Szarajevó ostromát túlélte, a magyar bormédiába beletörött a bicskája

2020.08.05. 13:23

Tizenhárom év után megszűnik az egyetlen független magyar boros lap, a Pécsi Borozó. A főszerkesztő, Győrffy Zoltán, elmondja az Azonnalinak, van-e Budapest-vidék harc a borsajtóban, miért nem ismeri szinte senki a pécsi borvidéket, és hogyan került a Vajdaságból az ostromlott Szarajevón át Pécsre. Nagyinterjú.

Szarajevó ostromát túlélte, a magyar bormédiába beletörött a bicskája

Hogyan kerül valaki az egykori Jugoszláviából, konkrétabban a Vajdaságból Pécsre, hogy megalapítsa a lényegében utolsó független magyar bormagazint, a most megszűnt Pécsi Borozót?

Valószínűleg véletlenül. Az biztos, hogy már tinédzserként sem nagyon szerettem sok egyéb más alkoholt. A magas alkoholfokú szeszeknél egyszerűen zavar már az alkohol, nagyon ritkán jutok oda, hogy megkóstoljam őket. A nyolcvanas évek söreinek az illatáról azt gondolom, hogy az apatini ugyanolyan rossz volt, mint a Szalon illata. Mindent szerettem megszagolni, és a bor volt az egyetlen, aminek jó volt az illata, még akkor is, ha annyira nem voltak túl jó borok.

Az első palack, amit megittunk gimnazistaként – már így haverilag –, egy 1985-ös félszáraz pinot noir volt apukám bárszekrényéből, egy nagyon formás üvegben. De akkor még nem nagyon mozgatott meg a történet. Amikor évekkel később Pécsen lettem egyetemista, akkor kezdett beindulni a villányi borvidék: mindenki erről beszélt, így az ember elkezdett érdeklődni utána. Az egyetemi kocsmákban persze még nem a borforradalom csúcstermékei forogtak közkézen, a villányi portugieserek általában az aranyháromszögből származó tablettásokkal voltak helyettesítve elég sok helyen.

A Vajdaságban pontosan hol születtél?

Zomborban. A szüleim Bezdánban laktak, és oda is jártam általános iskolába, majd Zomborban gimnáziumba. Anyukám horvátországi, a Dráva-szögből származik, ahol mindenféle származású és nemzetiségű rokon van a családfán, ez egy multikulti közeg volt. Apai ágról inkább a magyar szál volt az erősebb.

Hogyan kötöttél ki Pécsen egyetemistaként?

Én Újvidékre szerettem volna továbbmenni. Az alapgondolat az volt, hogy Újvidéken a színművészetire felvételizzek, és viszonylag jó esélyeim is voltak, de a felvételi előtt meggondoltam magam, és inkább a magyar szakra mentem.

Miért gondoltad meg magad?

A szüleim nagyon korán, kicsi koromban elváltak, nem is nagyon volt kapcsolatom az édesapámmal. Ő elég ismert amatőrszínházi mozgalmi vezér volt. Ez már a színművészetis felvételit megelőző beszélgetések során is feljött, és amikor már a harmadik ember kérdezte, hogy akkor kinek a fia is vagyok, akkor mondtam, hogy én ezzel nem akarok foglalkozni, bele se akarok menni ebbe a játékba, hogy majd mindig ezt kérdezgessék tőlem – így maradt végül a magyar szak. Ez 1991 nyara volt.

1991 szeptemberében aztán elvittek katonának.

Mármint szerb katonának?

Jugoszlávnak. Akkor már a Milošević-éra volt, de még létezett Jugoszlávia. Úgyhogy volt 9 hónap Szarajevóm a háború előtt, a háború kitörésekor és a háború első pár hónapjában.

Besoroztak, és közölték a laktanyában, hogy akkor irány Szarajevó? Vagy tudtad már előtte?

Tudtam persze, megkaptam előre, hogy akkor Szarajevó, szeptember 16., reggel jelentkezzél a laktanyában. Már akkor is benne volt a pakliban, hogy inkább elmegyek, hiszen volt olyan barátom meg osztálytársam, aki inkább átjött Magyarországra, mert ő nem akart katona lenni, és mert mi lesz, hogyha a Vajdaságot is eléri a háború – ekkoriban még csak Szlovéniában és Horvátországban voltak harcok.

De akkor nem gondolkodtál el azon, hogy le kéne lépni?

Én nem akartam eljönni. Én hittem abban az országban, teljesen jól éreztem magam Jugoszláviában.

Ezt fura mindig elmondani, és sokszor vitatkoztam másokkal arról, hogy egy embernek nem csak egyfajta nemzeti öntudata lehet, hanem több is. Én egyszerre voltam és vagyok is alapvetően magyar és még mindig jugoszláv, annak ellenére, hogy ez az ország ma már nem létezik, és valószínűleg soha nem is fog már.

De az életem első két évtizedének meghatározó kulturális, gasztronómiai és egyéb hatásait én ebben a közegben szereztem – ez eléggé meghatározza, én ki vagyok. Ezeket pedig nem lehet, nem is szabad letagadni. A Milošević-éra előtt senki nem kérdezte meg, hogy miért vagyok magyar, miért beszélek magyarul. Nekem anno 17 éves koromig nem származott semmi ilyen konfliktusom ebből.

Milyen volt a magyar-horvát-szerb vegyes közegű Vajdaságból elkerülni a bosnyák-muszlim Szarajevóba? Mennyire volt akkor puskaporos a hangulat?

Mikor 1991 szeptemberében odakerültem, még annyira nem, viszont azt követően hónapról hónapra erősebbé vált. Én előtte is sokat jártam Boszniába, ami szerintem a legmultikulturálisabb és legszabadabb része volt Jugoszláviának, Szarajevó pedig az egyik legizgalmasabb városa: a rockmozgalmak jó része és az alternatív színházak nagy része is innen indult. Hihetetlen élet volt, haladó szellemiségűek az emberek, elég, ha csak a korai Kusturicára gondolunk. De ez aztán egyszerre átváltott egy a vallás és a nemzetiség által meghatározott valamivé.

Ez hónapok alatt történt?

Mikor megérkeztem, még semmit nem éreztem rossznak. Aztán egyszer kimentünk a városba egyenruhában, 1991 vége felé volt ez, és miközben magyarul beszéltünk a katonatársammal, odajöttek hozzánk, és mondták, hogy „figyelj, ha akarod, megszervezzük, elviszünk, lépj le a hadseregből, megoldjuk neked”. Valami elkezdődött, az ember érezte, hogy valami lesz ebből.

Mire gondoltál az ajánlat hallatán?

Rengeteget gondolkodtam azon, hogy menjek-e. A mi egységünkből lassan-lassan eltűntek az emberek. Eltűntek először a horvát nemzetiségűek, aztán a muszlimok.

Volt olyan, hogy épp őrségben álltam és odajött hozzám egy muszlim, aki mondta nekem, hogy ő most elmegy. Hát menjél, barátom, sok szerencsét, én ezért nem foglak lelőni.

Lehetett sejteni, hogy változnak a dolgok. Az első szarajevói napon a parancsnokunk közölte velünk, hogy azért fogunk kemény és kíméletlen kiképzést kapni, mert itt háború lesz. És nem azért kapjuk ezt a kiképzést, mert ő annyira szeretne minket, hanem mert azt szeretné, hogy ő túlélje – és ahhoz az kell, hogy mi is túléljük. Az ember először azt gondolta, hogy ez csak duma, de hamar fontossá vált, hogy kemény kiképzést kaptunk: a mi egységünkből mindenki túlélte.

Mennyi ideig vettél részt Szarajevó ostromában?

Gyakorlatilag a kirobbanásakor végig ott voltunk. Hivatalosan 1992 április elején tört ki a fegyveres összetűzés, onnantól kezdve voltak fura dolgok: volt olyan, hogy a szarajevói katonai parancsnokság előtt álltunk őrségben a Miljacka folyónál, és elhajtott egy autó, amiből rád lőttek egy egész sorozatot. Vagy eltaláltak, vagy nem. Az már politika, hogy ki lőtt először és hogyan, ám az ember ott ezt teljesen máshogy élte meg. Ha lőnek rád, működésbe lép a túlélési ösztön.

Minket május végén vontak ki Boszniából. Én még Szarajevó központjában néztem a szerb híradóban, mikor bemondták, hogy az utolsó szerb katonát is kivonták Szarajevóból és már nincs ott a jugoszláv hadseregnek semmilyen állománya. Akkor mondtuk, hogy

khm, mi azért még itt vagyunk. Mire közölték, hogy ja, mi már a boszniai szerb hadsereg „önkéntesei” vagyunk, helló, üdv a csapatban.

Ez nem tartott egyébként sokáig, egy-két hét volt, amíg megtanítottuk használni a fegyvereket az önkénteseknek meg akiket odahoztak. Aztán minket is kivontak onnan.

Kik ostromolták akkor Szarajevót, ha ti elmentetek?

Főleg boszniai származásúak maradtak, akik a jugoszláv hadseregben szolgáltak, de voltak olyan szerbek is, akik tényleg önkéntesként érkeztek oda. De velünk együtt a szerbek közül is sokan szerettek volna már hazamenni. Miután ki lettünk vonva Szarajevóból, Belgrádban közölték, hogy jó, most mindenki egy hétre hazamehet, aztán jelentkezzen utána a legközelebbi parancsnokságon. Akkor nekem azt mondták, hogy mehetek Bezdánba, Zomborba vagy Koszovóba, ha szeretnék. Bezdánt választottam, mert az akkori ideiglenes kaszárnya pont háromszáz méterre volt a házunktól, gondoltam, én ott ellennék. És akkor ott úgy három hónapot igazából elvoltam.

Egy háború közepén ilyen könnyen elengedtek a szolgálatból?

Néha mentek ki tőlünk bevetésre, de igaziból csak a határvédelem volt a feladat a magyar-horvát határon, bár az akkor még nem igazán volt horvát, inkább szerb-krajinai. Egy nagyon jó fej macedón parancsnokom volt, akivel közöltem, hogy így 12 hónap után szeptemberben le szeretnék szerelni, mert kezdődik az egyetem. A család akkor úgy volt ezzel, hogy legyen inkább Pécs. Én még akkor is szívesebben mentem volna Újvidékre, ahol az egyetem csak októberben kezdődött volna, de a családi döntés ez volt: ki tudja, mikor hívtak volna be újra, és hogy meddig tart ez az egész. Így végül

én is úgy gondoltam, hogy egy háború egy életre bőven elegendő, de lehet, még sok is.

Pécs pedig úgy jött képbe, hogy itt éltek rokonaim. Ők leszervezték az átjelentkezésemet és a kollégiumi felvételimet, majd mondták, hogy akkor szeptemberben beiratkozás. Mikor ezt a parancsnokkal közöltem, ő azt mondta, hogy „jó, akkor te elmész, de hivatalosan még itt vagy, és ha telefonálok, 8 órán belül itt vagy” – mindezt még bőven a mobiltelefonok előtt! Így hát elmentem beiratkozni, majd másnap a szüleimnek szólt, hogy elintézte, hogy leszereljek. Neki köszönhetem, hogy a tényleges 12 hónap után időben le tudtam szerelni, elmenni egyetemre és túlélni az egész dolgot.

Amikor a hadseregben szolgáltál, hogyan láttátok, reális opció volt akkor egy Szerbia által dominált Jugoszlávia megőrzése?

Mielőtt elkezdődött a háború, az ember még reménykedett abban, hogy valamennyire megmarad Jugoszlávia, vagy hogy valami normális, új szövetség jön létre a helyén. De ahogy terjedt és elharapózódott az őrület, már esély sem volt erre. Szarajevóra visszanézve: nekem az volt a célom, hogy túléljek és hazajussak. Semmi más nemes vagy politikai célom nem volt. Akkor már tudtam, hogy ennek nem lesz jó a vége, ez már a veszett fejsze nyele, Jugoszláviát már nem fogja tudni senki visszahozni.

Gyakorlatilag szétesett az ország, miközben nagyon sokan meghaltak, lettek földönfutóvá, és a végén gyakorlatilag maradtak ugyanazok a határok, mint előtte. Nagyon megérte harcolni éveken át, és megölni ennyi embert. Mit értek el ezzel? Senkinek nem lett jobb.

A horvátoknak meg a szlovénoknak csak jobb lett, ők ma EU-tagok.

De mi lett volna, ha békésen tüntetünk, majd különválunk és egy ember se hal meg? Békésen szétváltunk volna, megadjuk a kisebbségi jogokat vagy az autonómiát. Pont nem érdekel, hogy az a szerb kisebbségé náluk vagy a horvát kisebbségé nálunk. Nem annyira fekete-fehér ez a történet. De nem is a szerbeket kell mentegetni, hiszen a Milošević-rendszer azért közel sem volt a világ legjobb rendszere. A háború sem volt jó dolog, de Jugoszlávia bombázása se volt humánus megoldás egy diktatúra megdöntésére. Nagyon sok olyan országot le lehetne bombázni, ahol diktatúra van, vagy elnyomnak kisebbségeket – utóbbiból nagyon sokat tudnék felsorolni, akár Európából is. De az ember másképpen éli át, ha a saját barátaira és rokonaira esnek a bombák, mintha egy távoli országban történnének ezek.

Az 1999-es NATO-bombázás alatt már Magyarországon voltál rég. Hogyan ért téged a hír?

Még Zombort is szétbombázták, mert ott katonai reptér volt. Érdekes, hogy Bezdánnál a Duna-híd megmaradt, de szinte az összes többi híd jelentős mértékben megsérült vagy megsemmisült. Nem volt jó érzés egyébként innen követni a dolgokat. Egy ilyet se jó.

Milyen volt a pécsi közeg, mennyire fogadtak be téged és mennyire követték a híreket? Pécsen horvát menekültek is rengetegen voltak akkor.

Fura volt. Az első kollégiumi szobámban nem annyira élveztem azt, hogy egy festőművésszel és egy tesiszakossal laktam együtt, akik számára én voltam a csetnik. Számtalanszor kellett elmagyaráznom, hogy én nem szerb vagyok, magyar vagyok, igen, onnan jöttem, Balkán, jugó, Szerbia, igen, beszélem a nyelvet, de mégis, én magyar vagyok. Például volt olyan hogy az egyetemen jelezték, kellene nekem nyelvvizsga. Mondtam, hogy jó, akkor elmegyek nyelvvizsgázni szerbből és horvátból is, legalább annyi előnyöm legyen abból, hogy ez most már két nyelv.

Bementem a horvát tanszékre, ahol közölték, hogy horvátul én nem tudhatok, mert szerb papírjaim vannak. Szerbből persze megadják vizsga nélkül a nyelvvizsgát.

Aztán elteltek az évek, megismerkedtem a tanszéken a tanárokkal, akik jó fejek voltak, csak egy ilyen kort írtunk. Végül nyelvvizsgáztam, lett felsőfokú horvát nyelvvizsgám, lett szerb is persze – de ehhez el kellett múlnia ennek a felfokozott nemzeti érzelemnek. Én világéletemben irtóztam a felfokozott nemzetiségi és vallási dolgoktól. Nagyon irigylem azokat az embereket, akik hisznek az egy és egyetlen igazságban, mindegy, hogy az politika, vallás vagy bor. Nagyon jó érzés lehet, hogy olyan magabiztosságod van, hogy neked van igazad. Én sok kérdésben és sok mindenben kételkedek – ezért se vagyok valószínűleg egyik politikai pártnak sem tagja.

Ezért volt kényelmes jugoszlávnak lenni?

Valószínűleg ezért is. Hiszen ettől én még nyugodtan lehettem magyar, nyugodtan gondolkodhattam, álmodhattam vagy írhattam magyarul, és nem hiszem, hogy attól lennék jobb magyar, hogy ezt minél harsányabban és minél látványosabban próbálnám kifejezni. Engem például

zavar, hogy amíg Jugoszláviában nyugodtan használhattuk a magyar zászlót, ha itt, Pécsen kitűzném a magyar zászlót, rögtön hipernacionalistának tartanának. Nincs normális viszonyulásunk ezekhez a jelképekhez.

Miért ne lehetnék büszke a zászlónkra? Más országokban azok, például Horvátországban, az Egyesült Államokról meg ne is beszéljünk. Amikor megérkeztem, még itt is nagyon fontos volt, hogy ki szerb, ki horvát, ki honnan jött. Nekem amúgy a helyi horvát, de a szerb közösségben is lettek nagyon jó barátaim.

És végül a helyükre kerültek a dolgok. Jó időben voltam pécsi egyetemista, nagyon élénk egyetemi közegbe csöppentem. Csinálhattunk a kollégiumban egyetemi színházat, egyetemi újságot. Abszolút otthon lett nekem Pécs és az egyetem is és ez a mai napig kitart. Ma egy csomó olyan ember van, akikre büszke vagyok, ahogy akkoriban együtt tudtunk dolgozni. Mégsem választottam hülye barátokat és talán viszont is így érzik.

Így jött képbe a bor is?

Aki mélyen belerántott a boros közegbe, az Rippl Béla, a Kalamáris vendéglő akkori tulajdonosa volt. 1994-1995 környékén az egy jól menő hely volt. Mikes Márk kezdett ott dolgozni, ő volt az első sommelier Pécsen. Béla mondta, hogy indítana egy alapfokú borismereti kurzust főleg egyetemistáknak, és hogy ezt mi tegyük be az egyetemi újságba – én ugye akkor a Pécsi Campust szerkesztettem, a pécsi egyetem lapját. De hát így nagyon pénze nem volt a hirdetésre, így felvetette, hogy mi lenne ha cserébe elmenne rá valaki tőlünk.

És te lettél az a valaki, aki elment.

Így történt, hogy elkezdtem foglalkozni a borokkal, megismerkedni borászokkal. Utána elkerültem a megyei napilaphoz, a Dunántúli Naplóhoz, ott is volt lehetőség erre. Annyira nem érdekelt a közéleti-politikai újságírás, hogy feltétlenül azzal szerettem volna foglalkozni. Még a Dunántúli Naplónál találkoztam Wéber Tamással, aki most a pécsi Balkán Bisztrót viszi, ő a napilapnál anno fotózott, én ugye írtam, majd írtam boros-gasztronómiai-idegenforgalmi témában cikkeket a Decanternek, a Magyar Konyhának, a Gustonak, szóval ahova ilyesmiről lehetett.

Ebből lett végül a Pécsi Borozó: ha már ennyit foglalkozunk ezzel, akkor legyen már valami olyan, ami kicsit egyedibb, ami jobban kifejezni, hogy mi mit szeretnénk mondani. Egy picit már akkor is zavart bizonyos boros körök „Villány már nem trendi” hozzáállása. Villány most már ugye nagyon old school szerintük, szemtől szembe ki is mondják Budapesten a vinotékások, hogy „ki iszik már villányi bort Budapesten, hagyjuk már az egészet”.

Ma az a helyzet, hogy sokkal nehezebb induló borászként innen, délről indulni – mindegy, hogy pécsi, villányi vagy szekszárdi termelőről van szó.

Ma sokkal könnyebb befutni a Mátrából vagy a Balaton-felvidékről, mint innen, mert eleve legyintenek, hogy „ez villányi”, vagyis az úgyse lehet jó, meg eleve komplexen szar itt minden, hiszen a kilencvenes években még félistenként tisztelt nagyok árnyéka azért csak-csak rád vetül. Mi a Pécsi Borozó megalapításával azt akartuk megmutatni, hogy ez a régió sokszínű: igen, vannak a nagyok, vannak a kicsik, itt van a szerintem nagyon izgalmas dolgokat tudó drávaszögi, pécsi és tolnai borvidék, mégsem beszél róluk senki, hát fókuszáljunk ezekre! A lehető legnaivabban: 2008-ban, a pénzügyi-gazdasági válság kellős közepén megpróbálni egy újságot elindítani...

De mi volt ebben a naivitás?

Senki nem akart komolyabban pénzt beletenni, nem volt eleve pénze az embereknek.

Hogyan fogadták a lapot a borászok? Köztük is vannak olyanok, akik szívesen támogatnak pénzzel induló borkulturális projekteket, meg persze olyanok is, akik aztán felhúzzák a szemüket, ha mégsem olyan fényben jelennek meg a lapban, ahogy azt ők elképzelték.

2010 előtt azért elég sok boros médium indult, még a régiek is működtek itt-ott. Voltak ezért olyan borászok, akik mondták is, hogy „atyaúristen, még egy bormagazin, a hátam közepére se kell ez”. De voltak, akik meghallgattak minket, és rájöttek arra, hogy ez miért lesz más. Voltak olyanok, akiknél évekig kellett dolgozni a bizalmon: Tiffán Ede bácsinál évek kellettek ehhez. Figyelte a dolgokat, majd egy idő után szólt, hogy akkor most már tegeződhetünk, mert mégiscsak jó, ami csinálunk. És most hogy átnéztem az eddigi lapszámokat, volt egy borász, aki minden egyes Pécsi Borozó-lapszámot támogatott anyagilag.

Kicsoda?

Bodri István Szekszárdról. Vele a legelején leültünk, átbeszéltük, valamiért látott bennünk fantáziát és ő kitartott mellettünk, minden évfolyamban vásárolt hirdetési csomagot.

Ilyenkor a hirdetésekért cserébe volt egy hallgatólagos alku, hogy nem írtok róluk csúnyákat?

Nem. A Bodri-borok se voltak mindig aranyérmesek, csak ha megérdemelték, ahogy bármelyik... De eleve nem az volt a szándék, hogy feltétlenül mi legyünk a kritikai megmondók. Annyi ilyen kritikai megmondóblog és más egyéb indult 2008 környékén, hogy még egy ugyanolyannak nem láttuk értelmét. Arra tényleg nincs időm, hogy megvegyem, megkóstoljam, rájöjjek, hogy „ez de szar”, majd nekiálljak megírni, hogy ez de szar volt. Engem onnantól kezdve, hogy szar volt, nem érdekel tovább.

És a fogyasztókat, az olvasókat se érdekli, hogy melyik borokat ne vegyék?

Azokat igyák, amikről írunk! Ha valaki hirdet nálunk, az azt jelenti, hogy megkapja azt a felületet, ami az általa megvásárolt csomagban szerepel: értelemszerűen bekerülnek a programjai a programajánlónkba, van emellett egy plusz figyelem, de egyáltalán nem jogosítja fel például arra, hogy a tesztjeinken emiatt jobban szerepeljenek a borai. Nálunk alap, hogy különüljön el a szerkesztőségi tartalom és a hirdetés, és jelezzük, mi a promóció és mi nem az. Nem biztos, hogy gazdaságilag ez a legjobb gyakorlat, lehet, hogy van ellenpélda arra, hogy máshogy is működnek magazinok. Lehet, hogy azok anyagilag sikeresebbek.

Visszatekintve mennyire volt a Pécsi Borozó a szakmai buboréknak szóló lap?

A szakma fogadta el talán a legkevésbé, mi ugyanis nem a boros, bennfentes közegből jövünk. A Pécsi Borozó vállaltan fogyasztói magazin.

Szerinted mi az oka annak, hogy míg a Pécsi Borozó indulásakor tele volt a piac boros magazinokkal, borblogokkal, ma alig találni ilyesmit?

Abszolút marginálisak lettek. Páran még vannak, de nem hiszem, hogy el is jutnak a fogyasztókig.

De mi az oka annak, hogy ma a bormagazinok és borblogok egész egyszerűen nem jutnak el a borfogyasztó közönséghez, ami viszont évek óta folyamatosan nő?

A nagy részük nem a fogyasztókhoz szól valójában. Nem is keresik a közönséget. Ez egy önkifejező újságírás részükről: leülök, megírom, akár szar volt, akár jó, és nem érdekel, hogy az olvasó miről szeretne olvasni, hogy őt érdekli-e a kilencvenkilencedik tokaji furmint vagy mátrai garázsbor. Amihez egyébként az átlagfogyasztó nem fog eljutni soha, a beszerzés lehetőségei is marginalizáltak, vagy nem tekint túl a kis budapesti buborékán: oda ugyanis eljut minden, de Soprontól Nyíregyházáig esélyed sincs, hogy megkóstold ezeket.

Az egész magyar borújságírás szerintem úgy gyenge, ahogy van.

Valószínűleg mi is csinálhatnánk sokkal jobban. Én olvasom a többieket is, egy szűk közeg követi őket, de nem jut el a mondandó, az igazi üzenet a nagyközönségig, hiszen mondjuk a VinCE lényegében egy trendmagazin, ahol láthatólag eléggé a hirdetői igények diktálnak, a Borigónak meg a jelentős százaléka borteszt, borleírás lett már. Jó, ha van egy kis iránymutató, miszerint most éppen mik a jó borok, de én nem akarok harminc oldalon át száraz borteszteket olvasni ugyanazzal a kétszázszavas szókészlettel, ezek marhára idegesítenek. Azt gondolom, hogy a fogyasztók jelentős része is így van ezzel. Az itthoni borújságírás nagyon elmegy egy szűk közeg felé, akik egy olyan nyelvet beszélnek, amit a többség nem ért, ezért ők sznobnak hívják őket, holott alapvetően nem azok. Az nem sznob dolog, hogy jó bort igyak és jó ételt egyek. Az nem sznobság, ha érdekel, hogy mit fogok inni és enni.

A magyar borszakírók nagy része nem képes felfogni, hogy ha nincs magyar borkultúra a kocsmákban, akkor sehol nem lesz. Beszélhetünk mi a Michelin-csillagos éttermekről, meg hogy milyen kifinomult sommelier-k vannak, de abból nem lesz a magyar borkultúra.

A magyar borkultúra onnan kezdődik, hogy a kocsmák tisztességes bort tartsanak. Valahol ez lenne a minimum: foglalkozni ezekkel az alapkérdésekkel. A borszakírás legnagyobb gondja, hogy nem jutottunk el oda, hogy a tömegmédia foglalkozzon a borokkal. Hol vagyunk mi attól, hogy – mint Horvátországban – a vezető borszakírónak heti rovata van a vezető napilapban, plusz annak a lapnak eleve van egy normális boros és gasztronómiai melléklete, ami nem csak receptmagazin? Fényévekre lemaradva.

A Budapest vs. vidék ellentét már előjött az interjú során. Noha a Pécsi Borozó országosan terjesztett lap volt, mégis egy vidéki nagyváros nevét viselte. Miután itthon a borokat vidéken termelik és főleg Budapesten isszák, mennyire kell a boros-gasztrós sajtónak vidéki vs. budapesti viszonylatban gondolkodni?

Sajnos ma Magyarországon ha azt mondod, hogy Pécsi Borozó, az az emberek fejében azt jelenti, hogy egy, Pécsen lehet megvenni, kettő, csak Pécsről szól, vagy maximum a környékéről, és ennyi. Valóban, a legelején főleg a régióról szólt a lap, de mára a 100-120 oldalnak csak a harmadát teszi ez ki. Egy szekszárdi borásszal futottam össze pont az interjú előtt, és kérdeztem tőle, hogy miért nem küld be borokat hozzánk tesztre. Ő erre azt válaszolta, hogy Pécsen nem nagyon vásárolják őket, úgyhogy nem gondolta, hogy érdemes lenne megjelennie velük a Pécsi Borozóban.

Az az én konokságom és önfejűségem volt, hogy márpedig a „Pécsi” szó benne lesz a lap nevében. Még most is van olyan budapesti ismerősöm, aki elmeséli, hogy járt Pécsen, és vett itt egy Pécsi Borozót. Mondom neki: „Te hülyegyerek, a melletted levő sarki boltban is meg tudod venni!” Eszerint a Washington Postot csak Washingtonban olvassák, a Frankfurter Allgemeine Zeitungot meg csak Frankfurtban?

Abszurd, de nálunk megmaradt az a mentalitás, hogy ami vidéki, az maradjon is vidéken, zárjuk ilyen kis mentális skanzenekbe az embereket.

Hogyan látod Pécs rendszerváltás utáni fejlődését?

Hullámzik. Nem élnék itt, ha nem szeretnék itt élni. És nem lenne jó azt mondani, hogy harminc éve minden sokkal jobb volt, mert ez meg nem igaz. Az emberek egy jelentős része viszont elkényelmesedett, mind fogyasztásban, mind cselekvésben, és ez nem tesz jót. Ahogy az se, hogy nagyon sokan mentek innen el: gondolkodó, cselekvő, rátermett emberek, akik vinnék előre a dolgokat.

Mellette egyébként sok minden jó dolog is történt. A kulturális főváros projekt tök jó volt, persze biztos ki lehetett volna belőle hozni többet, de azért hagyott itt dolgokat, amiket azóta is tudunk használni. Sokkal több a jó hely most, mint régen, viszont a klasszikus vendéglátás mint fogalom, a klasszikus étterem, a fine dining jó része megszűnik, mert nincs rá igény. Van igény a piroskockás terítős, egyszerű, rántott húsos, pörköltes, napi menüs helyekre, azon túl meg sajnos leegyszerűsödött a kínálat street foodra, abból is a nemzetközire: pizza, gyros, hamburger.

Néztem a Netflixen egyik éjjel egy latin-amerikai sorozatot a street foodról. Mennyivel büszkébbek ott az emberek a saját street foodjaikra, a saját tökegyszerű ételeikre! Amik semmivel se jobbak vagy egészségesebbek, mint a mieink. Büszke a néni arra a lángosra, amit ő süt, sőt lényegében lángost süt, akár tetszik, akár nem, és az szerinte bolíviai. Nekünk meg magyar. Pécsen egy helyet tudok, ahol elfogadható szintű lángost sütnek, az összes többi helyen életveszély, mert tizennyolc napja ugyanabban az olajban sütik. Mindig hangoztatjuk, hogy a helyi termékek fontosak, de vagy marha lassú a folyamat, és már türelmetlen az ember hozzá, vagy csak ennyit tudunk, és akkor meg elvesztek ezek a dolgok.

A lapban egyre hangsúlyosabb lett a közép-európai tematika, ma már a harmadát ez teszi ki. Ez egy előremenekülés, vagy úgy éreztétek, hogy már egyre kevesebb a téma a környéken?

Már a legelső számban is volt egy kutjevói riport a Krauthakerrel: egy kis Közép-Európa Dél-Tiroltól Moldováig, de ebben akkor még nem sok koncepció volt. Persze miattam a délszláv térség mindig is hangsúlyosabban jelent meg. Aztán Ercsey Dániellel összedugtuk a fejünket, és akkor jött, hogy vigyük tovább a lapot és ezt a közép-európaiságot szervesebben, strukturáltabban, ne csak ad hoc módon.

A Pécsi Borozó problémája mindig is az volt, hogy bár sok meghívást kapunk utazásokra, kóstolásokra, mégiscsak vidékiek vagyunk: minden magyar bortúra, minden egyes repülőjárat Budapestről indul. Ez a 230 kilométer fejben jóval több, mint kilométerben. Nem is beszélve arról, hogy a lapot mindig is az állásunk mellett csináltuk, sosem kaptunk belőle pénzt. Ez egy hobbilap, és ebben nem kell semmit szégyellni: sok területnek tényleg az elsőrangú szakértői írtak ide, legyen szó akár a japán teasüteménykészítésről, a kávépörkölésről vagy a kézműves sörökről. Szóval már nem fért bele, hogy mindig Pécsről menjünk mindenfelé, ezért bővítettük a csapatot budapestiekkel is. Az utóbbi két-három évben pedig már kétlaki életmódot éltünk, egyre többet tudtunk mozogni, és már külföldön is elég jól jegyzik a borszakíró-szakmában a Pécsi Borozót.

Akkor már adja magát a kérdés: hol látjátok jelenleg régiós összehasonlításban a magyar borok ismertségét?

A magyar bor helyzete nem jobb, mint mondjuk Magyarországon a macedón boroké: az emberek többsége nem is gondol arra, hogy ilyen is van. Vannak persze régiók, ahol jobban ismerik a magyar bort, Szlovákia és Lengyelország déli része Tokajt vagy Egert azért ismeri. A délszláv térség pedig lehet, hogy előbb fogja Villányt mondani, mint Tokajt: egyrészt, mert Villány jobban jelen van azokon a piacokon, másrészt az ottani borturizmus miatt is. De az átlag horvát, szerb vagy lengyel borfogyasztó pont annyit tud a közép-európai borokról, mint a magyar: viszonylag keveset.

A szerb, horvát, szlovén borszakírók mire kíváncsiak Magyarországgal kapcsolatban?

Tokajt mindegyikük ismeri. De Villány és a cabernet franc kapcsolata egyre több helyen jön már elő – sok külföldi újságíró járt már erre az elmúlt tíz évben, és átjött nekik az üzenet. De érdeklődési kör alapján előjöhetnek más vidékek is: sokakban megragadt például Somló, de keveset tudnak róla. És ezután körülbelül vége is.

A borászoknak mi a jobb? Ha sokat exportálunk, vagy ha a belpiac issza meg a magyar bort? Például, ha valaki bemegy a kocsmába, és kifejezetten magyar bort kér, és olaszt, franciát mondjuk nem iszik, az jobb-e, mintha a bor exportra menne?

Az ideális az lenne, ha minél több bor fogyna helyben. Miért szállítsunk, miért költsünk erre pénzt, ha még továbbra is átlagosan egy euró alatt van az exportált magyar borok literára? Vagy vigyük ki a leggyengébb borainkat, de arra meg ne legyünk büszkék. Folyóbort például rengeteget exportálnak olyan cégek, amikről nem is nagyon tudunk. Németország mellett például Csehország lett a legnagyobb piacunk folyóborban. Azt már nem tudjuk, az milyen borként, hogyan végzi.

De az állam nem támogatná, hogy exportáljunk?

Szeretné. És fontos is lenne, hogy presztízspiacokon jelen legyünk, tudjon rólunk a gasztronómia és a szakma. De én jobban hiszek abban, amit Villány kapcsán is csináltunk az elmúlt tíz évben: azért mentünk a déli piacokra, mert a borturistáknak onnan már elérhető közelségben van Villány, a villányi borturizmus pedig már rendesen ki van építve: egy külföldinek egy hétvégére tökéletes program, jó borokkal és jó ételekkel, normális szállásokkal. A déliek persze nagyon fejlődnek, de Villánynak még mindig van egy kis exkluzivitása. Nagyobb fantáziát látok abban, hogy azért menjünk külföldi piacokra, hogy a fogyasztó utána jöjjön el ide, majd vigyen haza a csomagtartójában két-három karton bort.

De a mi piacunk legalább 80 százalékban magyar piac kell, hogy legyen. Sokkal többet kell azért küzdenünk, hogy a magyar piacon lévő stabil helyünket ne veszítsük el:

javuljunk minőségben, figyeljük a versenytársakat és árban se szálljunk el. Persze, ismerjük meg a külföldi piacokat, de ne azért, hogy elsősorban oda exportáljunk, hanem azért, hogy itt ne veszítsük el, amink van, mert ha lemaradunk, akkor előbb-utóbb mindenki külföldi bort fog inni, ha tőlük jobb minőséget kap. Mindenki előtt a Michelin-csillagos éttermekbe való bekerülés lebeg, de az a palack, amit a szupermarketben leveszek a polcról, a magyar borászat szempontjából ugyanolyan fontos, sőt még fontosabb, hogy magyar legyen.

Pécs egy 150 ezres nagyváros, de a pécsi borvidéket még helyben is alig ismerik. Ennek mi az oka?

Mert a pécsi borvidék kicsit szét van szórva földrajzilag, és nincsen egységes arculata. Sehol nem voltak a pécsi borászok, amikor a villányiak már dörömböltek az ajtónkon. A pécsieknek a bor mindig Villányt jelentette, eleve fél órára van innen. Tizenöt-húsz éve pedig még alternatívája sem volt, nem igazán volt olyan pécsi termelő, aki stabilan jó minőséget tudott volna palackban, választékban és mennyiségben is nyújtani. Azóta már lettek, de a probléma az, hogy nem egységesek, nincs marketing és erőteljes közösségi fellépés, nincs a pécsi bornak fő fajtája sem.

De a mai helyzet már jobb. Akkor még tíz étteremből kilencben biztos nem volt pécsi bor, ma már legalább az éttermek felében van. Az éttermekben, kocsmákban és folyóborként legyen is pécsi bor, de egyébként pedig igyák meg a borászatokban, építsenek borturizmust: a borvidék túl kicsi ahhoz, hogy bekerüljenek bármilyen nagy láncba. A kicsiség előnye pont az, hogy nem a spanyol 999 forintos borokkal kell versenyezni, hiszen Pécs, vagy egy kisebb borvidék itt már eleve vesztes pozícióból indul.

Itt a hozzáadott értékkel lehetne nyerni, mert az már nem elég, ha a borod csak majdnem olyan jó, mint másoké: jobbnak kell lennie. Csak azért, mert pécsi, még nem fogják levenni a polcról, állja meg a helyét a többiek mellett is. Én is lojális vagyok Pécshez, de amíg például egy pécsi nyomdánál harminc százalék az árkülönbség felfelé a nem pécsi versenytársakhoz képest, akkor már nem érzem annyira a lokálpatriotizmust.

Az őszi lapszám lesz az utolsó print Pécsi Borozó. Miért szűnik meg a nyomtatott lap?

Ha megindokolhatom kissé egocentrikusan: azért, mert belefáradtam érzelmileg, fizikailag és anyagilag. Olyan már volt, hogy a három területből egy-egy nem stimmelt – az anyagi például soha.

Minden évben ráfizetéses projekt volt, a veszteségeket pedig csakis én dotáltam. Lehet, hogy a válság felgyorsította a folyamatokat, de drasztikusan visszaestek a hirdetési bevételeink, és leginkább a nem borászati partnereink tűntek el.

Nem tudunk úgy továbblépni, mert van másfél tucat borászat, aki támogat minket, míg a többiek élvezik, hogy mások finanszírozzák az ő jelenlétüket is a piacon – de eszükbe sem jutna egy fillérrel is hozzátenni. Csak idén két országos kampány is indult a magyar bor népszerűsítésére, ezekből mi egyáltalán nem részesültünk. Az olvasóknak fontosak vagyunk: sorra kapom az e-maileket, hogy mi van a nyári számmal. De ha már a szakmának sem vagyunk fontosak, akkor miért csináljuk? És ott a fizikai fáradtság is, hiszen mindig motiválni kellett azt a 30-35 fős csapatot. Nyár közepére sok lett az egészből, és nem láttam más lehetőséget.

Mennyi volt a példányszámotok?

A kijárási korlátozások előtt egy héttel jött ki a tavaszi szám, aztán az árusítóhelyeink körülbelül 70 százalékára kulcs került. Szóval az utolsó számból körülbelül 400 példány fogyott, egyébként ingadozott, volt, hogy ezret, volt, hogy kétezret sikerült eladni. Ráadásul az előfizetéseink száma sem emelkedett, és ezt meg is értem: a legtöbben tartalékolnak, nem most fognak költeni, csak a legfontosabb dolgokra. És azt is értem, hogy egy bor- és gasztromagazin nem tartozik ezek közé, ez luxus.

Főleg, hogy rengeteg tartalom van online, ingyen is. Az online olvasottságunk jócskán megnőtt, de nekünk minden forint számít, mert kis pénzekből próbálunk valamit összerakni: az éves költségvetésünk körülbelül 15-16 millió forint, ez nem egy lehetetlenül nagy összeg. És most teljesen kimaradnak a rendezvényeink, kóstolóink, fesztiváljaink, amikből azért származott bevétel.

Mindig mínuszban voltunk, de eddig mindig kezelhető volt a veszteség: idén ez teljesen felborult. Kicsik vagyunk ahhoz, hogy ezt át tudjuk vészelni. Persze nincs vége mindennek, és nem is akarok jajveszékelni és siránkozni. Tudom, hogy üzletileg az a modell, amiben hittünk, nem működik ebben az országban. Mi tartalomelőállítók vagyunk, nincsenek pénzügyi zsenijeink és sales-eseink, ez pedig már a mi balfékségünk. A drága print formátumot nem tudjuk fenntartani pusztán azon romantikus megközelítésből, miszerint szeretjük papíron olvasni a Pécsi Borozót.

Nem lesz crowdfunding-kampány, hanem szép lassan megy tovább az egész online?

Igen, az online-t szeretnénk továbbvinni. Mert van egy jó csapatunk. Nincsenek tabutémáink, kivéve a politikát: noha biztosan van a csapatban vérmesen jobboldali és libernyák is – így kell ezt mostanában mondani? –, de ez itt nem számít. A borban vagy ételben engem csak az érdekel, hogy jó vagy nem. Van viszont olyan, aki azért nem megy be egy-egy helyre, mert ilyen-olyan tulajdonosa van. Szíve joga, de egy idő után már sehova sem ülhetnénk be, ha csak azt néznénk, hogy ki a tulajdonos, miből lett pénze és milyen kapcsolódásai vannak.

Most, hogy mondjátok, lehet, hogy megpróbáljuk megmozgatni az olvasóinkat, a támogatóinkat, hogy összejöjjön annyi pénz, amivel legalább a weboldalt fel tudjuk turbózni, eddig nem volt energia ezen fejleszteni, még hirdetéseket sem tudunk igazán fogadni. Leginkább külföldről kerestek meg egyébként minket online hirdetésekkel, borászatok, turisztikai szervezetek: lehet, hogy ezt inkább onnan lehetne finanszírozni, de mi nem erre helyeznénk a hangsúlyt.

Külföldről támogatott lap? Veszélyesen hangzik!

Fura is lenne. Nekem az alábbi sorrend fontos, és ebben is gondolkodom: ez a régió, Magyarország, Közép-Európa. Nem szeretném elvinni a hangsúlyt, hogy csak Közép-Európában gondolkodjunk. Igaz, beszélünk közép-európai borokról idehaza, de legalább ugyanennyit vagy kétszerannyit viszünk magyar borokból ezekbe az országokba, és hívunk ide külföldi újságírókat, hogy nekik megmutassuk a borainkat. A magyar az első, ahogy természetes, hogy magyar vagyok, úgy természetes, hogy a magyar borokat tolom előre, nagy mellveregetés nélkül, csak úgy, ahogy lélegzünk.

A finanszírozásban viszont most először nagyon nagy levegőt kell vennünk, hogy kipukkasszuk a mínuszbuborékot, és ha túléltük, majd utána megint kell majd egy újabb nagy levegővétel, hogy online is úgy tudjuk tolni, mint eddig printben.

FOTÓK: Bakó Bea / Azonnali

Bakó Bea
Bakó Bea az Azonnali alapító-főszerkesztője

EU-jogász. 2021 márciusa óta anyasági szabadságon.

olvass még a szerzőtől
Bukovics Martin
Bukovics Martin az Azonnali alapító-főszerkesztője

Német anyanyelv, gradišćei gyökerek, pécsi szőlő, olasz parkolási bírságok. Az Azonnalitól való távozása óta itt olvasható: Gemišt

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek