+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Kardos Gábor
2020. június 19. péntek, 15:24
Az angolszász dominanciára és globális gyarmatosításra épülő rendszert alapjaiban megkérdőjelező tiltakozási hullám bontakozik ki: hiába terelnek egyesek, hogy csak faji konfliktusról van szó.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!

 

​Akik két hete még virológusok voltak, most hirtelen botcsinálta szobor- és gyarmattörténelem-szakértővé váltak, pedig ilyenkor derül ki, mennyivel jobb lenne, ha bizonyos kérdések eldöntését olyanokra bíznánk, akik mélységében ismerik a témát – esetünkben a történészekre.

 

Kínos ügy, de a mai gyarmattörténészek inkább a szobordöntéshez adnak muníciót mint ahhoz a fehér szerecsenmosdatáshoz, ami nálunk most annyira beindult.

 

Mi jó volt a gyarmatosításban a magyaroknak, amit védelmezni kéne, mint értéket?

 

A magyarok Trianon és 1956 kapcsán is épp eléggé kínosan érezhették saját bőrükön, milyen a nagyhatalmi gyarmatlogikának beáldozott országok és népek sorsa, így e honban még érthetetlenebb, ha a szobordöntések kapcsán most mégis legtöbben a gyarmattartókat védelmezik.

 

Pedig nyugatról nézve akár az utóbbi évtizedek legbiztatóbb jeleinek bizonyulhatnának az anglo-amerikai tabu- és szobordöntések, ha végre a gyarmattartó országok önkritikai folyamatának kiteljesedését is meglátnánk bennük: valódi szembenézést sötét múltjuk örökségével és egy új kor kezdetét.

 

Ezt persze azért is nehezen érti meg a magyar véleményformálók ijesztő többsége, mert eddigi bezzegországaik és fő nyugatos referenciáik csődjét látják mindebben – amúgy joggal.

 

Ezért kapaszkodnak itt most sokan oly dühös kétségbeeséssel a gyarmattartók ledöntött szobraiba, mint egy süllyedő Titanic darabjaiba. Ezek szerint nehéz feladni az öngyarmatosítás történelmi örökségét is, de attól még szükséges és globálisan eléggé úgy állnak a dolgok, hogy nem is nagyon lesz más választásunk.

 

Mert az angolszász civilizáció egésze, immár nemcsak Brexitannia, hanem a trumpi Amerika is a jelek szerint olyan negatív történelmi spirálba került, és olyan dicstelen önmarcangolásba kezdtek, amilyet a brexit kapcsán már közelebbről láthattunk, és aminek a végén már senki számára nem azt fogja jelenteni az USA és Brexitannia, vagyis az angolszász világ, mint az utóbbi évtizedekben.

 

Just saying – hogy egy ma még épp trendi fordulattal éljek.

 

Üdv a valóban soknyelvű és kultúrájú globalizáció korában, melynek nyitánya és előfeltétele az angolszász egyeduralom jelentős visszaszorulása.

 

Van tehát a heves honi reakcióknak egy szomorú aktualitású oka. A hazai értelmiségre hirtelen rátörő szoborpánik vagy szoborpszichózis még azon is túltesz most, mint mikor baloldalról is sokan engedtek a migránspániknak, és alig maradtak páran, akik a lincshangulattal dacolva ki mertek állni középre, hogy szépen elmondják, mennyire gáz bármilyen emberek dehumanizálása és ennek felhasználása sötét politikai célokra.

 

Most egy hasonlóan felindult kórus kelti egyfajta össznemzeti konszenzus látszatát, hogy azért már mégse kérdőjelezze meg itt senki a nyugati héroszaink szobrait pusztán arra hivatkozva, hogy adott esetben rabszolgakereskedők voltak, vagy „csak” rabszolgákat tartottak, illetve valamilyen népirtó gyarmatosítás „hősei”.

 

Mert ugye who the fuck cares.


Azért nem minden valóságshow

 

Nem, az amerikai válság nem valóságshow, még annyira sem mint a Covid-19-járvány, hanem az országot alapjaiban megrendítő mély válság, messze nem csupán propagandatermék. 

