Bogdán László halálára: öt ember, aki a cigány-magyar együttélés előremozdításáért dolgozott

Az ilyenkor szokásos nekrológ helyett úgy tisztelgünk Cserdi elhunyt polgármesterének emléke előtt, hogy bemutatunk öt olyan személyt az elmúlt száz évből, akik a cigányok és a magyarok közelebb hozásán fáradoztak. Bogdán László munkája szervesen illeszkedett az ő tevékenységükhöz.

Bodgán László megrázó halálhíre kedden reggel bejárta a sajtót. Etnikai és politikai hovatartozástól függetlenül több neves közéleti személyiség is kifejtette, hogy Cserdi polgármesterének váratlan halála mekkora veszteséget is jelent az ország számára. Munkásságának értékelését majd elvégzik az azt jobban ismerők, az ilyenkor szokásos nekrológ helyett inkább úgy tisztelegnék emléke előtt, hogy bemutatok öt olyan személyt az elmúlt száz évből, akik életük során azon fáradoztak, hogy a cigányságot és a magyarokat közelebb hozzák egymáshoz. A válogatás szubjektív, de úgy vélem, hogy Bogdán László tevékenysége szervesen illeszkedik az ő munkájukhoz.

+ László Mária (1909-1989)

Az ún. „cigánykérdés” az ötvenes évek második felében már a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának ülésein is kiemelt téma volt. Ennek oka, hogy az elszegényedett romák száma olyan mértékűre emelkedett, hogy veszélyeztette az épülő szocializmus legitimációját.

1957-ben ebből a célból hozták létre a szovjet cigánypolitika mintájára a Magyarországi Cigányok Kulturális Szövetségét, melynek főtitkára László Mária lett. Célkitűzései között a cigány nyelv, irodalom és zene ápolása ugyanúgy szerepelt, mint a szociális segítségnyújtásra való törekvés (pl. munkahelyteremtés, iskolázottsági mutatók javítása, stb.). A pártállamban ez a szervezet bizonyos értelemben érdekvédelmi szerepet is betöltött. Támogatták a cigánysággal kapcsolatos könyvek (pl. Bartos Tibor: Sosemvolt Cigányország) és filmek (pl. Sára Sándor: Cigányok) elkészítését.

László Mária mind érdekvédőként, mind kultúraszervezőként kiemelkedő munkát végzett, ennek ellenére 1959-ben politikai okokból elmozdították pozíciójából. Az MCKSZ ezután még két évig működött, egy 1961-es párthatározat azonban megszüntette, mondván, hogy a Szövetség „téves elvi álláspontból kiindulva dolgozott” és emiatt „torz intézkedések születtek”.

László Mária még próbálkozott fellebbezni a döntés ellen: levelet írt az országgyűlés kulturális bizottsága elnökének, Ortutay Gyulának. A levél azonban megválaszolatlan maradt. László Máriát ezután a Magyar Posta alkalmazta, ahonnan főpénztárosként vonult nyugdíjba. 1989. november 7-én hunyt el.

+ Lakatos Menyhért (1926-2007)

1975-ben jelent meg a Füstös képek című regény, ami addig meglehetősen páratlannak bizonyult a maga nemében. Nemcsak attól volt különleges, hogy története cigányok között játszódik, hanem azért is, mert a szerzője maga is cigány volt. A fiatal írót, Lakatos Menyhértet, két szintén fiatal, ellenzéki beállítottságú szociológus, Szelényi Iván és Konrád György biztatta a könyv megírására, de érdekes módon a Magvető kiadó hírhedt igazgatója, az államvédelemből érkezett Kardos György is támogatta.

A Horthy-korszak fiktív cigánytelepének mindennapjait bemutató regény a mai napig lebilincselő – főként azok a fejezetek, melyek a háború alatt játszódó éhezést és a csendőri vegzatúrát ábrázolják. Aki tudott a sorok között olvasni, az sejtette, hogy itt a szerző az akkoriban még tabunak számító roma holokauszt eseményeire is tett célzásokat. Későbbi munkái között mesegyűjtemény (Hosszú éjszakák meséi) és verseskötet (Tenyérből mondtál jövendőt) is szerepel.

Lakatos egyébként a népi kollégisták generációjához tartozott, az ötvenes évek elején végzett mérnökként. Téglagyári igazgató lett, majd a hetvenes évektől kezdve írásaiból élt. A rendszerváltás után a Független Kisgazdapárt tagjaként politizált. Kétszer is megkapta a József Attila-díjat: 1976-ban és 1993-ban, 1999-ben pedig a Magyar Köztársaság Babérkoszorúját vehette át.

+ Csalog Zsolt (1935-1997)

Felsorolásom egyetlen nem cigány származású alakja a magyar szociográfiai irodalom egyik óriása. Szekszárdon született, a háború alatt azonban családja kénytelen volt Baranyába költözni. Itt eltöltött gyermekkorára két dolog volt hatással: az idős munkások, akik között éltek és a jezsuiták, akiknél tanult. Már kiskamaszként a rendszer ellenfelévé vált, belépett a katolikus ifjúsági mozgalomba is. Néprajz szakos volt Budapesten, ekkor tört ki az 1956-os forradalom, ahol kivette a részét a fegyveres harcokból. A megtorlást sikeresen elkerülte, így 1960-ban megkapta diplomáját, majd a Néprajzi Múzeumban helyezkedett el.

Ekkor kezdett el írni: az ásatásoknál vele dolgozó cigány munkások életét jegyezte le. Igazságérzetének és szociális érzékenységének ezúton tudott hangot adni: felháborította például hogy a magyar munkások nem hajlandóak a cigány után ugyanabból a kannából inni.

1976-ban jelent meg első cigány-tematikájú szociográfiája, a Kilenc cigány. Az 1977-es Charta aláírása után nemigen talált munkát, így értelmiségi segédmunkákból élt (pl. kérdőívezés), azonban az anyaggyűjtéssel továbbra sem állt le. 1982-ben elnyerte a Soros-ösztöndíjat és az Egyesült Államokba utazott, 1989-ig New York-ban élt. 1988-ban jelent meg Cigányon nem fog az átok című kötete, melyben egy öreg cigányasszony mesél mozgalmas életéről. Részt vett a Szabad Demokraták Szövetsége megalapításában, 1993-ban azonban elhagyta a pártot.

Dolgozott a Raoul Wallenberg Egyesület ügyvivőjeként, a Roma Sajtóközpont első vezetője volt. Élete végéig küzdött a cigányság társadalmi helyzetének javításáért. Posztumusz munkái közül (melyek között bőven akad cigánytematikájú) kiemelkedik a Csendet akarok! és a Romakönyv. 1992-ben József Attila-díjat, egy évvel később Nagy Imre-emlékérmet kapott, 1997-ben pedig a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét ítélték neki.

+ Péli Tamás (1948-1994)

„1962-ben lettem gimnazista. Akkor elhatároztam, azért fogok tanulni, ha Isten is megsegít, festő, festőművész legyek, hogy egy másik lőállásból tudjak segíteni népemen, a világgal, a társadalommal szemben, amely régen sem, most sem szeret minket, sajnos” – nyilatkozta a cigány származású festőművész egy vele készült életútinterjúban. Péli Tamás a nyolcadik kerületben született és nőtt fel, apja ötvösmester volt – innen örökölhette a képzőművészet iránti fogékonyságát. Az iparművészeti szakközépiskola elvégzése után egy holland művészházaspár támogatásával elvégezte a Holland Királyi Képzőművészeti Akadémia murális (falfestészetre összpontosító festői irányzat) szakát.

Születés című pannóját 1983-ban készítette a tiszadobi Andrássy-kastély nagytermében, az ottani gyermekváros számára. A festmény a magyarországi cigányok történetének allegóriája, a mai napig számos művész számára jelent inspirációt.

Péli a rendszerváltás idején a Magyar Szocialista Pártban politizált, 1992-ben és 1994-ben a parlamentbe is bejutott. 2001-ben posztumusz Ferencváros díszpolgára lett.

+ Puczi Béla (1948-2009)

1990 tavasza „fekete március” néven vonult be a rendszerváltás történetébe. Marosvásárhelyen ugyanis ekkor csaptak össze az akkori kormányerők által támogatott Vatra Românească nevű szélsőjobboldali szervezet tagjai az anyanyelvi oktatásért tüntető erdélyi magyarokból álló tömeggel. A több napig tartó zavargásoknak öt halálos áldozata és 278 sérültje volt – ekkor veszítette el fél szeme világát Sütő András író is. A szorult helyzetbe került magyarok segítségére egy csapat cigány érkezett, élükön Puczi Bélával. Csatakiáltása („Ne féljetek magyarok, megjöttek a cigányok!”) ma már kijelenthetjük, hogy szállóigévé vált. Beavatkozásuk minden bizonnyal életeket mentett meg.

Puczi Béla Teleki Sámuel birtokán született, ahol apja uradalmi kocsisként kereste kenyerét. Szülőfalujában, Sáromberkén, ő egyike volt az első cigányoknak, akik szakmát szereztek. Mezőgazdasági gépszerelőként dolgozott Marosszentgyörgyön, Bukarestben és a nyolcvanas években vendégmunkásként Líbiában is járt. 1990-ben részt vett a marosvásárhelyi tüntetéseken, a magyarok elleni uszítást pedig saját személye elleni támadásnak is érezte. A felmentő beavatkozás után március végén a román hatóságok letartóztatták, majd egy hétig tartó kihallgatása során mindvégig verték. Kilenc hónapot töltött előzetesben, mire kimondták rá az ítéletet: másfél év letöltendőt és hatszázezer lej pénzbüntetést kapott.

A Romániai Magyarok Demokratikus Szövetsége nyomására végül feltételesen szabadlábra helyezték, ekkor döntött arról, hogy menedékjogot kér Magyarországon. A kelenföldi vasútállomáson dolgozott, ám menekültügyi kérelmével folyamatos gondok voltak. 1993-ban végül Franciaországba emigrált, ahol szintén nem kapott menekültstátuszt, így hamarosan visszatoloncolták Magyarországra. Itt hosszas huzavona után végül letelepedhetett, de a megélhetését már nem tudta biztosítani. Szegénységben halt meg 2009-ben. Egy évvel később Balog Zoltán emberierőforrás-miniszter posztumusz Petőfi emléklapot adományozott özvegyének, Barabás Máriának, 2017-ben pedig emléktáblát kapott a Nyugati pályaudvarnál.

+ + +

Ez a felsorolás egy szubjektív panteon. Olyan személyeket próbáltam bemutatni, akik azon túl, hogy a cigányság problémáira felhívták a figyelmet, magyarként is maradandót alkottak. Tavaly Vona Gábor már felvetette egy ilyesfajta közös emlékezet lehetőségét. Bogdán Lászlónak ebben minden bizonnyal lesz helye.

NYITÓKÉP: A kecskeméti „cigányváros” 1930-ban. Jurányi Attila / Fortepan