+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Petróczi Rafael
2020. június 27. szombat, 18:00
A rajongóknak szentségtöréssel lehet egyenértékű az, amit a Netflix csinált a Snowpiercerből: a filozofikus elmélkedéseket a társadalom mibenlétéről szinte teljesen kilúgozták a sorozatból, és a nyomorban élő elnyomottakkal is jóval kevesebbet foglalkoznak. A másik oldalon viszont kapunk egy sokkal realisztikusabb, pezsgőbb társadalmat, aminek politikai interakciót élvezet nézni.

A Requiem egy álomért óta számomra alapvetés, hogy amiben Jennifer Connelly (nyitóképünkön) szerepel, az rossz nem lehet. Az egyik főszereplőt alakító, Oscar- és Golden Globe-díjas színésznőtől sem függetlenül kezdtem el nézni Jacques Lob és Jean-Marc Rochette képregényének újabb feldolgozását, amit a Netflix vett gondozásba.

 

A Snowpiercer posztapokaliptikus története a legtöbbek számára a Bong Joon Ho által rendezett, 2013-as filmadaptációból lehet ismerős: az emberiség – szokásosan – kinyírja a bolygót, a globális felmelegedést ellensúlyozni kívánó, tudományos kísérlet annyira félremegy, hogy a Föld egy halott jégcsappá változik. A környezeti katasztrófát csak néhány ezer fő éli túl, akik egy titokzatos zseni, Mr. Wilford soha meg nem álló vonatán tengetik életüket.

 

Sűrű cringelésekben törhet ki, aki a filmet imádta

 

A jelenleg is még futó Snowpiercer-sorozat problémája ugyanaz, mint ami az előnye: elkerülhetetlenül össze kell hasonlítani a filmmel.

 

A 2013-as alkotásban Bong Joon Ho iszonyat sokat vállalt magára: volt két órája bemutatni egy, a valóságoshoz hasonlóan végtelenül hierarchikus, ám radikálisan eltérő körülmények között fejlődött társadalmat, ahol a leszakadó, elnyomott, a vonat hátsó részében utazó emberek (az úgynevezett tailiek) fellázadnak Mr. Wilford diktatórikus hatalomgyakorlása ellen, és a tisztelet mellett az elülsőbb szerelvényekben tapasztalható, jobb életkörülményeket követelnek maguknak.

 

Mindezt a filmrendező nyakon öntötte egy halom filozofikus tartalommal az emberi faj gyarlóságáról, számító magatartásáról és megváltoztathatatlannak tűnő mechanizmusairól: mindenkinek megvan a helye, és hogy fennmaradjon a rend, bizony valakinek mindig meg kell szívnia. A Snowpiercer-filmben pont az a ráismerés az ijesztő, hogy tulajdonképpen nincs érdemi különbség aközött, ahogyan a társadalom normál és extrém körülmények között felépül, a modernitás és a prosperitás legfeljebb csak eltakarni képes a csúf valóságot.

 

A mostani sorozatot rendező Graeme Manson és Josh Friedman tudhatta előre, hogy a film velejét adó társadalmi filozofálgatásokkal nem vehetik fel a versenyt, meg azt a labdát amúgy is lecsapták már.

 

Így aki azt várja a Snowpiercer-sorozattól, hogy a filmhez hasonlóan egetrengető felismerésekben lesz része, csalódni fog, vagy egyenesen a film megszentségtelenítését fogja benne látni,

 

ugyanis ezeket gyakorlatilag teljesen kilúgozták a sorozatból.

 

 

Cserébe sokkal valósághűbb a sorozat, mint a film

 

A film viszont pont az időkeret végessége és a központi helyre tett társadalomelméleti üzenetek kidolgozása miatt feltűnően elhanyagolta a részleteket. A történetet csak a lázadó tailiek szemszögéből mutatja be, a vonat jobb módú lakosságát szinte egyáltalán nem ismerjük meg, akiket meg igen, azokat is csak rendkívül leegyszerűsítve: a rendfenntartók például mind elvakult, brutális verőlegények, a tanár a gyerekekből a diktatúráért és az egyszemélyi kultuszt építő Mr. Wilfordért lelkes, agymosott állampolgárokat nevelő fanatista, az elit pedig az örökös mámorban tobzódó hedonisták gyülekezete.

 

A sorozat rendezői pedig itt látták meg a lehetőséget, hogy többet mondjanak annál, mint amit Bong Joon Ho már elmondott:

 

a filmmel ellentétben egy sokkal realisztikusabb társadalmat láthatunk, ahol nemcsak az elnyomottaknak, hanem mindenki másnak is emberi arca van.

 

Ugyanolyan gondolkodó, a maga helyzetét másokkal összevető, egyéni és csoportos célokat megfogalmazó és cselekvő „vonatpolgárokat” látunk a szerelők, a mérnökök, a hentesek, az orvosok, a szolgáltató szektorban elhelyezkedők, a jómódú elit vagy éppen a feketegazdaságból élők körében is, mint a vonat társadalmának alsó osztályában.

 

A SOROZAT KÜLÖN FIGYEL ARRA, HOGY – BONG JOON HO ALKOTÁSÁTÓL ELTÉRVE  A RENDŐRÖK SZEMÉLYISÉGÉT IS RÉSZLETEIBEN KIDOLGOZZA.

 

Ebből adódóan és a filmmel ellentétben ezek a különböző társadalmi csoportok egymással interakcióba is lépnek, alkukat kötnek, így

 

a vonat politikai vezetésének egy sokkal ingatagabb pallón kell egyensúlyoznia, ha fenn akarja tartani a rendet és egyúttal a maga hatalmát.

 

Egyszerre kell kezelnie nem csupán a rossz életkörülményei miatt lázadozókat, hanem a csempészetből meggazdagodó melósokat, a korrupt zsarukat, az elittel egyenlő jogokat követelő, informális hatalmi központokat és a kényelmes, ugyanakkor tartalmatlan életet élő felsőosztály pszichológiai problémáit is.

 

De a vonat ökoszisztémáját menedzselő vezetés sem abból az egysíkú, a társadalom mibenlétéről egy pohár whisky társaságában elmélkedő emberekből áll, mint amit a filmben láthatunk: a Jennifer Connelly által alakított, Mr. Wilford szószólójaként bemutatott Melanie Cavill például tele van kételyekkel arról, hogy mi a helyes, és bár a külvilág felé megrengethetetlen magabiztosságot mutat, amint egyedül marad, egyértelművé válik a néző előtt, hogy mennyire komolyan megviseli a hatalommal együtt járó felelősség súlya.

 

Akikért igazából nem kár, azok a tailiek

 

A komplex társadalmi berendezkedés, valamint a ranglétra különböző fokain álló szereplők jellemének részletesebb kidolgozása persze azzal jár, hogy a sorozatban a filmhez képest jóval kevesebb figyelem jut a tailiekre: az ő nézőpontjukat sokáig csak a másik főszereplő, a színész-rapper Daveed Diggs által alakított Andre Layton szemüvegén keresztül ismerhetjük meg, akinek a természeti katasztrófa előtt szerzett, nyomozói skilljeire szüksége van a hatalomnak a rend fenntartása érdekében, és aki emiatt igazából nem is a sajátjai problémáit teszi az asztalra, hanem a rábízott, nyomozói feladatot igyekszik elvégezni.

 

AZON KEVÉS JELENETEK EGYIKE, AMIKOR ANDRE LAYTON KÖZÖSEN TERVEZI TÁRSAIVAL, HOGY HOGYAN FOGNAK KITÖRNI A VONAT HÁTULSÓ RÉSZÉBŐL.

 

Ezért a mondhatni szükségszerű veszteségért viszont bőven kárpótol a sorozat a fent leírtakkal, és ha az ember látta előzetesen a 2013-as filmadaptációt, nem is érzi nagyon szükségét, hogy még több időt fecséreljen ennek a társadalmi csoportnak a tulajdonképpen egybites problémájára:

 

addig ugyanis, amíg az emberek nyomorban élnek, nem lesz más céljuk, mint hogy ebből kitörjenek.

 

A tailiek akkor lennének igazán izgalmasak, ha ezt – praktikusan egy lázadással – legalább részben sikerülne elérniük, és miután kiharcoltak maguknak bizonyos alapvető jogokat és juttatásokat, elkezdenének szervesen beépülni a vonat társadalmi szövetébe, gazdasági-politikai vérkeringésébe, és az emberhez méltó életfeltéteken túlmutató, komplexebb igényeket megfogalmazni. Addig, amíg ez megtörténik (remélem, erre halad a sorozat), bőven le tudja foglalni az embert, hogy elveszhet a vonattársadalom többi részének megismerésében és hatalmi harcaiban.

 

KÉPEK: Snowpiercer TV / Facebook

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

A heti Tsúfos Tükör megmutatja, miért örülhetünk a fővárosban épülő kínai egyetemnek.

A 2019-es önkormányzati választáson Pikó András mögé álltak be, és most sem állítanak saját jelöltet a VIII. kerületben.

Ebből nyáron akár óriási káosz is lehet: minden egyes EU-tagállam maga döntheti el, hogy elfogadja-e az EMA-engedéllyel nem rendelkező vakcinákat.

Az óvodák és az iskolák alsó tagozatai április 19-től nyitnak.

És ha még meg is épül Óbuda és Újpest között a vasúti híddal párhuzamosan, az is valószínűleg csak 20-25 év múlva lesz esedékes – a híd és a környező terület fejlesztési tervéhez azonban az embereket is megkérdezi a főváros.

Litvániában eleve olyan igazolást csináltak, ami megfelel az EU-s zöldigazolványnak. Az újból kinyitott üzleteket májustól csak egy ilyen igazolás felmutatásával lehet majd igénybe venni.

Napok óta tüntetnek, hogy munkakör és ne kor szerint oltsanak, és minél előbb elkezdődhessen az olasz turisztikai szezon.

A hét kérdése

A hatpárti ellenzéki szövetség szerint felesleges a regisztráció, elég lenne felmutatni a TAJ-kártyát, hogy beoltsanak valakit a covid ellen. Szerinted?

Azért ide elnéznénk

Mi is, képzelheted. Gyere az Azonnali olvasói Facebook-csoportjába kibeszélni mindent!

Ezt is szerettétek

Eddigi bevételeik 10 százalékát keresik most meg, hiszen a szakmájukat konkrétan nem tudják gyakorolni. A Music Hungary Szövetség elnöke, Weyer Balázs a Helyzetben!

Hogyan lehet úgy szürreális műveket írni, ha a világ maga is egyre szürreálisabb? Veres Attila íróval erre kerestük a választ.

Renczes Ágoston, az Azonnali újságírója elmondja, miért lehet jobb vezető Matovič betonkatolikus menedzser utódja, és hogyan érintheti ez a felvidéki magyarságot.

A popzenészek és sztársportolók legújabb bevételi forrásáról Bornemissza Márkkal, az egyik legsikeresebb cipőbolthálózat, a Footshop magyar brand managerével beszélgettünk.

Az Európai Bizottság nemrég nyilvánosságra hozta az EU-s védettségi igazolásról szóló tervet. Lattmann Tamás nemzetközi jogásszal elemeztük, hogyan válhat valóra. Podcast!

Horváth Máté, a Dürer Kert koncertszervezője az Azonnalinak néhány részletet elárult arról, hogyan fog kinézni a lockdown utáni Dürer. Podcast!

Az 1848-as forradalomra és szabadságharcról szeretünk egy jó adag nemzeti mázzal és pátosszal leöntve gondolkodni. De mi köze a nemzeti ünnep lezüllesztéséhez Torgyán Józsefnek? Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás