Miért Belarusz, és miért nem Fehéroroszország?

Milyen nyelven beszélnek ott egyáltalán? Miért van az országnak két zászlaja is? És miért nem fehérorosz az, aki belarusz? Kérdések és válaszok.

Óriási nemzetközi figyelem irányult a múlt vasárnap elnökválasztásokat tartó Belaruszra, hiszen úgy tűnik: még ha a választási eredményeket sikerült is elcsalni, már alig maradt támogatottsága Aljakszandr Lukasenka belarusz elnöknek. A tüntetésekről és a brutális rendőri erőszakról készült képek, videók bejárták a világsajtót, és szerencsére az általában külpolitikai hírekre nem sokat adó hazai sajtó nagy részében is cikkeztek a belarusz helyzetről.

Ez örvendetes, hiszen Belarusz nincs azért annyira messze, hogy érdektelen legyen, főleg úgy, hogy miután Oroszország 2014-ben elveszítette érdekszférájából Ukrajnát,

Ráadásul – mint arról Rácz András külpolitikai elemző is beszélt az Azonnalinak – az erősen területfókuszú orosz katonai politikában lényegében Belarusz szavatolja az országtól igen közel fekvő Moszkva és Szentpétervár védelmét.

Belarusz geopolitikai fontosságát így talán kár is ecsetelni, mégis, az országgal kapcsolatban rengeteg a kérdőjel – érthető módon, hiszen csak 1991-ben függetlenedett a Szovjetuniótól, és nem is gyakran kerül ennyire a médiafigyelem középpontjába. Most viszont, hogy odakerült, fontos eloszlatni ezeket a kérdőjeleket „Európa utolsó diktatúrájával” kapcsolatban.

Mindenhol azt olvasom, hogy tüntetnek Fehéroroszországban. Ti miért írtok következetesen Belaruszt az Azonnalin, ha van rá magyar szó is?

Azért, mert valójában a magyar „fehérorosz” és „Fehéroroszország” kifejezések egy alapvető tévedésen alapulnak: azon, hogy a fehéroroszok az oroszok egy csoportja lennének. A témáról a Nyelv és Tudomány itt közölt egy részéletes elemzést. Röviden a lényeg: a középkorban a keleti szláv területek és népessége elkezdett differenciálódni, és ezek a területek különböző, színes elnevezéseket kaptak.

Így jelölte a Fekete Rusz a Litván Nagyfejedelemség által már a 12-15. században meghódított területeket, a Fehér Rusz pedig azokat, amelyeket a litvánok később hódítottak csak meg. Érdekesség, hogy a Vörös Rusz elnevezéssel a mai lengyel-ukrán határon lévő területet jelölték, ez körülbelül megfelel a mai Galíciának.

Tovább bonyolódott a helyzet, mikor a cári Oroszország elkezdett nyugat felé terjeszkedni, hiszen ekkor a Vörös és Fekete Rusz elnevezések eltűntek, lett helyettük viszont Kis Rusz és Nagy Rusz – előbbi a mai Ukrajna területén a lengyelektől elhódított területeket jelölte, utóbbi pedig az eredeti Rusz északkeleti részét, vagyis Moszkvát és környékét. Így született meg az az elképzelés, hogy Oroszország ebből a három Ruszból áll, lakói pedig kisoroszok, nagyoroszok és fehéroroszok. A köznyelv ugyanakkor egyre kevésbé tett különbséget a három Rusz között, és a lakókat egységesen oroszoknak nevezte. Ez nem engedett meg nyelvi és kulturális különbségtételt a három nép között.

ahol ugyebár a Kis, Nagy és Fehér Rusz helyezkedett el. Tehát érthető, ha ez alapján a belaruszok nem úgy tekintenek magukra, mint az oroszok egy csoportjára, hanem mint külön nációra saját identitással, nyelvvel és kultúrával.

Belarusz 1991 óta a Belarusz Köztársaság elnevezést használja, és a belarusz diplomácia évtizedek óta próbálja elérni, hogy a fehérorosz elnevezés kiszoruljon, és helyét a Belarusz, illetve jelzőként a kisbetűvel írt belarusz vegye át. Ezt a diplomáciai igényt, valamint a belarusz nép különállóságát tartjuk mi tiszteletben az Azonnalin, mikor Fehéroroszország helyett Belaruszt írunk. Elvégre Ukrajnát sem említjük a Kis-Oroszország névvel, ahogyan lakóit sem nevezzük kisoroszoknak.

Akkor most helytelen, ha azt mondom, hogy Fehéroroszország?

Természetesen nem. A magyar földrajzinév-bizottság 1992 óta a Fehérorosz Köztársaság, illetve a Fehéroroszország elnevezések mellé állt be, és helyes az is, ha ezeket az elnevezéseket használjuk. Mindazonáltal azzal, hogy Belaruszt használsz, nemcsak a belarusz diplomácia érzékenységének teszel eleget, hanem történelmileg is egy pontosabb elnevezést használsz.

ami a Belarusz orosz nyelvű változata. A rendszerváltás előtt így a Belarusz leginkább traktorgyárként, mintsem államnévként élt az emberek emlékezetében.

Tehát akkor Belaruszban belaruszul beszélnek, és nem oroszul?

Ismét egy jó kérdés. Először is tisztázzuk: van önálló belarusz nyelv, amely a keleti szláv nyelvek körébe tartozik, és az orosz mellett Belarusz másik államnyelve. Belarusz 1991 után, a Szovjetunió széthullását követően függetlenedett, államnyelve a belarusz lett, és az élet minden területén erőszakos belaruszosítás kezdődött. Ez a politika azonban nem lett valami népszerű, és Aljakszandr Lukasenka 1994-es elnökjelölti kampányában is szóvá tette ezt: hatalomra kerülése után egy népszavazáson az ország megszavazta, hogy a belarusz mellett az orosz is élvezzen államnyelvi státuszt, de az inga átlendült a másik oldalra.

míg a belarusz nyelv használatát önmagában az ellenzékiséggel és a nacionalizmussal kezdték azonosítani. A 2009-es népszámlálás során a belaruszok 70 százaléka vallotta, hogy otthon oroszul beszél, és csak 23 százalék említette a belarusz nyelvet.

Akkor eltűnőben a belarusz nyelv?

Inkább átalakulóban, az ugyanis túl egyszerű lenne, ha ilyen egyszerűen ketté lehetne választani a belarusz és orosz nyelveket. Az Oldenburgi Egyetem egy kutatása például a képletbe a belarusz és orosz nyelvek mellé behúzta az úgynevezett traszjankát.

és ezt az érdekes mixet a kutatás szerint a belaruszok fele használja a szocializációban, sőt, 38 százalékuk anyanyelvükként is megnevezte azt. Csak egy példa: a „csinálni” ige oroszul „gyelaty”, belaruszul pedig „rabic”, vagyis a belarusz kiejtési szabályok szerint megszületik a „dzelac” igealak a traszjankában.

Folyamatosan látom, hogy a tüntetéseken feltűnik egy fehér-vörös-fehér zászló, míg a vörös-zöld hivatalos állami zászlót nem is látom. Miért?

Azért, mert de facto az országnak két zászlaja van. Vissza 1918-ba, amikor három héttel a Szovjet-Oroszország és a központi hatalmak között köttetett breszt-litovszki béke után, március 25-én kikiáltották a Belarusz Népköztársaságot. A kérészéletű független belarusz állam zászlaja lett a fehér-vörös-fehér, címere pedig a pahonya, vagyis a kettőskeresztes címert tartó fehér lovag, vörös alapon – a motívum a Litván Nagyfejedelemség szimbóluma volt.

A népköztársaságot hamar bekebelezték a szovjetek, de a zászló- és címermotívum a népi emlékezetben fennmaradt, így a Szovjetunió összeomlása után volt mihez visszanyúlni. Eközben a Belarusz Szovjet Szocialista Köztársaság zászlaja 1951-ben lett a mostanihoz nagyon hasonló, vörös-zöld lobogó, a bal szélén a rucsnyik néven ismert belarusz népi mintával, a vörös mezőben pedig sarlóval és kalapáccsal.

A fehér-vörös-fehér zászlót ellenzéki körökben használták a szovjet időkben, hogy aztán a függetlenség kikiáltása után Belarusz hivatalos zászlaja – a pahonya pedig az állam címere – legyen. Egészen így volt ez 1995-ig, mikor a Lukasenka győzelme utáni népszavazáson „visszaszavazták” a szovjet zászlót, csak immár a sarló és kalapács nélkül. Azóta a belarusz nyelv használatán kívül az ellenzékiség másik motívuma a fehér-vörös-fehér zászló és a pahonya lettek, miközben Lukasenka mindent megtesz azért, hogy kiszorítsa azt a belarusz közéletből.

És akkor gyűlölik a Lukasenka-zászlót Belaruszban?

Nem egészen, mint oly sok minden más, ez is egy ambivalens dolog az országgal kapcsolatban.

A fehér-vörös-fehér zászló ezzel szemben sokkal átpolitizáltabb, sokkal inkább kötődik az ellenzékiséghez és Lukasenka-ellenességhez.

MONTÁZS: Illés Gergő / Azonnali