+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Răzvan Pârâianu
2020. augusztus 17. hétfő, 07:07
Volt ebben a térségben egyszer már valami, ami nagyon hasonlított a mai Európai Unióra. De ahogy erősödött a nép mágikus fogalma, úgy erősödött az elzárkózás. Ezért rohant a populista értelmiség is ujjongva az első világháborúba, mert addigra a liberális már szitokszó lett. Răzvan Pârâianu román történész az Azonnalin!

Ahhoz, hogy megértsük Közép-Európát, meg kell ismernünk, miként látnak minket szomszédaink. Az Azonnali ezért a szomszédos országokból kért fel vendégszerzőket, hogy a trianoni békeszerződés századik évfordulóján mondják el saját (és talán országuk) Magyarország-képét. Ezúttal Răzvan Pârâianu, bukaresti történész, a marosvásárhelyi George Emil Palade Egyetem oktatója mondja el véleményét.

 

+ + +

 

Mondhatjuk, hogy a történelem nemcsak a múlt, hanem a jelen reprezentációja is. Száz év múlva az általunk írottak az akkoriaknak sokkal többet fognak mondani rólunk, mint magáról a múltról. Ahogy Edward Gibbont vagy Jacob Burkhardtot olvasva is inkább a felvilágosodás vagy a 19. század történetképéről tudunk meg többet, mintsem a Római Birodalom bukásáról vagy a reneszánszról. Egy ilyen kijelentés

 

nyilvánvalóan bosszantani fogja azokat, akik még mindig arra hajlamosak, hogy a nagybetűs Igazság nevében irányítsák a múltról való elbeszélést. Romániában ennek hosszú hagyománya van;

 

például a Román Kommunista Párt szükségesnek tartotta, hogy 1974-es programjának preambulumában Románia rövid történelmi vázlatát is szerepeltesse. Mivel hivatalos okirat volt, ezért bármely nyilvános bírálata negatív következményekkel járhatott. Még ma is vannak hasonló tendenciák, amelyek hangoztatják: létre kell hozni az Igazságot kutató intézeteket. Ezeket mostanában az a nacionalizmus jeleníti meg, amely látszólag nem ért egyet a kommunizmus alatt történt történelemhamisítással.

 

Ez a totalitárius éthosz képezi a múlt megismerésének első cenzúráját, és ahhoz hogy közelebb jussunk a múlt megismeréshez, felül kell emelkednünk ezen.

 

Az első világháború végi események értelmezése képezi a történeti megismerést gátló második cenzúrát. Léteznek olyan pillanatok a történelemben, amikor néhány nap, hét vagy hónap alatt egész emberöltőnyi esemény zsúfolódik össze. Ezek azok a pillanatok, amikor nagyon nehéz visszaemlékezni arra, hogy mi történt pár perccel korábban. Az első világháború vége ilyen volt. Legelőször is óriási emberi veszteség, amelyről a háború alatti cenzúra miatt a társadalom csak ekkor szerzett tudomást. Aztán ott volt a nagy birodalmak összeomlásának és a kisebb államok, utódállamok alakulásának érzése is.

 

1918 Románia számára katartikus év volt, amikor elfelejtették a háború összes kudarcát.

 

A korrupciót, a szélhámosságot, a nepotizmust, a butaságot, a gyávaságot, az opportunizmust, a tétlenséget és az akkori szereplők többi hátrányos tulajdonságait hirtelen elfeledték; 1918. december 1-je (ekkor történt, hogy a gyulafehérvári román nemzetgyűlésen az erdélyi románok kimondták, hogy a Magyarországhoz tartozó területek feltétel nélkül egyesüljenek Romániával – a szerk.) olyan időpont lett, amely egy másik decemberi dátummal, 1989. december 22-vel (a Ceaușescu-rendszer elleni temesvári forradalom országossá válásával – a szerk.) hasonlítható össze. Ezzel ellentétben Magyarországnak 1918. december 1-je traumatikus pillanat volt: az, ami lehetetlennek tűnt, megtörtént. Nagyon nehéz egy olyan pillanaton túllépni, amely totálisan megváltoztatja a dolgok és a cselekedetek jelentőségét.

 

Az akkori események értelmezésének változását ideológiai és intézményi akadály is hátráltatta. Az egyik ilyen akadály a történelem marxista-leninista periodizálása volt. Ez az irányzat, amely a történelmet korszakokra osztotta fel, vagyis elválasztotta az újkori történelmet a jelenkori történelemtől. Ezt a merev szemléletet a személyes lojalitásokon alapuló, hierarchikus kapcsolatok, valamint vékony professzionalizáció által jellemzett történelemkutató intézetek és intézmények erőszakolták rá a tudományosságra. Így képeztek egy sor újkori és jelenkori történelemmel foglalkozó szakembert, akik nem lépik át saját szakmájuk határait.

 

Például a 19. század végén született és a 20. század közepéig élt személyek történetét mintha kettős személyiség jellemezné. Talán Octavian Goga esete a legszembeötlőbb: 1918 előtt költő és nemzeti hős, 1918 után a szélsőjobboldal prominens figurája volt.

 

A kommunista rezsim első évtizedében kialakított, a történelmet ideológiai alapon felosztó szemlélet egyik következménye az volt, hogy sokáig nem értették meg a szélsőjobb két világháború közötti gyökereit. Azt belle époque-ként (aranykorként) látták; művészi, kulturális és nemzeti virágzással. A politikai, társadalmi és etno-nemzeti radikalizmus felbukkanó tüneteit pedig nem kötötték össze a világháborút követő mozgalmakkal.

 

Ismert tény, hogy a Vörös Hadsereg segítségével létrehozott kelet-európai államok az antifasizmust a politikai ellenfeleikkel, vagy nem egyszer csak a vonakodó csoportokkal szemben használták fel, anélkül hogy foglalkoztak volna azzal, mi is az a fasizmus, ami ellen meghatározzák magukat. Ma azt is ismerjük, hogy a szélsőjobboldali mozgalmak gyökerei jóval a 19. századra nyúlnak vissza, azonban hosszú időnek kell eltelni, hogy olyan országokban, ahol a populizmus szelleme kísért, megérthessük ezeket a mozgalmakat.

 

Jól emlékszem, hogy a kilencvenes években egy professzor a Habsburg Birodalom szétesését azzal magyarázta, hogy „a nemzeti gondolat betette a lábát”. Logikus gondolatnak tűnt, a nemzeti gondolat a népek tudatos cselekvésével a nemzetállamok létrehozásához vezetett; és ez azért történhetett meg, mert ugyebár a nép volt az, aki a történelmet csinálta. Akkor többen is felvetettünk olyan műveket (Claudio Magrist, Carl Schorskét és Jacques le Riedert például), amelyek éppen beszivárogtak Romániába.

 

Múlt az idő, és páran a CEU-ra kerültünk, és ott tanulhattunk, megismertünk új professzorokat, olyan könyvtárhoz jutottunk, amiről korábban álmodni sem mertünk. Egész Kelet- és Közép-Európából voltak kollégáink, szocializálódhattunk velük, és közös projekteken dolgozhattunk. Mindezt pedig Budapest elbűvölő környezetében. Valahogy

 

ironikus, ha most visszaemlékszem arra a Magyarországra, amely sokkal liberálisabb volt a Romániában még a kilencvenes években is kísértő, nyolcvanas évekből itt maradt nacionálkommunizmushoz képest.

 

Ezek voltak azon évek, amikor virágzott a nacionalizmuskutatás; amikor a közép-európai országok sokkal felkészültebbnek tűntek nálunk a NATO- és EU-csatlakozásra. Szerbiában még háború dúlt. Romániában meg bányászjárások voltak, a Nagy-Románia Párt elnökjelöltje bejutott az államelnökválasztások második fordulójába, és 1999-ben kitört az úgynevezett tankönyvbotrány is (a nacionalista kánont még mindig őrző Román Akadémia kiakadt azon kolozsvári egyetemi tanárokra, akik olyan gimnáziumi tankönyvet szerkesztettek, amely szerintük nem hangsúlyozta eléggé a dicső román múltat – a szerk.), amely zsigeri reakció volt azokra a reformokra, amelyeket az Európai Uniós csatlakozás előírt.

