Mit üzen Belarusz Magyarországnak?

Orbán, ha nehezen is, de leváltható. Nem véres utcai összecsapásokban, hanem a szavazófülkékben. Tisztelet a bátraknak posztok írogatása helyett inkább tanulni kellene a közös minimumot, szabadságukat és emberi méltóságukat testükkel védő tüntetőktől.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

E sorok írása közben országszerte belaruszok tízezrei követelik Aljakszandr Lukasenka távozását és új, szabad választások kiírását. Az elnökválasztás botrányosan elcsalt eredményét elutasító tüntetők annak ellenére készülnek újabb megmozdulásokra és általános sztrájkra, hogy vasárnap éjjel a rendfenntartó szervek több városban szó szerint vérbe fojtották a békés demonstrációkat. A rendőri erőszakról készült sokkoló képek, videók minden kételyt eloszlattak (ha még voltak): Lukasenka valóban Európa egyik utolsó diktátora, aki semmilyen eszköztől nem riad vissza hatalma megtartása érdekében.

De milyen üzenetet közvetít Budapestnek a belaruszok vérre menő küzdelme? Adhat-e reményt, fogódzót és házi feladatot a dezorientált magyar ellenzék számára a Minszk, Breszt, Homel és Hrodna utcáin zajló élő történelem?

Nem vesztette el demokrácia jellegét

Az elmúlt tíz évben publicisták, elemzők, értelmiségi megmondóemberek és ellenzéki politikusok sora értelmezte már terjengős cikkekben a 2010 után kialakult politikai rendszer természetét, definíciót keresve a NER politikai berendezkedésére. A hibrid rezsim, autoriter rendszer és (túl)irányított demokrácia még a mértéktartóbb meghatározások közül valók – a vörös vonalak átlépésére érzékenyebb tollak viszont már évek óta diktatúraként írják le a NER-t.

Lássuk meg a különbséget az ellenzéki pártokat ÁSZ-vizsgálatokkal vegzáló, eltorzított választási küzdelemre kényszerítő és vezetőit a propagandagépezet fegyvereivel támadó NER és a rivális politikusokat börtönbe záró, családtagjaik elrablásával zsaroló, szavazatokat nagyüzemben hamisító, az internetet lekapcsoló és a saját népét páncélozott autókkal acélgyűrűbe záró, majd szemrebbenés nélkül elgázoló Lukasenka rezsimje között.

Orbán, ha nehezen is, de leváltható. Nem véres utcai összecsapásokban, hanem a szavazófülkékben. És mindez nem Pálffy Ilonán, hanem az ellenzéki pártokon múlik: ha képesek a jelenlegi támogatói bázisuk határainak kiterjesztésével széles társadalmi koalíciót építeni politikai ügyük mellé, akkor Orbán Viktor nyugdíjazható.

Ha minimális célkitűzéseikben egységesek lesznek, győzhetnek.

Szimbolikus egység

A széleskörű ellenállás kibontakozásához két feltételnek kellett egyszerre teljesülnie: a gazdaság gyengélkedése és a koronavírus-járvány félrekezelése miatt Lukasenka társadalmi-politikai pozíciói megrendültek és az ellenzék egységesen besorolt Szvjatlana Tihanovszkaja jelöltsége mögé, így képessé vált a társadalom politikai mobilizálására.

Tihanovszkaja kampánya egyetlen üzenetre fókuszált: tisztességes és szabad választásokat Belarusznak. Kényszer szülte jelöltségét a legkisebb közös többszörösre alapozta, távol tartva magát a programadástól, szakpolitikai állásfoglalásoktól – apolitikus civilsége pedig nemcsak hitelessé, alkalmassá is tette a sokszínű, tagolt ellenzék egyesítésére.

Ha ezt a csillagállást a magyar politikai mezőre vetítjük, azt fogjuk látni, hogy a belarusz rezsim megingásához hozzájáruló feltételek közül itthon egyik sem igazán adott:

+ a Fidesz politikai pozíciói nem inogtak meg alapjaiban az elmúlt 10 évben, 2 millió körüli szavazóbázisa stabil és Orbán Viktor sem kopott el végzetesen a kormányzásban;

+ az ellenzéki nyilvánosságot pedig a technikai egység („összefogás”) megteremtésének diskurzusa mellett a pártok közötti dominanciaharcok uralják (lásd legutóbb a gödi szappanoperát), szimbolikus egységnek, közös narratívának nyoma sincs.

Ehelyett az ellenzék ’14 óta a kör négyszögesítésével próbálkozik: feloldhatatlan szakpolitikai, ideológiai ellentéteket igyekszik feloldani, összeilleszthetetlen identitások összeillesztésével próbálkozik és személyi-technikai kérdésekről beszél – miközben nincs egy mondatban elmondható, pozitív története az országról, amelynek a vezetésére felhatalmazást kér a választóktól és csak a szlogenek szintjén képes közös hangon szólni a NER utáni Magyarország első napjáról (vö. „tisztességes és szabad választásokat Belarusznak”).

Az ellenzék nemcsak azért van tehát defenzívában, mert a NER felé erősen lejtő pályán focizik évek óta, hanem azért is, mert képtelen táborokon, településeken és generációkon átívelő, szimbolikus minimumok építésére. Ezek a minimumok nem elmossák („összefogás”), hanem tiszteletben tartják a politikai különbségeket; nem homogenizálni akarják a sokszínű választói tömeget, hanem mobilizálni azáltal, hogy megfelelő sorrendbe rendezi a politikai prioritásokat.

Választási győzelem, a demokratikus minimum helyreállítása és egy éven belül új, szabad és tisztességes választások megtartása, ahol valódi politikai alternatívák ütköznek meg egymással. Egy lehetséges cél, amelyben egyetlen Momentum-, Jobbik-, DK-, MSZP-, Párbeszéd-, Kétfarkú- vagy pártnélküli ellenzéki szavazó sem találna kivetnivalót.

Nem összefogni, győzni kell megtanulni

A minszki távirat második üzenete tehát így szól: az ellenzéki közös minimum meghatározása az alap, amelyre győzelmi stratégia építhető. Ez a közös minimum azonban nem lehet szakpolitikai vagy ideológiai természetű – ha a magyar ellenzék ’22-ben győzni szeretne, akkor Tihanovszkaja és a belarusz ellenzék minimum modelljét kell követnie.

A kicsi szép. A centrum üres. Minszk mutatja az utat.

A szerző politológus, kommunikációs szakember. Vitáznál vele? Írj!