A könyv, ami visszaadta a hitem a modern sci-fiben

A XXV. századra egy súlyos háború után megszűnnek a nemzetállamok, a létrejövő furcsa utópia azonban veszélyben van. Ada Palmer sorozata az elmúlt évek egyik legjobb alkotása a sci-fi irodalomban, amelyben nemcsak egy remek világot és szöveget kapunk, de sokat tanulhatunk a felvilágosodásról is.

Március elején nekiültem, hogy felkérésre elkészítsek egy cikket az előző évtized science fiction irodalmáról: kétségekkel ültem neki a feladatnak annak ellenére, hogy a munka oroszlánrészét valójában már tavaly decemberben több kollégával elvégeztük, olvashattátok is a hatvan legemlékezetesebb fantasztikus regény listáját itt, az Azonnalin.

De itt a csavar: a „fantasztikus” jelző nemcsak a sci-fit, hanem a fantasyt és a horrort is lefedi, és az volt az alapvető benyomásom jó ideje, hogy pár üdítő kivételt leszámítva a sci-fiben valójában nem történt sok izgalmas dolog az előző évtizedben. Ez persze nem teljesen igaz, hiszen Kim Stanley Robinson regényei, Hannu Rajaniemi és Ian McDonald trilógiái, Ted Chiang novellái, Dave Hutchinson Európa-központú tetralógiája, Andy Weir A marsi című regénye, itthon pedig Brandon Hackett lenyűgöző olvasmányokkal látott el minket,

A helyzet azonban az, hogy a sci-fi manapság is bőven képes hozni ezt a formáját. Nincs is jobb példa erre, mint a történész Ada Palmer jövő nyáron tetralógiává bővülő, és ezzel le is záruló sorozata, a Terra Ignota, amelynek első könyvét, a Too Like The Lightningot olvastam az elmúlt hetekben.

Furcsa utópia

Már azt is nehéz eldönteni, hogy hol kezdje az ember Palmer világának bemutatását, mivel akárhonnan is kezdjük, csak a felszínt kapargatjuk – talán kezdjük a világgal. A regénysorozat világában a 22. században újabb világháború pusztított, amelyben elsősorban vallási különbségek nyomán mentek egymásnak a világ hatalmai, és amelynek következtében az egész világ megváltozott.

A háború nyomán a nemzetállami rendszer megszűnt, és egy újfajta társadalom emelkedett fel, amelyek mentén az emberek a regény idejére hét bolyba szerveződtek – ezek az újfajta közösségek nem földrajzi alapon szerveződnek, és bárki csatlakozhat hozzájuk, illetve ki is léphet belőlük. (Az Európai Unió egyébként az egyik ilyen boly, de ott van a császár által vezetett Szabadkőműves Birodalom boly, vagy Humanista boly, ami a művészek és a sportolók korábbi bolyának összeolvadásából jött létre; illetve a Holdon élő Utopista boly, akik a Mars terraformálásával vannak elfoglalva.)

Békés lett a világ, amelyen repülő autók hálózatával bárhová órák alatt el lehet jutni, de valójában egészen furcsa utópia ez: szintén a háború következményeként tabu lett a vallás és a gender – magánban mindenki azt hisz, amit akar, de tilos másokkal vallásról beszélgetni; a másik fronton pedig igyekeztek eltörölni a különbségeket férfiak és nők között.

Mindezt Palmer nem valamiféle közhelyes progresszív megmondás kedvéért helyezi a világa középpontjába, hanem azért, hogy legyen oka világa központi elemévé tenni a szintén a vallás és részben a szexualitás köré szerveződő 17-18. századi felvilágosodás legfontosabb eszméit és személyeit – ráadásul jól ki is forgatja mindkét témát ennek mentén, miközben szövegileg is gyakran visszautal a korszak irodalmi formuláira.

A békés utópia látszata alatt azonban forrongás van: a hét nagy boly egyensúlya a 25. századra veszélybe kerül, sőt, egészen az első könyv elejétől tudjuk, hogy fel fog borulni, hiszen elbeszélőnk, az elítélt Mycroft Canner egész hamar elárulja nekünk, hogy pont ennek a történetét – a valós történetét – szeretné elmesélni.

A végletekig megbízhatatlan narrátor

És ha már Mycroft Cannerről szó esett: a narrátorunk egy elítélt, aki a Szolgálók rendjében vezekel bűneiért – ide a nem annyira veszélyes bűnözők kerülnek, akiknek a szolgálatait bizonyos munkákra bárki igénybe veheti, csak étellel kell nekik fizetni. Mycroft azonban kivétel: ő az elmúlt évszázad legsúlyosabb bűncselekmény-sorozatának elkövetője.

Különleges tehetsége miatt (amiről csak fokozatosan kapunk információt) azonban nem végezték ki: a hét boly vezetői, illetve a hatalomhoz így vagy úgy közelálló emberek folyamatosan munkát adnak neki, miközben megvannak a saját titkos dolgai is – többek között egy olyan különleges képességekkel bíró gyerekre vigyáz, aki oka lesz annak, hogy felborul az egyensúly a világban.

– aztán pedig azon igyekszik, hogy amíg lehet, ne értsük meg akkori motivációit, de sejtsük, hogy azok nagyon fontosak. Ráadásul mindezt előre közli velünk az első regény előhangjában. A könyvben néha feltűnnek egyéb elbeszélők is, akik el is olvassák a korábbi fejezeteket, és fűznek mindehhez kommentárokat.

Hogy egy jó példát hozzak a megbízhatatlanságra és az imént említett kifordításra: narrátorunk a társadalom szokásaitól eltérően igyekszik minden karakterhez nemet társítani, de gyakorlatilag jelenetről jelenetre változik, hogy milyen szempontok alapján dönt erről: van olyan karakter, akinek többször is megváltozik a személyes névmása az első regény alatt.

Brilliáns megoldás, rengeteget lehet gondolkozni egy-egy ilyen döntésen, ráadásul a néha felbukkanó plusz narrátorok többször figyelmeztetnek minket, hogy egyáltalán nem bízhatunk Mycroft döntéseiben. (Meg is kapta persze a magáét a szerző a progresszív oldaltól, mivel szerintük a könyv „problémás” a személyes névmások tekintetében.)

Ezzel együtt pedig igaz az is, hogy ahogy Mycroft karaktere izgalmas, úgy izgalmas a többi fő alak is a regényben: valami elképesztő módon Palmernek arra is van energiája, hogy a karakterek felépítése is önmagában érdekes legyen.

Magyarul sajnos nem mostanában jelenik meg

Adott tehát egy izgalmas alapvetés, egy érdekes narrátor, a remek próza, egy sor rejtély, és már azt is az első fejezettől kezdve tudjuk, hogy milyen komoly témákat fog boncolgatni a sorozat – de meg kell ismételnem, hogy ha spoilerek nélkül akarok írni ezekről a könyvekről, akkor csak a felszínt karcolgathatom.

és mennyire jó az, hogy egy történelmet, teológiát és filozófiát jól ismerő, remekül író bölcsész vezetésével ismerhetjük meg ezt a világot – mikor az első könyv végén rájövünk, hogy valójában alig valamire kaptunk választ, nem bosszankodunk, hanem rögtön kezünkbe is vesszük a következőt.

Arra sajnos egyelőre nem számíthatunk, hogy a sorozat magyarul is megjelenik: bár a magyar jogokat a sci-fi kiadásba pár éve belevágó Édesvíz Kiadó megvette, a könyvön azóta ülnek, valószínűleg azért, mert az első pár kiadványuk ezen a fronton nem volt sikeres, nem tartom valószínűnek, hogy épp ezzel a kötettel mennének tovább.

Főleg azért nem, mert a Terra Ignota-sorozat kifejezetten nehezen fordítható és marketingelhető sztori, ráadásul olyan sorozat, aminek nem lehet csak az első könyvét kiadni, hiszen már ebből is látszik, hogy a négy kötet csak egyben fogja elmondani az egész történetet, az első kötet kicsit sem értelmezhető standalone könyvként. Palmer kötetein ráadásul az sem fog segíteni, ami mostanában több sci-fi- és fantasycímet elvitt a hátán, tehát nem hiszem, hogy valaha is mozgóképes adaptáció készülne belőlük.

Aki viszont magabiztosan olvas angolul, és szereti a gazdagon felépített, politikai témákat boncolgató és remekül megírt sci-fi világokat, az mindenképpen tegyen egy kísérletet a sorozattal: jelenleg úgy látom, hogy nekem legalábbis utólagosan ez a sorozat lesz az elmúlt évtized legfontosabb sci-fi története. És alig bírom kivárni, hogy kijöjjön a negyedik könyv.

Olvasnál valamit? Könyves Kálmán segít!