 

Ez csak néhány elem arra, hogy emlékeztessem magam arra, amikor

 

úgy tűnt: Budapesten távol vagyok az elszabadult világtól; a tolerancia és a liberalizmus világában, egy nyílt társadalomban élek.

 

Távol az országomtól, idegenben a barátaimmal az otthoni eseményeket aggodalommal figyeltük. A közéletben olyan populizmust láttunk, amelyen majdnem minden közéleti szereplő osztozott – tanulmányaim is ezen populizmus tanulmányozásához járultak hozzá. Nem hiába válaszottam Octavian Gogát (költő, politikus, 1937-38-ban román miniszterelnök – a szerk.) doktori disszertációm témájául: Goga részt vett a századfordulós Budapest politikai küzdelmeiben, így jó eszköznek bizonyult, hogy megértsem az akkori populizmus belső dinamikáját. És aztán végigkísérve Goga utókori megítélését, eljuthattam azokhoz a jelenkori elemzőkhöz, akik hamisan ugyanazt a nemzeti küzdelmi diskurzust használják, mint Goga tette anno.

 

Ez az egész mese hozzájárult ahhoz, hogy megértsem az irodalom és a politika közötti kapcsolatot, a radikális politikai és az irodalmi mesék kapcsolatát. Vagy azt, miért elengedhetetlen a figuratív nyelv a kirekesztés és a gyűlöletdiskurzus kifejezéséhez, legyen az antiszemita, xenofób vagy rendszerellenes. Az akkori román politikai és intézményi életet akkor még ilyen szerzők töltötték meg, és olyan antieurópai szólamokat használtak, amelyeket – mint mondották ők – a román kultúra hagyományának tartottak.

 

Ezek a véleményvezérek (és sokan mások is) át voltak (és vannak még mindig) hatva egyfajta kulturális hagyománnyal. Ez a kultúra pedig a kommunizmus évei alatt létrejött irodalmi kánonon alapszik, azon a kánonon, amikor a román irodalmat nacionalista-haladó módon újraértelmezték. Ez azzal járt, hogy ezt a kultúrát múzeumi kultúrává tették, és kasztrálták napi politikai dimenziójától annak érdekében, hogy a legkönnyebben integrálható legyen a kommunizmus etnonacionalista kánonjába. Tartalmazott és tartalmaz ez egy jó adag populizmust is, főleg azért, mert a szocialista populizmus volt az az eszköz, amellyel ezt azt irodalmat visszaszerezték. Ezért van az, hogy a mai szerzők esetében a populizmus egyenlő a demagógiával.

 

Annak ellenére hogy ma már klasszikus és nem klasszikus munkákat is szült a 19. század végi társadalmi és kulturális nyilvánosság, mégis már akkortól ignorálták a populizmus historiográfiáját. Gyakorlatilag a korabeli sajtó egy teljes szöveggyűjteményt jelent, amelyet szintén ignorálnak. Egyrészt a történészek nem foglalkoznak vele, mondván: az irodalom. Másrészt az irodalomkritikusok megkerülik, mondván: az politika, így nem az ő szakterületük. Elég ha csak Barbu Delavrancea-ra gondolunk (19. századi román népi költő – a szerk.), aki rendkívül aktív volt nemcsak Románia parlamentjében, hanem számos újság lapjain is, anélkül, hogy ez a tevékenysége ma ismert lenne. Csak ekkor tudatosul bennünk

 

a kommunista cenzúra által hagyott üres tér, amely meghatározta a román kulturális kánont.

 

Ezt az örökséget pedig még mindig nehéz hasznosítani, mert az örökség kezelése még mindig a sztálinista periódusból hátramaradt szigorú szabályokat követő, a kutatást bénító intézetek kezében vannak. Ez a harmadik cenzúra is gátolja a múlt jobb megismerését.

 

Hat éve a bécsi akadémián egy első világháborús tematikájú konferencián Helmut Rumpler (osztrák történész, főleg a Habsburg Monarchia nemzetiségi politikájának kutatója – a szerk.) azt mondta, hogy

 

ha a történészek meg akarják ismerni az első világháború kitörésének az okait, akkor nem a levéltárban kell keressék azokat.

 

Valóban: nem a levéltárban kapunk választ arra, hogy sokmillió ember Londonban vagy Bukarestben a világháború kitörésének pillanatában miért tobzódott a hirtelen öröm érzésében. Nem a levéltárban kapunk választ arra a kollektív szellemre sem, amelyről később kiderült, hogy a modern világ öngyilkosságának egyik módja volt. Nem a levéltárban találjuk meg az antimodern Weltanschauungot (B. Behrendt) sem.

 

Nem meglepő módon az első világháborút a népek háborújának tartják. Nem abban az értelemben, hogy a tömegek formálják a történelmet, hanem abban az értelemben, hogy a nép fogalma egyre inkább hangsúlyosabbá vált a nemzeti identitások kifejeződésében.

 

Ezt az európai gondolkodást pillanatnyilag elvakította a porosz siker, amely létrehozta a Német Birodalmat, legyőzte Franciaországot, és büszkén hirdette: Ein Reich, ein Volk, ein Gott. De ez sokkal több volt ennél, mert hozzájárult a populista ellenzéki formációk létrejöttéhez is. Leginkább Ausztriában, ahol Schönerer pángermán vagy Lueger keresztényszociális mozgalma is egyre inkább eltömegesedett. Kialakult az a gondolkodás amely a nép messianisztikus sorsát, illetve a nemzet fejlődését a birodalmi közigazgatással kívánta leginkább szolgálni.

 

Ez a gondolkodás végül nem hozott mást, minthogy hozzájárult annak a világnak a szétomlásához, amelyet avant la lettre Európai Uniónak tartottak. A nép túléléséért folytatott jelszó alatt a liberalizmus, a tolerancia, a polgáriasodás, a kozmopolitizimus, a modernség és maga a ráció is gyűlöltté vált, és hozzájárult ahhoz, hogy a szimbolikus nép végül egyre izoláltabb, egyre primitívebb, egyre egyedibb és egyre magányosabb lett. Végül csak a saját maga által kreált valóságban mozgott.

 

Az 1867-es kiegyezés az ausztriai pángermanisták szemében állandó szálkának számított. Nem csak azért, mert a liberálisok találmánya lett volna, hanem mert állandóan emlékeztetett Ausztria Poroszországtól elszenvedett vereségére. Lépésről lépésre

 

a magyar állam két tűz közé került. Egyrészt a nagynémet nacionalisták, másrészt a többi nemzetiség részéről.

 

A románok (és leginkább a Bécsben tanuló fiatalság, kulturális szervezetükkel, a România Junăval) nagyon aktívak voltak ebben a tekintetben. Már 1871-ben Putnán tartottak egy rendezvényt, amelyen nemcsak az ortodox kolostor 400 éves alapítását ünnepelték, hanem egyben pánromán kongresszust is tartottak, ahol kifejezték a célt: Mihai Eminescu (román nemzeti költő, lényegében az ő Petőfijük – a szerk.) nyomán „az organikus fejlődés magját” kell elvetni.

 

És valóban, a magvak kikeltek. A kongresszus egyik határozata 1884-ben öltött testet, amikor létrejött a Tribuna, az első újság, amely az összes román egyesüléséért fejtette ki tevékenységét. Ugyancsak a România Jună-körből származott Aurel C. Popovici is, a korabeli román nacionalizmus egyik legradikálisabb gondolkodója, a Replici híres szerzője, a Nagy Ausztriai Egyesült Államok-terv kidolgozója, majd később a Sămănătorul folyóirat szerkesztője. Azaz ahogyan Carl Schorske fogalmazott: a nyilvános közbeszédben egy teljesen

 

újfajta hang jelent meg. A hangsúlyt a hagyományra, a kultúrára, a parasztra, egy szóval: a népre helyezték, és a nép tulajdonságainak a megőrzését propagálták.

 

Ezzel párhuzamosan eme gondolkodás harcolt az idegen, a betelpült, a tanult, a liberális, a polgári elitek ellen. Az egész „irodalmi küzdelem” (Nicolae Iorga) néven indult, később viszont a politikai térfélen folytatódott. Végső soron mind Berlinben, Bécsben, Párizsban vagy Firenzében ugyanaz a populista mozgalom forgatta fel a közhangulatot.

 

A 19. század végi magyar elitek nemcsak a német és a többi nemzetiség nacionalizmusa közé szorultak, hanem őket is áthatotta ez az anitliberális populista éthosz. Tisza István, miután 1905-ben elveszítette a választásokat, feloszlatta a Szabadelvű Pártot. A választásokon győztes koalíció a névleg az 1848-as forradalomra utaló nacionalista pártok koalíciója volt, ennek azonban vajmi kevés köze volt a névadóhoz.

 

Ekkorra a liberálisok már a nép ellenségének számítottak.

 

A liberálisok voltak azok, akik a Monarchián belüli elsőbbségi versenybe belerángatták Budapestet, és a kormányzásuk alatt a főváros még New Yorkkal (vagy bármely más dinamikusan fejlődő nagyvárossal) felvehette a versenyt.

 

A nép csodálata azonban erősebbnek bizonyult. Bizonyosan mágia volt az egész, egy olyan olyan vágyvezérelt világ képe, ahol a nép önmagában, külső hatások nélkül fejlődhet. A tudalatti olyan tartománya ez, ahol a nép nem ismert sem időt, sem határt, sem gátat. Egy délibáb (W. Johnston) volt, amelyben egy birodalom egyben nemzetállam is lehetett.

 

A milleniumi ünnepségek már ennek a délibábnak voltak a reprezentációi, bizonyítékai. Annak, hogy Európában a populizmus bárhol képes áldozatokat szedni. Azonban nemcsak a nemzetiségi populizmus, hanem a társadalmi populizmus is ásta a birodalom alapjait.

 

A mozgalmak és ideológiák nehezen szétválasztható halmaza létezett, amely a teljes politikai életet lefedte. Az okkultizmustól és spiritizmustól kezdve az ezotérián át a teozófiáig, az újpogányságig, a naturalizmusig, a pacifizmusig, a szimbolizmusig, a historizmusig, az antiszemitizmusig, a tradicionalizmusig, a rasszizmusig, a kulturális konzervativizmusig, a poporanizmusig (ez a román népi gondolat – a szerk.) és szocializmusig bezárólag. Mindenki kereste a modern ember társadalmi, kulturális, spirituális reformjának a módszerét,

 

mindenki megrögzötten kereste a világ átalakításának receptjét.

 

És mindezek a csoportok ujjongva üdvözölték annak a világháborúnak a kitörését, amely végül az emberiség egyik legnagyobb mészárszéke lett.

 

Ebben a lelkesedésben keresendő a Monarchia, sőt egész Európa bukása.

 

Végül is a várva várt változás eljött, csak nem mindegy, hogy milyen árral.

 

Nemrég fejeztem be Varga Attilával közösen Marius Turda: A faj szent háborúja. Eugenika és nemzetvédelem Magyarországon című kötetének románra fordítását, amely remekül dokumentálja a magyar eugenikát. Az eugenika a 20. század elején már intézményesült mozgalom volt, a városi proletárság valós nyomorúságából táplálkozott.

 

A szociális oldala azonban hamar átváltozott a nép degenerálódásától való félelemmé, és nem utolsósorban a mozgalmat undorral töltötte el a kulturális modernizmus dekadenciája is. A tudósok az orvosi, kulturális és társadalmi  problémákat előszeretettel alakították át biológiaivá, így a mozgalom fő céljává a nép faj szerinti tulajdonságainak a megőrzése, sőt a népnek a saját túléléséért folytatott küzdelme vált. A tudósok sikeresen rávették a kormányzatot, hogy az vegyen részt a faj bukását megelőzendő szent háborúban. Tehették ezt leginkább azért, mert a világháború hatalmas áldozatai cáfolhatatlan bizonyítékként szolgáltak a dekadenciára. Az eugenika hatása a magyar gondolkodásra tanulságos, amely azzal csúcsosodik, hogy a magyar békeküldöttség még eugenikus érveket is alkalmazott a Párizs környéki békekonferencián.

 

Amire leginkább emlékezni kell: az eugenika volt a leginkább látványos kísérlet arra, hogy a „nép nevében” érvvel rávegyek az állami szerveket az elmaradhatatlan orvosi, egészségügyi és társadalmi reformokra. Azonban ez nemcsak az első tudományág volt, amely ezzel kísérletezett. Előtte is több tudományterület – emlékezzünk most csak a népi pszichológiára – próbálkozott ezzel. A mozgalom az emberiségnek a ráció egyetemességére adott reakciójából nőtt ki, amely végül csak felhasználta a nép, a népi szellem fogalmait.

 

A 19. század gondolkodóit végig izgatta az az eszme, hogy nemzeti közösségek számára létezik egy cél, egy alap. Ezt valamikor régen a kollektív szellem ködében, vagy újabban a nemzet tulajdonságainak statisztikai összehasonlításával élve keresték. Végül is ez az eszme képezte azoknak a radikális társadalmi reformoknak és szélsőséges mozgalmaknak a táptalaját, amelyek végül lerombolták az utókor által la Belle Époquenak elnevezett korszakot.

 

Valahogyan a Habsburg Birodalom is azért omlott végül össze, mert a nemzetiségi kérdés betette oda a lábát.

 

Románból fordította Antal Róbert-István. A szöveg a 2016. szeptember 15-én a bukaresti Balassi Intézetben elmondott „Magyar és román nemzetéptő aspirációk az első világháború alatt” című előadás elemeire épült.

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Ahhoz, hogy ezt el tudják dönteni, először átláthatóvá kéne a tenni a Diákváros területére tervezett kínai egyetemmel kapcsolatos kormányzati döntéseket.

Hogy pontosan mit fog tartalmazni a törvényjavaslat, amit a Fidesz-KDNP bizonyára nem fog elfogadni, nem tudni.

Ezzel véget ér az orosz erődemonstráció, aminek a pontos célja nem ismert, és enyhülhet a hetek óta tartó feszültség a két ország között.

Szerdán vették az első szállítmányt a szintetikus antitestet tartalmazó gyógyszerből. A kórházak kérhetik, elmondjuk, mi ez.

Miután az AstraZeneca a szerződésben vállalt vakcinamennyiségnek csak a harmadát tudta leszállítani az EU felé, úgy tűnik, hogy az Európai Bizottság jogi úton kötelezné a gyógyszergyátó céget a szerződésben vállalt vakcinamennyiség leszállítására.

Újlipótváros vendéglátósai közül van, aki már az órákat számolja a terasznyitásig, és nem győzi kivárni, hogy megérkezzenek az első vendégek. Fotóriport!

Nem lesz helye Magyarországon „az orosz kémbanknak”, és leállítják Paks2-t – mondta a Momentum elnöke. Az itthoni szabad politizálásért is kiálltak Fekete-Győrék, majd szabadon összegraffitizték a Külügyminisztérium bejáratát.

A hét kérdése

A brit ellenzék vezetőjét személyesen egy bathi kocsma tulaja dobta ki, amiért pártolta a hosszan eltartó járványügyi lezárásokat. Magyarországon ki ne ihasson, ha lesz nyitás?

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

Letoha Tamás, a gyógyszerfejlesztéssel foglalkozó kutató koronavírussal kapcsolatos olvasói kérdésekre válaszol, és azt is elmondja, miért fél a biológiai háborútól.

A galériatulajdonos műgyűjtő elmondja, hogy a szobor a világ bármely részén múzeumi tárgy lehet a jövőben: a BLM-szobor jó értelemben provokál.

Eddigi bevételeik 10 százalékát keresik most meg, hiszen a szakmájukat konkrétan nem tudják gyakorolni. A Music Hungary Szövetség elnöke, Weyer Balázs a Helyzetben!

Hogyan lehet úgy szürreális műveket írni, ha a világ maga is egyre szürreálisabb? Veres Attila íróval erre kerestük a választ.

Renczes Ágoston, az Azonnali újságírója elmondja, miért lehet jobb vezető Matovič betonkatolikus menedzser utódja, és hogyan érintheti ez a felvidéki magyarságot.

A popzenészek és sztársportolók legújabb bevételi forrásáról Bornemissza Márkkal, az egyik legsikeresebb cipőbolthálózat, a Footshop magyar brand managerével beszélgettünk.

Az Európai Bizottság nemrég nyilvánosságra hozta az EU-s védettségi igazolásról szóló tervet. Lattmann Tamás nemzetközi jogásszal elemeztük, hogyan válhat valóra. Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás