Így tanulhatnánk meg a spanyoloktól, hogyan kell hatni a politikára

2020.08.16. 13:19

Tökéletes politikus nem létezik. Megfelelő légkör, ami egészségesebb politizálásra indít, viszont létezhet, de ehhez a polgárok is kellenek. Ezt tanulhatnánk meg Spanyolország elmúlt kilenc évéből.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Illés Gergő Üzletember politikusokat Magyarországra! című cikkét – amiben a politizáló üzletembert mint műfajt hiányolja a magyar közéletből – olvasva azon gondolkodtam, hogy valószínűleg mindenféle impulzus, ami a dagonyapolitika megújulása felé mutat, jót tenne.

Pár nappal később  hármasban, a csapossal és rajtam kívül egy vendéggel két táborra szakadva néztük egy félhomályos barcelonai kocsmában az Atletico Madrid-Betis meccs közvetítését, amit COVID-kompatibilis formátumban, üres lelátók előtt játszottak. A meccset a televízióban egyes csatornákon digitálisan korrigált lelátókkal, más csatornákon a rideg valóságnak megfelelően közvetítettek.

A kiterjesztett valóság jól működik a teli stadionokhoz szokott mediterrán kocsmafaunában. A torok pillanatokra elszorul, amikor a közeli beállításokba belógnak az üres székek, de mégis, az ember zsigerileg valahol elfogadja, hogy igenis teltház van. Aki volt már meccsen, tudja, hogy a stadion moraja teszi ki az élmény nagy részét, főleg ha tele van. Az élő focimeccs közösségi élmény, ahol a játék ugyan fontos, de a nézők is, akik jelenlétükkel befolyással vannak a játék menetére és eredményére. 

Ahogy a csapos váltogatott a teltházas és üres stadionokat mutató csatornák között azon tipródva, hogy a hamis ábrázolást nézze, amit ugyan elfogad, de nem létezik, vagy az igazit, ami valós, de nem szereti (meccs szurkolók nélkül), jelent meg előttem ennek a cikknek a témája.

A politika és a foci Magyarországon a miniszterelnök személyén keresztül különös reneszánszát éli, ahogy a Kádár-rendszer is.

Épülnek a stadionok, de áll az idő a meccseken, a politikában, a lelátókon pedig csak lézengenek a szurkolók, vagy a vállalhatatlan focihuligánok. Talán lehet ennek a valóságnak valamilyen szimbolikus értelmezést is adni, kihasználva ezt a szinguláris közelséget. Mi történne, ha megtelnének a politikai lelátók Magyarországon?

Oké legyenek üzletember politikusok is, de talán a változás kulcsa nem egy újfajta politikus vagy új politikusgeneráció kezében van, hanem a választókéban.

Sokan kísérik figyelemmel a spanyol focit, de érdemes egy pillantást vetni az elmúlt tíz év spanyol közéletére is, hogy ihletet, inspirációt merítsünk, vagy legalább azért, hogy ne essünk depresszióba, az NB 1-et vagy a parlamenti közvetítést nézve.

A spanyoloknál a fordulat tíz éve kezdődött

A 2010-es évek elején a felháborodás már lappangott Spanyolországban a 2008-as válság utáni megszorítások következményeként is, és kifejeződött olyan szervezetek létrejöttén keresztül, mint a Fiatalság jövő nélkül, ami az állami oktatás kiárusítása és leépülése ellen fogta össze a fiatalokat. A Banki hitelek károsultjainak platformja (PAH) a lakáshoz való jogért és a kilakoltatások ellen küzdött, és küzd ma is. A Ne szavazz rájuk a két nagy, korrupcióban érintett párttal kapcsolatos elutasítást tette láthatóvá.

A konzervatív és szocialista párt, akik felváltva, nagyjából nyolcéves ciklusokban 1978 óta uralták a politikai palettát, egy sor, gazdasági megszorításokról szóló és egyéb vitatható, a szólásszabadságot korlátozó törvényt hoztak, amik kiverték a biztosítékot.