 

A szobordöntés csak az itthon gumicsontokhoz szokott megmondók optikájában tűnhet az amerikai események fő mozzanatának, a helyi sajtóban egyáltalán nem ennyire vezető téma, mint az innen látszik.

 

Nálunk ugye a kultúrharc és a szimbolikus politizálás lett a politika kizárólagos formája, ezért már sokan el se tudják képzelni, hogy másfajta, valódibb formái is lehetségesek ennek a tevékenységnek, nemcsak a pótcselekvés, de az amerikai vagy a brit polgárok egyáltalán nem erre szocializálódtak.Számukra a szimbolikus politizálás csak az egyik, és többnyire nem is a legfontosabb kifejezési formája a politikának, a valódi politizálást többre tartják.

 

Amit ma kibontakozni látunk, az akkor is

 

az angolszász dominanciára és globális gyarmatosításra épülő rendszert alapjaiban megkérdőjelező, első igazán világméretű tiltakozási hullám, ha a demokraták és a világcégek közben próbálnak rátelepedni és elterelni az egészet, mintha csupán faji konfliktusról lenne szó.

 

A társadalom egészét felrázó tiltakozás akkor is alapjaiban kérdőjelezi meg ennek a civilizációnak az értékrendjét és fő törekvéseit, ha Európában sokan nem akarnak tudomást venni erről, mifelénk meg szinte senki. Talán mert a magyar értelmiség már végképp mindenben csalódott és semmiben sem hisz, csak az amerikanizációban és a Nyugat megváltásában – abban is nagyon ambivalensen, de annál görcsösebben kapaszkodik bele most szinte mindenki.

 

Puzsér Róbert nemrég megosztott egy Schiffer-cikket, ami alapján úgy tűnik: még ők ketten is így vannak ezzel, bár látva a folytatást, remélem elsők közt fognak szembenézni ennek az illúziónak a fenntarthatatlanságával. Értelmezhetetlen bármilyen konzekvens rendszerkritika vagy globalizációkritika az angolszász dominancia és a gyarmattartás civilizációs alapjainak kritikája nélkül.

 

Megtisztelő, hogy Puzsér Róbert a posztban a hazai égbolt bal oldalának „legfénylőbb égitestei” közé sorolt, de az érdemi rendszerkritika a bal-jobb kamualternatívák váltógazdaságának kritikájával kezdődik, a bal-jobb elhajlások helyetti, és ezeken túli egyenesebb politizálás perspektíváival. A gyarmati örökséggel pedig nem a baloldal tud igazán tiszta lappal, teljesen és gyökeresen leszámolni, hanem egy új ökopolitika

 

Az EU szerencsére nem jogutódja egy gyarmattartó országnak sem, és ebben a keretben alkalmasint túl lehetne lépni a gyarmatlogika árnyékán.

 

Az európaiság gyökeres megújulása csak azáltal valósulhat meg, ha nem vagyunk gyengék szembenézni egy ilyen sötét múlt hibáival, és van erőnk továbblépni, alapjaiban megújítani Európa civilizációs stratégiáját, mely eddig,valljuk be, nagymértékben a gyarmatlogikára épült.

 

Nem az a szégyen, ha megvalljuk ezt, hanem az, ha a végsőkig tagadjuk.


Miért csak most lett ilyen éles téma a gyarmati múlt?

 

Ennek van egy rém egyszerű oka. Csak 2012-ben (!) kezdték megnyitni a brit gyarmatosítás archívumát, amiből immár tagadhatatlan bizonyítékok sora került elő, nemcsak korábban homályosan ismert ügyekre, de főleg egyértelműen fény derült arra, hogy a brit adminisztráció milyen profin és szisztematikusan próbálta eltüntetni, illetve kozmetikázni a népirtásokra utaló adatokat.

 

A fő nehézség a gyarmati mészárlásoknál, hogy gyakorlatilag soha sehol nem készült komolyabb nyilvántartás arról, hogy hány „bennszülött” áldozat lehetett. Nemcsak az embereket, az emléküket is irtották, ami sajátos ismérve az igazi, vérbeli népirtásoknak. Monbiot Guardian-cikkének azt a sokat eláruló címet adta: „Tagadnánk a brit birodalom bűneit? Inkább ignoráljuk”.
 

A brit gyarmati archívum Pandora szelencéjének kinyitása külön óriási botránnyal járt az 50-es években Kenyában működtetett „brit Gulág” feltárásával, ahol sok más közt Barack Obama kenyai nagyapját is megkínozták. 

 

A történettudományban 2005 volt az áttörés éve, amikor a brit, a francia, és a belga gyarmatosítást is minden korábbinál alaposabban feltáró munkák jelentek meg angolul, illetve franciául. Ugyanebben az évben jelent meg tanulmány arról, hogy a német nyugat-afrikai (namíbiai) atrocitások mennyiben válhattak a náci holokauszt modelljévé és közvetlen előzményévé.

 

A belgák is csak az utóbbi évtizedben tudtak alaposabb történettudományi munkák alapján szembenézni mintegy tízmillió áldozatot követelő kongói rémtetteikkel, az egyik alapmű szintén 2005-ben jelent meg.

 

A gyarmattörténelem feldolgozása a tudományban újabban fénykorát éli, míg korábban inkább tabuként kezelték, vagy ideológiai alapon bírálták csupán, de kellő tudományos háttér és feldolgozottság nélkül.

 

A jelek szerint másfél évtized és egy világjárvány kellett ahhoz, hogy az angolszász világban az egész társadalom rádöbbenjen mindarra, amiről a történészek már egy ideje elég sokkoló tanulmányokat írtak – nem azért, mert sokkolni akartak, csak mert elkezdték tudományos igénnyel feldolgozni a témát, és annak megannyi önmagában sokkoló tényét.

 

A gyarmattartó nagyhatalmak nemcsak történészeik tényfeltáró munkáin keresztül kénytelenek szembenézni múltjuk örökségével, hanem külvárosi gettóik egyre drámaibb konfliktusaiban is, ahol a gyarmati múlt a jelen konfliktusainak jelszavaivá válik.

 

Azok a színesbőrű külvárosiak, akiknek szüleit még gyárakba hívták olcsó munkaerőnek, vagy nagyszüleiket, illetve dédszüleiket rabszolgaként hurcolták oda, most a gyarmati örökség legfájóbb pontjaira, máig kezeletlen sebeire tapintanak rá. Már puszta ottlétük is önmagában eleven cáfolata az iskolákban máig tanított kegyes hazugságoknak a gyarmati múlttal kapcsolatban.

 

Ráadásul a gazdasági és politikai egyenlőtlenségek globális rendszere máig fenntartja neokolonialista formában azt az alapvető kiszolgáltatottságot, ami a gyarmatosítás alapja volt mindig is.

 

Egyszóval egyáltalán nem múlt mindez, hanem nagyon is jelen, a szoborügy pedig különös élességgel mutatja, hogy mennyire.


A szobordöntés lélektana, etikája, és fenomenológiája

 

Nézzük meg alaposabban ezt az ügyet, hogy miért állítanak egy országban szobrokat a korszak hőseinek, és aztán miért döntik le ezeket annak biztos jeleként, hogy új korszak kezdődik.

 

Mert ugye azért tudjuk saját félmúltunkból is, hogy a korszakváltást mindig szobordöntések kísérik. Ha a Sztálin-szobornál nem alkalmaztunk kettős mércét, akkor talán más esetben sem illene.

 

1. Szobrok rongálása „csak úgy”, ad hoc módon, azok legitimitásának alapos megkérdőjelezése nélkül természetesen elítélendő és jellemzően jogi szankcióval is jár.


2. Ennél csak az elítélendőbb, ha kifejezetten vállalhatatlan figuráknak állítanak szobrokat valahol, és azokat később sem távolítják el a közterekről, ami azt a hamis látszatot kelti és tartja fenn, hogy ezek a figurák és vállalhatatlan cselekedeteik, illetve nézeteik méltók arra, hogy köztiszteletben állónak minősüljenek az adott országban.

 

3. Ugyanis a szobrokat jellemzően az utókor állítja olyan embereknek, akik már nem élnek, így a szoborállítás nem is annyira róluk, a szoborba öntött emberekről, mint a mi saját értékállításainkról szól.

 

4. Téves tehát elveszni annak részleteiben, hogy mondjuk Kolumbusz, Churchill vagy bárki más egész életműve indokolja-e azt, hogy köztiszteletünket egy szoborral fejezzük ki, mert akármilyen furcsa is ezt így kimondani,

 

de a szobrokat nem nekik, hanem magunknak állítjuk, vagyis nem az a döntő kérdés, hogy az adott személy önmagában, a maga korában, és egész életét, munkásságának minden részletét tekintve milyen volt, mivel a szobor nem ezekről szól, hanem a mi értékállításunkról.

 

5. Igazán nagy baj nem azzal van tehát, hogy például Churchill személyében is mennyire volt felelős mintegy hárommillió bengáli halálra éheztetéséért, amit elegánsan úgy kommentált, hogy az indiaiak úgyis olyan szaporák mint a nyulak, meg hogy „bestiális nép, bestiális vallással”, és  még csak nem is az a perdöntő, hogy a szegények sterilizálása pártján volt és kábé annyira hitt az eugenikában, illetve a fehér felsőbbrendűségben, mint Mengele vagy hasonlók.

 

6. Az igazi probléma az, hogy mi is mélyen ragaszkodunk mindezekhez, amikor Churchill vagy Kolumbusz szobrait védjük. És még valamihez: a fehér civilizáció vélt „jogához”, hogy minden más népet és kultúrát alávessen, gyarmatosítson, lényegében mind a mai napig, egy szofisztikáltabb neokolonialista rendszerben, de aminek vélt legitimációja alapjaiban ugyanaz.

 

7. Churchillnek ugyanis nem mint szivarozó-viszkiző magánembernek állítanak szobrokat – amivel semmi komolyabb baj nem lenne –, hanem mint a brit gyarmatbirodalom utolsó nagy hősének, ami viszont sokkal kétesebb ügy.

 

Egy olyan gyarmatbirodalom hőseként tisztelik, melynek ugyan hosszabb idő alatt, de összességében sokkal több áldozata volt, mint a hitleri Harmadik Birodalomnak és a sztálinizmusnak együtt,

 

csak ugye a britek hosszú ideig győztesként írhatták a történelmet, és nem kis részben ezért halljuk kevesebbszer, hogy például a történelem első koncentrációs táborait speciel a brit birodalom építette.

 

Vagy hogy a portugálok után a britek hurcolták a legtöbb rabszolgát az újvilágba, messze megelőzve e kétes versenyben a harmadik helyezett spanyolokat és a franciákat.

 

Ugye ezeket a döbbenetes adatokat kevésbé szokták reklámozni, mint azt, hogy a britek „az elsők közt törölték el a rabszolgaságot”, mivel a bérrabszolgaság rendszere idővel sokkal hatékonyabb kizsákmányolási formává vált, és addigra már Afrikában olyan sok befektetésük volt, hogy nem örültek, ha a portugál vagy a spanyol rabszolgavadászok elhappolják előlük onnan a legrátermettebb embereket. Helyben kellett már a munkaerő.

 

Szép dolog a humanizmus, főleg, ha tényleg az. Amerikában is a déli fehérekkel szembeni polgárháborús ideológiaként használták az északiak a feketék felszabadításának jelszavát, miközben az északi vezetők közt is sokan tartottak rabszolgákat, és sajnos ma is hasonlóan polgárháborús színezettel használják fel egymás ellen Amerikában a feketék ügyét.


A kettős mérce problémája

 

Churchill prioritása a világháborúban egyértelműen a brit birodalom megvédése volt, a gyarmatok hozzájárulása a győzelemhez pedig rendkívül jelentős volt, ami különösen szégyenletes optikába kerül India és Bengál véráldozatát tekintve.

 

Mit kaptak ugyanis jutalmul, amiért a történelem legnagyobb számú önkéntes hadseregével segítették győzelemre a briteket, 1945-re már 2,5 millió indiai katonával? A bengáli éhínséget kapták cserébe, miután elvitték hadtápnak az egyébként kiváló termést, és mintegy 3 millióan haltak éhen. Ez volt a birodalmi hála, meg Churchill indiaiakat gyalázó hírhedt szólamai?

 

Ha a sztálini holodomort, Ukrajna szisztematikus kiéheztetését mint népirtást ítéljük el, akkor a hasonló számú áldozattal járó bengáli éhínség miért lenne kevésbé népirtás?

 

Mert Churchill és a britek művelték, nem pedig Sztálin? Ugye senki sem gondolja komolyan, hogy emellett emberileg lehetséges érvelni.

 

Ha valaki próbál rákeresni, a neten gyakorlatilag nem lehet forrásokat találni arra, hogy mintegy három évszázad alatt mégis hány áldozata lehetett összesen a brit gyarmatosításnak, ami önmagában elgondolkodtató, mikor annyi részletkérdésről lehet rengeteg adatot találni.

 

Miután csak Indiára 29-35 millió áldozattal számolnak a téma specialistái, a gyarmatbirodalom egészére lakosságarányosan extrapolálva összesen mintegy 50 millió áldozattal lehetne számolni. Összehasonlításképp: a hitleri nácizmusnak mintegy 20 millió áldozata lehetett, amiből 6 milliót tett ki a zsidó holokauszt. Ugyanígy 20 millióra becsülik a sztálinizmus áldozatainak számát is.

 

Ha erre most sokan rávágják, hogy a brit rendszer nem összehasonlítható ilyen totalitárius rezsimekkel, akkor érdemes jobban megismerni például George Orwell pályafutását, aki első művét arról az embertelen elnyomó rendszerről írta, melyeket a burmai gyarmatrendőrség tisztjeként közvetlen közelből tapasztalhatott.

 

Az írói hivatást pont azért választotta, mert mélyen kiábrándult a brit gyarmatrendőri pályából.

 

Sosem járt a Szovjetunióban, mindaz, amit a totális állam máig legmélyebb irodalmi víziójaként idézünk (az 1984 vagy az Állatfarm), a brit birodalomban szerzett személyes tapasztalataira épült…

 

A jelek szerint most kezd komolyabban szembenézni a brit közvélemény mindazzal, amit Orwell már jóval korábban feltárt, személyes élményei alapján.

 

A gyarmatosítás története mindenhol népirtások története

 

Raphael Lemkin, aki megalkotta a genocídium fogalmát, a gyarmatosítást gyakorlatilag „önmagában népirtással járó” folyamatként írta le. Minden gyarmatosítás története népirtások története, és egyben kultúrák kiirtása is.

 

A brit gyarmatosítás nemcsak abban különbözött a többitől, hogy nagyobb területekre és jóval nagyobb népességre, több népre terjedt ki, hanem abban is, hogy sokkal inkább betelepedő jellegű volt.

 

A témában elérhető legkiválóbb történészi munka szerint épp emiatt jellemezték mindenütt sajátos népirtási technikák Észak-Amerikától Afrikán át Ázsiáig, Ausztráliáig és az óceániai szigetvilágig.

 

Ezeket a technikákat sajnos sikerült átörökíteniük az afrikai utódállamoknak is, ahol a törzsi villongásokat máig hasonló eszközökkel és legitimációval folytatják. Ausztráliában és Észak-Amerikában az őslakosok 90 százaléka esett áldozatul a gyarmatosításnak, ami Mark Levene könyve alapján magasabb szám és rosszabb arány, mint a latin gyarmatosítók esetében, akiknek rémtetteit pedig sokkal gyakrabban szokás felemlegetni. 

 

Azonban az is tény, hogy a népirtások és különféle rémtettek jelentős részét nem közvetlenül a brit hatóságok követték el vagy rendelték el, hanem önszerveződő telepesek magánakciói voltak, bár többnyire a hatóságok hallgatólagos támogatását élvezték, de legalábbis szemet hunytak felette. Az USA-ban az utolsó indiánirtási epizód 1880-ban volt, Ausztráliában 1928-ban Conistonban volt az utolsó ilyen szörnyűség, akár még élhetnének is szemtanúi.

 

A holokauszt került minden más népirtás helyére a nyugati emlékezetpolitikában

 

A második világháború hozott egy fura fordulatot, mivel az új világrend legitimációjának fő hivatkozási alapja Auschwitz lett, vagyis az, hogy a hitleri Németország volt a főgonosz és az őt legyőző szövetségesek a szabad világ megmentői.

 

Ha valaki megkérdőjelezi ezt a legitimációt, a fennálló világrendet alapjaiban fenyegeti. Ahogy például Ferenc pápa is, mikor feltette a kérdést: a szövetségesek vajon miért nem bombázták le az Auschwitz felé vezető vasútvonalakat? A gyarmatlogika ellen is szót emelt, hogy úgy osztották fel a győztesek Európát „mint egy tortát”.

 

Úgy tűnik, mindent elkövetett az angolszász világ emlékezetpolitikája, hogy a népirtásról globálisan szinte kizárólag mindenkinek a holokauszt jusson eszébe, miközben a gyarmatosítás nagyságrendekkel több áldozattal járt, mindenhol szisztematikus népirtás volt, és ha egészen őszinték vagyunk magunkhoz: alapjában

 

a fehér gyarmatosításnak ugyanolyan gyalázatos felsőbbrendűségi legitimációja volt, mint a náci népirtásnak.

 

A különbség főleg az, hogy a fehér gyarmatosítók népirtásainak megkérdőjelezése mindmáig érzékeny tabu maradt, ahogy a szobordöntésekre ömlő reakciók is mutatják.

 

Erről még annyira sem lehet szabadon és kulturáltan beszélni, mint a holokausztról. 

 

A kereszténységre hivatkozás súlyosbító körülmény

 

Nem enyhítő körülmény, hogy az európai népek gyarmatosításának és rabszolgatartásának fő ideológiája a kereszténység volt, miközben a rabszolgatartás minden vallás közül bizonyára leginkább pont a zsidó-keresztény hagyomány alapjaival áll szöges ellentétben.

 

Ha épp nem jutna eszébe valakinek: a zsidó nép egyiptomi rabszolgaságból való szabadulásának történetére épül az egész üdvtörténeti tanítás, a megváltás, mint szabaduláseszme, aminek későbbi profán változata a nyugati civilizáció egész szabadságideológiája (a liberális demokrácia, a szabadpiacelvű gazdaság, stb).

 

Legkevésbé pont keresztény alapon lehetne tehát legitimálni rabszolgatartók szobrait.

 

Ha egyáltalán komolyan venné és tényleg meg akarná védeni itt a kereszténység alapjait bárki, akkor nemcsak rabszolgatartóknak nem állítanánk szobrokat, hanem úgy általában hősként tisztelt embereknek sem, ez ugyanis nettó pogány örökség, a mai sztárkultuszt megelőző bálványimádás.

 

Az ízig-vérig pogány héroszkultusz jegyében állítottak szobrokat híres embereknek a nyugati kultúrában, mely ezzel is ékesen bizonyítja, mennyire nem veszi komolyan saját kereszténységét, és mennyire nem hisz annak alapjaiban.

 

Az amerikai gyarmatokról nem is tud a közvélemény, és a brit identitás is eredendően koloniális

 

Érdekes és beszédes már magában is a tény, hogy a közvélemény mennyire nem tud nemcsak nálunk, de az USA-ban sem arról, hogy az országnak szintén vannak gyarmatai, máig megszállva tartott tengerentúli területei, miközben sikerült fenntartaniuk egy olyan képet, mintha ők is egy felszabadult gyarmatból létrejött ország lennének csupán.

 

A szabadság hazája, pár agyonhallgatott gyarmattal (erről leginkább a Guardian kiváló tanulmányát érdemes elolvasni), ugyanakkor

 

a westernromantika is jól mutatja, hogy az amerikai identitás mennyire mélyen a telepesek általi hódításra és a gyarmatosításra épült.

 

Ezzel némileg analóg módon a brit identitás kezdeteitől a gyarmatlogikára épül, nemcsak azáltal, hogy Britannia Skócia, Írország és Wales angol annexiójával jött létre, hanem még ennél is mélyebben: miután Anglia is a normann hódításokkal indult el a gyarmatosítás útján, tulajdonképpen azután, hogy maga is átélhette egy idegen nép és hatalom általi gyarmatosítás traumáját a XI. században, mikor Hódító Vilmos elfranciásodott normannjai szállták meg az országot, létrehozva azt az államot, amit azóta jogfolytonosan Angliának hívnak, illetve később már Britanniának. Ez utóbbi név is ismerős lehet a kontinensről, hiszen egyúttal a francia Bretagne neve is ugyanez.

 

Érdemes aláhúzni, hogy Hódító Vilmossal tartósan egy franko-normann nemesség uralma alá került Anglia, és amúgy a ma uralkodó királyi család mindkét jelmondata is ófrancia.

 

A brit gyarmatosítás lélektana tehát ahhoz hasonlítható, mint amikor egy fiút gyerekkorában vert az apja, és aztán felnőve mindenkit vert, akit csak tudott. Angliának saját gyarmatosítása traumáját a jelek szerint nem sikerült feldolgoznia, és ezért is válhatott fő gyarmatosító hatalommá, más népekre hárítva saját traumáját.

 

A birodalmak jellemzően történelmi hazugságok talapzatán állnak és a szobraikkal együtt dőlnek

 

Egy tekintetben érthető a gyarmatosító szobrok védelmezőinek aggodalma és Macron francia elnök sem véletlenül szögezte le, hogy náluk bizony nem fognak szobrokat döntögetni.

 

Ebben nemcsak azt láthatjuk, hogy a franciák nehezebben számolnak el saját gyarmati örökségükkel, hanem azt is, hogy sokkal profibban próbálják fenntartani nagyhatalmi státuszukat, és a vezetés számára világos, hogy erre nézve milyen végzetes lenne kinyitni egy ilyen Pandora szelencét.

 

Ugyanis egy ilyen szobor- és tabudöntési tendencia egyértelműen az adott birodalom szétesésének jele.

 

A birodalom sötét alapjait megkérdőjelező folyamat ugyanis, ha egyszer elindul, nem állhat meg félúton. Ha a rabszolgakereskedés korát megnyitó Kolumbuszra nem kéne már mint „Amerika felfedezőjére” emlékezni (már a felfedezés kifejezés is mennyire abszurd korlátoltságról árulkodik), akkor el kell törölni a Kolumbusz-napot mint nemzeti ünnepet. Sőt, Amerika nevét is meg kell változtatni, hiszen a névadó Amerigo Vespucci szintén egy időben rabszolgakereskedő volt. Érdekes, hogy ezt ma még szinte senki nem hozta szóba, pedig logikus konzekvenciája a folymatnak.

 

Ugyanakkor ez az egész bomlási folyamat nem lesz kevésbé szükségszerű történelmileg attól, hogy sokaknak szúrja a szemét és szeretnék minél tovább fenntartani az angolszász gyarmatosításról mint globalizációról kialakult hamis képet.

 

Persze,

 

kulturáltabb lenne egy múzeumba áthelyezni a kérdéses szobrokat, hivatalos és jogállami úton, mint csak úgy odamenni és ledönteni, de hát a forradalmak már csak ilyenek. A Bastille-ra se kért annak idején bontási engedélyt a nép.

 

Az pedig ezen a bolygón ma már eléggé nyilvánvaló, hogy az angolszász neokoloniál dominanciára épülő globalizáció korszaka már ancien régime, és egy sokszínűbb új korszak kezdődik. A védhetetlen és menthetetlen régi korszak szobrainak görcsös védelmezése helyett inkább arról kéne indulatok nélkül, értelmesebben beszélgetnünk, hogy milyen legyen az új korszak.

 

Épp ez az, amiről a legkevesebbet hallunk ma a szobordöntés körüli nagy zajban.

 

Olvasnál még Kardos Gábortól? Ide kell kattintani! Hozzászólnál? Vitatkoznál? Írj nekünk!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

A Smer korábbi miniszterelnöke, Peter Pellegrini bejelentette: megvan az elegendő aláírás, így megkezdik az új pártjának, a Hlas-SD-nek a bejegyzését. De mi a célja az új párttal?

Guttenbergnek 2011-ben kellett lemondania, mert kiderült: jogi doktori dolgozatának jelentős része plágium. Azóta egy brit egyetemen doktorit szerzett megint.

Illetve az „udvarias embereknek”, ahogyan a köznyelvben a Krímet is megszálló, felségjelzés nélküli csapatokat is hívták.

Bármennyire is meglepően hangzik ez így elsőre, évtizedes vízitúrás tapasztalatokra épül!

2022-ben minden egyéni körzetben közös jelöltet akarnak állítani, országosan pedig egyetlen közös programmal vágnának neki a választásoknak.

Az IT-szektor emigrációval fenyeget, ha tovább folytatódik az erőszak, de már az orvosok is beálltak tüntetni. Mutatjuk, mi történt éjjel Belaruszban.

Kristálytiszta érvelés: dolgozni nem dolgoznak, így van idejük lázadozni, korzózni az utcán.

A hét kérdése

Nem csak a Balatonnál magasabbak a szokottnál az árak, a horvát sajtó a dalmáciai árakon háborog. Szavazz: te fizetnél 1000 forintot érte?

Azért ide elnéznénk

Láttál már hullócsillagot? És mikroszkópon át? Vagy fogtad már kézbe az anyagát? Most kipróbálhatod mindezt a Svábhegyi Csillagvizsgálóban augusztus 11-e és 13-a között.

Végre minden kiderül,
amit csak Budapest legelegánsabb sugárútjáról tudni lehet, avagy séta az Andrássy úton az Oktogontól a Ligetig augusztus 15-én.

Ingyenes fesztivál
borokkal és ételekkel
Egerben az Érsekkertnél augusztus 20-23. között.

Hogyan telnek egy állatkert lakóinak éjszakái? Kiderül Pécsett augusztus 28-29. között!

Nézd meg az esti fényeket a libegőről! Budapesttől kezdve Eplényen át egészen Sástóig összesen hat helyszínen
várnak augusztus 29-én.

Ezt is szerettétek

Mi köze a belarusz diktátornak az oroszokhoz? Miért belarusz, miért nem Fehéroroszország?

Mit szól ahhoz Pacher Tibor, a tudóscsapat vezetője, hogy Magyarország is beszállt az űrversenybe? Podcast!

Mi lesz a jogállamisághoz kötött kifizetésekkel? Jó-e nekünk az EU által közösen vállalt hitel? Akkor most győzött Orbán Brüsszelben az EU-csúcson, vagy lebőgött?

Kulturáltabb szórakozónegyeddé válik-e a Belső-Erzsébetváros, vagy valóban keresztet lehet vetni az ottani éjszakai életre? Riport és interjúk a bulinegyedből. Podcast!

Miért tüntetnek a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói és oktatói? Mit mond a megválasztott, de a kormány által kinevezett rektor? És a politika? Körbejártuk.

Vajon a francia helyhatósági választásokon meglepő győzelmeket arató zöldeket meddig repítheti a siker?

A sugárzástól nem kell félnünk, nem úgy a környezeti károktól és a privátszféránk szűkülésétől.

Twitter megosztás Google+ megosztás