkosnak, háborús győzőnek vagy háborús bűnösnek tartják.

A kemény, de igazságos, és családját (Kolumbiát) mindig megvédő apaképet tápláló Duque – aki most éppen törvényt és alkotmányt íratna át patrónusa megmentéséért – és kormánya dühöngése és kétségbeesett mentőötletei ellenére azonban úgy tűnik: ha a vádak igazak, maga Álvaro Uribe Vélez sem kerülheti el a börtönt. Már a házi őrizet is a kolumbiai demokrácia, a jogállamiság diadala – a leghatalmasabb sem áll a törvény felett, mert hiába hiszi, nem ő a törvény, s az előtt neki is felelnie kell.

Olaj a tűzre, hogy a „szabadság nevében” Mike Pence amerikai alelnök is a – Bush által Szabadság-érmével kitüntetett – „hős” házi őrizetének megszüntetését kérte.

„Az ország annyi sebből vérzik, hogy egy ilyen ítélet mindenféle megbékélést megnehezít. Uribe elnök úr nélkül Kolumbia nem demokrácia, hanem ugyanolyan bukott ország lenne, mint Venezuela”

– nyilatkozta a mentorát Simon Bolivarhoz hasonlító Paloma Valencia szenátor.

Egy Uribe-szimpatizáns ügyvéd, a közösségi hálózatokon Hazafiként ismert Jame Restrepo cégvezetőket a baloldali beállítottságú alkalmazottjaik elbocsátására buzdítja. Kizárólag így lehet elégtételt venni a Kolumbiát a nemzetközi kommunizmustól megmentő politikust ért igazságtalanságért – érvel.

URIBE: A KOLUMBIAI NEMZET MEGMENTŐJE VAGY HÁBORÚS BŰNÖS? FOTÓ: ÁLVARO URIBE VÉLEZ / FACEBOOK

A Demokratikus Központ közismerten tüntetésellenes keményvonalasai (a Covid-19 miatti óvintézkedéseket figyelmen kívül hagyó) országos megmozdulásokat javasoltak. Paola Holguin szenátor veterán katonákat szólított fegyverbe, és Uribe házi őrizetében kubai-venezuelai vezetésű kommunista összeesküvést látó, Miamiban élő Alfonzo Plazas Vega nyugalmazott ezredes szintén fegyverrel venne elégtételt a „nemzetet ért sérelemért”. (Amikor 1985-ben baloldali gerillák elfoglalták a bogotái Igazságügyi Palotát, és rengeteg túszt ejtettek, Plazas Vega vezette a kiszabadításukat célzó katonai műveletet. Több, mint száz civil halt meg.)

A Legfőbb Ügyészség az igazságügyi rendszer elfogadására és „nem a támadására” hívta fel a mindkét oldalról utcára vonuló érintettek figyelmét.

Míg a FARC gerillái szabadon, addig Uribe házi őrizetben – ezzel a jelszóval tiltakoztak az exelnök hívei egy medellini tömegrendezvényen. Párszáz kilométerrel délkeletre, Bogotában paramilitáris alakulatok által elhurcolt, meggyilkolt személyek hozzátartozói ünnepeltek önfeledten.

Közvélemény-kutatások alapján a lakosság többsége egyetért a végzéssel. Az uribizmus hanyatlását már a tavaly év végi több mint egy hónapig tartó, sokszázezres kormányellenes tüntetések jelezték, aztán jött a Covid-19, és március második felében az egész ország karanténba vonult.

A járvány ennek ellenére tombol, naponta közel 10 ezer új megbetegedéssel. Duque képtelen úrrá lenni a helyzeten, és közelegnek a sorsdöntő 2022-es választások. A Demokratikus Központ 2019-ben csúfosan bukta a helyhatóságiakat, a párt szénája most még rosszabbul áll. A Covid-19 okozta válság érezteti a hatását, rengetegen veszítették el a munkájukat, tengődik az informális gazdaság, sokan éheznek.

Ha az ország szerencsés, és túljut a járványon, 2021 a lassú újjáépítés éve lesz, 2022-ben pedig törvényszerűen jön a hatalomváltás, lerongyolódott államháztartással. Az ellenzék már megtalálta alternatív baloldali/liberális hangjait, a mérsékeltebb jobb is középre húz, Duque és szövetségesei elszigetelődnek, bukásukat egy esetleges káosz sem mentheti meg, az elnök megy a politikai süllyesztőbe.

2023-ban pedig aligha Álvaro Uribét tartják a valaha volt legnagyobb kolumbiainak. Valószínűbb, hogy börtönéveit tölti majd – de azért erre se vegyünk mérget.

NYITÓKÉP: Uribe látogatóban Obamánál a Fehér Házban. Fotó: White House

Kömlődi Ferenc
Kömlődi Ferenc állandó szerző

Jövőkutató, mesterségesintelligencia-evangelista, író, képalkotó, világutazó, macskaimádó, született gourmand.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek