A Balatonban pont az a jó, hogy nem tenger

A Garda-tavat az olaszoknak eszükbe se jut tengerparthoz hasonlítani. Mi se annak alapján ítéljük meg a Balatont, amit a tömegturizmus alatt sínylődve a nyári tumultusban mutat!

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

Mindig érdekes persze a messziről jött emberek vagy akár marslakók véleményét is meghallgatni a régióról, ahol élünk, de nem ártana az ide látogatóknak a Balatonhoz lassanként európaibb módon viszonyulni és évtizedes késéssel illene legalább annyi esélyt adni a helyi értékek megismerésének, mint mikor külföldre látogatnak ugyanazok a vendégek, illetve újságírók.

Ott ugyanis valamiért sokkal inkább készek felfedezni a helyi specialitásokat, mint a Balatonnál, ahol máig a régi rettenetes beidegződések újratélése tűnik a fő össznépi programnak, ezért megkockáztatom, hogy az átlag magyar vendég kevésbé ismeri a balatoni régió igazi értékeit, mint a dalmát part specialitásait, ahol sokkal indokoltabb tengeri halat, mondjuk hekket rendelni, mint a Balatonnál... Érdekes, ott senkinek se jut eszébe, hogy egy édesvízi keszeg rituális betermelése az adriai nyaralás nélkülözhetetlen alapeleme lenne, ahogy az sem, hogy két-háromfogásos ebédet a strandon átizzadt, félmeztelen testtel, netán a tűző napon kéne megenni. A lehető legegészségtelenebb ételeket a legolajosabban elkészítve, mint valami Üvegtigris-paródiában.

hogy a strandot maguk mögött hagyva és legalább egy pólót felhúzva üljenek be egy étterembe, ahol az elvárható európai sztenderdek szerint ebédelnek meg. Valamiért csak saját hazájuk kedvenc nyaralóhelyén nincs magukkal, saját országukkal és helyi vendéglátóikkal szemben ennyi igényük, sőt: máig úgy tesznek, mintha alanyi jogon járna nekik a makacsul megkövetelt egészségromboló félbalkáni „retró” büfékínálat, a kádári félmúlt visszakérődzése. Az a retró, ami valójában az igénytelenség refluxa, kétes gasztroreflexek rituális visszaöklendezése „hagyomány” gyanánt. 

Miért pont az a legjobb a Balatonban, hogy nem tenger?

Nehéz helytelenebb formában feltenni a kérdést és a turisztikai pozicionálás szempontjából félrevezetőbb válaszokat keresni, mint amikor az Adriához vagy bármilyen tengerparthoz hasonlítjuk a Balatont. Érdekes: a Garda-tavat az olaszoknak eszükbe se jut tengerparthoz hasonlítani, mert a minimálisan elvárható európai kulturális sztenderdek alapján eleve mindenki tisztában van vele, hogy egészen más műfaj egy édesvizű tó, mint a tenger. De maradjunk inkább a Balatonnál és hozzunk három egészen konkrét példát annak illusztrálására, mennyire más, sőt: pont az a legjobb benne, hogy nem tenger!

1. Itt tényleg jó vitorlázni

Kezdjük egy olyan összehasonlítási szemponttal, amiben a laikus a leginkább esélytelennek vélné a Balatont a tengerrel szemben – mint vitorlázó helyet. Az előítéletes vélelemhez képest a valódi tapasztalat azt mutatja, hogy a Balaton lényegében mindent megad a vitorlázás legjavából, gyakorlatilag a dolog rázósabb és kínosabb része nélkül: nincsenek többméteres hullámok, sőt, jellemzően minimális a hullámzás, így ritkán lesz bárki tengeribeteg a tavon, nincsenek navigációs problémák, mert alapesetben mindig látszik és viszonylag könnyen elérhető valamelyik part, mindig van közeli kikötési lehetőség, ha netán bedurvul a szél, nincsenek csalafinta áramlatok, jellemzően nem sziklás a part és szinte bárhol lehet horgonyozni vagy akár kikötni. Egyszóval

A Balatonról látatlanban bárki azt feltételezné, hogy a „délebbi” Adrián korábban lehet fürdeni a vízben – aminek pont az ellenkezője igaz, mert az első komolyabb felmelegedésnél sokszor már áprilisban, de jellemzően legkésőbb májusban már 20 fok fölé melegedhet a víz, ami az Adrián jó egy-másfél hónappal később szokott bekövetkezni, mivel a nagyobb víztömeg lassabban tud felmelegedni. Szóval ez is egy teljesen fals, merőben szubjektív előítélet, amire a műszerekkel mért objektív adatok elég egyértelműen rácáfolnak.

2. A strandok

Érdemes alaposabban összevetni a tengerparti strandsztenderdet a balatonival, annál is inkább, mert újabban bejött egy ultragáz trend, aminek a tihanyi Plage 18 lehet az elrettentő példája. Iszonyatosan erőltetett módon és méregdrágán megpróbálnak egy tengerparti homokos strandot kamuzni a Balaton partjára, ahova ez a napvitorlás-baldachinos (pardon: gazebós) giccs a legkevésbé való. 

Az bizony megérdemli, amit kap, aki szeret homokot köpködve napozni 5000 forintos (giccsadós) belépőért, kétszeresen túlárazott italokat szürcsölve, méregdrága ételekkel, miután a bejáratnál elkoboznak tőle gyakorlatilag bármit, amihez épp valóban kedve lenne. Helyette az akut tengerfixációban szenvedő vendégek kapnak egy hatalmas hazugságot: homokos tengerparti strandot a Balatonnál. Pest mellett, a Lupán még akár poénnak tűnhet ugyanez, de a Balatonnál azért is különösen kínos, mert nálunk speciel van egy minden tekintetben kellemesebb strandkörnyezeti kultúra.

Nyilván nem a hekkre vagy a lángosra gondolok, hanem inkább arra, hogy egy normális, hagyományos balatoni strand jellemzően füves és tájba illő fák adnak árnyékot, ami úgy tíz fokkal is hűsebb szokott lenni a napvitorlás-gazebós ufók árnyékánál a nyári kánikulában, amikor pont ez a pár foknyi különbség életet menthet, de a közérzetünk szempontjából ugyanúgy minimum ég és föld, ahogy a talpat égető homok és a kellemesen hűsebb fű közti különbség. Engedtessék meg külön kitérni arra, hogy

Az Adrián jellemzően nem homokos, hanem sziklás a part, ami a nyári hőségben alapjáraton tükörtojássütésre és talpégetésre alkalmasabbnak tűnik, mint olyan kellemes strandolásra, ami a füves-fás balatoni strandon alapélmény. Nálunk amúgy a sós vizet sem kell állandóan letusolni magunkról, hogy ne smirglizze a hátunkat a póló vagy ne száradjon rommá a bőrünk.

Itt azonban sajnos véget is ér a balatoni strandokkal kapcsolatos idill, és szembesülnünk kell a legnagyobb problémával, ami egyáltalán nem fals előítéleteink rémképe csupán, hanem nagyon is valóságos probléma: az északi oldalon gyakorlatilag eltűntek a szabadstrandok és a déli parton is drámaian csökken a számuk a központi forráselvonások – leginkább az önkormányzatoknál maradó idegenforgalmi adó durva visszavágása és a sok településen 30-40 százalékos forráscsökkenéssel járó vesztegzár miatt.

A tengerparthoz a világon mindenhol szabad hozzáférést biztosítanak és szinte mindenhol lehet ingyen strandolni, ami a Balatonnál mára kritikus mértékben csökkenő tendenciát mutat. Leginkább ezért kellene végleg elfelejtenünk a magyar tenger kifejezést, ami amúgy is nagyon félrevezető, de a vízhez való hozzáférés megnehezítése miatt ma már de facto is hazugság, nemcsak elvi szempontokból.

3. Nemzeti parki környezet

Az Adria partja jellemzően kopár, sziklás part, ahol sirályokon kívül alig találkozunk eleven természeti környezettel, míg

Hogy miért érdekes ez? Mert évről évre exponenciálisan felértékelődik a természeti környezet minősége és nem csupán célzottan ökoturisztikai szempontból, hanem általában a nagyvárosi környezetből kiszakadni vágyó minden vendég számára. Turisztikailag is létkérdés a nádasok és a fák megóvása az esztelen beépítésektől, nemcsak azért, mert akár már a jelenlegi nádállomány negyedének eltűnésével is összeomolhat ennek a különleges, sekély vízű tónak az egész ökológiai rendszere, olyan brutális algásodásokkal, sőt mocsarasodással, hogy akár végleg el lehetne felejteni kábé mindazt, amit turisztikailag elvárunk a tótól – anélkül, hogy saját önző szempontjainkon túl a tó számára létkérdésnek számító szempontokra is gondolnánk.

Ugyanez érvényes a fakivágásokra, mert akár már a 71-es tóparti út melletti fák ötödének kivágásával is olyan jelentős mértékben nőne meg a látványban az épített környezet jelentősége, hogy drámaian szembesülnünk kéne annak átlagban elég gyenge és tengerparti összehasonlításban egyáltalán nem versenyképes minőségével. Így pont azok a nagyberuházók bukhatnának legnagyobbat ingatlanjaik ez esetben várható leértékelődével, akik ma a legádázabbul vágják a nádasokat és a fákat, hogy a helyére olyan lebetonozott partot építsenek, amilyen a spanyol tengerpartra jellemző.

Azonban az Ibiza-modell a Balatonnál duplán tévút, mert a tengerparti verzióval sose fog tudni versenyezni mindabban, amiben az jó (nem lesz versenyképes, egyáltalán nem fog működni), de cserébe legalább hamar tönkreteszi mindazt a természeti értéket, amiben a Balaton más és tényleg versenyképesebb lehetne – főleg mivel ezeknek a tényezőknek az értéke folyamatosan nő. Az emberek a nagyvárosokból egyre kevésbé akarnak ugyanolyan betonvilágba elmenni, amilyenből eljönnek kikapcsolódni. Amit biztosítani kell, az sokkal inkább az, hogy a legjobb nagyvárosi sztenderdeket megkapják mindenfajta szolgáltatásban, a vendéglátásban és a szórakozásban, egy minél szebben megőrzött természeti környezetben. Ez a XXI. századi fenntartható turizmus alapvető modellje, amiben a Balaton egyre inkább elhúzhatna a tengerpartokhoz képest, ha nem sikerül pár év alatt tönkrevágni mindazt a természeti csodát, ami ennek alapját képezi.

A tenger más, a Balaton olyan, mint mi magunk

A tenger szinte mindig hullámos, ami persze a maga nemében csodás, de egészen más miatt és máshogyan szerethető a sokszor tükörsima Balaton ezernyi arca és színárnyalata, ahogyan visszatükrözi a tanúhegyeket és a víz fölött cikázó fecskéket, illetve saját kultúránkat – és akár annak fájó hiányosságait is. A Balaton tükröt tart ennek az országnak.

A tengerhez azért megy a magyar, mert a tenger olyan más, míg a Balatonhoz azért, mert annyira olyan, mint amilyenek mi magunk vagyunk. Jó lenne, ha ez a jövőben egyre inkább e páratlan táj hagyományos és megújulni képes valódi értékeit jelentené, nem pedig ezek kínos paródiáját, amit még ma is a „balatoni nyár” és „retró” alatt oly sokan értenek. Az egész ott kezdődik, hogy

Aki megismerte már mindegyik évszakban, a virágzó és őszre beérett gyümölcseit nekünk adó Balatont is, annak nem kérdés, mennyivel többet és jobbat tud adni csúcsidőn kívül. Nem is beszélve arról a téli csodáról, amiben a horvát tengerpart végképp örökre esélytelen marad kedvenc tavunkkal szemben, hogy olykor befagyva Európa legnagyobb korcsolyapályájává változik. Nemcsak a közeli tengerek, de Európa mélyebb vizű nagy tavai sem szoktak soha befagyni, így a Balaton jege egészen páratlan természeti csodánk. Aki volt a Balaton-átcsúszáson, tudhatja, miről beszélek.

Miért nem fair a Balaton és Budapest összevetésében alkalmazott kettős mérce?

Az a kisebb baj, hogy az inkább sörivó Fekő Ádám a badacsonyi borokról olyasmit ír le, ami minimum tíz évvel ezelőtti látogatásra utal. Ezen könnyen lehet segíteni, jöjjön el például egy Gasztrohegyre, és nézze meg, milyen bor- és gasztroforradalom volt itt azóta. Szeretettel látjuk. Nagyobb baj, hogy általában is több évtizede berögzött kliséket ismételget a sajtó nagy része és emberek sokasága, miközben a régió elképesztően sokat változott az utóbbi évtizedben.

A fő probléma az egyébként, hogy máig a nyári tömegturizmus alapján ítélnek a legtöbben, és nagyon furán torzító kettős mércét alkalmaznak. Azok az újságírók vagy felháborodott posztokat író vendégek, akik meg sem próbálnak alaposabban tájékozódni, csak beülnek az első útjukba eső helyre (jellemzően tipikus turistacsapdákba) és megírják, hogy nem volt jó, ugyanezt sosem tennék meg Budapesten, illetve abban a városban, ahol laknak. A pesti vendéglátásnak ma kábé senki sem tart ilyen szigorú tükröt, pedig ha egyszer lenne jó vidéki sajtó és megírnánk fordított előjellel, milyen tájékozódás nélkül random módon turistacsapda helyekre beülni a bulinegyedben vagy akár a belvároson kívül szinte bárhova, abban nem sok köszönet lenne.

Sokan elfelejtik, hogy ha mondjuk Pesthez hasonlítgatjuk a Balatont, akkor nemcsak néhány jó belvárosi helyet kéne összevetni az egész Balatonnal, hanem minimum az lenne fair, hogy a főváros területének és lakosságának hetedét koncentráló belső kerületeken túli részeket is bevegyük a buliba, ahol a helyi városközpontokban lepusztult Skálákba költözött Hong Kong-áruházak előtt árulnak iszonyatos hot dogokat és hamburgereket olyan lepusztult „retró” környezetben, amihez képest az átlag magyar kisvárosok is kifejezetten európainak mondhatók.

Szóval álljon meg a díszlépés egy pillanatra, és vegyük komolyabban a dolgokat: amikor bezzegezve Budapestre hivatkozik bárki, mindig vegyük hozzá a város folyton elfeledett nagyobb részét is, ne csak a kirakatba kitett hetedét.

Új szint a Balaton nyári gyarmatosításában

Pontosan a Balaton trendivé válása és dinamikus fejlődése miatt megjelent és egyre terjed idén egy új jelenség is: rárepülnek fővárosi márkákkal vagy az ország más régióiból nyomuló tömegtermékekkel a balatoni piacra. Ennek elrettentő példája idén a celebekkel promotált Mad dobozos fröccs (!), amiről balatoni háttérrel posztolgatják, hogy milyen szuper, noha a termék ugyebár Tokaj hírnevét öregbíti. Pontosabban azt is inkább csak rombolja.

Ezzel nemcsak a honi fröccskultúrát támadják meg alapjaiban, aminek leglényege (ma még) közismerten az, hogy frissen csapolt szódával készül és a vendég által épp kívánt arányban, nem pedig konzerv. Legalább ennyire káros az, hogy az ilyen nyomulás semmibe veszi az európai bor- és gasztrokultúra legalapvetőbb elvét és gyakorlatát, hogy amikor egy adott régióba látogatunk, akkor igyekezzünk annak specialitásait megismerni, saját értékeit felfedezni és ne egészen máshol gyártott tömegtermékeket fogyasszunk.

Egy hírhedt fordulatot a helyére téve, így lehetne a legrövidebben summázni a lényeget: aki a Balatonra jön, tartsa tiszteletben a kultúránkat!

A szerző filozófus-borkereskedő, és noha a Balatoni Kör alapítója, a cikkben nem a szervezet véleményét, hanem a sajátját írta le. Beszállnál te is a Balaton-vitába? Írj!