2011. május 15-én az emberek kivonultak az utcára. Ez a nap beírta magát a spanyol történelembe, ekkor indultak a 15-M néven elhíresült tüntetések. Miután a Democracia Real Ya (Legyen már végre valós demokrácia!) nevű Facebook-csoport az akkor a kairói Tahrir téren zajló események által inspirált spontán tüntetést hirdetett, és elfoglalták Madrid emblematikus terét, a Plaza del Sol-t. A tüntetést a rendőrség feloszlatta, amivel azt érték el, hogy pár órával később egész Spanyolországban megteltek a terek emberekkel, akik

ilyen mondatokat skandáltak: „már nem képviselnek minket”, vagy „demokráciának hívják, és nem az”.

Pár hónap intenzív táborozás után a tüntetéssorozatok és különféle megmozdulások 2015-ig tartottak.

Egy pár nappal az első tüntetések után Salamancában végzett felmérés szerint a tüntetők  jobbára 19 és 30 év közötti, egyetemi tanulmányokat végzett, munkanélküli baloldali fiatalok voltak. A tüntetéseket pár nap elteltével több mint 500 civil szervezet és egyesület támogatta, viszont semelyik (!) politikai párt nem akart megszólalni a megmozdulásokkal kapcsolatban, azért sem, mert a szervezők kezdetben tudatosan és kifejezetten kizárták a politikai pártokat, szakszervezeteket. Ez a későbbiekben nagyon jó húzásnak, valamiféle kollektív intelligencia megnyilvánulásának bizonyult annak elkerülésére, hogy a felhívásokat valamelyik politikai párt kisajátítsa, vagy éppen megbélyegezze, ahogy az USA ban a két nagy párt bekebelezte az Occupy Wall Street követeléseit.

ÍGY NÉZETT KI AZ A MÁJUS 15-I TÜNTETÉS 2011-BEN. FOTÓ: OLMO CALVO / WIKIMEDIA COMMONS

Ami az Arab tavasz volt a spanyol 15-M számára, az a 15-M volt az Occupy Wall Street vagy Occupy Gezi vagy Yosoy 132, stb számára. A 2011-ben elindult tiltakozássorozatok egymást inspirálták de történetük sokféleképpen végződött.  

A spanyolok közül sokan egyetértenek abban, hogy a kilenc évvel ezelőtt spontán elindult, több hónapon át tartó demonstrációsorozat és köztéri táborozás keveset ért el az akkor felsorolt konkrét követelésekből. Ez igaz is, de azt viszont már kevesen tagadják, hogy a spanyol politika 2012 óta teljesen átalakult, és hogy ennek a változásnak nagyon sok köze van a 2011-es, fent leírt tavaszi eseményekhez, amik integráltak egy új diskurzust, és rámutattak problémákra, amik az elmúlt 8 évben meghatározták a politikai élet medrét.

Lehet többféleképpen gondolkodni

A tüntetések után nem dőlt meg a kormány, nem tartottak előrehozott választásokat, viszont a többhónapos mozgolódás után beindult valami a nagypolitikán kívül, ami évekkel később ért be.  A korrupciós botrányoktól keresztül kasul hasogatott konzervatív kormánypárt még megnyerte a 2015-ös és 2016-os választásokat, amiken már az új alternatív erők is részt vettek, de 2018-ban a Gürtel néven hét évig futó hatalmas korrupciós botrány ítélethirdetése után megbukott. 

Ezután egy éven belül két parlamenti választás következett, és ezeknek az eredményeképpen megszakadt a 40 évnyi kétpárti váltógazdálkodás. Idén januárban egyszavazatos különbséggel tudott megalakulni az első baloldali koalíciós kormány a Szocialista párt (PSOE-PSC), az újbalos Podemos és az Egyesült baloldal (Unidos Podemos) részvételével, a kormánypártokon kívül öt kis párt szavazatainak támogatásával vagy tartózkodásával.

A kormány egyelőre nagyon is stabilan tartja magát. Talán éppen azért, mert nehéz szülés után képes egy tágabb diskurzust átölelni, és tolerálja, kezeli a nézetkülönbségeket sokszor kényes témákban, amik akár egy évvel ezelőtt is virulens reakciókat keltettek.

Nehéz elhinni, de csak nemrég hangzott el Madridban Pablo Iglesiasnak, a Podemos elnökének a szájából aki most a kormányban alelnöki tisztséget tölt be:

„Természetessé kell tenni, hogy a demokráciában lehet többféleképpen gondolkodni.”

A 15-M 2012 ben sok polgári, civil mozgalom csírája volt szerte Spanyolországban. Ezek azóta megsokszorozódtak és részben pártokká alakultak, mint például a mára kormányon lévő Podemos. Más szervezetek pártformátumú választói platformokká lettek, és helyi vagy autonómiai szinten működnek hatékonyan.

Kifejlődött, vagy legalábbis előtérbe került a „la cultura asamblearia” a közösségi ügyek apolitikus, de átpolitizált megvitatási formája – nagy csoportokban, rendszeres gyűléseken, ahol a közéletben nem aktív, vagy kicsit aktív választók hallatják hangjukat. Ezzel egy új és fontos réteg épült be a közéletbe, és sok, egyébként politikamentes aktivitás jó értelemben átpolitizálódott, vagy egyáltalán megjelent a palettán. Ez a gyülekezési forma széleskörben elterjedt egész Spanyolországban, és azóta is a döntéshozatal fontos része. A kormánypárttá nőtt Podemos a mai napig „asamblea” formátumban működik.

Az „asambleák” jelenléte artikulálja a lokális, és ma már az országos politikát is. Így jöttek létre átpolitizált, aktív, katalán anarchista függetlenségpárti zöldségrendelő (!) egyletek Barcelonában, akik politikai események szervezésével is foglalkoznak, vagy a szomszédság jogaiért küzdő, szintén anarchista-szindikalista kerületi szervezetek, akik leginkább lakhatási és emigrációs kérdéseken dolgoznak civilként.

Ezeken a gyűléseken keresztül a politika beépült az emberek mindennapjaiba.

A gyűlések metódusa feltételezi, hogy minden résztvevő rendelkezik minimális közösségi kultúrával, megegyezési szándékkal, toleranciával a véleménykülönbségek és más nézőpontok iránt, illetve hajlandó a párbeszédre és az egyezkedésre.

Ez Magyarországon elég nagy deficit, amit jól lehet követni nap mint nap minden szinten. Idővel talán majd biztos megváltozik. A „mindenki mondja a magáét” helyett talán a szólásszabadságra úgy is lehetne tekinteni, mint annak a “kockázatnak” a vállalására, hogy valaki másnak a véleménye meggyőzze az embert, vagy mondjuk, hogy alulmaradjon egy vitában.

„Pár évvel ezelőtt elképzelhetetlen volt, ami most történik az országunkban. Én, mint aktivista nem csak nem tudtam elképzelni, hogy lehetséges, de nem is volt része a világképemnek, hogy az intézmények tudnának máshogy is működni és dolgozni” – mondta egy interjúban három éve Rita Maestre aktivista, aki jelenleg Madridban a fővárosi önkormányzat szóvivője.

A terekről a parlamentbe

Spanyolországban a hipotézis többé kevésbé világos. A 15-M behatolt a városokba, falvakba, és kerületekbe, beszivárgott a civil szervezetekbe és a szociális szervezetekbe, a lakóközösségekbe, és három évvel később egy párt, a Podemos létrejöttében csúcsosodott ki, ami örökölte a megmozdulások értékrendjét és kezdeményezéseit.

A 15-M kezdeteinek egyik fontos pontja volt, hogy még nem kristályosodott azonnal egy politikai pártban, sőt a horizontalitásra fektették a hangsúlyt, szóvivők nélkül, világos szerkezet nélkül. Ez a horizontalitás egyébként valamivel lazábban, de bekerült az aktuális politikai menetrendbe is. 

A tiltakozások végeztével a terek kiürültek, de a mozgalom lokálisan a településeken és a kerületekben tovább élt, és ez valamiféle szerkezet megteremtését igényelte. A párt, ami képes volt összeforrasztani ezeket a kezdeményezéseket és energiákat, egy vezető személyiség alatt lett a Podemos. A fordulópont a 2015-ös európai parlamenti választás volt, ahol a választói megmozdulásokból kikristályosodott Podemos formálisan is közéleti tényezővé vált.

PEDRO SÁNCHEZ SZOCIALISTA MINISZTERELNÖK (BALRA) ÉS PABLO IGLESIAS PODEMOS-ELNÖK, AKIK JANUÁRBAN ALAKÍTOTTAK KÖZÖSEN KORMÁNYT. FOTÓ: PABLO IGLESIAS / FACEBOOK

A mozgalomból sok közéleti személyiség nőtt ki, mint például Ada Colau, aki egy éven belül lett rendőrök által elhurcolt aktivistából Barcelona polgármestere. Politológusok, mint Fernandez Albertos úgy vélik, hogy „a tüntetéssorozatok nem annyira kezdetet jelentettek, inkább egy, az aktuális spanyol politikában bekövetkező mély változás megnyilvánulását. Ami az utca nyelvére lefordítva

a tiltakozás új formáit és eszközeit jelentette, és elérte, hogy a pártok ma jobban figyelnek olyan kérdésekre, mint a belső demokrácia, az átláthatóság, vagy a választókhoz való közelség.

Az, hogy a 15-M láthatóvá tette az emberek valós igényekkel kapcsolatos elégedetlenségét, és táptalajt teremtett ahhoz, hogy új formációk hangot adjanak ezeknek az igényeknek, azt eredményezte, hogy nem csak, hogy megváltozott a hivatalos politikai versengés (a választások), hanem azt is, hogy megváltoztak a politikai diskurzusok és programok. A pártvezetési stratégiák nagyon rövid idő leforgása alatt jelentős átrendeződésen estek át, amire nem igen volt példa a demokratikus spanyol történelemben.”

Ezeket követelték a megmozdulások 2012-ben:

+ a választási törvény módosítása: a képviselői helyek szavazatarányos elosztása;

alapvető alkotmányos jogok biztosítása: lakhatás, közegészségügy, szabad mozgás;

változások a felsőoktatásban, Plan Bolonia;

a szegényebb rétegek számára előnyös adóreform;

változások a politikai elit munkafeltételeiben, kiváltságaiban: életjáradékok eltörlése, személyes felelősség a politikai döntésekért;

a korrupció elutasítása és elítélése: törvénybe foglalni, hogy csak tiszta előéletű személyek szerepelhessenek a pártlistákon;

a bankok ellenőrzésének megszigorítása, különös tekintettel a közpénzen megfinanszírozott bankokra;

az egyház és az állam tényleges szétválasztása;

részvételi és közvetlen demokrácia, etikus sajtó- és televíziós tájékoztatás;

a munkafeltételek szabályozása és ellenőrzése az állami szervek által;

a nukleáris erőművek fokozatos bezárása;

a privatizált állami szektor rehabilitációja;

a végrehajtó és törvényhozó hatalom, valamint az igazságszolgáltatás tényleges elkülönítése (ez elvileg alapvető elem egy demokráciában, mégis része volt a követeléseknek);

a katonai költségvetés csökkentése és a fegyvergyárak bezárása;

a történelmi emlékezet rehabilitációja (Spanyolországban ez elsősorban a polgárháború lezáratlan sebeire, a republikánus áldozatok exhumálására, eltemetésére és egyáltalán a témával kapcsolatos tabuk feloldására vonatkozik);   

átláthatóság a pártfinanszírozásokban, a politikai korrupció kordában tartásának az eszközeként.

Ezeknek a pontoknak a nagy részét át is lehetne emelni Magyarországra, és kiegészíteni pár dologgal,

ha már tudjuk, hogy legjobb esetben sem teljesülnek betű szerint. Például követelhetnénk, hogy törvény tiltsa a politikusok sajtó elől való elsétálását, esetleg láthatóvá lehetne tenni a politikai elvárások szerinti cselekvés láthatatlan rendszerét. Talán nálunk ez a kommunizmus egyik legfájdalmasabb öröksége: a személyes meggyőződés és értékrend kiiktatása egy olyan valaki részéről, akinek valamiféle hatalom van a kezében (legyen az kicsi vagy nagy), és ezt a hatalmat képes teljesen feladni, lojalitásból, ideológiai megfeleléstől, vagy félelemtől hajtva, esetleg haszonlesésből, csendben.

És akkor Pandora szelencéje szivárogni kezdett

Ami láthatóvá lett Spanyolországban a 2012 es megmozdulások eredményeként, és bekerült a közbeszédbe, az a korrupció kérdése.

Első alkalommal a történelemben vádlottak padjára kerültek a kormányzó párthoz, a konzervatív oldalhoz (PP) köthető vállalkozók, politikusok, akik bűnszövetkezeti formában pumpáltak pénzt a pártfinanszírozásba,

vagy éppen vissza a nagyvállalatokba, a találóan „forgóajtónak” becézett rendszerben, újrahasznosítva a leköszönő politikusokat a nagyvállalatok igazgatótanácsaiban. Igen nagy horderejű, közpénzek hűtlen kezelésével, megvesztegetéssel kapcsolatos témák is terítékre kerültek.

A civilek nem csak rámutattak a problémákra, hanem nyomon követték is őket. Egy, a 15-M-hez kötődő polgári platform kezdeményezésére Crowfundinggal finanszírozva nyújtottak be keresetet a Bankia vezérigazgatója, Rodrigo Rato ellen. Rato – aki korábban volt pénzügyminiszter és IMF-titkár is –, sok máshoz hasonlóan (itt lehet megnézni a hosszú listát) sokéves bírósági folyamat után a mai napig rács mögött van a közpénzből kimentett bankoknál elkövetett visszaélések miatt.

És a kör még nem zárult be.

Szintén részben a 15-M örökségeként értelmezik, hogy 2014-ben lemondott Juan Carlos király,

illetve hogy a múlt héten szappanoperába vagy éppen krimibe illő módon váltott halmazállapotot, és lebeg toxikus gázfelhő formájában ki tudja, melyik földrész felé, évtizedes korrupciós és családi pénzmosási botrányok tornádóitól hajtva.

  

Az 100 millió dolláros adózatlan ajándék a szaudi királytól, fiktív alapítvány mögé rejtve, svájci számlákon, kis részletekben, bőröndökben Madridba repítve, amire talán még pár évvel ezelőtt is királyi csínyként tekintett volna a spanyolok jó része, most már egyre több polgárnak tűnik elfogadhatatlannak. 

Madridban a választók elkezdtek az utcára szivárogni a volt király bebörtönzését és köztársaságot követelve, a  politikai elit nagyobbik fele pedig sort zár a monarchia körül. Még a baloldali kormány is az alkotmányos stabilitás előtérbe helyezéséről beszél, miközben az ellenzékből a konzervatívok (PP), a Ciudadanos és a szélsőjobbos VOX azzal vádolják a kormányt, hogy támadja a monarchia intézményét, illetve kiemelik, hogy az öreg király a spanyol országimázs (Marca España) legértékesebb része.

A választóknak kell normális politikai légkört teremteniük

Bár a 2011-ben kezdődött tüntetések konkrét követelései sok szempontból papíron maradtak, ezekben az években sok választó számára világossá vált, hogy a kapott hatalom részrehajló, hallgatólagos elvárások szerinti, vagy korrupt használatának az ellenszere csakis a közösségek részvétele és a társadalmi kontroll lehet.

Az elmozdíthatatlannak tűnő politikai felállás nem összedőlt, hanem gyökeresen átalakult. Nyolc évvel később ki lehet jelenteni, hogy Spanyolországban véget ért a Franco halála óta tartó kétpártrendszer. Tavaly októberben Francót magát is végre exhumálták, és eltemették, mint egy halandó diktátort.

Az elmúlt évek spanyol közéleti változásai jó példát szolgáltatnak arra, hogyan tud egy szándékai szerint pártoktól független választói mozgalom mély hatást gyakorolni egy ország politikai életére anélkül, hogy abból utcai harcok vagy egyéb erőszakos cselekmények lennének. (Ha itt valakinek a katalán események villannak be, emlékezzen, hogy Katalónia egy autonómia a 19-ből, és pont ezek a változások segítik, hogy az elmúlt évek folyamatos konfrontációja párbeszéddé szelídüljön, legalábbis egyelőre.) A gyakorló politikusok mozgásterét a választók jelölik ki azzal, hogy jelen vannak a közéletben, és nemcsak a szavazatukon keresztül.

A spanyol politikusok egy része ma is remekül megállná a helyét a magyar közéleti dzsungelben, nem csak azért mert jó szónokok, vagy szélsőségesen ideologizáltak, hanem mert elég vastag a bőr a képükön. A politikusok legalább egy része mindig elmenne a falig, hatalomvágytól vagy éppen kapzsiságtól hajtva, legyen az üzletember, bankár, hivatásos politikus, vagy kisvárosi képviselő. Ez az alvilági számítás azt az űrt tölti ki, amit a választók demokratikus deficitje szabadon hagy. Hogy mennyire tud autoriter, korrupt lenni egy kormány, jól mutatja hogy a választók mennyire állnak távol a saját országuk közéletétől.

Tökéletes politikus nem létezik. Megfelelő légkör, ami egészségesebb politizálásra indít, viszont létezhet. Ezt a légkört pedig a választók teremtik:

a részvételükkel a saját valóságukhoz adaptálva. Spanyolországban a civil mozgalmak adták meg az alaphangot annak a morajlásnak, ami pár év alatt erősen átszabta a parlamenti padsorokat. Ha pusztán a politikusokra várunk, hogy átalakítsák a politikai játékteret, az valószínűleg csak egy újabb réteg festékre lesz elég, színváltásra aligha.

Ne legyintsünk annyival, hogy „Spanyolország más”!

Nálunk, mint általában a volt keleti blokkban komoly a legyintéskultúra, és egyelőre nehéz elképzelni kulturált civil politikai gyűléseket. Mégis fontos beszélni erről, mert segít feltenni egy sor kérdést:

+ Meddig áll még az idő a magyar politikában?

+ Lesz-e nálunk is valamiféle, kissé talán követhetetlen, de valós szemléletváltás, megértőbb közeg, amivel az emberek képesek lesznek új életet lehelni a politikába?

+ A nemzeti büszkeség és a törzsi langymeleg meddig kárpótol az elvesző lehetőségekért, hogy mindenki számára épüljön az ország, aki benne él?

+ Hogyan fogunk emlékezni a mostani politikusokra, akik – mint sok elmúlt politikusgeneráció – az ország balszerencséjében vájkálva akadályozzák a történelem jobbra fordulását?

+ Az egyéni kockázatvállalás hiánya táplálja azt a képzetet, hogy az ellenzék nem képes kormányozni?

Az első világháború kezdetén, a teljeskörű katonai választ látva a parlamentben és az utcákon Karl Kraus, Az emberiség utolsó napjai szerzője azt mondta: „Akinek van mondanivalója, lépjen előre és maradjon némán.” Talán a hátralépés és a kiállás kombinációja, amit az Indexnél lezajlott felmondások kapcsán láthattunk, éppen ebbe az irányba hatnak. Ezek a megnyilvánulások láthatóvá teszik a csendet, ami valószínűleg sokakat mérlegelésre késztet.

A spanyol ciudadano megfelelője a polgár szó lenne, ami sokkal több rétegű jelentéssel bír, mint a választó, ahogy Magyarországon a közéletben nevezik az embereket. A polgár egy közösség tagja annak minden politikai, gazdasági, vallási, kulturális, szervezési, együttélési következményével együtt, amibe beletartozik megvitatni a közös kérdéseket, szembenézni a konfliktusokkal, megállapodásokat kötni.

A „választó” csak annyira utal: valakire szavazni, valakit kiválasztani. A választó szerepe a kiválasztásra korlátozódik, ezért inkább az ítélet konnotációjával rendelkezik. Nincs jegye a stadionba, csak a tévé előtt anyázhat.

A magyar közéleti viszonyok emberi oldalról sokkal dramatikusabbnak tűnnek, mint a mediterrán politika sokszor indulatos, de józansággal meghintett, és valamennyi empátiával is rendelkező légköre. A politikusok Spanyolországban is sokszor tényeket tagadnak, de anélkül, hogy megtagadnák az ellenlábastól a létezés lehetőségét vagy legitim voltát.

Fontos leírni, hogy a felháborodás, ami elindította a spanyol politika átalakulását, nem valami szélsőséges helyzet, éhínség, vagy erőszak teremtette helyzet volt, hanem talán a megújulás szüksége, amit valahol mindenki ért, talán még azok is, akik legkevésbé akarnak bármin is változtatni.

Talán a mi magyar „focipolitikánk” – ahol csak győztesek és vesztesek vannak, és senki nem firtatja az edző taktikáját – valamiféle rossz örökség vagy büntetés az arra való alkalmatlanságért, hogy tisztességesen beszéljünk és megállapodjunk dolgokról. Úgy tűnik, a közéletben kevesen képesek kezelni, hogy hiába vannak pártok, a gyakorlatban minden politikus egy csapatban játszik. Ehhez többek között kellene egy kis humorérzék is.

Ördögi meccs ez. Aki egyszer bekerül a játékba, végkimerülésig játszik (vagy hordágyon viszik le a pályáról), a többiek pedig csendben figyelnek jobbára a tévén keresztül, digitálisan feltöltött politikai lelátókkal körülvéve, anélkül, hogy egyáltalán közel merészkednénk az arénához.

Azt hiszem, bárki lehet politikus, akinek van vénája és ambíciója a közösségi ügyek iránt, legyen az üzletember, asztalos, vagy mindkettő. A választók többsége felépített valamit a saját erejéből, legyen az egy kis család, cég, vagy egy ház, és nézőpont kérdése, hogy ezt sikersztorinak tartja-e az ember, vagy sem.

Valószínűleg sokkal hitelesebb és elfogadhatóbb lenne egy olyan „elit”, amely nem a választók felett, monotémákkal, kizárási alapon politizál, hanem jó értelemben csinál politikai eszközt az érzelmi intelligenciából.

Ez a másmilyen „elit” a választók között található, akiket a közéletben kialakult toxikus légkör távoltart a politikától, részvételtől, véleményezéstől. Gondolom, van köztük pár tökös üzletember is.

Olvasnál még Nagy Péter Sándortól? Ide kattints! Hozzászólnál? Vitatkoznál? Írj nekünk!

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek