Kell-e a nyomorban élőkkel foglalkoznunk ahhoz, hogy jó társadalomkritikát fogalmazzunk meg?

A rajongóknak szentségtöréssel lehet egyenértékű az, amit a Netflix csinált a Snowpiercerből: a filozofikus elmélkedéseket a társadalom mibenlétéről szinte teljesen kilúgozták a sorozatból, és a nyomorban élő elnyomottakkal is jóval kevesebbet foglalkoznak. A másik oldalon viszont kapunk egy sokkal realisztikusabb, pezsgőbb társadalmat, aminek politikai interakciót élvezet nézni.

A Requiem egy álomért óta számomra alapvetés, hogy amiben Jennifer Connelly (nyitóképünkön) szerepel, az rossz nem lehet. Az egyik főszereplőt alakító, Oscar- és Golden Globe-díjas színésznőtől sem függetlenül kezdtem el nézni Jacques Lob és Jean-Marc Rochette képregényének újabb feldolgozását, amit a Netflix vett gondozásba.

A Snowpiercer posztapokaliptikus története a legtöbbek számára a Bong Joon Ho által rendezett, 2013-as filmadaptációból lehet ismerős: az emberiség – szokásosan – kinyírja a bolygót, a globális felmelegedést ellensúlyozni kívánó, tudományos kísérlet annyira félremegy, hogy a Föld egy halott jégcsappá változik. A környezeti katasztrófát csak néhány ezer fő éli túl, akik egy titokzatos zseni, Mr. Wilford soha meg nem álló vonatán tengetik életüket.

Sűrű cringelésekben törhet ki, aki a filmet imádta

A 2013-as alkotásban Bong Joon Ho iszonyat sokat vállalt magára: volt két órája bemutatni egy, a valóságoshoz hasonlóan végtelenül hierarchikus, ám radikálisan eltérő körülmények között fejlődött társadalmat, ahol a leszakadó, elnyomott, a vonat hátsó részében utazó emberek (az úgynevezett tailiek) fellázadnak Mr. Wilford diktatórikus hatalomgyakorlása ellen, és a tisztelet mellett az elülsőbb szerelvényekben tapasztalható, jobb életkörülményeket követelnek maguknak.

Mindezt a filmrendező nyakon öntötte egy halom filozofikus tartalommal az emberi faj gyarlóságáról, számító magatartásáról és megváltoztathatatlannak tűnő mechanizmusairól: mindenkinek megvan a helye, és hogy fennmaradjon a rend, bizony valakinek mindig meg kell szívnia. A Snowpiercer-filmben pont az a ráismerés az ijesztő, hogy tulajdonképpen nincs érdemi különbség aközött, ahogyan a társadalom normál és extrém körülmények között felépül, a modernitás és a prosperitás legfeljebb csak eltakarni képes a csúf valóságot.

A mostani sorozatot rendező Graeme Manson és Josh Friedman tudhatta előre, hogy a film velejét adó társadalmi filozofálgatásokkal nem vehetik fel a versenyt, meg azt a labdát amúgy is lecsapták már.

ugyanis ezeket gyakorlatilag teljesen kilúgozták a sorozatból.

Cserébe sokkal valósághűbb a sorozat, mint a film

A film viszont pont az időkeret végessége és a központi helyre tett társadalomelméleti üzenetek kidolgozása miatt feltűnően elhanyagolta a részleteket. A történetet csak a lázadó tailiek szemszögéből mutatja be, a vonat jobb módú lakosságát szinte egyáltalán nem ismerjük meg, akiket meg igen, azokat is csak rendkívül leegyszerűsítve: a rendfenntartók például mind elvakult, brutális verőlegények, a tanár a gyerekekből a diktatúráért és az egyszemélyi kultuszt építő Mr. Wilfordért lelkes, agymosott állampolgárokat nevelő fanatista, az elit pedig az örökös mámorban tobzódó hedonisták gyülekezete.

A sorozat rendezői pedig itt látták meg a lehetőséget, hogy többet mondjanak annál, mint amit Bong Joon Ho már elmondott:

Ugyanolyan gondolkodó, a maga helyzetét másokkal összevető, egyéni és csoportos célokat megfogalmazó és cselekvő „vonatpolgárokat” látunk a szerelők, a mérnökök, a hentesek, az orvosok, a szolgáltató szektorban elhelyezkedők, a jómódú elit vagy éppen a feketegazdaságból élők körében is, mint a vonat társadalmának alsó osztályában.

Ebből adódóan és a filmmel ellentétben ezek a különböző társadalmi csoportok egymással interakcióba is lépnek, alkukat kötnek, így

Egyszerre kell kezelnie nem csupán a rossz életkörülményei miatt lázadozókat, hanem a csempészetből meggazdagodó melósokat, a korrupt zsarukat, az elittel egyenlő jogokat követelő, informális hatalmi központokat és a kényelmes, ugyanakkor tartalmatlan életet élő felsőosztály pszichológiai problémáit is.

De a vonat ökoszisztémáját menedzselő vezetés sem abból az egysíkú, a társadalom mibenlétéről egy pohár whisky társaságában elmélkedő emberekből áll, mint amit a filmben láthatunk: a Jennifer Connelly által alakított, Mr. Wilford szószólójaként bemutatott Melanie Cavill például tele van kételyekkel arról, hogy mi a helyes, és bár a külvilág felé megrengethetetlen magabiztosságot mutat, amint egyedül marad, egyértelművé válik a néző előtt, hogy mennyire komolyan megviseli a hatalommal együtt járó felelősség súlya.

Akikért igazából nem kár, azok a tailiek

A komplex társadalmi berendezkedés, valamint a ranglétra különböző fokain álló szereplők jellemének részletesebb kidolgozása persze azzal jár, hogy a sorozatban a filmhez képest jóval kevesebb figyelem jut a tailiekre: az ő nézőpontjukat sokáig csak a másik főszereplő, a színész-rapper Daveed Diggs által alakított Andre Layton szemüvegén keresztül ismerhetjük meg, akinek a természeti katasztrófa előtt szerzett, nyomozói skilljeire szüksége van a hatalomnak a rend fenntartása érdekében, és aki emiatt igazából nem is a sajátjai problémáit teszi az asztalra, hanem a rábízott, nyomozói feladatot igyekszik elvégezni.

Ezért a mondhatni szükségszerű veszteségért viszont bőven kárpótol a sorozat a fent leírtakkal, és ha az ember látta előzetesen a 2013-as filmadaptációt, nem is érzi nagyon szükségét, hogy még több időt fecséreljen ennek a társadalmi csoportnak a tulajdonképpen egybites problémájára:

A tailiek akkor lennének igazán izgalmasak, ha ezt – praktikusan egy lázadással – legalább részben sikerülne elérniük, és miután kiharcoltak maguknak bizonyos alapvető jogokat és juttatásokat, elkezdenének szervesen beépülni a vonat társadalmi szövetébe, gazdasági-politikai vérkeringésébe, és az emberhez méltó életfeltéteken túlmutató, komplexebb igényeket megfogalmazni. Addig, amíg ez megtörténik (remélem, erre halad a sorozat), bőven le tudja foglalni az embert, hogy elveszhet a vonattársadalom többi részének megismerésében és hatalmi harcaiban.

KÉPEK: Snowpiercer TV / Facebook