Mit akar valójában Matovič a magyarokkal?

A szlovák sérelmi nacionalizmus meghaladásának igénye már államigazgatás szintjén is konkrét lépésekben ölt formát. Az MKP-tól ehhez képest csak trollkodásra futotta.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran

Nemrég különösebb visszhang nélkül távolították el a komáromi határátkelő szlovákiai oldala elől a Trianon-emlékoszlopot, amit a békediktátum 90. évfordulójára állíttatott az akkori kormánykoalíció egyik tagja, az ultranacionalista Szlovák Nemzeti Párt. 2006 és 2010 között, az első Fico-kormány idején újra felcsaptak a magyarellenes indulatok, ezeknek a betetőzése volt a választások előtt Komáromnak, a felvidéki magyarok legjelentősebb kulturális és oktatási központjának és nem mellesleg a trianoni határ által kettévágott városnak a „megjelölése” a Trianon-emlékoszloppal (és az üzenetében kevésbé direkt, de ugyanannyira egyértelmű és sokkal látványosabb Cirill-Metód szoborral, amit szlovák nacionalisták a komáromi városvezetéssel való több évnyi birkózás után végül Fico közbenjárásával tudtak köztéren – pontosabban köztérről is jól látható helyen, egy körforgalom közepén, a városvezetés teljes megkerülésével – felállítani már a választások után).

Vagyis 2010-ben a szlovák politika egy része még bőven a magyarellenességre játszott – amihez kapóra jött Trianon kilencvenedik évfordulója –, de túl nagy igény már akkor sem volt rá: a Szlovák Nemzeti Párt majdnem kibukott a parlamentből, és végül Fico sem tudott kormányt alakítani.

Tíz évvel később Trianon és a magyarellenesség egyáltalán nem került elő a választási kampányban – hiszen annak fő témája az volt, hogy beteljesedik-e a Kuciak-gyilkosság miatti elégedetlenség-hullám és sikerül-e leváltani a Fico-kormányt (valamint az idei választásokat február végén, jóval az évforduló előtt tartották, utána meg amúgy is elvitte a showt a koronavírus) – ellenben az új miniszterelnök a századik évforduló alkalmából megemlékezésre hívta a magyarok képviselőit a pozsonyi várba, ahol a szlovák-magyar együttműködés szorgalmazása mellett többek között olyanokat mondott, hogy megérti a magyarok Trianon miatti fájdalmát, hogy a történelmi Magyarország a szlovákoké is volt, a magyar történelem a szlovákok és a magyarok közös történelme, és hogy kész megvitatni a magyarokat érintő problémákat és közösen megoldást találni rájuk.

Matovič szavait a szlovákiai magyar nyilvánosság azóta is emészti. Többféle értelmezés is versenyben van: történelmi jelentőségű gesztus, őszinte nyitás a magyarok a felé, bejelentkezés a parlamenti képviselet nélkül maradt magyarok szavazataira és – különösen az MKP memorandumára adott reakciók fényében – üres gesztus, valós szándék nélküli PR-akció, sőt: provokáció.

Ésik Sándor gondolatmenetét tovább fűzve

Ő az igazságérzetétől hajtott egyszerű ember (nem hiába hívják így a pártját is), aki heves és érzelmes, nem olyan dolgokat mond és tesz, amiket előre megméretett a helyi Századvéggel – és úgy tűnik, ez gyakran a józan politikai számítást is felülírja. Kapkodja is a fejét a szlovák sajtó: a választások után az addig a karikatúráiban Matovičot rendszeresen bohócként ábrázoló Denník N újságírói a koalíciós tárgyalásokat követve már-már a nagyformátumú politikust is belelátták, mostanra viszont a Sme videójában már elismert szociológus elmélkedik arról, hogy Matovič Szlovákia történetének eddigi leginkompetensebb miniszterelnöke.

A kritika mindenesetre nem alaptalan: a koronavírus-járvány kezelése gyakran tűnt kapkodónak és szakmailag megalapozatlannak, gazdasági kérdésekben Matovič összetűzésbe került koalíciós partnerével, a libertariánus Richard Sulíkkal, az OĽANO listáján a parlamentbe jutott Keresztény Unió ultrakonzervatívjai újra témává tették az abortuszt, a mesterséges megtermékenyítést vagy vasárnapi boltzárat, amitől a szlovák közélet kezd úgy kinézni, mintha Szlovákia Lengyelországban lenne.

Matovič azonban továbbra is nagyon népszerű, az embereknek tetszik a közvetlensége és a szokatlan kommunikációs húzásai. És bár a trianoni megemlékezés is ilyen váratlan és meglepő, tipikusan matoviči gesztus volt, amihez hasonlóra valószínűleg semelyik másik szlovák politikustól nem lehetett volna számítani, és ami annyiban tényleg történelmi volt, hogy mégiscsak az egyik legfőbb közjogi méltóság mondott ki szlovák politikustól addig soha nem hallott szavakat, észre kell venni, hogy Matovič gesztusa valójában tökéletesen beleillik az szlovák identitás és történelemszemlélet átalakulásának trendjébe.

A szlovákokat ugyanis nem érdekli Trianon – erről itt írtam bővebben –, a szlovák identitást a legutóbbi időkig meghatározó ezeréves magyar elnyomás mítosza és a tizenkilencedik századi magyar asszimilációs törekvések traumájának hagyománya elhalványul a közelmúlt fontos identitásformáló eseményeihez, a '89-es bársonyos forradalomhoz és Mečiar '98-as leváltásához képest, és lehet, hogy Fico pártjának idei leváltása is ebbe a sorba tartozik majd.

(amire hosszan lehetne sorolni a példákat az elmúlt száz évből a magyar emlékek szisztematikus pusztításától kezdve a történelmi személyek kisajátításáig), annak ellenére, hogy például a ma is használatos szlovák általános- és középiskolai történelemkönyvek helyenként még mindig koncepciózusan rossz színben tüntetik fel a magyarokat, a mai Szlovákia területére minden történelmi korban Szlovákiaként hivatkoznak, a magyar kritikusok szerint azt az érzést keltve, hogy a mai Szlovákia területe egy korábban is körülhatárolt, konkrét területi egységként volt része a Magyar Királyságnak (amire – megintcsak a szlovák történetírás magyar kritikusai szerint a királyság magyarságát szándékosan zárójelbe tevő – külön megnevezésük is van: Uhorsko). Mindezekkel együtt a szlovákok ma már többnyire nem csupán képesek az ezeréves elnyomás felemlegetése nélkül elfogadni, hogy Szlovákia története 1918-ig a Magyar Királyság története volt, hanem egyre inkább a magukénak – és a magyarokkal közösnek – érzik azt.

Ebbe a trendbe illeszkedik az is, hogy az új kormány kulturális minisztere nekilátott kikényszeríteni a tizenkilencedik századi eredetű, állami fenntartású, eredetileg tudományos és kulturális intézmény, a Matica slovenská (Szlovák Anyácska) reformját, ami a mai napig az önmagát a magyarokkal szemben meghatározó szlovák identitás – röviden: a magyarellenesség – és a szlovák nacionalizmus fő ápolója, az utóbbi években pedig a portfóliója kibővült az oroszpárti, EU-ellenes dezinformációs propagandával (a hivatalos lapjában olyan gyakran írják le Soros nevét, mintha a KESMA tartaná el). A miniszter az állami forrásokat ahhoz a feltételhez kötné, hogy mindkettővel – a kisebbségellenes nacionalizmussal és a dezinformációs propagandával is – felhagynak, de azért ez nem lesz sima ügy, és a koalíción belül is lehetnek emiatt feszültségek.  Mindenesetre

Ebbe a trendbe illeszkednek Igor Matovič közös történelemről szóló szavai is, és ez az a trend, amit a Magyar Közösség Pártja nem bír észrevenni.

Ahogy az Azonnali is megírta, az MKP ügyvivő elnöke a pozsonyi megemlékezésen egy a magyar kisebbség követeléseit tartalmazó memorandumot adott át a miniszterelnöknek. A dokumentum tulajdonképpen a szlovákiai magyarokra aktualizált, frissített változata a szlovákok 1861-es memorandumának, amiben nagyon hasonló dolgokat követeltek, mint amiket most az MKP is megfogalmazott. Matovič a memorandumot el sem olvasta, viszont miután a szlovák sajtó felkapta az ügyet, az egész szlovák közélet kiborult tőle, Matovičot is beleértve.

Matovičnak a memorandumra adott hisztérikus reakciójában az MKP annak bizonyítékát látja, hogy a gesztusa nem volt őszinte. A hisztéria oka viszont sokkal inkább az a támadási felület volt, amit az MKP ezzel az akcióval feléje nyitott: Matovič-csal nem kesztyűs kézzel bánó szlovák sajtó – aminek képviselői egyébként nem voltak hivatalosak a találkozóra – rá is ugrott a memorandumra (főleg amiatt, hogy benne voltak a szlovák-magyar viszony neuralgikus pontjai is: a Beneš-dekrétumok, és főleg a magyar többségű megye, amit a szlovák sajtó területi autonómiaként értelmezett); a másik oka meg az MKP egész eljárásának – a memorandum tartalmától független – inkorrektsége volt.

Matovič ugyanis a találkozót arra ügyelve készítette elő – Berényi József volt MKP-elnökkel, Nagyszombat megye alelnökével, akivel nagyon jó személyes kapcsolatban van –, hogy ne hangozzon el vagy ne történjen olyan dolog, amivel megbánthatja a magyarokat - még a beszédét is átnézette Berényivel. Ehhez képest az, hogy a tíz éve parlamentbe jutni képtelen MKP a miniszterelnök kivételes gesztusára, párbeszédre való felhívására kapásból azzal reagál, hogy bármiféle előzetes egyeztetés nélkül – még Berényi sem tudott róla – Matovič orra alá nyomja azokat az (egyébként jogos) követeléseket, amikből korábban nyolc évnyi kormánytagság alatt semmit sem tudott elérni:

A találkozóról és a memorandumról szóló magyarországi híradások általában kiemelték, hogy az MKP a Fidesz stratégiai partnere, Szlovákiában meg amúgy is rendszeresen az a vád az MKP-vel szemben, hogy Budapestről irányítják. A memorandum-ügy emlékeztet is a NER-féle trolldiplomáciára, de azt biztosan nem Budapest irányadása szerint, és nem is az egyetértésével csinálták. Ez látszik a kormányközeli sajtó reakcióiból is, ami nem állt ki az MKP mellett, vagy kimondottan kritikus volt a lépéssel szemben (ami, ha az MKP vezetése tényleg annyira függene Budapesttől, selyemzsinórként is felfogható lenne), meg abból is, hogy a magyar diplomácia láthatóan a jó viszonyra törekszik az új szlovák vezetéssel.

Ez a törekvés kölcsönös: Matovič második útja Budapestre vezetett (az új szlovák miniszterelnökök először hagyományosan Prágába látogatnak), ami olyan jól sikerült, hogy a szlovák külügyi államtitkár szerint Matovič és Orbán között a barátság valamiféle formája is kialakult, ami legalább annyira köszönhető Matovič közvetlenségének és a felvidéki magyaroknak tett gesztusának, mint a V4-es együttműködés szorosabbra fűzésében érdekelt Orbánnak, akinek

Ehhez képest az MKP szemmel láthatóan sem a szlovák politika változásait, sem a nemzetközi kontextust nem bírja nyomon követni, és a szlovákiai magyarok – a saját potenciális választói – nagy részét sem érti, ami a zsinórban négy elbukott parlamenti választásból látszik. A magyar kisebbség igényeinek jogosságáról a szlovák társadalmat is meg kellene győzniük, miközben nem képesek maguk mellé állítani a magyarok többségét sem, akik nem egyforma mértékben érzik magukat – ha egyáltalán – másodrendű állampolgárnak, és ha fontosak is számukra a kisebbségi ügyek, nem fontosabbak, mint azok az általános problémák, amik őket is ugyanúgy sújtják, mint a szlovákokat. Az ilyen virtuskodások, mint ez a memorandum, nem csak a szlovákok szemében kontraproduktívak, hanem a magyarok többségének szemében is.

Hogy mennyire furcsa utakon jár az MKP, azt talán Csáky Pálnak, a Bugár Bélát váltó MKP-elnöknek, majd évekig a párt EP-képviselőjének és máig az egyik legbefolyásosabb politikusának szavai mutatják. Csáky a memorandumbotrányt értékelő, helyenként egészen bizarr szóhasználatú Facebook-bejegyzésében meg máshol is arra utal, hogy Matovič gesztusát tulajdonképpen provokációként értékelték, amihez az MKP nem asszisztálhatott azzal, hogy nem reagál rá semmit. Van olyan értelmezés is, ami szerint a memorandummal elsősorban Berényinek üzent a vele már egy ideje konfliktusban álló jelenlegi átmeneti pártvezetés többi tagja, akik az MKP-t inkább a Smert otthagyó és új pártot gründoló Peter Pellegrini felé kormányoznák, szemben Berényivel (aki messze a legjózanabb MKP-s politikusnak tűnik) és az őt támogatókkal, akik Matovič-csal működnének együtt. Az új irányvonal a közelgő tisztújításon dől majd el.

Ahogy Komárom a felvidéki magyarság számára többszörösen szimbolikus helyszín, most a szlovák Trianon-emlékoszlop eltávolításának körülményei is szimbolikusak: mivel már nem volt rájuk szükség, rég elbontották a határátkelő bódéit és a föléjük nyúló acél tetőszerkezetet; a helyükön most körforgalom épül. Az emlékoszlop is útban volt, és nem is fogják újra felállítani – mert valójában az égadta világon senkinek nem hiányzik.

Olvass még Renczes Ágostontól az Azonnalin!