+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Petróczi Rafael
2020. június 27. szombat, 18:00
A rajongóknak szentségtöréssel lehet egyenértékű az, amit a Netflix csinált a Snowpiercerből: a filozofikus elmélkedéseket a társadalom mibenlétéről szinte teljesen kilúgozták a sorozatból, és a nyomorban élő elnyomottakkal is jóval kevesebbet foglalkoznak. A másik oldalon viszont kapunk egy sokkal realisztikusabb, pezsgőbb társadalmat, aminek politikai interakciót élvezet nézni.

A Requiem egy álomért óta számomra alapvetés, hogy amiben Jennifer Connelly (nyitóképünkön) szerepel, az rossz nem lehet. Az egyik főszereplőt alakító, Oscar- és Golden Globe-díjas színésznőtől sem függetlenül kezdtem el nézni Jacques Lob és Jean-Marc Rochette képregényének újabb feldolgozását, amit a Netflix vett gondozásba.

 

A Snowpiercer posztapokaliptikus története a legtöbbek számára a Bong Joon Ho által rendezett, 2013-as filmadaptációból lehet ismerős: az emberiség – szokásosan – kinyírja a bolygót, a globális felmelegedést ellensúlyozni kívánó, tudományos kísérlet annyira félremegy, hogy a Föld egy halott jégcsappá változik. A környezeti katasztrófát csak néhány ezer fő éli túl, akik egy titokzatos zseni, Mr. Wilford soha meg nem álló vonatán tengetik életüket.

 

Sűrű cringelésekben törhet ki, aki a filmet imádta

 

A jelenleg is még futó Snowpiercer-sorozat problémája ugyanaz, mint ami az előnye: elkerülhetetlenül össze kell hasonlítani a filmmel.

 

A 2013-as alkotásban Bong Joon Ho iszonyat sokat vállalt magára: volt két órája bemutatni egy, a valóságoshoz hasonlóan végtelenül hierarchikus, ám radikálisan eltérő körülmények között fejlődött társadalmat, ahol a leszakadó, elnyomott, a vonat hátsó részében utazó emberek (az úgynevezett tailiek) fellázadnak Mr. Wilford diktatórikus hatalomgyakorlása ellen, és a tisztelet mellett az elülsőbb szerelvényekben tapasztalható, jobb életkörülményeket követelnek maguknak.

 

Mindezt a filmrendező nyakon öntötte egy halom filozofikus tartalommal az emberi faj gyarlóságáról, számító magatartásáról és megváltoztathatatlannak tűnő mechanizmusairól: mindenkinek megvan a helye, és hogy fennmaradjon a rend, bizony valakinek mindig meg kell szívnia. A Snowpiercer-filmben pont az a ráismerés az ijesztő, hogy tulajdonképpen nincs érdemi különbség aközött, ahogyan a társadalom normál és extrém körülmények között felépül, a modernitás és a prosperitás legfeljebb csak eltakarni képes a csúf valóságot.

 

A mostani sorozatot rendező Graeme Manson és Josh Friedman tudhatta előre, hogy a film velejét adó társadalmi filozofálgatásokkal nem vehetik fel a versenyt, meg azt a labdát amúgy is lecsapták már.

 

Így aki azt várja a Snowpiercer-sorozattól, hogy a filmhez hasonlóan egetrengető felismerésekben lesz része, csalódni fog, vagy egyenesen a film megszentségtelenítését fogja benne látni,

 

ugyanis ezeket gyakorlatilag teljesen kilúgozták a sorozatból.

 

 

Cserébe sokkal valósághűbb a sorozat, mint a film

 

A film viszont pont az időkeret végessége és a központi helyre tett társadalomelméleti üzenetek kidolgozása miatt feltűnően elhanyagolta a részleteket. A történetet csak a lázadó tailiek szemszögéből mutatja be, a vonat jobb módú lakosságát szinte egyáltalán nem ismerjük meg, akiket meg igen, azokat is csak rendkívül leegyszerűsítve: a rendfenntartók például mind elvakult, brutális verőlegények, a tanár a gyerekekből a diktatúráért és az egyszemélyi kultuszt építő Mr. Wilfordért lelkes, agymosott állampolgárokat nevelő fanatista, az elit pedig az örökös mámorban tobzódó hedonisták gyülekezete.

 

A sorozat rendezői pedig itt látták meg a lehetőséget, hogy többet mondjanak annál, mint amit Bong Joon Ho már elmondott:

 

a filmmel ellentétben egy sokkal realisztikusabb társadalmat láthatunk, ahol nemcsak az elnyomottaknak, hanem mindenki másnak is emberi arca van.

 

Ugyanolyan gondolkodó, a maga helyzetét másokkal összevető, egyéni és csoportos célokat megfogalmazó és cselekvő „vonatpolgárokat” látunk a szerelők, a mérnökök, a hentesek, az orvosok, a szolgáltató szektorban elhelyezkedők, a jómódú elit vagy éppen a feketegazdaságból élők körében is, mint a vonat társadalmának alsó osztályában.

 

A SOROZAT KÜLÖN FIGYEL ARRA, HOGY – BONG JOON HO ALKOTÁSÁTÓL ELTÉRVE  A RENDŐRÖK SZEMÉLYISÉGÉT IS RÉSZLETEIBEN KIDOLGOZZA.

 

Ebből adódóan és a filmmel ellentétben ezek a különböző társadalmi csoportok egymással interakcióba is lépnek, alkukat kötnek, így

 

a vonat politikai vezetésének egy sokkal ingatagabb pallón kell egyensúlyoznia, ha fenn akarja tartani a rendet és egyúttal a maga hatalmát.

 

Egyszerre kell kezelnie nem csupán a rossz életkörülményei miatt lázadozókat, hanem a csempészetből meggazdagodó melósokat, a korrupt zsarukat, az elittel egyenlő jogokat követelő, informális hatalmi központokat és a kényelmes, ugyanakkor tartalmatlan életet élő felsőosztály pszichológiai problémáit is.

 

De a vonat ökoszisztémáját menedzselő vezetés sem abból az egysíkú, a társadalom mibenlétéről egy pohár whisky társaságában elmélkedő emberekből áll, mint amit a filmben láthatunk: a Jennifer Connelly által alakított, Mr. Wilford szószólójaként bemutatott Melanie Cavill például tele van kételyekkel arról, hogy mi a helyes, és bár a külvilág felé megrengethetetlen magabiztosságot mutat, amint egyedül marad, egyértelművé válik a néző előtt, hogy mennyire komolyan megviseli a hatalommal együtt járó felelősség súlya.

 

Akikért igazából nem kár, azok a tailiek

 

A komplex társadalmi berendezkedés, valamint a ranglétra különböző fokain álló szereplők jellemének részletesebb kidolgozása persze azzal jár, hogy a sorozatban a filmhez képest jóval kevesebb figyelem jut a tailiekre: az ő nézőpontjukat sokáig csak a másik főszereplő, a színész-rapper Daveed Diggs által alakított Andre Layton szemüvegén keresztül ismerhetjük meg, akinek a természeti katasztrófa előtt szerzett, nyomozói skilljeire szüksége van a hatalomnak a rend fenntartása érdekében, és aki emiatt igazából nem is a sajátjai problémáit teszi az asztalra, hanem a rábízott, nyomozói feladatot igyekszik elvégezni.

 

AZON KEVÉS JELENETEK EGYIKE, AMIKOR ANDRE LAYTON KÖZÖSEN TERVEZI TÁRSAIVAL, HOGY HOGYAN FOGNAK KITÖRNI A VONAT HÁTULSÓ RÉSZÉBŐL.

 

Ezért a mondhatni szükségszerű veszteségért viszont bőven kárpótol a sorozat a fent leírtakkal, és ha az ember látta előzetesen a 2013-as filmadaptációt, nem is érzi nagyon szükségét, hogy még több időt fecséreljen ennek a társadalmi csoportnak a tulajdonképpen egybites problémájára:

 

addig ugyanis, amíg az emberek nyomorban élnek, nem lesz más céljuk, mint hogy ebből kitörjenek.

 

A tailiek akkor lennének igazán izgalmasak, ha ezt – praktikusan egy lázadással – legalább részben sikerülne elérniük, és miután kiharcoltak maguknak bizonyos alapvető jogokat és juttatásokat, elkezdenének szervesen beépülni a vonat társadalmi szövetébe, gazdasági-politikai vérkeringésébe, és az emberhez méltó életfeltéteken túlmutató, komplexebb igényeket megfogalmazni. Addig, amíg ez megtörténik (remélem, erre halad a sorozat), bőven le tudja foglalni az embert, hogy elveszhet a vonattársadalom többi részének megismerésében és hatalmi harcaiban.

 

KÉPEK: Snowpiercer TV / Facebook

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

Nincsenek szentek, csak kőkemény érdekek a bolgár nagypolitikában. Elmagyarázzuk, mi folyik Bulgáriában.

Egész Kelet-Európát és a Balkánt kiosztotta a német viccpárt EP-képviselője, hogy aztán az Európai Bizottság felelősségét kapargassa meg.

Bírja a Fideszt, utálja az ellenzéket, leginkább vidéken él a kormánypárt átlagszavazója. Egy friss kutatásból kiderül az is, hogy a Fidesz-tábor egyötöde magát inkább liberálisnak vallja.

Ha munkaeszközökről van szó, mindenkinek mások a preferenciái. Egy valami azonban mindenkiben közös: a tökéletes választásra való törekvés.

Az egyik legöldöklőbb elnökválasztási küzdelem folyt Lengyelországban. Izraelezés, oltásellenesség, Varsó kiárusítása és még sok más az elnökválasztási őrület utolsó napjaiban. Fotóriport Varsóból!

Gyurcsány önfeledt hughgrantezése, Jakab mackónacis moonwalkja, vagy Orbán lassúzása? Legyen tánc!

Prostituáltak tüntettek szombaton Hamburg piroslámpás negyedében, hogy újranyithassanak a munkahelyeik, amelyeket a koronavírus-járványra hivatkozva zártak be.

A hét kérdése

Vége a parlamenti szezonnak, vége a járvány durvábbik részének, és már rendeleti kormányzásra való felhatalmazása sincs Orbánnak, ideje hát megnézni, profitált-e ebből bármelyik párt. Szavazz!

Azért ide elnéznénk

Duda vs. Trzaskowski: a párharcot többek közt Pál Benedek, az Azonnali szerzője is értékeli július 14-én délután!

Az egyik legszebb pincesoron nyit ki a Planina borház július 31-én este. Vigyázat, sokac temperamentum + jó borok!

Ezt is szerettétek

Miért tüntetnek a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói és oktatói? Mit mond a megválasztott, de a kormány által kinevezett rektor? És a politika? Körbejártuk.

Vajon a francia helyhatósági választásokon meglepő győzelmeket arató zöldeket meddig repítheti a siker?

A sugárzástól nem kell félnünk, nem úgy a környezeti károktól és a privátszféránk szűkülésétől.

Milyen lehet elindulni egy olyan ország választásán, ahol az egyik ellenzéki vezető szerint „minden kibaszott rossz”?

Donald Trump annyira rosszul kezelte a koronavírus-járványt, hogy azt már a Fox News sem hagyja szó nélkül. Hatással lehetett ez a George Floyd halálát követő tüntetésekre és az elszabaduló indulatokra?

Járvány utáni munkaerőpiaci körkép a Helyzetben.

Sepsiszentgyörgy polgármestere, Antal Árpád szerint nem igaz, hogy a székelyek még nem értek meg az önállóságra. Podcast!

Twitter megosztás Google+ megosztás