Nem fogjuk tudni, mennyire maradtak le a gyerekek a távoktatás miatt

Bárány Balázs

Szerző:
Bárány Balázs

2020.07.20. 10:04

A PISA-teszt következő évre halasztása mellett elmarad a hazai kompetenciamérés is. A szülők, diákok (sőt, talán a tanárok) többségét ezek a vizsgálatok nemigen érdeklik, holott a felvételi és az érettségi vizsga mellett ezek a mai magyar oktatási rendszer leginkább objektívnek mondható szűrői. Az idei vizsgálatok kihagyásával nemigen lesz képünk arról, hogy a kéthónapos ún. „távoktatás” milyen lemaradást okozott a tanulóknak.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Szép csendben kijött a hír, hogy a koronavírus-járvány miatt nem tartják meg idén a PISA-mérést, a vizsgálatot inkább elcsúsztatják egy évvel. Így a matematikai tudást csak jövőre kezdik tesztelni, ezt követik a szövegértéssel, természettudományokkal és (először a PISA történetében) a pénzügyi ismeretekkel kapcsolatos felmérések. Mint ismeretes, a PISA (Programme for International Student Assessment) az OECD-országok tanulóinak képességfelmérése.

Miért van PISA-mérés?

Finnországban és Litvániában a PISA megírása már-már egy nemzeti ünneppel vagy olimpiai szerepléssel vetekszik, hiszen ekkor mutathatják meg, hogy az oktatási rendszerük mennyire sikeres. Vannak, akik csak a presztízse miatt vesznek benne a mai napig részt, ám az összehasonlítgatással nem fárasztják magukat – ilyen például Kína.

Itthon a PISA azzal vált ismertté, hogy kiválóan alkalmas a mindenkori oktatáspolitika bírálatára.

Mint minden mérésnek, ennek is vannak megkérdőjelezhető elemei, és mivel egy nagy adag statisztikáról van szó, mindenki azt lát bele, amit akar (a legutóbbi eredményeit például a jelenlegi oktatásvezetés örömmel reklámozta, míg Hoffmann Rózsa idején még a relevanciáját is megkérdőjelezték), a mai napig ez az egyetlen olyan tanulói képességfelmérés, ami lehetővé teszi, hogy világméretű tendenciákat is láthassunk a diákok teljesítményéről, amelyből kiolvasható Magyarország helyzete is.

A PISA-teszt nem konkrét tudásanyagot kér számon, hanem problémamegoldó készségek és képességek együttesét, ún. kompetenciákat vizsgál. Ez a kifejezés lett aztán a kilencvenes-kétezres évek egy divatos kifejezése a pedagógiában: minden oktatási programnak „kompetenciaközpontúnak” kellett lennie, kompetenciákat kellett fejlesztenie, vizsgálnia, stb. Nem véletlen, hogy már az 1993. évi LXXIX. törvény elrendelte, hogy hatodik, nyolcadik és tizedik évfolyamon ezeket a készségeket évente fel kell mérni – külön kérésre negyedikben is megtehetik. Míg tehát a PISA inkább arra kíváncsi, hogy a világ tanulói bizonyos matematikai, szövegértési és természettudományos problémákat hogyan képesek megoldani, addig a hazai kompetenciamérés az iskolák által „hozzáadott értéket” igyekszik számszerűsíteni.

Azt azonban már tudjuk, hogy idén ez elmarad. A legtöbb tanár és iskolavezetés természetesen nem hullajtott könnyeket a hír hallatán: a kompetenciamérés megíratása ugyanis egy többnapos program, adatbáziskezeléssel, időbeosztással, órák felcserélésével, helyettesítéssel, felügyeleti beosztással. Ráadásul csak egy év múlva lesz eredmény. A diákok többsége pedig végképp feleslegesnek tartja, gyakori, hogy a tesztlapot kidekorálják vagy direkt rosszul töltik ki.

Az iskolák vezetői azonban tudják: a mérések eredménye az intézmény jövőjére lesz kihatással.

Ez alapján rangsorolják őket (például ezen az oldalon), és valószínűleg az erőforrások elosztásakor is döntő hatása lesz (vagy már van?). Emiatt gyakran előfordulhat, hogy a gyengébb tanulóknak aznap az iskola „szabadnapot ad”, a felügyelőtanár egy-egy feladatnál segít a megoldásban (bár ez neki tilos), de az is gyakori, hogy a feladatlapokat – azok visszaküldése előtt – az iskola pedagógusai is kijavítják, a matek- és magyartanárok pedig jegyet adnak rá (jó esetben előtte pár órát gyakoroltak is), így ösztönözve diákjaikat arra, hogy minél jobb eredményt érjenek el, vagy legalább vegyék komolyan. A kompetenciamérés fontosságát mutatja, hogy a felsőoktatásban is bevezették, mert úgy tűnik, hogy az érettségi eredmények sem azt jelzik, amit kellene.

Mikor tanul a magyar diák?

A mai iskola már nem feltétlenül a tanulásról, ismeretek átadásáról, kompetenciafejlesztésről szól. Helyette egyre inkább egy állami gyerekmegőrző arculatát kezdi felölteni:

évnyitó-évzáró, családi nap, pénzhét, digitális témahét, műsoros est (arra hetekig próbálni), farsang (arra hetekig próbálni), szalagavató és/vagy ballagás (arra hetekig próbálni), gyereknap, nemzeti ünnepek (azokra hetekig próbálni), nyílt napok, sportnap, versenyek.

Ezek mellett a tananyag annyira túltelített, hogy nemhogy gyakorlásra, ismétlésre nincs idő, de annak év végi befejezése is necces. Arról már ne is beszéljünk, hogy az oktatásvezetés a társadalmi problémák megoldását iskolai tantárgyak bevezetésével vagy átalakításával kívánja folyton megoldani: a tömeges elhízásra ott a mindennapos testnevelés, a viselkedéskultúra fejlesztésére ott az etikaóra, az eladósodási válságra ott vannak a pénzügyi ismeretek és így tovább.

Emiatt ma már a legtöbb tanár kénytelen szelektálni a tananyagban, ami óhatatlanul tükröződik az általános műveltségben (ha van ilyen) és a felsőoktatásba bekerülő tanulók tudásán. Aztán persze egy-egy komment erejéig mindenki hőbörög egyet, hogy „ezek a mai fiatalok/tanárok” milyen rosszak, „bezzeg az én időmben”, de ha a saját gyermekéről, rokonáról van szó, akkor a fókusz érthetően máris máshová kerül.

Az internet és a mobiltelefon mindennapos használata a szülő-tanár viszonyra is rányomta a bélyegét, hiszen nagyon könnyen lehet ma már Viber- vagy Facebook-csoportokat, emailes levelezőlistákat szervezni egy-egy szülői értekezlet után, amiben aztán 0-24-ben megy az információáramlás. Mondani sem kell, hogy ez mekkora nyomást tud helyezni mind a szülőre, mind a tanárra. Amellett, hogy vannak nagyon praktikus oldalai a dolognak (mennyibe kerül a kirándulás, holnap ünneplőben kell-e menni), iszonyúan elaprózza a résztvevő felek figyelmét, és egy idő után a kölcsönös nyomásgyakorlás eszközévé válik (miért lett hármas a dolgozat – mert nem tanulta meg, amit átküldtem önnek; miért nem kaptam az értekezletről levelet – elnézést, elfelejtettem önt is bemásolni).

Mi a jobb: a jegy vagy a mérés?

Nem csoda, hogy ilyen körülmények között az órán adott jegyek ma már nem feltétlenül a diák tárgyi tudását tükrözik. Lehet, hogy a tanár engedett a folyamatos szülői ostromnak, vagy csoportmunkára, beadandóra adott valamilyen jegyet – millió dolog lehet a háttérben. Emiatt van szükség objektív mérőeszközökre, hogy a szülő tudja: más iskolákkal összehasonlítva a gyermeke éppen hol tart. A kompetenciamérés egy ilyen eszköz lehet: ezt megírja az ország többi ugyanolyan korú diákja. A kapott azonosító alapján aztán a szülő egy év (!) múlva megnézheti, hogy gyermeke és annak iskolája az országos eredmények között hol helyezkedik el, ami alapján levonhatja a következtetéseket.

Ilyen objektív mérőből még kettő van ma Magyarországon: a középiskolai felvételi és az érettségi. Ezek azonban már inkább tananyagközpontúak, bár a problémamegoldás ezeknek is hangsúlyos elemévé vált. Gyakorlatilag ázsiai típusú tesztekről van szó: magántanárral vagy egy sok idővel és türelemmel rendelkező szülővel a gyermek be tudja gyakorolni őket, hogy aztán megfelelő eredményt érjen el. Az iskolában erre már végképp alig van idő, hiszen haladni kell az anyaggal, készülni az ünnepségre. Míg az érettségi esetén van egy szóbeli vizsga, ami jó esetben egy jegyet még tud javítani a vizsgázó eredményén, addig a középiskolai felvételi általában ezzel a feladatlappal dől el.

Nem véletlen tehát, hogy ma a szülők igyekeznek minél inkább kiegyenlíteni a pályát gyermekük iskolai karrierje előtt: ha kell, magántanárt fogadnak, magántanulóvá nyilváníttatják gyermeküket, magániskolába, esetleg tanulócsoportba viszik őket, a fent említett módon állandó kapcsolatot tartanak a tanárokkal és az iskolával.

Mi lehetne helyette?

Amiatt, hogy az idei tanévben a kompetenciamérés elmarad és nem tartják meg mondjuk a tanév elején – a megfelelő eszközökkel ellátottabb helyeken ez ma akár elektronikus formában is megoldható lenne –,

várhatóan nemigen lesz képünk arról, hogy a karantén idejére elrendelt „távoktatás” milyen lemaradást okozott a tanulóknál.

Amíg ugyanis az oktatásvezetés sikeresnek minősítette a „tantermen kívüli, digitális munkarend” bevezetését, addig a szakma képviselői ezzel nem feltétlenül értenek egyet. Ha járvány esetleges második hulláma a tanév elején kopogtatna be, akkor az itt megszerzett tanulságokat kellene hasznosítani. Az egyik ilyen tapasztalat az volt, hogy nem lehet minden órát megtartani, pláne nem 45 percig és pláne nem ugyanúgy, ahogyan az iskolában. Azzal tehát le kell számolni, hogy a megszokott tempóban haladjunk tovább.

Megoldás lehet, ha a „digitális” tanórákon olyan kompetenciafejlesztő feladatokat oldanának meg a tanulók, amelyek a mérés feladatbankjában is szerepelnek. Így több legyet lehetne ütni egy csapásra: nem telne el haszontalanul a távoktatásra fordított idő, az előre adott feladatok a tanárok felkészülését is könnyítenék és a diákok képességfejlesztése maradna a fókuszban. A járvány lecsengése és a vakcina (remélhetőleg mielőbbi) megjelenése után pedig már lehet azon morfondírozni, hogy a napi tananyagot hogyan pótolják be az iskolák.

A szerző történész, középiskolai tanár. Olvass még tőle!

Bárány Balázs
Bárány Balázs az Azonnali állandó szerzője

Történész, történelemtanár.

olvass még a szerzőtől
Bárány Balázs
Bárány Balázs az Azonnali állandó szerzője

Történész, történelemtanár.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek