Már 150 éve tévedhetetlen a pápa, de még most is vitákat szül a dogma

1870 júliusában fogadta el az első vatikáni zsinat, hogy a pápa hit és erkölcs dolgában tévedhetetlen. A teológiai tézis nemcsak egyházszervezeti, de politikai jelentőséggel is bírt, a pápa számára még inkább biztosította az európai katolikusok feletti, az adott országaik felett átnyúló kontrollt. De sokaknak az egyházban se tetszett a dogma, a dogmát ellenzők táborát egy szlavóniai püspök vezette.

1870. július 18-án hatalmas vihar tombolt Rómában, ami már csak kulisszaként is jól illett az addigra már több, mint fél éve ülésező első vatikáni zsinathoz.

IX. Piusz pápa 1869-ben egy olyan történelmi időszakban hívta össze a zsinatot, amikor a katolikus egyház politkai hatalma – többek között az olasz egység megszületése (1861) miatt – jelentősen csökkent, számos új jelenségre (nacionalizmus, szocializmus) nem tudott megfelelő választ adni.

– nem utolsósorban persze azzal a politikai céllal, hogy ennek révén a pápa, hiába veszti el politikai értelemben alattvalóit a Pápai Állam Rómára csökkenésével (1870. szeptember 20-án pedig aztán Rómába is bevonultak az olasz csapatok), az európai államok feje felett (egyszerre a nacionalizmus és a szocializmus vonzásával szemben is) biztosítani tudja a hívek hűségét. Ezt a célt kellett, hogy szolgálja az ekkor kihirdetett pápai tévedhetetlenség dogmája.

A dogma keletkezési körülménye azonban leginkább az egyházon belüli ellentétekre mutatott rá. Már a zsinat elejétől kezdve a püspökök legalább ötöde a dogma ellen volt: ők a pápai túlhatalommal szemben a sajátjukat védték.

A Habsburg Monarchián belüli – főleg a magyarok ellen irányuló – jugoszlavizmust (mint egyfajta horvát nacionalizmust) képviselő Strossmayer főleg azért ellenezte a pápai tévedhetetlenség kimondását, mert ez szembement azzal a céljával, hogy – mintegy a délszláv politikai egység előszobájaként – a katolicizmus és az ortodoxia közeledését készítse elő.

Értelemszerűen az ortodoxok legfeljebb csak egyfajta egyenlők közötti elsőséget lettek volna hajlandóak elismerni Róma püspöke – azaz a pápa – kapcsán, a pápai tévedhetetlenség tehát Strossmayer szerint végleg aláásta az egyesülés lehetőségét. A szlavóniai püspök csak 1881-ben adta fel a dogmával szembeni ellenállását, amikor XIII. Leó pápa kapcsán – aki megelőzően az ortodoxoknak fontos Cirillt és Metódot szentté avatta – elhitte: esetleg Róma egyértelmű elsősége mellett is azonos egyházba terelhetőek horvát katolikusok és szerb ortodoxok.

Amint Strossmayer politikai okból volt a dogma ellen, úgy IX. Piusz pápa is politikai okból szorgalmazta azt. A Pápai Állam nagyrészét, amely a mai Közép-Olaszországot jelentette, 1861-ben sikeresen szerezte meg az egységes Olaszország. A pápa római hatalmát ott állomásozó francia csapatok biztosították, amely egyértelműen mutatta: a pápa politikai hatalma teljességgel ki van szolgálatva az európai nagyhatalmaknak.

– IX. Piusz pedig arról beszélt: az új olasz állam fogva tartja őt, egyben felszólított minden katolikust: ne vegyen részt az új olasz állam politikai életében; éppen ezért 1919-ig nem is volt katolikus párt az olasz közéletben. (A pápa politikai hatalma csak az 1929-es lateráni egyezménnyel lett szabályozva, amit XI. Piusz és Benito Mussolini kötött, ez teremtette meg a mai vatikáni államot, amely pedig cserébe kész volt elfogadni az olasz államot.)

sőt, hit és erkölcs dolgában se ad teljes hatalmat, ugyanis – a dogma szövege szerint a pápának csak az „ex cathedra” megszólalásai tévedhetetlenek, „azaz [ha] az összes keresztény legfőbb pásztoraként és tanítójaként legfőbb apostoli hatalmával hit és erkölcs területén egy tanítást úgy határoz meg, hogy azt az egyetemes Egyháznak el kell fogadnia, a Péternek ígért isteni segítség által azzal a tévedhetetlenséggel bír, mellyel az isteni Megváltó Egyházát a hit és erkölcs dolgában ellátni akarta”.

A pápai tévedhetetlenség dogmája már a 16. századi trentói zsinaton felmerült, de elvetették. IX. Piusz azonban ennek révén akarta az egyházon belüli – mind a püspökök, mind a hívek által tanúsítandó – fegyelmet megerősíteni, amire egy politikai hatalmát vesztő, a liberalizmussal, szocializmussal és nacionalizmussal egyaránt szembenálló egyházban felettébb szüksége lehetett.

Az ellenállás azonban az egyházon belül is olyan erős volt, hogy

ókatolikusok néven kiléptek azok, akik az 1870 előtti állapotokat akarták. Egyrészük a 18. században kiszakadt utrechti egyházhoz csatlakozott. Az ókatolicizmus föleg holland, svéd, német, cseh-morva, osztrák, horvát területeken tudott elterjedni, de a tengerentúlon is lettek követői. Ma több nemzeti egyházra szakadva létezik, az egész világban nem éri el a híveik száma a 70 ezret. A Strossmayer-féle ellenállás, amely a dogma kihirdetése utáni 10 évig is megmaradhatott, alapvetően a római katolicizmusnak a délszláv nacionalizmus felé közeledését segítette a későbbiekben. A vita azonban nem ült az egyházon belül sem, főleg, hogy

vagy ezeket – mivel a pápa a dogma értelmében mindenképpen tévedhetetlen – igazságtartalmuktól függetlenül is el kéne fogadni.

Hans Küng, egykori katolikus papnak, tübingeni teológusnak még 1980-ban is majdnem az állásába került, hogy a teológia egyetemi tanáraként már egy 1970-es könyvében kétségbe vonta a pápai tévedhetetlenséget. Az egyház erre megvonta tőle a tanítási engedélyt, Küng szerencséje csak az volt, hogy állami professzorként maradni tudott a fakultáson, ahol folytatta támadásait a tévedhetetlenség dogmája ellen. Küng abban bízott, hogy Ferenc pápa esetleg ejti a dogmát, ezért még 2016-ban is felszólította erre – igaz,

Ferenc pápa kapcsán amúgy valóban felmerült annak lehetősége, hogy nem fogja magát már tévedhetetlennek tartani, ugyanis 2013-as Evangelii gaudium írásában azt állította: „Azt se hiszem, hogy a pápai tanítóhivataltól a világot és egyházat érintő minden kérdésben végleges és teljes választ kell elvárni“. Persze 2014-ben a családok szinódusát már úgy zárta, hogy „a pápa (…) az engedelmesség garanciája”, azaz nem látszott nagyon engedni az engedelmességből.

2016-ban mégis levelet küldött a pápa az egyházból amúgy kizárt Küngnek, amiben „kedves testvéreként” szólitja meg a tübingeni teológust, és

elvégre a keresztények közötti ökumenének ez az egyik – még ha messze nem egyetlen és legfontosabb – akadálya.

FOTÓK: Vatican News / Facebook