Öt dolog, amit a magyar ellenzék tanulhat a lengyel elnökválasztásból

Már félidőben látszik, hogy a Fidesz támogatottsága jelenleg olyan nagyságokat ér el, amivel az ellenzék még együtt se tud versenyezni. Ezért most az a reális cél, hogy először utolérjék a Fideszt.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Vasárnap tartották a lengyel elnökválasztás második fordulóját, ahol a regnáló elnök, a PiS-es Andrzej Duda nyert. Duda 51,21 százalékot kapott, míg a kihívója, az ellenzéki – de ugyanúgy jobbközép – PO jelöltje, a varsói polgármesteri posztot is betöltő Rafał Trzaskowski 48,79 százalékot szerzett.

Illés Gergő már írt arról elemzést, hogy a szavazás eredményeiből mit tudunk kiolvasni, ahogy Techet Péter is leírta, hogy szerinte a nyertes – annak ellenére, hogy a választást elvesztette – Rafał Trzaskowski, mivel az 50 év alattiak körében sokkal jobban szerepelt, mint Duda, aki csak a vidéki, szegényebb és öregebb PiS-magszavazókat tudta az urnához vinni, ami ugyan most elegendő volt a győzelemhez, de a jövő abszolút az ellenzéké és Trzaskowskié, aki az ellenzék vezetőjévé vált.

Ám engem sokkal inkább az érdekel, hogy

és ezt a tudást miként kellene hasznosítania a 2022-es magyar parlamenti választásokon?

1. A pártok összeállásával nem adódnak össze a szavazótáborok

Ami az exit poll adatokból is látszódott, hogy hiába szólított meg egy szélesebb szavazói réteget Trzaskowski, ez nem volt elegendő a győzelméhez, bár így is nagyon megszorongatta Dudát. Az első fordulóban harmadik helyet 13,87 százalékkal elérő Szymon Hołownia hiába kérte támogatóit, hogy a második fordulóban a PO jelöltjére szavazzanak, a szavazóinak csak a 81 százaléka tett így, ahogy a szélsőjobboldali-nacionalista-libertariánus-tradicionalista Konföderáció szavazóinak is csak a 60 százaléka voksolt a varsói főpolgármesterre, igaz, az ő elnökjelöltjük, Krzysztof Bosak nem is támogatta egyik jelöltet sem nyíltan.

Ez meg is látszik, mivel a Bosak-szavazóknak mindössze 51 százaléka szavazott Duda ellen, amit nehéz úgy interpretálni, hogy az LMBTQ-támogató, européer Trzaskowski lett volna nekik a szimpatikusabb jelölt, hanem inkább úgy, hogy számukra ő volt a kisebbik rossz.

A magyar ellenzéknek ezért azt kell ebből kiolvasnia, hogy attól, hogy összeállnak a Párbeszédtől kezdve az MSZP-n, a DK-n, az LMP-n és a Momentumon át egészen a Jobbikig, nem feltétlenül fognak a választóik a közös listára szavazni. Ezért fontos lenne már most edukálni a pártoknak a saját szavazóit, hogy bizony

Ugyan már az önkormányzati választást megelőzően elkezdte ezt kommunikálni az ellenzék, de még mindig vannak közöttük – többnyire személyi jellegű – viták, amiket jó lenne minél hamarabb elsimítani, mert addig nem fog tudni felmutatni valódi alternatívát egy ilyen színeskoalíció, amíg a Jobbik alelnöke azt nyilatkozza, hogy Gyurcsány nagyobb akadálya a közös ellenzéki listának, mint az LMBTQ-jogok. 2020-ban már épp ideje volna a magyar ellenzéknek túllépni és elengedni a 2006-os eseményeken való hőbörgést, és az egymás közötti sérelmek helyett a nagyobb problémákat kellene érzékelni és azokra megoldásokat keresni.

2. Mindennek alapja egy tiszta vízió

Ami a legfontosabb lenne a magyar ellenzék számára, az az, hogy kell egy közös vízió, egy elképzelés, ami alapján el tudnák magyarázni a szavazóknak, ők milyen irányba mozdítanák el Magyarországot, milyen problémákat kellene szerintük megoldani és ezt miként próbálják elérni.

Enélkül nehezen lehet bármilyen sikert elérni. Ez látványosan megjelent a lengyel elnökválasztásnál is: amíg a PO először Małgorzata Kidawa-Błońskát gondolta elnökjelöltként indítani, szinte biztos volt Duda győzelme. Hiába mutatott jól Kidawa-Błońska önéletrajza (egy időben a lengyel alsóház, a Szejm elnöke is volt, aminek már 2005 óta a tagja), de nem volt semmi víziója, és a kampánya is kimerült a Kaczyński-féle illiberalizmus kritikájában, mondhatni a diktatúrázásban.

A közvélemény-kutatások is többnyire csak a harmadik helyre tették a pártnélküli, vallásos-konzervatív tévésztár, Hołownia mögé, még a legjobb mérése sem közelítette meg Duda 40+ százalékos támogatottságát, majd miután előhúzta a bojkott ötletkártyát, szépen marginalizálódott és mindössze 1-2 százalékra mérték májusban, amikor eredetileg lett volna a járvány miatt végül elhalasztott választás.

A magyar ellenzéknek is fel kell építenie – hasonlóan Orbán Viktorhoz – egy olyan narratívát az általuk elképzelt és felépítendő Magyarországról, ami koherens, minden fontosabb kérdésre választ ad és történelmi távlatban is elhelyezi az országot, túllépve a viktátorozáson és az O1G-zésen, hiszen az utóbbival már 2018-ban sem értek el semmit. Ennek a víziónak és a hozzá tartozó programnak pedig olyannak kell lennie, hogy az minden párt szavazói számára elfogadható legyen, amire a radbalosoktól kezdve a centristákon át a széljobbosok is tudnak szavazni. Ezt nyilván nehezebb országos szinten összeállítani és koordinálni, amikor nem arról kell dönteni, hogy letérkövezzék-e a belvárost vagy felújítsák-e a helyi uszodát, de nem lehetetlen kihívás.

3. A valódi célokra és stratégiaszerű gondolkodásra van szükség

De ennél is fontosabb, hogy a magyar ellenzék valódi célokkal rendelkezzen és ehhez stratégiaszerű gondolkodás is társuljon: az már félidőben látszik, hogy a Fidesz támogatottsága jelenleg olyan nagyságokat ér el, amivel ők még együtt se tudnak versenyezni, 2022-ben így jelenleg nincs reális esélyük leváltani Orbán kormányát. Ezért most az a reális cél, hogy először utolérjék a Fideszt, majd pedig 2026-ra elérni, hogy valódi kihívóként, alternatívát nyújtva álljanak a rajtvonalhoz. Ehhez meg kell határozni az elvégzendő feladatokat, majd pedig előre tervezve látni, hogyan építik tovább a saját alternatívájukat.

Kommunikációs szinten nyilván a „győzni fogunk” jelszavak fognak megjelenni, de az ellenzék jelenlegi állapota miatt

Ez a stratégiaszerű gondolkodás a PO-nál és Trzaskowskinál megvan: az elnökválasztással növelte országos ismertségét a varsói főpolgármester, az ő arcával pedig fel lehet építeni egy szélesebb PiS-ellenes koalíciót a következő parlamenti választásra. Persze a PO sokkal jobb helyzetben van, mint a magyar ellenzék, de ők is hasonló problémákkal állnak szemben – illiberalizmus, médiahelyzet, kisebb támogatottságú ellenzéki törpepártok –, viszont az EU beavatkozása helyett ők maguk próbálnak segíteni magukon. Addig pedig Varsó főpolgármestereként Trzaskowski mutatja és építi az ellenzéki önkormányzatokra épülő alternatíváját, hogy Lengyelországban működőképes lehet a Kaczyński-féle politika ellentéte is.

4. Ki kell lépni az ellenzéki buborékból

Ahogyan azt Magyarországon is megszokhattuk, a lengyel köztévé sem a kiegyensúlyozott tájékoztatásról híres, ahogy a PiS-hez közelálló média sem túl fair módon beszél az ellenzéki kihívókról. Magát a médiapiaci helyzetet persze lehet okolni – és kell is –, hogy mennyire gyengíti a demokratikus intézményeket és magát a demokráciát – elég csak Szerbiára nézni –, de nem szabad és nem is lehet mindent csak ennek a nyakába varrni.

A magyar ellenzéknek fontos lenne, hogy ne csak a sajátjaik felé kommunikáljon, elvégre tök mindegy, mit mond az Adott Nap Fontos Ellenzéki Vezetője az Egyenes Beszédben, ott nem fognak tudni megszólítani újabb szavazókat. Az nem politikai teljesítmény, hogy elmegy valaki az ATV stúdiójába és felmondja Krúg Emíliának vagy Rónai Egonnak a kötelezőt arról, hogy gonosz a Fidesz-kormány, diktatúra van és az utolsó órában járunk, hiszen az Indexen milyen durva tényfeltáró cikk jelent meg már megint.

Ahhoz, hogy valódi politikai eredményt érjen el az ellenzék, bizony fontos, hogy olyan szavazókat is elérjenek, akik nem feltétlenül az Indexet vagy a 24.hu-t olvassák és a tévécsatornák közül nem az RTL Klubot vagy az ATV-t nézik.

bennük pedig ezen tévécsatornák műsorai alapjan jelenleg az a vélemény alakul ki, hogy az ellenzéki politikusok igaziból hazaárulók, akik mindenkinek segítenének, csak a magyaroknak nem. Emiatt nem szabad bojkottálni ezeket a televíziókat és médiumokat, ahogy azt Karácsony Gergely és a Jobbik tette olykor, és Hadházy Ákos is jól felhergeli a Facebook-követőit, hogy a Hír TV miként zaklatja, este mégis az megy majd le a híradóban, hogy nem volt hajlandó még egy szót sem szólni nekik.

Hiszen ahhoz, hogy ezeket a szavazókat – akik között már csak a nagy számok törvénye miatt is biztosan van olyan, aki nem teljesen elégedett a Fidesz kormányzásával – elérjék, ki kell pukkasztani ezt a buborékot. Ha szóba se állnak az általuk fogyasztott médiumokkal, vagy nem mennek el magukhoz a választókhoz, akkor nem is tudják elmagyarázni nekük, hogy ők hogyan gondolják el Magyarország jövőjét és mennyivel jobb lehetne az életünk, ha sárdobálás és virtuális – tehát nem valós – problémák helyett az országot érintő valódi problémákkal foglalkoznának és bizonyos kérdésekben akár jobb alternatívájuk is van Orbán Viktor Fideszéhez képest. Ez a dühös Facebook-posztokból és a baráti alákérdezős interjúkból nem fog összejönni, ahogyan Trzaskowskinak sem jött össze a nyugat-lengyel városokból.

5. A harmadikutas megoldások elbuknak

Az Azonnalin is volt több véleménycikk azzal kapcsolatosan, hogy a Fidesz legyőzéséhez először az ellenzéket kéne leváltani (például itt van egy az ellenzékváltás ellen, egy pedig mellette). Puzsér Róbert főpolgármester-jelöltségéből látjuk, hogy ugyan van egy szűk réteg, aki szeretne túllépni a szekértábor-gondolkodáson és támogatnának egy valódi harmadik utat, de ahogy Magyarországon, úgy Lengyelországban se sikerült átütő sikereket elérni az ilyen próbálkozásoknak. 2020-ban a vallásos, konzervatív tévésztár és újságíró, Hołownia próbálkozott meg ezzel.

El is ért közel 14 százalékot, de ez nagyon távol állt attól, hogy bejusson a második fordulóba. Ugyan most egy saját párt alapítását tervezi, de valószínű ez is annyira lesz sikeres projekt, mint Paweł Kukiz, korábbi punkénekes és elnökjelölt pártja, a Kukiz'15, amit Kukiz a 2015-ös elnökválasztáson elért 21 százalékos harmadik helye utána alapított. Ezt a 21 százalékot már egyáltalán nem sikerült elérnie a pártjával, jelenleg mindössze 6 mandátumuk van a 460 fős Szejmben.

Az ellenzéki pártoknak és szavazóiknak be kell látni, hogy ideje elfelejteni a messiásvárást, és belátni, hogy mik a realitások:

Az előválasztás ezért is egy jó megoldás az ellenzék részéről, hiszen így 2014-hez és 2018-hoz hasonlóan nem fog minden párt miniszterelnök-jelöltet állítani, hanem felsorakoznak egy közös jelölt mögé. Így pedig nem alakul ki az a vicces jelenet, amikor az ATV-ben egymásnak adták a kilincset a törpepártok miniszterelnök-jelöltjei. (Például 2018-ban azt ki gondolta komolyan, hogy az Együtt által állított Szigetvári Viktornak valódi esélye van legyőzni Orbán Viktort?)

+1 Ha nem fogadod el legitim ellenfélnek a másikat, te is hozzáteszel a demokrácia bukásához

Ugyan ez már nem igazán kapcsolódik a lengyel elnökválasztáshoz, de általános hiba az ellenzéki oldalon, hogy a Fidesz-szavazókat birkának titulálják, a fideszes politikusokat pedig ellenfél helyett ellenségnek, akit mindenáron le kell győzni.

A schmitti barát-ellenség megközelítés az elmúlt évszázad alatt inkább átalakult barát-ellenféllé – mint ahogy azt többek között Chantal Mouffe is jól látja –, amelyben már nem jelenik meg az ölés lehetősége, és a szembenálló felek sem félnek egzisztenciálisan a másiktól, nem törekednek a másik kiirtására, hanem bizonyos demokratikus és politikai normákat betartva az ellenfelet legitim szereplőnek fogadják el, aki ellen demokratikus választáson mérkőznek meg.

Ezért lenne fontos, hogy a fennálló ellentétek további kiélezése helyett ne csak a saját szavazótáborához beszéljen majd a leendő ellenzéki miniszterelnök-jelölt, hanem a Fidesz-szavazóknak is, hiszen sok szavazó eleve csak azért szavaz a Fideszre, mert szerintük nincs más alternatíva.

Ha a kormánypárti szavazókat birkáknak és csinyovnyikoknak titulálják továbbra is, akkor miért is gondolnák ezt másképp?

Olvass még Karóczkai Balázstól az Azonnalin! Vitáznál vele? Hozzászólnál? Írj nekünk!