+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Bárány Balázs
2020. július 6. hétfő, 13:16
1989. július 6-án halt meg a huszadik század második felének legmeghatározóbb magyar politikusa, Kádár János. Gyászszertartása legalább akkora eseménynek számított, mint Nagy Imre és társai újratemetése, melyet nem egészen egy hónappal korábban rendeztek meg. Tavaly, halálának harmincadik évfordulóján minimális diskurzus zajlott megítéléséről, idén azonban – amikor a rendszerváltás óta telt el ugyanennyi idő – nemigen beszélünk róla. Vagyis beszélünk, de másként.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

Több, mint három évtized telt el Kádár János halála óta, azonban az 1956-1989 közötti időszak és vezetője iránti nosztalgia továbbra is él. Azt, hogy ez nem csak egyszerű szófordulat, az utóbbi évtizedekben több közvélemény-kutatás is megerősítette. 2006-ban például a Medián felmérésében a válaszadók 52 százaléka szerint Kádár pozitív szerepet játszott a magyar történelemben és csak 20 százalék gondolta ezt ellenkezőképpen, de hasonló eredményre jutott Vásárhelyi Mária is Csalóka emlékezet című könyvében.

 

Legutóbb a Policy Solutions és a Friedrich Ebert Stifung publikálta ezzel kapcsolatos felméréseit Rendszerváltás 30 – A rendszerváltás társadalmi megítélése 30 év után címmel. A kiadvány azzal keltett nagy feltűnést, hogy még a Fidesz-szavazók is bizonyos tekintetben nosztalgiával tekintenek vissza az 1989 előtti időszakra: a közülük megkérdezettek 43 százaléka gondolja például úgy, hogy nem volt rosszabb az élet akkor, mint most.

 

Távozik az Öreg

 

Kádár Jánost főtitkári tisztségéből 1988. május 10-én váltotta le a Magyar Szocialista Munkáspárt, amiért kárpótlásul az akkor kreált és meglehetősen funkciótlan elnöki pozíciót kapta. A helyére került Grósz Károly alakját mind keleten, mind nyugaton nagy érdeklődéssel figyelték.

 

A sajtóban már ekkor elhangzott olyan vélemény, hogy a Kádár-korszak gyakorlatilag véget ért.

 

Utolsó nagyobb visszhangot kiváltó szereplésére 1989. április 12-én került sor, amikor elmondta híressé vált „utolsó beszédét”. A felszólalás gyakorlatilag egy Shakespeare-dráma és egy pszichoterápia találkozása volt az MSZMP Központi Bizottságának boncasztalán: hosszú, gyakran félbehagyott fejtegetések sora, melyben több alkalommal kitért saját, az 1956-os megtorlásokban játszott szerepére is. Hallgatósága érezhette, hogy itt egy testileg és szellemileg leépült politikusról van szó.

 

Halála előtt állítólag maga Grósz is meglátogatta. Meglepve tapasztalta, hogy a pártelnök ott áll az esti szürkületben a Cserje utca 21. szám alatti ház előtt, ballonkabát van rajta, lába mellett pedig egy bőrönd hever. A meglepett Grósznak állítólag arról beszélt, hogy őt most már letartóztathatják, elvihetik, még tankok közeledését is hallani vélte. Miután sikerült megnyugtatni és lefektetni az idős Kádárt, Grósz állítólag még a kofferbe is betekintett, ami a legnagyobb meglepetésére üres volt.

 

 

Közismert a történet, miszerint a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa éppen július 6-án hirdette ki, hogy hatályon kívül helyezi a Nagy Imre és társai ügyében hozott 1958-as ítéletét, amikor a tárgyalóteremben kézről kézre adták a papírcetlit, amin Kádár halálhíre szerepelt.

 

A halálhírt követő héten, július 14-én legalább akkora tömeg kísérte el utolsó útjára, mint ahányan Nagy Imre és társai újratemetésén részt vettek. Sokan úgy értelmezik ezt az eseményt, hogy a magyar társadalom ekkor vett búcsút az 1956 utáni rendszertől.

 

 

Nosztalgia és gyűlölet között

 

A rendszerváltás forgatagában nemigen esett szó Kádár szerepének megítéléséről, helyette inkább az eladósodás, az ügynökök és a magasrangú politikusok esetleges elszámoltatása foglalkoztatta a közbeszédet. Közben alapos életrajzok születtek személyéről: először Huszár Tibor, majd Roger Gough tollából.

 

A legnagyobb vitát azonban Moldova György munkája váltotta ki, ami valójában egy összeállítás a Kádárról megjelent irodalomból, melyet a szerző meglehetősen alternatív történelemképe egészít ki: ebben „főhőse” sem rendőrfőnökként, sem belügyminiszterként hibát nem követett el (pl. a Rajk-perben), az 1956 utáni megtorlásban és az ország eladósodásában játszott szerepe alól is felmenti, alakját pedig a magyar történelemben Szent István mellé helyezi. Elgondolkodtató, hogy ez az a könyv, ami ma is a leggyakrabban fordul elő a családi könyvespolcokon, szövege hozzáférhető az interneten, ami miatt feltételezhető, hogy a pártvezér alakját sokan még most is ez alapján ítélik meg.

 

A művészi világ sem igen tudta, hogy mit kezdjen Kádár alakjával. Utolsó beszédének Kornis Mihály-féle színpadi adaptációján és Csaplár Vilmos Kádár-regényén kívül nemigen született olyan alkotás, ami a magyar társadalom hozzá fűződő viszonyát befolyásolhatta volna. Több filmrendező is jelezte, hogy huszadik századi nagy traumáink feldolgozásához elengedhetetlen szükség lenne egy Kádár-filmre. Ehhez képest ez a mai napig nem született meg, csupán egy paródiát láthattunk róla a Drakulics elvtársban.

 

Kádár sírját 2000-ben és 2007-ben érte vandalizmus. A Fiumei úti sírkertben található Munkásmozgalmi Panteon épületét első alkalommal egy idős hölgy kente össze vörös festékkel, hét évvel később azonban ismeretlen tettesek már Kádár és felesége, Tamáska Mária földi maradványait is ellopták.

 

Kádár és Orbán

 

Érdemes elidőzni azon is, hogy a 2010 óta fennálló Nemzeti Együttműködés Rendszere hogyan viszonyul Kádár alakjához. A válasz zavarba ejtő semmitmondás.

 

Ha vezető politikusok beszédeit, nyilatkozatait vizsgáljuk, akkor a nevét ugyan gyakran megemlítik, azonban bűneiről, felelősségéről vajmi kevés szó esik. Persze a Terror Háza, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, a Veritas Történetkutató Intézet, a Magyarságkutató Intézet, valamint a kormányközeli sajtó munkatársai rendszeresen publikálnak írásokat az 1989 előtti korszak bűneiről, olykor magáról Kádár alakjáról is. Érdekes módon azonban ugyanilyen vehemenciával esnek neki olyan személyiségeknek is, akik Kádár ellenfelei voltak: ezek közül talán a Nagy Imre vagy ifj. Rajk László emlékezete elleni kirohanások a legismertebbek.

 

Az ellenzéki oldalon igen népszerű a Kádár János és Orbán Viktor közötti történelmi párhuzamok felvázolása: ezek közé sorolhatjuk azt a kismillió internetes mémet, melyben a két politikus egymás mellé photoshopolva parolázik, a 444.hu idézetfelismerő játékát, de hasonló kijelentést tett legutóbb Vona Gábor is. A jelenség azonban nemcsak az ellenzékre jellemző: tavaly a Mandiner is készített egy "Kádár vagy Orbán" tematikájú videót az utca emberével.

 

 

Földes György, a Politikatörténeti Intézet egykori főigazgatója viszont óva int az ilyesfajta analógiáktól, mondván, hogy a liberálisok és a konzervatívok ezzel az összevetéssel szeretnék elkerülni a saját hibáikkal való szembenézést.

 

Csizmadia Ervin 2017-ben publikált kötetében ugyan nem kifejezetten a „Kádár és Orbán” párhuzamot vizsgálja, de kutatási eredményei jó eséllyel világítanak rá a hazai domináns pártok okaira, az apafigurának beillő, erős politikai vezetők történelmi előzményeire. Említett könyvében azt mutatta be, hogy a magyar történelemben minden nagyobb rendszerváltást követően egy nagy párt került túlsúlyba, míg a többinek a szavazatok maradékán kellett osztoznia. Ez történt a kiegyezés után (Szabadelvű Párt, Nemzeti Munkapárt), 1918 után (Egységes Párt, Nemzeti Egység Pártja, Magyar Élet Pártja), 1945 után (Magyar Kommunista Párt, Magyar Szocialista Munkáspárt) és 2010 után (Fidesz).

 

Ennek okát abban látja, hogy

 

egy olyan, erőforrásokban nem túl gazdag országban, mint Magyarország, nem sok esély van a pluralizmusra, így a szűkös tartalékok gyakran futnak össze egy kézbe

 

– amihez egy erőskezű politikai vezető is szükséges (pl. Tisza Kálmán, Tisza István, Bethlen István, Kádár János, Orbán Viktor).

 

Régen minden jobb volt?

 

Mi lehet tehát a Kádár-nosztalgia oka? Válaszból igen sokféle akad. A legtöbben azt az anyagi biztonságérzetet és kiszámítható életpályát sírják vissza, amiről azóta jobbról és balról is bebizonyították, hogy látszólagos volt, hitelekre épült. Ahogy egykori tanárom, Salamon Konrád találóan megfogalmazta: „jólét a jövő árán”. Hogy maga Kádár legbelül mennyire gondolhatta úgy, hogy az általa fenntartott rendszer megfelel a marxista-leninista eszményeknek, azt nem tudhatjuk. A legközelebb talán Tamás Gáspár Miklós jutott hozzá tavalyi írásában, aki szerint Kádár elfogadta, hogy „kompromisszumot” kötött a magyar társadalommal, de valójában ő is érezte, hogy ez csupán lekenyerezés, nem pedig a létező szocializmus.

 

Lélektani szempontból azonban nem tartom elhanyagolhatónak azt az érvet, miszerint a rendszer propagandája mindvégig azt hirdette magáról, hogy a „kisember” oldalán áll. Bár ez a szó napjaink politikai szótárából sem hiányzik, 1989 előtt ez olyan jelenségekben testesült meg, mint „maszekolás”, azaz a szürkegazdaság engedélyezése, kifehérítése. Az állam tehát „félrenézett”, nem kereste, nem kutatta, hogy az emberek milyen másodállásból tesznek szert extra jövedelemre, azt meg pláne nem, hogy mire költik.

 

Az így megteremtett akolmelegben aztán a társadalom egy jelentős része gyakorlatilag a rendszer „bűnrészesévé” vált.

 

A zsebbe fizetett „kis mellékes” és az egyéni érvényesülés tört utat magának. Ez nemcsak az adózási fegyelmet rontotta, hanem a társadalmi szolidaritással és a demokratikus működéssel kapcsolatos attitűdön is maradandónak látszó sérüléseket ejtett. Ezeket hagyta ránk örökül Kádár János, begyógyítani pedig máig nem sikerült őket.

 

CÍMLAPFOTÓ: Bukovics Martin / Azonnali

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

A TUI már építi át ennek megfelelően a portugáliai és Kanári-szigeteki hoteljeit.

Kedden három fontos magyar közéleti személyiség koronavírus-tesztje is pozitív lett. Van, aki már a tüntetek kezelésekor otthoni karanténba vonult, és van, aki örül, hogy nincs tüdőgyulladása.

Hol tart majd Magyarország 2030-ban? EU-tagok leszünk-e akkor még? Milyen adottságaink vannak? Kihasználjuk-e ezeket? Mit kellene tenni? Elolvastuk az Egyensúly Intézet új kötetét.

A romániai megyei közegészségügyi hivatalok már nem állnak a helyzet magaslatán, most két település nevét keverték össze.

Daniel pátriárka figyelmeztette őket: '89-ben a kommunisták is valami hasonlóval rukkoltak elő, s lám, hamarosan el is buktak.

Az ápolásért felelős államtitkár azt tanácsolja a családoknak, ünnepeljék a karácsonyt inkább kétszer és kisebb létszámban.

Mutatjuk, hogyan néz ki a gyakorlatban a szoft lockdownnak nevezett lélekölés. Fotóriport Firenzéből!

A hét kérdése

Egy hét múlva véget ér az amerikai elnökválasztás. Te kinek örülnél, ki győzzön?

Azért ide elnéznénk

Az ELTE Illyés Sándor Szakkollégiuma ebben a hónapban a borderline és a narcisztikus személyiségzavaról tart előadást. Mindezt online november 3-án 18 órakor.

Könnyűzenei konferencia online és koncertek az A38-on. A szokásos három nap helyett ezúttal csak egy napon, november 4-én.

Skandináv filmek egy héten át az Art+ Cinemában. Október 22-28.

Felkavaró, meghökkentő, komfortzónából kimozgató kiállítás november 22-ig, ami garantáltan nyomot hagy és továbbgondolásra sarkall.

Ezt is szerettétek

Sem Kirgizisztán, sem Bolívia nincs a világpolitikai érdeklődés középpontjában, pedig az utóbbi hetekben mindkét országban sorsfordító változások történtek. Ezekről szól az e heti Helyzet!

Léteznek-e valóban Fidesz-árvák, akiket meg tudnak szólítani? Hogy állnak az ellenzéki összefogáshoz? Hallgasd meg, hogy mit mondott erről Pálinkás József és Ábrahám Júlia! Podcast.

Szeptember eleje óta tart a SZFE-s egyetemfoglalás. Mi tartja a lelket az őrt állókban, mennyire zavarodott meg a hatalom a váratlan akciójuktól, és hogyan látják a következő hónapokat? Podcast!

Tudatosan és szolidárisan viselkedtünk: megbíztunk a tudományban és nem engedtünk a csoportnyomásnak, mi több, néha éppen rácáfoltunk minden várakozásra. Járványszocio!

A Helyzetben az abaújkéri Wesley János Iskolába látogattunk, hogy megtudjuk: mit jelent az ott tanulóknak és a pedagógusoknak a kormány megszorítása.

Lesz-e még bármi ugyanolyan, mint a járvány előtt? Jól költi-e el az állam a gazdasági akcióterv támogatásait?

Balogh Ákos Gergely Index-főszerkhelyettes a Mérték Médiaelemző Műhely munkatársával, Urbán Ágnessel vitázott a Helyzetben.

Twitter megosztás Google+ megosztás