Pont magát az Eurovíziót felejtették el kiröhögni az eurovíziós vígjátékban

Biztos vagyok benne, hogy sokaknak nagy hiány az idei Eurovízió. Nekik már csak a hangulat miatt is ajánlott Will Ferrell szokás szerint rettentő buta komédiája, ami ennél sokkal több is lehetett volna.

Idén májusban lett volna a hatvanötödik Eurovíziós Dalfesztivál, de az értelmezhető tömegrendezvények többségéhez hasonlóan ez is a koronavírus áldozata lett végül. A magyar érdekeltség már a koronavírus előtt kikerült belőle, hiszen a sajtóhírek szerint a korábban az Eurovíziót valamiféle közérdekként és az univerzum legfontosabb dalversenyeként előadó magyar állam rájött, hogy ez a dalverseny összességében mégiscsak egy óriási Pride-buli, és nem csak azért, mert már 1998-ban is egy izraeli transznemű nyerte az egészet, hanem mert az egész koncepció is elég gay.

Én személy szerint nagyon drukkoltam, hogy a már lelkes illiberális Orbán alatt véletlenül megnyerje Magyarország, hogy aztán majd a köztévének meg kelljen szervezni egy ilyen minőségű élő adást, és valahogy belecsempészni a kereszténydemokrácia büszkeségét abba, hogy Budapestre utazik a nemzetközi LMBTQ-szcéna, de erről sajnos le kell mondanom úgy, ahogy idén az egész versenyről.

A történet szerint Lars Erickssong egy kis izlandi faluból élete vágyának tartja, hogy megnyerje a dalfesztivált annak ellenére, hogy dalszerzőnek és előadónak is kifejezetten béna, viszont vele van Sigrit Ericksdottir (Rachel McAdams), aki dalt is tud szerezni annak ellenére, hogy férfi társa nem különösebben foglalkozik az ő ötleteivel, viszont ott van ellenpontként Erickssong apja, aki szerint eleve hülyeség az egész verseny, és inkább a fiának is halásznia kéne.

Tehát ez egy bugyuta film, hiszen Ferrell minden jó vígjátéka attól jó, hogy felnagyítja a megható családi vígjátékok egydimenziós eredettörténeteit (a bizalmatlan apa, a titokban a főhősbe szerelmes lány, satöbbi), és hagyja, hogy kinevessük az egészet. Ehhez nyilván kell maga Ferrell, aki egyszerűen viccesen néz ki. Kevesen képesek arra, hogy már a jelenlétükkel humorossá tegyenek egy jelenetet, talán Leslie Nielsen vitte ezt a csúcsra, de valószínűleg Ferrell is ott lehetne mögötte, ha nem jutna minden jó filmjére két gyenge.

A film ugyanis nagyjából olyan, mint amit az előzetes ígér: általában azon kell nevetni, hogy mások balfaszok. Ezzel nem is lenne semmi gond, de sajnos az is érződik rajta, hogy az Eurovízió adta a logóját és a nevét is a filmhez. Ugyanis bármilyen jó azon mosolyogni, hogy néz ki Ferrell hosszú hajjal, vagy az apját alakító Pierce Brosnan milyen szórakoztatóan magyarázza, micsoda hülyeség álmodozni, azért mégis érezni egy zavaróan rondán kihagyott ziccert.

A filmben ez a dalverseny úgy van beállítva, mint valami halálosan komoly zenei produkció, miközben a valóság azért nagyon messze van ettől. Persze néha feltűnnek érdekes fellépők, külön szórakoztató az orosz vonal, amin az amúgy a produkciója részeként férfiakkal lassúzó induló elmagyarázza, kizárt, hogy meleg lenne, hiszen jól tudja, hogy Oroszországban nincsenek melegek. 

Mivel a film zavaróan komolyan veszi az Eurovíziót, néha az egész atmoszféra zavaróan komoly lesz, akkor pedig az ember azon kapja magát, hogy elkezd figyelni a történetre. Na most itt jön ki, hogy ezek a vígjátékok a legkevésbé sem a történetről szólnak, hiszen azokat szándékosan húzták fel nagyjából olyan színvonalúra, mintha egy ovis találta volna ki az egészet. Annak pedig tényleg őszintén nehéz komoly tekintettel drukkolni, hogy a mesebéli legkisebb fiú meg tudja hódítani a világot.

Csak az a helyzet, hogy ebből lehetett volna a 2020-as évek első igazán jó vígjátéka, ehelyett viszont csak egy közepesnél valamivel jobb film két órában arról, hogy bárki elérheti a vágyait. Mondjuk így júliusra nem is kell ennél sokkal több.

FOTÓK: Netflix