„Egyszer csak azt láttam, hogy fel-le mozog a feje a lábam között” [18+]

A pedagógiai érzék teljes hiánya, a gyerekek „fogyó eszközként” kezelése, mindennapos lelki terror gyakran fizikai fenyítéssel egybekötve – és szexuális zaklatás. Ilyen esetekről számoltak be a Magyar Táncművészeti Főiskola (ma Magyar Táncművészeti Egyetem) egykori balettintézetis növendékei Azonnalinak. A legtöbben legalább két évtizeddel a velük történtek után vállalták, hogy beszélnek az őket ért bántalmazásokról, amelyeket korábban rajongott balettsztároktól szenvedtek el. Felnőtt tartalom.

Kriston László, a Balettintézet egykori növendéke a metoo-botrányok 2017-es kirobbanásakor érezte úgy, hogy meg kell szólalnia. Először Facebookon kezdett el posztolni, és már ezzel is kivívta sokak szimpátiáját vagy épp ellenszenvét. Az iskola azonban hivatalos reakciót sosem adott, még a Magyar Táncművészeti Egyetem (MTE) akkori, éppen leköszönő rektorának, Szakály Györgynek címzett nyílt levelére sem, amelyben tucatnyi kérdést tett fel, egyebek mellett arról, hogy volt-e tudomása az intézménynek szexuális visszaélésekről vagy más abúzusokról, és indult-e ezek ügyében vizsgálat. Idén áprilisban aztán Dózsa Imrének is címzett egy nyílt levelet Facebookon: ebben az intézményt főigazgatóként 1979-91 és 1998-2008 között vezető, az Operaház örökös tagjának választott mestert 25 pontban vonja kérdőre.

László vádjai között szerepel például, hogy

– és ezek csak azok a pontok, amelyeket az Azonnalinak megszólalók meg tudtak erősíteni. László ráadásul ezek között nem említette a szexuális visszaéléseket, márpedig – mint az később kiderül – ezek sem voltak ritkák. Nyílt levelét egyébként már egykori iskolatársaival és balettmesterekkel folytatott beszélgetései után írta meg.

Ezek után májusban interjút adott a wmn.hu-nak – erre már reagált az intézmény is. Volf Katalin, Kossuth-díjas korábbi balettművész, az MTE jelenlegi művészeti vezetője és Bolvári-Takács Gábor rektor válaszolt, aki 1993 és 1998 között az MTF főtitkáraként is dolgozott. Bolvári-Takács szerint azért nehéz mit kezdeni László állításaival, mert „egyikben sincsenek konkrétumok, amiket ki lehetne vizsgálni vagy meg lehetne vitatni. Csak általános tendenciák szerepelnek bennük”, azt ugyanakkor elismeri, hogy „bizonyos dolgokat, amik korábban elfogadhatónak számítottak, a világ ma másképpen ítél meg”.

Hozzátette, hogy csak akkor lehet szó bármiféle igazságszolgáltatásról, ha pontosan tudják, hogy kit, mikor és milyen sérelem ért. Az Azonnalinak megszólaló egykori növendékek ezt a kérést teljesítették. A korábbi balettintézetisek közül többen álnévvel, vagy csak keresztnevükkel vállalták, hogy beszámolnak a velük történtekről –

Miért most?

Legyen szó bármilyen ügyről, az egykori bántalmazottak sokszor – ahogy az ebben az esetben is történt – évtizedekkel később szólalnak meg. A balettintézetisek szavaiból az derül ki, hogy a belterjes, összezáró közeg miatt gyakran nem is fogták fel, hogy ami velük történik, az nincs rendjén.

„Ezek a balettmesterek a szocializmus sztárjai voltak, és úgy is viselkedtek. Abnormális tisztelet övezte őket. Mi tényleg felnéztünk rájuk és elhittük, hogy ezt nekünk tűrnünk kell.

és a többi megszólaló hozzá hasonlóan arról is beszélt, hogy az iskola népszerűsége és az évi 2000-3000 fős túljelentkezések miatt visszatérő fordulat volt a mesterektől a „ha valami nem tetszik, nem muszáj ezt csinálni, el lehet menni” megjegyzés, utalva arra, hogy ide kiváltság bekerülni. Márpedig a Balettintézetet tízévesen elkezdő gyerekeknek az álmai törtek össze, ha abba kellett hagyniuk a táncot, és nem járhatták végig 19 éves korukig az iskolát. Arra Bolvári-Takács és Volf is utalt, hogy a kilenc intézetis évet nem egyszerű végigcsinálni, és ők természetesen még nem a bántalmazásokra gondoltak az interjúban. Sokkal inkább arra, hogy az általános iskolás korban elkezdett balettintézeti tanulmányok során délelőtt a táncszakmai képzéseken kellett bizonyítaniuk a tanulóknak, aztán délután következtek a közismereti tantárgyak órái, majd este a próbák vagy az előadások.

A hatodik év végén középfokú-, úgynevezett kisdiplomát kapnak a növendékek. Ezt követi az utolsó három év – erre az időszakra azonban az évfolyamok gyakran új mestert kapnak.

„Idomított majomként”, kiegészülve a balettintézeti közeg tekintélyelvűségre épülő atmoszférjával azt is könnyebb volt elfogadni, hogy egyes mesterek megalázzák vagy akár fizikailag is megfenyítik a gyerekeket. „Megkérdőjelezhetetlen volt, hogy ha egy ilyen mesterhez kerülsz, akkor ezt kapod, és ezt le kell nyelned” – fogalmazott a táncos pályával felhagyó, és újságíróként dolgozó László.

A ma már az Egyesült Államokban élő, és a Carolina Ballet szólistájává váló, majd ott balettot oktató Krusch Richárd azt mondta, eleinte mindig inkább a szépre próbált emlékezni, de az USA sokat változtatott rajta. Ott értette meg, hogy ezt a szakmát másképp is lehet művelni. És ahogy László elkezdte felemelni a hangját, „mint szódavízben a buborék”, úgy törtek fel benne az emlékek.

„Az nem lehet, hogy gyerekeknek így kelljen megtanulni balettozni” – mondta Richárd, utalva ezzel a László által fentebb fejtegetett megaláztatásokra. Ő a szülők ambivalens hozzáállását is felidézte: szerinte, ha egy gyerek szülei kérdőre is vonták a mestereket az „oktatási módszerek” miatt, azok általában kikérték maguknak, hogy olyasmibe szólnak bele, amihez nem értenek. A legtöbben ennyiben is hagyták a dolgot. Ha pedig egyes szülőknek éppenséggel volt táncművészeti múltja vagy meg nem valósult előadóművészi ambíciói, akkor gyerekükre átterelve-átterhelve, úgynevezett stage mumként állhattak a dologhoz, és a saját el nem ért sikereiket próbálták meg ráerőltetni a gyerekükre – tette hozzá László.

Nem utolsósorban pedig László szerint az is hozzájárulhatott a hosszú hallgatáshoz, hogy a növendékek viszonya akár a legszívtelenebb vagy abuzáló tanárokkal is ellentmondásos volt.

– mondta. Az igazi nevét nem vállaló Dávid is kifejtette: vannak kifejezetten pozitív példák, és olyan mesterek, akikre csak hálával tud visszagondolni. Mások, illetve az intézményben uralkodó általános légkör azonban rajta is életre szóló sebeket ejtettek.

Növendék növendéknek farkasa

Kívülállóként nem egyszerű megérteni a Balettintézetben uralkodó légkört. Mindenesetre a növendékeknek nem csak a mesterektől kellett tartaniuk. A rivalizálás a gyerekek között már nagyon korán, tízévesen, azaz első évfolyamban, az Operaház-beli Diótörő balett szerepeiért folyó versengéssel elkezdődött. A teljesítménykényszer és a toxikus atmoszféra sokakból a legrosszabbat hozta ki.

aki neves külföldi színházakat is megjárt karrierje során. A verések mellett mindennapos volt a megalázás: az idősebbek fekvőtámaszoztatták vagy éppen feltették a kisebbeket az öltözőszekrény tetejére, és bottal ütötték őket, ha le akartak mászni.

„Évekig reszketve mentem be az öltözőbe” – mondta Dávid. A bántalmazások olykor valóban megalázásba mentek át: Dávid felidézett egy emléket, amikor egy kisebb növendéket beállítottak a WC-re, és a Süss fel napot énekeltették vele, miközben ütemesen le kellett húznia vizet. Az elkövetők közül sokan ismert táncosok lettek, egyikük úgy vágta hozzá az éles fémradiátorhoz Dávid osztálytársát, hogy azt hitték, fel sem fog kelni – vérzett a feje.

A kollégiumban sem volt nyugtuk. Ott bármikor előfordulhattak hasonló esetek, legtöbbször az összecsavart törülközőkkel történő csapkodásokkal. A legmegdöbbentőbb, hogy Dávid szerint nagyon jól tudták az intézmények vezetői, mi folyik az öltözőkben és a kollégiumban. Ugyanis a gyerekek is jelezték a nevelőknek, hogy rettegésben tartják őket az idősebbek. A felnőttek viszont gyakorlatilag semmit nem tettek, hogy megvédjék a kicsiket.

Hiszen így a nevelők sem tudnak bejönni, ha valami baj történne. Elmondtuk neki, hogy félünk a nagyobbaktól, de ő sem tett semmit” – idézte fel Dávid. Mi több: Dávid nemrégiben tudta meg apjától, hogy ő is járt bent Benkő Ágnesnél, a kollégium akkori igazgatójánál, hogy megkérdezze, nem történnek-e a növendékek között aggályos dolgok. Dávid apja azt mondja, Benkő válasza az volt, hogy „ők nem tudnak ilyesmiről”. 

Az apa egyébként Dávid szerint leginkább a saját maga által tapasztaltak és látottak alapján érdeklődött az igazgatónál a kollégiumi viszonyokról. „Eleinte említettem otthon az öltözői veréseket, de aztán beletörődtem, nem beszéltem erről. Így működött a rendszerszintű kussban tartás” – mondta Dávid, akinek a szülei ekkor még igyekeztek jelezni a problémákat.

– ezek után nem meglepő, hogy Dávid szerint a bántalmazások ugyanúgy folytatódtak mind a kollégiumban, mind a Balettintézetben, mintha mi sem történt volna. A mesterek túlkapásai pedig szerinte olyan természetesnek tűntek, hogy hiába érezték, nem helyes, ami velük történik, nem jutott eszükbe ez ellen bárhogyan szót emelni.

Egy másik, nevét nem vállaló korábbi növendék pedig arról beszélt, hogy a kollégiumban nem csak a fizikai erőszakot vették félvállról. Elmondása szerint már idősebb növendék volt, amikor a kisebb, 10-11 éves lányok megkérték, segítsen nekik: arra panaszkodtak, hogy egy nevelő, mikor zuhanyozni küldi őket, gyakran bentmarad a szobájukban olvasgatni, így megvárva, amíg levetkőznek.

Az egykori növendék szerint ugyanakkor hiába jelezte a panaszt a kollégium igazgatójának, ő semmit nem kezdett az esettel. Végül az adott nevelő elbocsátását csellel érte el.

„Egyszer ez a nevelő cigizésen kapott, és egy ajtóhoz vágott. Semmi bajom nem lett, de másnap elkezdtem az agyrázkódás tüneteit színlelni. Kórházba is kerültem, egy napig megfigyelésen tartottak a neurológián. Csak emiatt küldték aztán el. Nem a kislányokat ért megaláztatás miatt” – mondta.

Néha az is megesett, hogy egy diák rémületében bepisilt – balettórán vagy azon kívül. Ez történt Lászlóval, aki egy évfolyamtársával egyszer az Operaház liftjével utazgatott fel-le, majd amikor ezt Keveházi Gábor, az azóta az Operaház örökös tagjává válaszott mester, akkoriban pedig az Operaház balettigazgatója (aki 2005 és 2011 között 13 év megszakítás után újra betöltötte ezt a posztot, ahonnan aztán vitatott körülmények között menesztették) észrevette.

A meleg, vagy annak tűnő gyerekek sem úszták meg, hogy kipécézzék őket. A csak a keresztnevét vállaló Péter egy mára sikeres, ismert színésznő évfolyamtársaként kezdte a tanulmányait a Balettintézetben a 90-es évek elején, és a ma már melegek jogai mellett a közösségi médiában kiálló művész rögtön az első napon „buzi Bélának” kezdte el hívni. Péterre a jelző azonnal ráragadt, és sokáig cikizték ezzel a „becenévvel”.

Nem csinált titkot abból, hogy ver

Az egykori növendékek elmondásából kiderült, a mesterek teljesen természetesnek vették azt is, hogy minősíthetetlen hangnemben beszélnek a gyerekekkel, és ha úgy látják jónak, a kezük is eljár. És ebből nem is csináltak titkot.

Egyetlen szülő tette fel a kezét, és László tudomása szerint a Kossuth-díjas mester az ő gyerekét valóban nem is ütötte meg ennek köszönhetően.

Más az órákon állította kész tények elé a növendékeket. Mint Sárközi Gyula, aki Keveházihoz hasonlóan közölte, hogy verni fog. Mind a fiúk balettóráin, mind a fiúknak és lányoknak tartott emelésórákon gyorsan be is váltotta a fenyegetését.

A csak keresztnevét vállaló Vera idézte fel az esetet, amikor Sárközi az egyik 16 éves, lány osztálytársát úgy megütötte, hogy elterült a földön. Ekkor még a teremben lévő zongorista is annyira megijedt, hogy abbahagyta a zenélést. Az ilyen agressziónak pedig néha azt sem tudták, mi az oka.

„Bármiért kaphattál ütést, nem kellett hozzá indok” – mondta Vera. László ehhez hozzátette: azért lépett ki az iskolából a hetedik évfolyam elején, mert nem kért az új mester veréseiből.

Sárközinek emellett védjegye volt az úgynevezett „sasmadár”. Ezt gyakorlatilag minden korábbi növendék fel tudta idézni: az egykori operaházi szólista, a Madách Tánciskola alapítója és jelenlegi balettmestere, aki az MTE-n már nem tanít, azt a piros foltot nevezte így, amelyet a tenyere és az ujjai hagytak a bőrön egy alapos csapás után – és akár órák múlva is látható volt.

Ezeket az ütéseket a folyosón más osztályok diákjaira is kimérte, vagyis az is előfordult, hogy nem pedagógia okból, hanem teljesen öncélúan alkalmazott erőszakot – jegyezte meg Dávid.  

Emellett Dávid szerint Sárközi a saját növendékeit is biztatta a „sasmadarak” kiosztására a kisebbeknek, a nagyobbak pedig éltek is a mestertől érkező felhatalmazással.

 A növendékek ebben az esetben is kizártnak tartják, hogy az intézmény vezetősége nem tudott erről: egyrészt maga Dózsa is volt, hogy megfordult az órákon, másrészt pedig nem volt ember a Balettintézetben, aki ne hallott volna a sasmadárról. Ennek ellenére Sárközi 1999-ben egészen docensi kinevezésig vitte az MTF-en.

Vera egyszerűen „rémálomnak” nevezte Sárközit, aki az ütések mellett, ha igazán ideges lett, tárgyakat is dobált a növendékek felé.

Keveházi szintén dobott széket a jelenleg Amerikában tanító Richárd elmondása szerint, ahogy a saját osztályában történt esetként László is fel tudta idézni, hogy egy azóta elhunyt mesterük klumpát dobott a növendékek felé.

Anorexiába hajszolt növendékek

Sárközi emellett roppant megalázóan tudott beszélni a rá bízott gyerekekkel. Mint emelést oktató tanár, gyakran tett megjegyzéseket elsősorban a lányok súlyára. Vera mellett Rohonyi Edit is arról számolt be, hogy érezhetően kipécézte őket, mert szerinte túlsúlyosak voltak.

„Az egyik első emelésórám 16-17 éves koromban úgy kezdődött, hogy Sárközi rámutatott többünkre, és azt mondta:

Hozzátette: a dagadt disznó jelzőt ő úgy kapta meg, hogy 173 centi és 47-48 kilós volt akkoriban. „Ha megnézel egy rólam akkoriban készült képet, nevetségesnek találod a kövérezést.” Edittel ehhez képest szinte kíméletes volt Sárközi: vele azt közölte, hogy fogynia kell hét kilót, különben a fiúk nem fogják tudni felemelni. Ezért aztán Edit csak a forgásokat gyakorolhatta azon az órán egy rúd mellett. Edit szerint azonban a megalázó megjegyzések a kipécézéssel együtt éveken át folytatódtak.

Edit és Vera egyetértenek abban, hogy abnormális testképet követeltek meg tőlük, és természetes testi folyamatokra sem voltak tekintettel. „Akármit csinálsz, a melled nem kezd el befele nőni” – mondta Vera.

De persze szakavatatlan szem nem feltétlenül látja, hogy egy balettos alakja megfelelő-e. Mindenesetre a külsejére tett megjegyzések ellenére Edit volt az egyetlen, akire a Diótörő Pas de Trois szerepéhez ráment a jelmez – az állítólagos kövérsége és ez a tény meglehetősen ütik egymást.

Azonban ha egy tanár úgy is gondolja, hogy a növendéknek fogynia kellene, elvárható lenne, hogy ebben tanácsokkal segítsen neki. Ilyet azonban sem Edit, sem Vera nem kapott – ellenben a nyílt megaláztatásuk nem ért véget a tánctermekben. Edit állítása szerint gyakorlatilag anorexiás lett, csak ebédet evett, Vera pedig ha akár a büfében kezdett el majszolni egy szendvicset, gyakran megkapta a Sárközi stílusától felbátorodott fiúktól, hogy „ne zabálj már, te disznó, nem fogunk tudni felemelni!”

Vera egy idő után nem bírta a megaláztatásokat,

A metró felé sétálva émelyegni kezdett, és nagy szerencséje volt, hogy pár társa vele tartott. Ők visszacipelték az iskolába, ahol mindent kihányt. Ezután nem járt be a balettórákra – és állítása szerint senki nem kereste a tanárok közül. Végül valóban eltanácsolták, de erről a hivatalos értesítést a mai napig nem kapta meg.

Akik „ott sem voltak”

A megalázás egy másik formája volt, ha valakit levegőnek néztek. Így tett például Dózsa a ma már szintén az USA-ban élő Bongár Attilával, a Carolina Balett egykori szólistájával, aki a rangos Jerome Robbins-ösztöndíjat is elnyerte.

„Engem a Dózsa utált” – kezdte Attila. „Rám sem nézett, soha nem köszönt vissza. Volt egy-egy évfolyamban két-három kedvenc, a többieket meg folyamatosan ócsárolták” – emlékszik vissza. Ma már Attila is balettoktatóként dolgozik, ez alapján pedig úgy látja, szakmailag sem voltak mindig következetesek a tanárok: szerinte nem feltétlenül a legtehetségesebbekkel kivételeztek pozitívan.

„Nekem a piruettek jobban mentek, mint másoknak. Perlusz Sándornak (egy másik balettmester, aki 1980 és 2000 között tanított az intézményben, visszavonulása óta versírással foglalkozik – a szerk.) ez nem tetszett. Megalázóan állított le az egyik órán, és kérdőre vont, hogy hogy merek többet csinálni. Ha a kedvenc évfolyamtárs nem tartott ott, ahol mások, egyszerre szóvá tették” – mondta Attila,

Richárdhoz hasonlóan Attila is úgy gondolja, ha oktatóként az Egyesült Államokban csak fele annyit engedne meg magának a növendékekkel szemben, mint amit ő tapasztalt a Balettintézetben, nagyon hamar nem kellene már bemennie dolgozni.

Ugyanakkor ahogy azt László is megfogalmazta, minden balettmestertől kaptak valamit a növendékek. Így van ezzel Attila is, aki Sárközivel kapcsolatban megjegyezte: „megértem mások negatív tapasztalatait, de velem jól bánt, sokat köszönhetek neki. Sárközi Gyula volt az egyetlen, aki belém időt és energiát fektetett” – dicsérte Sárközit Attila.

A balettmesternők is gyakran alázták meg levegőnek nézéssel a lányokat. Így tett az a mesternő is, akit sem az Operaházon, sem az MTE-n keresztül nem tudtunk elérni, ezért név nélkül szerepeltetjük. Ő ma már szintén nem oktat, de az Operaház örökös tagjává választották, ahogy rangos állami kitüntetéseket is átvehetett. Róla Vera festett ugyanolyan képet, mint Attila Dózsa Imréről. Őt annyira semmibe vette, hogy Vera azt mondja: „amikor végre hozzám szólt, elsírtam magam”. Már ezt is elismerésnek vette ugyanis tizenéves lányként.

Gyakran azonban abban sem volt köszönet, ha valakivel szóba állt. Mivel ez a mesternő is előszeretettel kivételezett, és Edit nem tartozott a kedvencei közé, bármilyen hiba elkövetése esetén javítás helyett csípős megjegyzéseket tett. Volt, hogy Edit származására utalgatott.

Előfordult azonban, hogy az egykori szólista megdicsérte Editet: ez leginkább akkor történt meg, ha a növendék táncos múlttal rendelkező édesanyja is meglátogatott egy órát. „Én mindig ugyanúgy teljesítettem. De amikor anyu is ott volt a teremben, a mesternő azt mondta, hogy »megtáltosodtam«. Ilyenkor nem tudta, hogyan alázhatna meg, anyukám pedig látta, hogy szépen dolgozom” – emlékezett Edit.

A pedagógusi szótár részét képezte a kurva szó is. László és Attila emlékszik, hogy egy azóta elhunyt mester, akinek a nevét egyébként az MTE egyik épülete is viseli, az egész osztályát elküldte a „kurva anyjába”,

Egy kis ajándék nem jött rosszul

Volt azonban annak módja, hogy valaki javítson a helyzetén: voltak tanárok, akik ajándékot fogadtak el szülőktől, de legalábbis célozgattak rá, hogy ezzel előnyösebb helyzetbe hozhatják gyereküket. Ez utóbbira mondott példát Sebestény Katalinnal kapcsolatban egy növendék. A mesternőről egyébként Attila úgy fogalmazott, hogy „nála rosszabb embert életemben nem ismertem”. Dávid pedig az MTE-n óraadóként ma is dolgozó Sebestényről beszélve azt emelte ki, hogy

László szerint mivel az első évfolyam végén döntöttek arról, a következő években ki, milyen szerepeket kaphat a Diótörőben, elkezdődött a pozícióharc a növendékek között. Amire egyes szülők néha egy kis ajándékkal is rásegítettek. Szemtanúja volt az Operaházban és a Balettintézet Kazinczy utcai épületében is ahogy cserepes virág, csokoládé vagy éppen boríték cserél gazdát.

A ma családjával Spanyolországban élő Szilvási Rita – aki később Markó Iván kezei alatt a Magyar Fesztivál Balettben szólista lett, öt évig táncolt az Operettszínházban és két évig Mallorcán a Piratas Mutinyben – szülei személyesen is megtapasztalták, hogyan hozhatták volna előnyösebb helyzetbe lányukat.

„Stimácz Gabriella csoportjához tartoztam, de az utolsó évfolyamokban gyakran más mester vette át a tehetségesebb osztályokat – így végül azok arathatták le a babérokat, akik már sokkal kevesebbet kellett, hogy foglalkozzanak velünk” – világított rá a tanárok közti rivalizálásra Rita, László pedig megjegyezte: elsősorban Dózsa volt, aki „lecsapott” a több tehetséget felvonultató osztályokra.

A Pécsi Balett alapításában is résztvevő, mára elhunyt Stimáczcal kapcsolatban Rita kiemelte, hogy vele nagyon rendes volt. Szülei figyelmeztették a mestert, hogy lányuk érzékeny. Így is gyakran sírdogált, de a kérésük hatására figyelmesebb volt vele. Nem úgy Sebestény.

Rita szülei azonban nem mentek bele az ajándékozásba, amire a mester célzott, és ez szerinte végül az elbocsátását eredményezte. „Az utolsó vizsgám előtt odajött hozzám Sebestény, és azt mondta: »Hallom, holnap lesz a vizsgád. Én nem leszek ott, de sok sikert, biztos jól fog sikerülni!«, majd kajánul nevetett mellé. Másnap megbuktam” – mondja Rita.

Arra, hogy Sebestény nem fog vele kesztyűs kézzel bánni, már Stimácz is figyelmeztette Ritát és szüleit.

„Mikor Sebestény átvette az évfolyamunkat az utolsó évekre, Stimácz azt mondta a szüleimnek, hogy engem a legrosszabbra is fel kell készíteni, mert szívatni fog, és akár ki is rúgathat. Ez végül úgy történt meg, hogy a hetedik évfolyam végén évet ismételtetett velem, majd ezt követően tanácsoltak el – a mai napig rémálmaim vannak az évismétléstől és attól, hogy jól teljesítek a vizsgán, végül mégis eltanácsolnak” – fogalmazott Rita.

Sebestény emellett bár nem vert, gyakran hagyott nyomot a körmével. Attila szerint eleve érthetetlen, miért kellett a tanároknak hosszú körmöt növeszteniük, mindenesetre Rita elmondása alapján Sebestény előszeretettel csípett bele a fenekekbe, vagy éppen vájta bele a körmét a bőrükbe „húzd be a segged!” jelszóval, esetleg szántotta végig a körmével a hátakat, ha valaki szerinte nem húzta ki magát. Ennek pedig már nyoma is maradt.

A semmibe vevés a fiúknál is előfordult. De a férfi tanárok a szexuális utalásokkal sem fogták vissza magukat. A már említett Keveházi Gábor gyakran hamarabb fejezte be az óráit, hogy aztán a fiú növendékekkel a másik teremben még gyakorló lányokat nézhesse – megjegyzéseket téve rájuk, miszerint „hát, ezt is megdugnám. Meg azt is.”

László szerint ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a balett eleve túlszexualizált közeget szül. Főleg igaz ez a saját szexualitásukra éppen ráeszmélő gyerekek esetében, akik a testükkel dolgoznak. Richárd elmondása alapján éppen ezért nem kellett volna Keveházinak minden gondolatmenetét a szexre kifuttatnia.

felidézve, hogy Keveházi szerint aki már nem szűz, annak a tánc jobban megy. A balettmester egyébként Richárd szerint lányoknak is tett fel ehhez hasonló kérdéseket.

Ártatlan látogatásból orális szex

Voltak azonban olyan mesterek, akik ha szexről volt szó, nem álltak meg a szavaknál.

Péter, miután átment egy féléves vizsgáján, egy azóta elhunyt mesterrel futott össze, aki meglepőt mondott neki: a mester a combjára tett megjegyzéseket, ami Péternek nagyon rosszul esett. Féléves vizsgakor ugyanis szabály szerint még nem mindig tanácsolják el a növendékeket, de év végén szinte minden alkalommal történnek kirúgások, ha ezt a mesterek így látják jónak.

Ekkor kért Péter segítséget egy másik, azóta szintén elhunyt mestertől, aki a lakásába invitálta.

„Semmit nem sejtettem. Az akkori eszemmel, 14-15 évesen nem is gondoltam, hogy nem segíteni akar, hanem más szándékai vannak” – kezdte történetét Péter. „Felmentünk a lakására, megkínált valamilyen itallal, de nem fogadtam el. Beszélgettünk, ő italozott is. Aztán elkezdte vizsgálgatni, mennyire tágak a szalagjaim, békáztattot (a két talpát egymás felé fordító növendék a földön ült, a mester pedig közben nyomta lefelé a térdeit, így vizsgálva a szalagok lazaságát – a szerk.), és egyszer csak azt mondta, vetkőzzek le” – mondta Péter, aki a vetkőzést már furcsának találta, de a mester ezt azzal magyarázta, hogy csak így láthatja jól az izmait.

„Felfektetett az ágyra. Ekkor már éreztem, hogy ezt nem kéne. De nem mertem nem együttműködni. Rám aznap ijesztett a másik mester azzal, hogy év végén akár ki is rúghatnak. Egyszerűen nem mertem ellenkezni” – folytatta.

Felöltöztünk, és eljöttem. Rettenetesen kínosan éreztem magam” – emlékezett Péter, aki ezután az osztályában is elmondta a történetét, és egy tanárnak is szólt a mesternél tett látogatásáról.

Téged kirúgnának, a mester pedig kapna egy fegyelmit, ennyi történne” – mondta neki a tanár. Ennyiben is maradtak. Péter azt nem tudta felidézni, hogy az MTF akkori, azóta elhunyt főigazgatója, vagy a gimnázium igazgatója üzente meg neki a tanárán keresztül, hogy kár lépéseket tennie az ügyben. A tanárt pedig hiába kerestük, nem reagált a kérdéseinkre.

Péter úgy emlékszik, osztálytársai meghallgatták a történetét, elítélően szóltak a mesterről, de más következmény nem volt. Vera ugyanakkor azt mondta: nem büszke rá, de emlékei szerint az osztály inkább kinevette Pétert, akin ekkor még mindig rajta volt az első napokban kapott „buzi Béla”-bélyeg.

A szóban forgó mesternek egyébként Richárd szerint fixációja volt a kisfiúfenekekkel. Más osztályokban 10-11 éves fiúk meztelen fenekére mért ütéseket, és a gyerekek farpofái közé – ruhán keresztül – 20 forintost dugott, így tanította őket arra, hogyan kell behúzni a feneküket.

A Pétert molesztáló mester már elhunyt, azonban Sebestyén Csaba balettmester még életben van. Ő ma is az Operaház alkalmazottja koreográfusként és mesterként, valamint az MTE munkatársai között is szerepel a neve. Róla két egykori növendék még a Péterénél is erősebb részletekkel szolgált.

Dávid azt említette róla, hogy már az órákon is rendszeresen úgy érezte, nem csak a javítási szándék vezérli egy-egy érintésnél Sebestyént.

„Hatodik évfolyamban, tehát 15 évesen sérüléssel bajlódtam, és otthon voltam. Sebestyén Csaba felhívott, és azt mondta, eljön hozzám, amikor a szüleim nincsenek otthon. Ezt persze egyáltalán nem akartam, de nem lehetett nemet mondani. Így működött a Balettintézet rendszere” – kezdett bele Dávid zaklatásának történetébe.

„Beállított Sebestyén a hófehér terepjárójával és a klumpájával.

„Az volt a szerencsém, hogy egy idő után megkérdezte, folytassa-e. Fogalmam nincs, hogy mertem azt mondani, hogy hagyja abba, de megtettem.”

Ezután még Dávid kért bocsánatot Sebestyéntől. De ő csak annyit mondott, hogy „nehogy megmondd ezt anyádnak, mert engem lecsuknak” – Dávid pedig tartotta is magát a némasághoz, anyjának is csak pár évvel ezelőtt számolt be erről az esetről.

Sebestyén azonban ezután is fogdosta Dávidot: az MTE által szervezett Diótörő próbái alatt egy öltözőben öltöztek a Thália Színházban. „Inkább viccesen fogdosott, de mindig kerültem, hogy kettesben maradjunk. Mély nyomot hagytak bennem a történtek. A mai napig, ha szex közben valaki hasonlóan nyúl hozzám, rosszul leszek” – fogalmazott Dávid.

Tehát Sebestyén adott esetben otthon is meglátogatott növendékeket, de mint a beszámolóját saját nevével nem vállaló Dániel elmondásából kiderül, nyílt titok volt, hogy vannak, akik viszont az ő lakását látogatják. Többen rendszeresen uzsonnát kaptak a mestertől, miközben még fel is jártak hozzá – persze azt hivatalosan senki nem tudta, hogy mi történhet Sebestyén otthonában. Ez Dániel előtt is csak akkor lett teljesen tiszta, mikor ő maga is – még bőven kiskorúként – elfogadta a mester meghívását és felment hozzá egy este. Beszélgettek és iszogattak Sebestyénnel. Dániel állítása szerint nem volt józan, amikor észrevette, hogy Sebestyén simogatja a combját, és „egyszer csak benne volt a nadrágomban a keze.”

„Érezte, hogy van erekcióm. Nem voltam túl határozott, de toltam el a kezét. Hosszabb ideig tartott ez az egész, közben teljesen más dolgokról beszélgettünk, néha cigiztünk.

„Végigcsinálta, amit elkezdett, és soha többet nem beszéltünk erről, de ezzel világosabb lett, miért kaptak mások és én is uzsonnacsomagokat.”

Dániel úgy gondolja, Sebestyén az uzsonnáival a szimpátiáját és a vonzódását akarta kifejezni a növendékek felé – szerinte nem csak azok kaphattak ilyet, akikkel viszonya is volt. Ő is hamarabb kapta az első csomagot, minthogy az orális szex megtörtént volna. Sebestyén egyébként ezen abúzusok után Dózsa Imre intézményvezetése alatt 2003-ban főiskolai docens, majd 2005-ben tanszékvezető-helyettes lett.

Mi van ma?

Minden fentebbi eset már évtizedes múltra tekint vissza – és fontos ismét hangsúlyozni, hogy az egykori növendékek egyéni tapasztalataikról számoltak be, de elmondásuk szerint a mesterek által elkövetett cselekmények nagyon is általánosak voltak, sokkal többekkel eshettek meg hasonló dolgok.

Ahogy azt László kiemelte, a bántalmazó mesterek a Kádár-rendszer ünnepelt balettsztárjai voltak, valamiféle érinthetetlenség lengte őket körül, és ez hozzájárulhatott ahhoz, hogy úgy gondolták, következmények nélkül alázhatnak, bántalmazhatnak vagy használhatnak ki szexuálisan kiskorúakat.

Mára jobb a helyzet az MTE-n. Mónika – akinek a lányát, Laurát néhány éve tanácsoltak el az iskolából – azt mondja, ők nem tapasztaltak bántalmazást a mesterek részéről (mind az édesanya, mind a lánya álnéven szerepel). Az viszont továbbra is igaz, hogy a gyerekek és a családjuk nem kapják meg a kellő támogatást, a növendékek közti rivalizálás pedig ma is mérgezően hat.

„Volt egy kislány Laura osztályában, aki mindenkit kikészített. Állandóan azt hajtogatta a lányomnak is, hogy nem alkalmas a balettra. Volt az osztályban olyan, aki a folyamatos szekálásba belebetegedett, és iskolába sem tudott menni.

aki szerint bár Laura osztályfőnöke próbálta jobb útra terelni a társait szekáló lányt, a balettmesterek részéről nem tud ilyen igyekezetről.

„Ugyanakkor az is tény, hogy a gyerekek nem hülyék. Pontosan érzik, látják, ha valaki tehetségesebb, vagy valakivel kivételeznek a mesterek” – utalt ezzel Mónika arra, hogy a kivételezés ma is működik.

Laurát végül szakmai okokból eltanácsolták az iskolából. Ez Mónika szerint természetesen elfogadható lenne, csak éppen a kirúgás módja hagyott kívánnivalót maga után. „A szakma dönti el, hogy maradhat-e egy gyerek az iskolában, vagy sem. Mégis a szakmától kaptuk a legkevesebb visszajelzést” – mondta Mónika.

Laura félévkor felszólítást kapott. Mónika igazán furcsának azt találta ez után, hogy Laura balettmestere rendszeresen azt a visszajelzést adta, hogy a lánya fejlődik – ennek ellenére év végén mégis kirúgták.

Mónika szerint egyébként lánya mestere alapvetően készséges volt: igyekezett elmagyarázni a felszólítás okait és megbeszélték az iskolán kívüli fejlesztését is.

Ugyanakkor azt, hogy Laura álmai szertefoszlanak, és nem folytathatja az iskolát, szintén Mónikának kellett közölnie a lányával. „Nem a mesternő vagy a bizottság mondta ezt el neki. Én voltam, miután a hírt írásban közölték velünk – de ez is csak az én utánajárásomnak köszönhetően történt meg, és velem sem táncszakember közölte a döntést. A gyerek lelkével egyáltalán nem foglalkoztak.”

Mónika azt is hangsúlyozta, mikor sikerült kiderítenie, hogy Laurát eltanácsolták, már június közepe volt. Szerinte ez különösen aggályos, hiszen így új iskolát is kellett keresniük a lányának.

– tette fel a kérdést az anya.

„Tudják meg, hogy mit tettek”

„Húsz év távlatából nem akarok senkit meghurcolni. De a mostani és a jövő generációit szeretném megóvni attól, hogy a velünk történtek megismétlődjenek” – mondta Vera – egyébként gyakorlatilag az összes megszólalóval egyetértésben – arról, miért osztotta meg emlékeit.

„Dózsa Imre ismerje el a mulasztásait, az iskola pedig a méltánytalanságokat, amelyek minket értek. És mind Dózsától, mind az intézménytől bocsánatkérést várok” – tette ehhez hozzá László. Rita pedig úgy fogalmazott: „Sebestény Katalinnak látnia kell, milyen sérüléseket okozott. Remélem, ennyi idő után is fel tudja fogni.”

Dávid elsősorban azt várja, hogy az iskola ismerje el a velük történteket. „Ha még bocsánatot is kérnek, az hab a tortán” – mondta. Utalva Bolvári-Takács és Volf wmn.hu-nak adott interjújára úgy fogalmazott: „Hajmeresztő, hogy 2020-ban az iskola két vezetője kiáll, és nyilvánosság előtt úgy tesz, mint akiknek fogalma sincs, hogy miről beszélünk. Mert tudjuk, hogy mindenki tisztában van vele, hogy milyen esetekről van szó. Értem a viselkedésüket, de rosszul vagyok tőle.” Szerinte ezért elfogadhatatlan, hogy az intézmény mai vezetése az interjúban az etikai bizottság és a „nehéz balett-táncosnak lenni” kijelentés mögé bújik.

Sebestyénről beszélve pedig azt mondta, „féljen csak Csacsu mester úgy, ahogy én és sokan mások féltünk, amikor megláttuk, hogy egyedül leszünk vele az öltözőben, vagy elkezdett minket fogdosni.”

Szűkszavú iskola, fenyegetőző és hallgatag mesterek

A cikkben nevesített összes személyhez eljuttattuk kérdéseinket. Cikkünk megjelenéséig egyedül Sárközi Gyula jelentkezett ügyvédjén keresztül.

Ügyfelem – ahogy korábban is mindig – áll elébe minden ezzel kapcsolatos vádaskodásnak, amennyiben azokkal kapcsolatban a »sértett« személyesen megkeresné őt” – áll Sárközi ügyvédjének válaszában, aki emellett személyiségi jogi és sajtóhelyreigazítási perrel is megfenyegette az Azonnalit levelében.

Az MTE nevében válaszoló rektorhelyettes, Gáspár Emese a konkrét kérdéseinkre szintén nem reagált, így azt sem tudtuk meg, a ma is az intézményben oktató mesterek milyen korosztályokat tanítanak, ahogy az sem derült ki, hogy Sebestyén Csaba tevékenységét valóban felfüggesztette-e korábban az intézmény, és ha igen, miért. A rektorhelyettes ehelyett egy állásfoglalást juttatott el az Azonnalihoz.

Ebben a már fentebb említett, Bolvári-Takács Gábor és Volf Katalin által a wmn.hu-nak adott interjúra hivatkozik, lényegében megismétli az abban elhangzottakat, illetve leszögezi, hogy „a Magyar Táncművészeti Egyetem semmilyen formában nem tartja elfogadhatónak az etikai normákon kívüli magatartást, zéró toleranciát hirdet minden ilyen esettel szemben”.

Az MTE-n 2015 óta érvényben lévő „rendkívül szigorú” etikai kódexről is írt, amely lehetővé teszi az etikai vétségek anonim bejelentését és vizsgálat kezdeményezését bárkinek, akár a múltra vonatkozóan is. „Ehhez az etikai vétséget tényszerűen bemutató bejelentésre van szükség” – fogalmaz Gáspár az állásfoglalásban. Hozzáteszi: az MTE-n pszichológusokkal, előadásokkal és továbbképzésekkel segítik az ott dolgozókat.

Az állásfoglalásban azonban arról nem írt a rektorhelyettes, hogy milyen protokoll alapján tanácsolnak el ma növendékeket, és a szülők milyen hivatalos utakon tájékozódhatnak gyerekük előmeneteléről.

FRISSÍTÉS: Egy nappal a cikk megjelenése után az MTE rektora, Bolvári-Takács Gábor nyilvános közleményben reagált cikkünkre. Ebben bocsánatot kért a korábbi növendékektől és indokolt esetben akár büntetőeljárás kezdeményezésére is ígéretet tett az intézménnyel jelenleg is munkaviszonyban lévő mesterekkel szemben.

NYITÓKÉP: Vitárius Bence