Mindenütt emberek hevertek, akik olyan súlyosan megégtek, hogy az arcuk felismerhetetlenné vált

Szerző: Bárány Balázs
2020.08.06. 10:18

Hetvenöt éve dobták le az amerikaiak Hirosimára az atombombát, ami azonnal megölt 78 000 embert. Máig több, mint tízezer nukleáris töltet van a világban.

Mindenütt emberek hevertek, akik olyan súlyosan megégtek, hogy az arcuk felismerhetetlenné vált

„Én lettem a halál, világok elpusztítója” – idézte Visnu istenség szavait a hinduizmus szent könyvéből a 41 éves Julius Robert Oppenheimer, amikor az új-mexikói Alamogordo mellett 1945. július 16-án felrobbant a plutóniumbomba. Elmondása szerint

a Szentháromság (Trinity) nevű robbantási kísérlet sikere láttán az általa vezetett tudóscsoportban volt, aki sírt, volt aki nevetett, a többség azonban némán figyelte azt, amint egy kisebb Nap keletkezik a sivatagban,

olyan tűzvihart okozva, amelynek középpontját 5,5 millió Celsius fokosra becsülték, gombafelhője pedig elérte a 12 kilométeres magasságot. A robbanás utáni kráterben az olvadt sivatagi homok zöld üveggé változott, amit a kísérlet neve után trinitinnek kereszteltek el.

Az úgynevezett Manhattan terv (Manhattan Project) megindításáról még 1942-ben döntött Franklin Delano Roosevelt amerikai elnök. Őt már három évvel korábban figyelmeztette két világhírű fizikus, Szilárd Leó és Albert Einstein, arra, hogy a náci Németország nukleáris fegyver kidolgozásába kezdett. Ez valóban így volt: 1938-ban a berlini Vilmos Császár Kémiai Intézetben Otto Hahn és Friedrich Strassmann sikeres maghasadási kísérletet hajtottak végre, amit a Német Birodalomban hadászati szempontból is fontosnak minősítettek. Szilárd és Einstein levelének hatására született meg hát az említett projekt, melynek

célja egy nukleáris robbanótöltet gyorsított ütemű előállítása volt „a nemzet és a szabad világ védelme érdekében”.

A nagyjából kétmilliárd dolláros program vezetője tudományos részről Oppenheimer, katonai részről pedig Leslie R. Groves tábornok lett. A hatvan főről induló kutatócsoport végül ötezres nagyságúra növekedett 1945-re. A további résztvevők közt több, Európából az USA-ba települt tudóst találunk: a dán Niels Bohrt, az olasz Enrico Fermit, magyar részről a már említett Szilárd Leó mellett Wigner Jenőt, Neumann Jánost és Teller Edét. A kutatások helyszínéül az új-mexikói Los Alamos szolgált, a kísérleti robbantást pedig ettől délre, a sivatagban végezték.

Mi értelme volt ledobni az atombombát a háború végén?

1945 májusában Németország megadta magát a szövetségeseknek, így a világ már leginkább a Japán Császárság kapitulációját várta. Eddigre a szigetország nagyobb városainak kétötödét az amerikai bombázások lerombolták, acéltermelése és üzemanyaggyártása a végét járta. A mai napig felmerül a kérdés, hogy ha ilyen jól álltak ’45 nyarán az amerikaiak, akkor miért volt szükség nukleáris csapást mérni Japánra?

A bomba bevetése elsősorban katonai szempontból volt vonzó, ugyanis egyetlen géppel (pontosabban héttel, mert szüksége volt kíséretre) végre lehetett hajtani egy olyan robbanószer célba juttatását, ami az eddigiek erejének sokszorosával kecsegetett. Nem elhanyagolható azonban a politikai szempont sem.

Az újdonsült amerikai elnök, Harry Truman ekkor szembesült elődje jóhiszeműségének hatásával: a bőszen terjeszkedő Szovjetunióval. Az új fegyverrel tehát Sztálin felé is igyekezett erőt mutatni.

TRUMAN ELNÖK BEJELENTI AZ ATOMBOMBA LEDOBÁSÁT HIROSIMÁRA. AZ ATOMBOMBA KIFEJLESZTÉSÉT A TÖRTÉNELEM LEGNAGYOBB TUDOMÁNYOS SZERENCSEJÁTÉKÁNAK NEVEZI, AMIBEN AZ AMERIKAIAK NYERTEK.

A Kisfiú (Little Boy) kódnevű urániumbombát az Enola Gay nevű B-29 Superfortress bombázó juttatta célba. Az angolul értőknek ma már kissé furán csenghet a repülőgép neve. A gay ugyanis ma a „meleg, homoszexuális” jelentésben terjedt el, eredete azonban sokkal prózaibb: a gép pilótája, Paul Warfield Tibbets Jr. keresztelte el a saját anyjáról, Enola Gay Tibbetsről. A választást visszaemlékezéseiben eképp indokolta:

„Gondolataim az én bátor, vöröshajú anyámra terelődtek ekkor, akinek a csendes magabiztossága ifjúkoromban mindig erővel töltött el. Erre különösen abban az énkeresési periódusban volt szükségem, amikor úgy döntöttem, hogy feladom az orvosi karrieremet azért, hogy pilóta legyek a hadseregnél. Apám úgy gondolta, hogy elment az eszem, anyám azonban mellém állt és azt mondta: »Tudom, hogy minden rendben lesz, fiam.«”

Ilyen volt a robbanás

A bombát augusztus 6-án negyed kilenckor oldották ki a nagyjából 320 000 lakossal és 90 000 épülettel rendelkező Hirosima felett. Pár másodperc múlva be is következett a robbanás, melynek jellegzetes eredménye a már említett gombafelhő, melynek mélyén 15 millió Celsius fok is lehetett. Az óriási forróság légnyomást gerjesztett maga körül, nagyjából 8 kilométer sugarú körben. Ezt követte a radioaktív sugárzás, ami a felszálló porral a robbanást követően szállt alá a talajra és az ivóvízbe.

A Kisfiú mintegy 78 000 ember életét azonnal kioltotta, és az épületek háromnegyedét is elpusztította.

 George Caron őrmester, aki az Enola Gay legénységének tagja volt, így látta az eseményeket: „S már itt is van a gomba alak […]. Felénk tart. Olyan, mint egy nagy mennyiségű, túláradó melasz. A gomba szétterül. Szélessége körülbelül egy-két mérföld, magassága fél mérföld lehet, de egyre csak nő felfelé. Már majdnem egyforma magasságban van velünk, de minduntalan feljebb kapaszkodik. Nagyon fekete, de a felhőt bíborszínűre is színezi valami. A gomba alakja úgy fest, mint egy lángok szabdalta vastag felhőtakaró. Valószínűleg ez alatt van a város.”

A GOMBAFELHŐ HIROSIMA ÉS NAGASZAKI FELETT. GEORGE R. CARON, CHARLES LEVY / WIKIMEDIA COMMONS

Maszajuki Hajamoto kilencéves volt, amikor Hirosima eltűnt a Föld színéről. A robbanásra így emlékezett vissza: „Az emeletre mentem, a papa szobájában akartam játszani. Még fel sem léptem a lépcsőre, amikor villámlott, és mindenféle holmi esett le föntről. […] Azonban olyan sötét volt, hogy azt hittem, csak álmodom, és mozdulatlanul álltam tovább. Aztán észak felől lassan kivilágosodott […] Közben lángok vettek körül minket […]

Férfiak, akiknek egész testét vér borította, és asszonyok […] kiáltoztak fájdalmukban, és a folyóba ugrottak

[…] Ninosima szigetén mindenütt emberek hevertek, akik olyan súlyosan megégtek, hogy az arcuk felismerhetetlenné vált…”

A Kisfiú után jött a Kövér férfi

Három nappal később az Enola Gay újabb bevetésre repült. Déli 12 órakor Japán harmadik legnagyobb szigete, a Kjúsú felett oldotta ki a Kövér férfi (Fat Man) kódnévre hallgató plutóniumbombát, ami az akkor 263 000 lakossal rendelkező Nagaszaki városára zuhant. Becsapódása után nagyjából 39 000 áldozatot követelt, később ez a szám 80 000-ig kúszott fel az égési sebek, az összeomló épületek és a háttérsugárzás miatt.

A pilóta Tibbetstől egyszer megkérdezték, hogy van-e lelkiismeret-furdalása amiatt, hogy ő vezette a gépet. Válasza a következő volt: „Gyűlölöm még a gondolatát is, hogy Hirosima még egyszer megtörténhet. Másfelől viszont: nem bántam meg, és nem szégyellem magam, hiszen akkor azt hittem, hogy hazafias kötelességemet teljesítem, amikor végrehajtom a kapott parancsot.”

„A rettegés életképes gyermeke”

Hadtörténeti szempontból az atombomba nem volt más, mint a technikai versengés egyik soron következő lépcsőfoka. Ennek létrehozásához azonban olyan tudományos és technikai forradalomra volt szükség, ami megmutatta a totalitárius rendszerek korlátait, hiszen a náci Németországot azért hagyták el a tudósok, mert vagy veszélyeztetve érezték magukat zsidó származásuk miatt, vagy mert kutatóként szabadabb légkörre vágytak.

A HIROSIMAI BÉKE EMLÉKMŰ NAPJAINKBAN. MOTOKOKA / WIKIMEDIA COMMONS

Egyes hadtörténészek szerint a közhiedelemmel ellentétben nem csupán a nukleáris csapás miatt adta ki a „Tüzet szüntess!” parancsot Hirohito császár. Szerintük a kapitulációhoz hozzájárult az is, hogy augusztus 8-án a Szovjetunió is bejelentette a hadiállapotot Japánnal, augusztus 14-én pedig nagyjából ezer amerikai repülőgép kezdett ismét bombázásba – ezúttal Tokió felett. Mindezzel szembe megy az a tény, hogy a Naruhiko herceg által alakított új kormány már tizedikén fegyverletételi indítványt terjesztett elő, melyet a szövetségesekhez is eljuttattak.

Így vagy úgy, de szeptember 2-án a Missouri zászlóshajó fedélzetén Sigemicu Mamoru külügyminiszter és Umezu Josijiro tábornok aláírta a fegyverletételi egyezményt. A második világháború véget ért.

Az atombomba azonban az elkövetkező 45 évben Damoklész kardjaként lebegett a világ feje felett. Generációk nőttek fel a nukleáris fegyverkezés és a „kölcsönös elrettentés” politikájának idején,

amikor mind az USA, mind a Szovjetunió képes lett volna elpusztítani ellenfelét atomfegyvereivel – ezzel azonban a győztes számára is lakhatatlanná téve a bolygót. Az olyan feszültségek, mint az 1962-es kubai rakétaválság, vagy az 1983-as Able Archer-hadgyakorlat körüli félreértés, mind-mind ezt a veszélyt rejtették magukban. Stanley Kubrick 1964-es filmje, a Dr. Strangelove ennek az állapotnak mutatott görbe tükröt.

Paradox módon azonban éppen a kölcsönös megsemmisítés lehetősége őrizte meg a világbékét, ugyanis mindkét fél igyekezett elkerülni a forró helyzetek eszkalálódását. Ezt nevezte Winston Churchill „a rettegés életképes gyermekének.” A Szovjetunió összeomlásával a nukleáris háború veszélyének érzete is elmúlt az emberiségből, holott

például az Egyesült Államoknak a mai napig 5800, Oroszországnak 6372, Kínának 320, Indiának 150 nukleáris töltete van.

Hirosima és Nagaszaki pusztulásának évfordulóján érdemes egy pillanatra elgondolkodni ezen, és remélni, hogy sosem fogják őket használni.

NYITÓKÉP: A lebombázott Hirosima / Hiroshima Peace Memorial Museum

Bárány Balázs
Bárány Balázs az Azonnali állandó szerzője

Történész, történelemtanár.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek