Ungváry Krisztián az Azonnalinak: Mivel jobbak a szobordöntők az iszlamistáknál?

2020.07.07. 07:11

Mi volt a legnehezebb a XII. kerületi turulszoborral kapcsolatos történészi munkában? Mit szól ahhoz, ha egy polgármester szerint Hitler megérdemelten került anno a Time címlapjára, és mit akkor, ha Szálasi fejére montírozzák Karácsony Gergelyét? Hogy látja a nyugati szobordöntögetéseket? Lenne-e politikus, és melyik ország emlékezetpolitikájáról gondolta, hogy „még a magyarnál is provinciálisabb és bunkóbb”? Nagyinterjú Ungváry Krisztián történésszel.

Ungváry Krisztián az Azonnalinak: Mivel jobbak a szobordöntők az iszlamistáknál?

Ha meghallja azt a szót, hogy turul, mi jut először eszébe?

Ez kontextusfüggő: egyes cserkésztáborokan énekelt dalokban előfordul ez a madár. Egyenruhákon, kitüntetésgyűjtőként szintén más és más kontextusban jelenik meg a turul. Ha a XII. kerületet mondja valaki, akkor nyilván a turulszobor fog eszembe jutni.

Dolgozott abban az önkormányzat által felkért bizottságban, ami vizsgálta az ezen a turulszobron szereplő neveket. Mi volt a legnehezebb ebben a munkában?

A munka alapvetően nem volt nehéz, sem ismeretlen, ezért az nem okozott álmatlan heteket.

De ha ki kell valamit emelni: az a legnehezebb, hogy a történész meg tudja húzni a saját határait. Hogy tudja azt, hogy egy döntés mikor történeti és mikor már politikai vagy esetleg esztétikai kérdés.

Konkretizálva: nyilván sokan azt szeretnék, hogy a történész „menjen ki a színpadra”, és mondja meg, hogy pontosan mi legyen, hogyan nézzen ki az a szobor, hol legyen, mi legyen rajta, és esetleg azt is, hogy mennyibe kerüljön. Na, most ez nem az én kompetenciám.

Azt el tudom mondani, hogy – történeti okokból – milyen nem lehet biztosan a turulszobor, illetve állíthatok variációkat arra, hogy helyette miből célszerű választani. De azt előírni, hogy mit csináljon az önkormányzat, nem az én dolgom. És mivel szerintem van súlya annak, amit a bizottságban mondunk, ezért szükséges is, hogy hagyjunk teret a megrendelőnek a kérdésben, nyilván orientálva őt.

A TIZENKETTEDIK KERÜLETI TURULSZOBORBÓL VÉGÜL ELSŐ VILÁGHÁBORÚS EMLÉKMŰ LESZ. FOTÓ: VARSÁNYI BENCE / AZONNALI

Megállapítottuk, hogy a jelenleg a szobron lévő nevek között 21 nyilas párttag szerepel. Mi nem elégedtünk meg ennyivel, hanem ezeket az embereket is próbáltuk csoportosítani, mert azt gondoljuk – és ebben egységes volt a bizottsági tagok véleménye –, hogy más felelőssége van annak, aki fél év erejéig belépett a nyilas pártba, más annak, aki vezetője lett a pártnak, és megint más annak, aki 1944. október 15-e után (azaz Magyarország sikertelen kiugrási kísérlete után a II. világháborúból, ami előszobája volt a nyilas hatalomátvételnek – a szerk.) aktív szereplő volt, adott esetben még a tömeggyilkosságokban is részt vett. Az biztosan kimondható, hogy nem szerepeltethetőek tömeggyilkosok az emlékművön, ellenben arra, hogy a többiekkel mi történjen, szerintem elég, ha javaslatot teszünk.

Azt is javasoltuk, hogy az egyszerű párttagokat nem kell levenni, merthogy a felelősségük nem indokolja, hogy töröljék őket a nemzeti emlékezetből.

Az, hogy a turulszobor egy I. világháborús emlékmű lesz, rendben van?

Ez eredetileg az én ötletem volt, de nem azt mondtam, hogy csináljanak a turulból első világháborús szobrot. Hanem azt, hogy ez az emlékmű jelenlegi formájában egy I. világháborús szobornak felel meg, így alternatíva lehet, hogy csináljanak adott esetben más helyen egy II. világháborús szobrot, ezt pedig használják I. világháborúsnak. De ezt eldönteni már politikai kérdés.

Bevallom őszintén, szerintem ez a szobor egy giccs. Ez az én magánvéleményem, de a felkérésünk nem esztétikai megállapításokra szólt.

Csak ha már kérdezték, hogy mi volt a legnehezebb, akkor ez: hogy ne írjam le a bizottsági jelentésbe, hogy ez giccs. A harmincas években ez még érthető volt, akkor így emlékeztek az I. világháborús halottakra, de most 2020-at írunk. Nem véletlen, hogy Nyugat-Európában sem látunk ma már ilyen jellegű kortárs emlékműveket, hanem nívósabb művészek alkotnak ennél valami tartalmasabb, összetettebb dolgot.

A külföldi példákból kiindulva mi lehetne a megoldás arra, hogy a szobor tényleg méltón, és ne giccsesen állítson emléket?

Berlinben a Neue Wache nagyon jó és drámai emlékmű. De hogy magyar példát hozzunk: a budai várban a bécsi kapu előtt ott van a Földanya-szobor is. Nem állítom, hogy a XII. kerületbe föltétlen ilyet kell rakni, de a gyerekét sirató anya motívuma valamivel közelebb áll a magyar szempontból tökéletesen értelmetlen II. világháború megjelenítéséhez, mint egy turul.

Akinek van gyereke, sejthet valamit abból, milyen az, amikor elvesztheti.

Akik akkor meghaltak, nem akartak meghalni, túlnyomó többségükben nem is voltak döntési helyzetben. Nyilván voltak olyanok is, akik kimentek a frontra, és hősi halált haltak a szovjetek elleni harcban – nekik állhatna egy turulszobor, de még az ő esetükben is fel kell tennem a kérdést: nem csapta be az ország ezeket az embereket, amikor kiküldte őket a frontra? Volt ennek értelme, így kellett lennie? Szóval még a valóban az életüket a hazájukért feláldozók esetében sem a legjobb választás a turul, a civilek esetében pedig végképp nem stimmel a szimbolika. Egyébként le is írtuk a bizottsági jelentésben, hogy a turul a katonai vitézség szimbóluma – ezzel szemben a XII. kerület halottainak kilencven százaléka civil.

Az önök bizottsága szerint a turul már csak azért sem jó választás második világháborús emlékműként, mert azt olyan mozgalmak is felhasználták, amik igazán kegyetlen dolgokat műveltek. Mondhatjuk, hogy ez a szimbólum teljesen beszennyeződött, vagy van egy „elévülési idő”, ami után ismét nyugodt szívvel lehet azt használni?

A „politikus” szavunk is szitokszóként használatos, mégiscsak van egy absztraktabb értelme is. A magyar nemzeti zászlót is sokan próbálták beszennyezni, mégis használjuk. A turul is hasonlóképpen van. A turul egyrészt ezeréves totemállat, másrészt a nyilas korszak rövid, féléves rémuralma alatt és előtte a magyar szélsőjobboldal használta ezt a szimbólumot tizennégy évig, őelőttük pedig a Tanácsköztársaság Vörös Őrsége is. De a turul mint szimbólum nem semmisült meg ettől. Nem a turullal van a baj, hanem a kontextussal: minden kijelentés értelmét a kontextusa adja.

Ha már szobrok: mit gondol az Amerikában és Nyugat-Európában tapasztalható szobordöntögetésekről?

Szörnyűnek tartom.

Miért?

Nem az történik, hogy egy kerület vagy utca lakóit megkérdezik, hogy mi legyen a szoborral, hanem az, hogy az erőszakos csőcselék megsemmisíti azt. Körülbelül úgy, ahogy az Iszlám Állam rajongói tették ezt Moszulban és másutt.

Mivel jobbak ezek az emberek az iszlamistáknál? Ott se mindenki gyilkos.

Ezer megoldás lett volna, hogy ezekkel a szobrokkal valami más történjen: el lehetett volna vinni őket egy másik helyre, vagy ki lehetett volna tenni valamit melléjük, ami megfelelően kontextualizálja a művet. Németországban a Harmadik Birodalom különböző építményei megvannak ma is, mellettük információs táblákkal, hogy mi történt ott. Az ember nem tudja egy boldog pillantással elintézni, ha felnéz a goebbelsi propagandaminisztérium mai napig látható – egyébként esztétikai értelemben egyáltalán nem rossz – homlokzatára.

A turul esetében ez nehezen lett volna megoldható, merthogy az áldozatok kilencven százalékához nem illik a turul. Ezzel szemben Thomas Jefferson szobrát nem a rabszolgaság miatt állították fel. Az, hogy a rabszolgaságot ő helyeselte, mellékes ahhoz képest, hogy az amerikai politikában mennyire fontosat alkotott.

Van még Budapesten olyan szobor/emlékmű, ami ön szerint problémás?

Elég sok van, de a pálmát a Szabadság téri megszállási emlékmű erősen viszi. Van egy emlékmű, amit senki nem kért, az áldozatok és a túlélők civil kezdeményezéseit figyelmen kívül hagyták, meg sem kérdezték őket arról, hogy akarnak-e ilyet.

Ráadásul ezt az emlékművet hivatalosan át sem adták, mondván nem akarják sérteni az emberek érzékenységét. Milyen ajándék az, amit nem adunk oda? Ezt a szobrot felállítanám annak a politikusnak a háza elé, aki ezt az egészet kitalálta, nézze ő!

Ha már a Szabadság téri emlékmű: ugyan már a rendszerváltástól kezdve jelen vannak a közéletben emlékezetpolitikai kérdések – legyen-e például Kádár Jánosnak szobra –, de 2010-től mintha ezeket a politika a frontvonalba emelte volna. Mi ennek az oka?

Az emlékezetpolitika mindig is egy politikai fegyver volt, annak a történettudományhoz mérsékelten szokott köze lenni. Most már semennyire sincs, Magyarországon legalábbis. Ez azért van, mert a jelenleg regnáló hatalom nagyon pontosan méri azt, hogy az embereknek mire van igényük, és a legalpáribb igényeket is hajlandó kiszolgálni.

Nem azt próbálja elérni ezzel a politika, hogy az emberek büszkék legyenek magukra és az identitásukra?

Természetes és érthető igény, hogy az ember büszke legyen magára és az identitására. Azonban egy felelős, keresztény politikus nem idézhet elő az önvizsgálat hiányához vezető helyzetet. Az önvizsgálat a kereszténység egyik legalapvetőbb gesztusa, az minden szentmise elején megtörténik, amikor a hívek a bűneiket be kell vallják. Ezzel szemben a NER azt a társadalom- és nemzetképet szereti, amiben a magyar egy bűntelen, ártatlan és sikeres nemzet. Nem kívánnám, hogy a bűnös magyar nemzet legyen az emberek fejében, mert ez is egy nemlétező, abszurd kép lenne. Azt azonban kívánnám, hogy a kritikai gondolkodás az országunkhoz és annak múltjához ne szűnjön meg: nem kell mindenkit hősnek látni, aki csak esendő ember volt.

Meg lehet mondani, hogy milyen a magyar nemzet?

A kérdés, hogy mihez képest milyen. Sokkal nehezebb a magyar nemzet egy specifikus vonását megemlíteni a szlovákokhoz, mint az iráni vagy a japán lakossághoz képest, akiktől vannak szignifikánsan eltérő közép-európai, a magyarokra is jellemző magatartásformák. Nem vagyok nemzetkarakterológus, úgyhogy maradjunk annyiban: a magyar nemzet a magukat magyarnak vallók közösségéből áll.

Magyarok, mindenféle jelzők nélkül?

Milyen jelzőkre gondolnak?

Orbán Viktor szokta a magyarokat például leleményesnek, csavaros észjárásúnak nevezni.

Ezekkel a jelzőkkel nem jutunk előbbre. Keresztény emberként talán mégiscsak célszerű lenne azzal kezdeni, hogy az emberek mind Isten teremtményei és ezért egyenlőek, és nem kéne azt mondani, hogy a magyarok okosabbak vagy butábbak bárkinél.

Minden kísérlet ingoványos talajra téved, ami egy népnek különleges képességeket vindikál. Aki megnézi a 20. századi történelmet, annak vissza kéne ettől rettennie.

Ha már 20. század: mit gondol, amikor egy polgármester azt állítja, hogy Hitler megérdemelten került a Time magazin címlapjára?

Vagy a rosszindulat, vagy a műveletlenség, a hülyeség, vagy az alkohol hatását keresném ebben a kijelentésben. Ezt ugye egy DK-s polgármester (az Újbudát irányító László Imre – a szerk.) mondta, ami azért érdekes: ha ezt egy fideszes vagy egy jobbikos polgármester mondja, lehetne feltételezni, hogy a Hitlert kedvelő rétegeknek akar megfelelni, akik ezen pártok szavazói között fellelhetőek. A DK esetében erről viszont nyilván nem lehet szó: sok visszataszító gondolatot láttam már ennek a pártnak kapcsán, de a nácizmus istenítése nem tartozott ezek közé. Itt a politikus szimplán hülye volt: a saját választóit is elidegeníti magától, és a pártján belül is lenullázza magát ezzel a kijelentéssel.

Nem tudom elképzelni azt a DK-s taggyűlést, ahol ennek hatására Sieg heillel ugrálnának fel az emberek.

De van olyan párt is Magyarországon, mondjuk a Mi Hazánk, ahol egy ilyen megnyilvánulás élénk helyesléssel találkozna.

Tegyük azért tisztába ezt a dolgot történelmileg: van olyan korszak, amire joggal lehet azt mondani, hogy igen, ezt Hitler jól csinálta? 

Nem tartom szerencsésnek ezt a megfogalmazást, mert ezzel úgy teszünk, mintha a hitleri ideológia lebontható volna praktikus, és tulajdonképpen ma is használható, illetve rossz, kerülendő elemekre. De ez nem egy önkiszolgáló bolt, ahol ki tudjuk válogatni azokat a cukorkákat, amiket szeretünk, a többit meg ott hagyjuk.

A Führer világnézete meglehetősen homogén volt, amiben a közmunka és a fajnemesítés összetartoztak. Az érem másik oldala, hogy minden tömeggyilkos rendszerben találhatunk olyan elemeket, amik önmagukban demokráciákban is megjelennek. Például a közmunka a harmincas években, a világgazdasági válság hatására korjelenség volt, azt alkalmazták az Egyesült Államoktól kezdve a náci Németországig sokan. De önmagában attól, hogy valaki közmunkaprogramot alkalmaz, még nem kell őt egy tömeggyilkos nácinak tartani.

Nem reális, hogy egy politikust valamilyen isteni, ördögi dimenzióba lökjünk át azzal, hogy azt mondjuk, benne semmi jó nincs, és az intézkedései kizárólag rosszak.

Hitler esetében sem kell mondani, hogy minden intézkedése hülyeség volt – ha mindenben hülye volt, akkor hogyhogy hat évig vívta a világháborút és nem lett vége két perc után? És azt is el kell ismerni – ahogyan azt John Lukács is írta, – hogy ez az ember a maga módján elképesztően tehetséges politikus, egy nagy történelmi személyiség is volt.

És akkor mit szólt, amikor látta, hogy fővárosi fideszesek Szálasira photoshopolták rá Karácsony Gergely fejét?

Szerintem mérhetetlenül ízléstelen volt, de a politikában a másik fél ízléstelenségét, bunkóságát egy bizonyos pontig el kell viselni. Itt nem lehet mindenen megsértődni, de ez az eset már túlmegy a tolerálható szinten. De a probléma még nem is ezzel van:

az sokkal súlyosabb, mikor egy miniszter vagy egy intézetvezető áll be egy történelmi nonszensz mögé. Amikor darwini elméletet tagadó, Jézus zsidó származását tagadó, a hun-magyar-rokonságot és a sumér-magyar-rokonságot hirdető úgynevezett történészeket kitüntetnek, az szerintem sokkal nagyobb botrány.

Aki kitünteti őket, az pontosan tudja, hogy mit csinál, és neki politikai felelőssége is van. Ehhez képest egy szerencsétlen pártmunkás – aki photoshopol egy ilyet, és kirakja az internet bugyraiba – politikai felelőssége kisebb, mint a miniszteré.

A NER tíz évében, de az utóbbi két-háromban különösen felerősödött egy ellen-akadémikus attitűd, gondoljunk akár a Veritas Intézetre, a Magyarságkutató Intézetre, vagy arra, hogy például ön is vitázott a Magyar Nemzetben Szakács Árpáddal. Mik az esélyei ezzel szemben az akadémiai világnak?

Az akadémikusságnak valószínűleg nem sok esélye maradt. De tegyük hozzá, hogy én nem Szakács Árpáddal vitatkoztam, hanem a Magyar Nemzet olvasóit próbáltam felvilágosítani arról, hogy a játék, amelynek ők a tanúi, mennyire életveszélyes. Ha csak egy olvasó is volt, aki elgondolkozott azon, hogy talán ilyen módszerekkel nem kéne fenntartani azt a rendszert, amely puszta népszerűségi szempontok alapján szembemegy a tudománnyal, akkor már nem volt felesleges. Itt nem (a Szakács által betámadott – a szerk.) Romsics Ignácról van szó, hanem a magyar tudományos élet frontális letámadásáról – az, hogy ezt megakadályozzuk, közérdek, és nem pártszimpátiáktól függ. 

Akkor ön szerint nem is volt Ungváry-Szakács-vita?

Elég aszimmetrikusnak tartom a kettőnk viszonyát, szóval nem így értelmeztem.

Csakhogy így jelent meg a sajtóban.

És formailag az is volt, hiszen Szakács Árpád írására írtam válaszul egy cikket. Egy válaszom még szombaton megjelent a Magyar Nemzetben.

Nem először állt már bele ilyen vitákba, Farkasházy Tivadarral is volt már csörtéje. Keresi a konfliktust, vagy a konfliktus találja meg önt? 

Én a XX. századi magyar történelemmel foglalkozom, de a nagyapám még ötezer kilométert lovagolt a fronton. Az én életem azért kevésbé veszélyes, mint az övé volt. Persze választhattam volna más témát is. De a gyávaság nem világnézet.

Csakhogy több tüntetésen is feltűnt a közelmúltban, nemcsak történeti, hanem aktuálpolitikai témákban is megnyilvánult már. Szóval sokan pletykálják, hogy politikai pályára szeretne lépni, és konkrétan a Momentumot emlegetik. Mi igaz ebből?

Én a legjobban a levéltárban érzem magam.

Amíg hagynak engem történészként dolgozni, addig történészként fogok dolgozni. Emellett vannak pártszimpátiáim is.

És mi lenne az a pont, amikor már úgy érezné, hogy nem hagyják?

Amikor már semmi veszítenivalója nincs az embernek – ehhez egyébként már most is közel állok, hiszen már most sincsen bejelentett állásom, igaz, munkám rengeteg van. De a politikai szerepre én nem vágyom: ötvenéves elmúltam, ha akartam volna, akkor az elmúlt harminc évben már csinálhattam volna. 

A másik probléma, amit mindenki lát, akit a magyar közélet érdekel, hogy a politika kontraszelektál. Sokan nem mernek elmenni a politikába, mert ott nagyon gyorsan megsemmisülnek. Emiatt egyre hülyébbek mennek oda – oldaltól függetlenül egyébként –, ez viszont az országot hosszú távon egy alapvető dilemmába sodorja: miért várjuk el, hogy változzon bármi is, és mi ebben a mi felelősségünk?

Szóval aki azt gondolja, hogy én helytelenül teszem, hogy politikai véleményt nyilvánítok, tüntetni megyek, attól megkérdezném: szerinte kinek kéne ezt megtennie? Talán a NER-csicska Alapjogokért Központnak?

Vagy inkább nem arról van szó, hogy a többieknek is ugyanazt kéne tenni, amit én teszek? Demokrácia csak akkor van, ha úgy teszünk, mintha lenne. Ennek a lényege pedig az, hogy a politikai véleményünket felvállaljuk és elmondjuk.

Szóval már úgy se teszünk, mintha demokrácia lenne?

Aki szavazni sem megy el, a politikai véleményét sem meri elmondani, vagy azt mondja, hogy ez úgysem érdekel senkit, az nem tesz úgy. Aki így cselekszik, az miért vár el mástól olyat, amit ő nem rak bele ebbe a közösbe? Egy határokon átívelő nemzeti közösségről beszélünk, ami abból építkezik, amit a közösség tagjai politikai aktivitásban beleraknak. Ha 99 százalék inaktív, akkor egy százalék fogja eldönteni, mi legyen a magyarság jövője. A felelősség viszont még ekkor sem a 99 százaléké, hanem a 99+1-é.

Ha már határokon átívelő nemzeti közösségről beszélünk: a Trianon-emlékév oroszlánrészén már túl vagyunk. De ön hogyan látja, hogyan sikerült a megemlékezéseket átvinni a köztudatba? Például sikeres volt-e a Trianon100-kutatócsoport abban, hogy egy akadémikusabb szemléletet honosítson meg, vagy inkább a sérelmi álláspont dominált?

Az utóbbi. A Trianon100-kutatócsoport arra, hogy a kutatási eredményeit népszerűsítse, nem kapott olyan keretet, mint mondjuk a KESMA vagy a közmédia bármelyik szegmense. Ha ennek csak a századát megkapná, akkor valószínűleg már mindenki kívülről fújná az országban Trianon okait, mégsem ez történt, hanem az ellenkezője.

Közvélemény-kutatásokon nyilván pontosan bemérték, hogy az emberek összeesküvés-elméleteket szeretnek hallani, így a kormány lényegében egy Cion bölcseinek jegyzőkönyve-jellegű történetet ad elő Trianon okairól.

Ebben a miniszterelnök is felelős, aki tompított formában ugyan, de ezeket az összeesküvéselméleteket adta elő sátoraljaújhelyi beszédében: „Végül az ezeréves történelmi Magyarországot a budapesti összeesküvések hátba döfték. Hadseregét megbénították és szétzüllesztették, az egyetlen honmentésre alkalmas államférfit meggyilkolták, az országot az ellenségeink, a kormányt a bolsevikok kezére adták.”

Hogy ezt idegen hatalmak, szabadkőművesek, zsidók forralták ki aljas merényletként az ártatlan és öntudatlan magyar nemzettel szemben.

Ebben a történetben eltűnik az, hogy az erdélyi falvak jelentős részében már Trianon előtt nőtt a románok aránya, hogy volt egy világháború, amibe bár nem lett volna kötelező belépnünk, az Osztrák-Magyar Monarchia mégis megtette, és eltűnik az is, hogy végső soron ezt a háborút el is veszítettük. A végén nagyjából Soros György marad, hiszen a szabadkőművesek, zsidók és Soros egy gondolati lánc, mint ahogy Szakács Árpád ezt a Magyar Nemzetben le is vezette – Szakács tevékenységének ebből a szempontból volt haszna. Csakhogy ez leírhatatlan szintű szellemi kútmérgezés: ehhez képest használt elemeket dobálni egy karsztforrás vizébe gyerekcsíny.

Mi a kedvenc Trianon-emlékműve?

Ebben nem én mondanám meg a frankót. A Trianon-emlék a mai továbbélése miatt feldolgozhatatlan ügy, amire nehéz adekvát választ adni. Az viszont, amit a kormányzat csinált a parlament előtt, némi átalakítással nem is lenne rossz. 

Mit kéne átalakítani?

Egy: a helységneveket átírni arra a formára, ahogyan azok a magyarosítás előtt szerepelnek. Kettő: valahogyan a helységneveknél jelezni kéne – például a színerősséggel – azt, hogy azokban milyen arányban laktak magyarok. Nekünk Csíkszereda nem ugyanúgy fáj, mint azok az elszakadt városok, ahol már Trianonkor is alig éltek magyarok. És ezt ki kell mondanunk, mert emellé még Európában is tudnánk szövetségeseket találni. Amellé viszont biztosan nem, hogy Felsőkubin – ahol nem laktak magyarok – elvesztése fáj.

Ezt el kell tudni engedni: gondoljunk csak bele a németeknek mennyi minden kéne, hogy fájjon ezzel a logikával: a Volgától és a Volga-németektől kezdve Kelet-Poroszországon és a Szudéta-vidéken át a magyarosított bakonyi német falvakig. Hogy nézne ki egy német emlékmű így? Szóval ezt az emlékművet meg lehetne csinálni jól is. De erre nincs politikai akarat, azért, mert ha ezt megtennék, akkor az egyoldalú tettes-áldozat-narratíva már nem lenne tartható.

Ennek az országnak a fele nem magyar anyanyelvű volt! Miért gondoljuk azt, hogy ez fenntartható lett volna? Még akkor sem lett volna az, ha a világháborút megnyerjük.

Említette a németeket: ők miért tudtak túllépni a veszteségeken, és mi miért nem?

Sok szempontból náluk sem jó a helyzet. Míg nálunk az áldozatszerep lett a hivatalos liturgia, náluk a tettes szerepére fixálódott az emlékezetpolitika. Mindkettő ugyanannyira extrém,

hiszen Németországban minden kérdést kizárólag a holokauszt szemüvegén keresztül néznek. Ez sem jó. 

Van ország ön szerint, ahol egészségesebbek az arányok? 

Ezt minden országnak saját magának kell kifőznie. De nehéz kérdés, mert míg a német emlékezetpolitikáért nem vagyok felelős, a szavazatommal és történészi tevékenységemmel a magyarért igen. És az a helyzet, hogy a magyar helyzethez képest lassan már a szlovák és a román is jobb.

A szlovák és román nacionalisták már lassan kezdenek kikerülni a tudományos mainstreamből – ehhez képest itthon meg az összeesküvés-elméletek, amelyek körülbelül a dákoromán elmélet szintjén mozognak, lassan már a tankönyvekbe íródnak bele, lásd magyar őstörténet.

De nehéz az almát összehasonlítani a körtével: például a svájci emlékezetpolitikának nem kell szembenéznie azzal, hogy az ország egy darabig náci, majd kommunista megszállás alá került.

Akkor mi a helyzet mondjuk a lengyelekkel?

Ez például összevethető a magyarral. A lengyel emlékezetpolitika is nagyon áldozatfixált, csakhogy ők annyival közelebb is vannak az igazsághoz, mint mi, hogy őket a nácik és a kommunisták is tényleg megszállták, és őket tényleg mindenki üldözte. Mindkettő milliós veszteségeket okozott. Miközben a magyarok ebben a történetben az egyik oldal szövetségesei voltak, és a megszállás német részről részben idézőjelbe teendő kifejezés. 

Vegyük például a lengyel-ukrán viszonyt! Kevesen tudják, de a II. világháború idején zajlott egy lengyel-ukrán polgárháború, amiben százezres nagyságrendű halálos áldozat történt: a lengyel és ukrán parasztok, partizánok gyilkolták egymást, miközben a szovjet és német csapatok vívták a maguk kis háborúit. Ennek ellenére a lengyel fél nem vette elő az ukránkártyát az elmúlt húsz évben, és önmérsékletet tanúsított: a lengyeleknek nem érdekük egy olyan Ukrajna, amely el van vadítva Lengyelországtól.

Pontosan ezért ők nem játszották ki a sérelmi politizálást olyan mértékben, mint ahogyan kijátszhatták volna. Ez hosszú távon mindenkinek jó. Hasonló a helyzet a lengyelek és németek viszonyában is. Mindkét fél tett gesztusokat azért, hogy nyugvópontra kerüljön a kelet-poroszországi és sziléziai területek kérdése: a lengyelek például itt nagyvonalúbban jártak el, mint a csehek, tudtak bocsánatot kérni.

Ha már a régió országait végigvettük, ejtsünk egy pár szót az osztrákokról is.

Sokáig azt hittem, hogy az osztrák emlékezetpolitika még a magyarnál is provinciálisabb és bunkóbb. Már nem gondolom így.

Mi történt?

A Fidesz hatalomra került. Most egy cinikus és politikailag inkorrekt mondat következik: az osztrák öntudattal nagyon sok a probléma, hiszen egy mesterséges képződményről beszélünk, ami Hitler nélkül nem létezne, és csak a Hitler-brand tartja életben.

Végülis mi a létjogosultsága Ausztriának? Persze ez a kijelentés sok sértődést okozhat, de ezt az országot senki nem akarta.

És még így is, az osztrák emlékezetpolitika is inkább a tudományból táplálkozik, a tudomány eredményeit hígítja fel, és nem vágyvezérelt gondolkodásból csinál politikai terméket. Nálunk az utóbbi történik.

FOTÓK: Hutter Marianna / Azonnali

Bárány Balázs
Bárány Balázs az Azonnali állandó szerzője

Történész, történelemtanár.

olvass még a szerzőtől
Hutter Marianna
Hutter Marianna az Azonnali újságírója

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek