+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Petróczi Rafael
2020. június 27. szombat, 18:00
A rajongóknak szentségtöréssel lehet egyenértékű az, amit a Netflix csinált a Snowpiercerből: a filozofikus elmélkedéseket a társadalom mibenlétéről szinte teljesen kilúgozták a sorozatból, és a nyomorban élő elnyomottakkal is jóval kevesebbet foglalkoznak. A másik oldalon viszont kapunk egy sokkal realisztikusabb, pezsgőbb társadalmat, aminek politikai interakciót élvezet nézni.

A Requiem egy álomért óta számomra alapvetés, hogy amiben Jennifer Connelly (nyitóképünkön) szerepel, az rossz nem lehet. Az egyik főszereplőt alakító, Oscar- és Golden Globe-díjas színésznőtől sem függetlenül kezdtem el nézni Jacques Lob és Jean-Marc Rochette képregényének újabb feldolgozását, amit a Netflix vett gondozásba.

 

A Snowpiercer posztapokaliptikus története a legtöbbek számára a Bong Joon Ho által rendezett, 2013-as filmadaptációból lehet ismerős: az emberiség – szokásosan – kinyírja a bolygót, a globális felmelegedést ellensúlyozni kívánó, tudományos kísérlet annyira félremegy, hogy a Föld egy halott jégcsappá változik. A környezeti katasztrófát csak néhány ezer fő éli túl, akik egy titokzatos zseni, Mr. Wilford soha meg nem álló vonatán tengetik életüket.

 

Sűrű cringelésekben törhet ki, aki a filmet imádta

 

A jelenleg is még futó Snowpiercer-sorozat problémája ugyanaz, mint ami az előnye: elkerülhetetlenül össze kell hasonlítani a filmmel.

 

A 2013-as alkotásban Bong Joon Ho iszonyat sokat vállalt magára: volt két órája bemutatni egy, a valóságoshoz hasonlóan végtelenül hierarchikus, ám radikálisan eltérő körülmények között fejlődött társadalmat, ahol a leszakadó, elnyomott, a vonat hátsó részében utazó emberek (az úgynevezett tailiek) fellázadnak Mr. Wilford diktatórikus hatalomgyakorlása ellen, és a tisztelet mellett az elülsőbb szerelvényekben tapasztalható, jobb életkörülményeket követelnek maguknak.

 

Mindezt a filmrendező nyakon öntötte egy halom filozofikus tartalommal az emberi faj gyarlóságáról, számító magatartásáról és megváltoztathatatlannak tűnő mechanizmusairól: mindenkinek megvan a helye, és hogy fennmaradjon a rend, bizony valakinek mindig meg kell szívnia. A Snowpiercer-filmben pont az a ráismerés az ijesztő, hogy tulajdonképpen nincs érdemi különbség aközött, ahogyan a társadalom normál és extrém körülmények között felépül, a modernitás és a prosperitás legfeljebb csak eltakarni képes a csúf valóságot.

 

A mostani sorozatot rendező Graeme Manson és Josh Friedman tudhatta előre, hogy a film velejét adó társadalmi filozofálgatásokkal nem vehetik fel a versenyt, meg azt a labdát amúgy is lecsapták már.

 

Így aki azt várja a Snowpiercer-sorozattól, hogy a filmhez hasonlóan egetrengető felismerésekben lesz része, csalódni fog, vagy egyenesen a film megszentségtelenítését fogja benne látni,

 

ugyanis ezeket gyakorlatilag teljesen kilúgozták a sorozatból.

 

 

Cserébe sokkal valósághűbb a sorozat, mint a film

 

A film viszont pont az időkeret végessége és a központi helyre tett társadalomelméleti üzenetek kidolgozása miatt feltűnően elhanyagolta a részleteket. A történetet csak a lázadó tailiek szemszögéből mutatja be, a vonat jobb módú lakosságát szinte egyáltalán nem ismerjük meg, akiket meg igen, azokat is csak rendkívül leegyszerűsítve: a rendfenntartók például mind elvakult, brutális verőlegények, a tanár a gyerekekből a diktatúráért és az egyszemélyi kultuszt építő Mr. Wilfordért lelkes, agymosott állampolgárokat nevelő fanatista, az elit pedig az örökös mámorban tobzódó hedonisták gyülekezete.

 

A sorozat rendezői pedig itt látták meg a lehetőséget, hogy többet mondjanak annál, mint amit Bong Joon Ho már elmondott:

 

a filmmel ellentétben egy sokkal realisztikusabb társadalmat láthatunk, ahol nemcsak az elnyomottaknak, hanem mindenki másnak is emberi arca van.

 

Ugyanolyan gondolkodó, a maga helyzetét másokkal összevető, egyéni és csoportos célokat megfogalmazó és cselekvő „vonatpolgárokat” látunk a szerelők, a mérnökök, a hentesek, az orvosok, a szolgáltató szektorban elhelyezkedők, a jómódú elit vagy éppen a feketegazdaságból élők körében is, mint a vonat társadalmának alsó osztályában.

 

A SOROZAT KÜLÖN FIGYEL ARRA, HOGY – BONG JOON HO ALKOTÁSÁTÓL ELTÉRVE  A RENDŐRÖK SZEMÉLYISÉGÉT IS RÉSZLETEIBEN KIDOLGOZZA.

 

Ebből adódóan és a filmmel ellentétben ezek a különböző társadalmi csoportok egymással interakcióba is lépnek, alkukat kötnek, így

 

a vonat politikai vezetésének egy sokkal ingatagabb pallón kell egyensúlyoznia, ha fenn akarja tartani a rendet és egyúttal a maga hatalmát.

 

Egyszerre kell kezelnie nem csupán a rossz életkörülményei miatt lázadozókat, hanem a csempészetből meggazdagodó melósokat, a korrupt zsarukat, az elittel egyenlő jogokat követelő, informális hatalmi központokat és a kényelmes, ugyanakkor tartalmatlan életet élő felsőosztály pszichológiai problémáit is.

 

De a vonat ökoszisztémáját menedzselő vezetés sem abból az egysíkú, a társadalom mibenlétéről egy pohár whisky társaságában elmélkedő emberekből áll, mint amit a filmben láthatunk: a Jennifer Connelly által alakított, Mr. Wilford szószólójaként bemutatott Melanie Cavill például tele van kételyekkel arról, hogy mi a helyes, és bár a külvilág felé megrengethetetlen magabiztosságot mutat, amint egyedül marad, egyértelművé válik a néző előtt, hogy mennyire komolyan megviseli a hatalommal együtt járó felelősség súlya.

 

Akikért igazából nem kár, azok a tailiek

 

A komplex társadalmi berendezkedés, valamint a ranglétra különböző fokain álló szereplők jellemének részletesebb kidolgozása persze azzal jár, hogy a sorozatban a filmhez képest jóval kevesebb figyelem jut a tailiekre: az ő nézőpontjukat sokáig csak a másik főszereplő, a színész-rapper Daveed Diggs által alakított Andre Layton szemüvegén keresztül ismerhetjük meg, akinek a természeti katasztrófa előtt szerzett, nyomozói skilljeire szüksége van a hatalomnak a rend fenntartása érdekében, és aki emiatt igazából nem is a sajátjai problémáit teszi az asztalra, hanem a rábízott, nyomozói feladatot igyekszik elvégezni.

 

AZON KEVÉS JELENETEK EGYIKE, AMIKOR ANDRE LAYTON KÖZÖSEN TERVEZI TÁRSAIVAL, HOGY HOGYAN FOGNAK KITÖRNI A VONAT HÁTULSÓ RÉSZÉBŐL.

 

Ezért a mondhatni szükségszerű veszteségért viszont bőven kárpótol a sorozat a fent leírtakkal, és ha az ember látta előzetesen a 2013-as filmadaptációt, nem is érzi nagyon szükségét, hogy még több időt fecséreljen ennek a társadalmi csoportnak a tulajdonképpen egybites problémájára:

 

addig ugyanis, amíg az emberek nyomorban élnek, nem lesz más céljuk, mint hogy ebből kitörjenek.

 

A tailiek akkor lennének igazán izgalmasak, ha ezt – praktikusan egy lázadással – legalább részben sikerülne elérniük, és miután kiharcoltak maguknak bizonyos alapvető jogokat és juttatásokat, elkezdenének szervesen beépülni a vonat társadalmi szövetébe, gazdasági-politikai vérkeringésébe, és az emberhez méltó életfeltéteken túlmutató, komplexebb igényeket megfogalmazni. Addig, amíg ez megtörténik (remélem, erre halad a sorozat), bőven le tudja foglalni az embert, hogy elveszhet a vonattársadalom többi részének megismerésében és hatalmi harcaiban.

 

KÉPEK: Snowpiercer TV / Facebook

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Miért nem elfogadható egy olyan orvos, aki még életében nem műtött, de alkalmas jelölt a Kúria élére egy olyan személy, aki még életében nem bíráskodott? Parlamenti képviselőket kérdeztünk.

A döntést a járványhelyzet súlyosságával indokolja a párt.

A Brit Egészségügyi Szolgálatnál arra készülnek, hogy decemberre már hatásos koronavírus elleni vakcina áll majd rendelkezésükre. Erről beszélt parlamenti képviselőknek a tisztifőorvos-helyettes. Boris Johnson egyelőre óvatos.

A környező országok közül lehagyta Magyarországot Szlovákia a lakosságarányos aktív fertőzések számában, de ez nem jelenti azt, hogy itthon javulna a járványhelyzet.

Az egészségügyi intézmények egyre kevésbé bírják a koronavírus-járvánnyal járó nyomást. Volt, hogy nem akartak beteget átvenni kórházak a mentősöktől, máshol már apácakra is szükség van.

Egy hete még csak riogattak vele, hétfőtől azonban már mindehol hordani kell a maszkot a román fővárosban.

A hét kérdése

Európa egyre több országában vezetnek be korlátozásokat a növekvő esetszámok miatt, emiatt elképzelhető, hogy lassan Magyarország is szigorítani fog. Te milyen korlátozásokat vállalnál be?

Azért ide elnéznénk

Hogyan lehet a szolidaritás kultúráját intézményesíteni a művészeti világban? Milyen egzisztenciális terheket és elvárásokat vehet le ez az alkotók válláról? Kerekasztal-beszélgetés, október 19.

Skandináv filmek egy héten át az Art+ Cinemában. Október 22-28.

Felkavaró, meghökkentő, komfortzónából kimozgató kiállítás november 22-ig, ami garantáltan nyomot hagy és továbbgondolásra sarkall.

Ezt is szerettétek

Léteznek-e valóban Fidesz-árvák, akiket meg tudnak szólítani? Hogy állnak az ellenzéki összefogáshoz? Hallgasd meg, hogy mit mondott erről Pálinkás József és Ábrahám Júlia! Podcast.

Szeptember eleje óta tart a SZFE-s egyetemfoglalás. Mi tartja a lelket az őrt állókban, mennyire zavarodott meg a hatalom a váratlan akciójuktól, és hogyan látják a következő hónapokat? Podcast!

Tudatosan és szolidárisan viselkedtünk: megbíztunk a tudományban és nem engedtünk a csoportnyomásnak, mi több, néha éppen rácáfoltunk minden várakozásra. Járványszocio!

A Helyzetben az abaújkéri Wesley János Iskolába látogattunk, hogy megtudjuk: mit jelent az ott tanulóknak és a pedagógusoknak a kormány megszorítása.

Lesz-e még bármi ugyanolyan, mint a járvány előtt? Jól költi-e el az állam a gazdasági akcióterv támogatásait?

Balogh Ákos Gergely Index-főszerkhelyettes a Mérték Médiaelemző Műhely munkatársával, Urbán Ágnessel vitázott a Helyzetben.

A sötét anyag kutatásáért kapta meg a rangos Viktor Ambartsumian-díjat Alex Szalay, a Johns Hopkins Egyetem magyar asztrofizkusa. Interjú!

Twitter megosztás Google+ megosztás