Elsöpri-e a belarusz diktátor hatalmát a papucsos forradalom?

Szerző: Illés Gergő
2020.06.18. 19:08

26 éve példátlan ellenzéki elégedetlenségi hullámot tapasztalni Belaruszban: Lukasenka elnök ellen már a nómenklatúra egyes arcai is elindulnak, a rendszerellenes ellenzék pedig papucsokkal tüntet, lecsapnivaló csótányként ábrázolva az államfőt. Eközben Lukasenka mozgástere leszűkült: ha elhallgattatja az ellenzéket, a nyugat felé barátkozásnak lőttek, ha hagyja őket szóhoz jutni, komolyan veszélyezteti saját hatalmát.

Elsöpri-e a belarusz diktátor hatalmát a papucsos forradalom?

Augusztus 9-én esedékes az elnökválasztás az Európa utolsó diktatúrájának is nevezett Belaruszban, így menetrendszerűen ismét elkezdődött az ellenzéki hangok elnyomása: a kampány már javában folyik, a pálya pedig – ahogy 26 év alatt már megszokhattuk – ismét Aljakszandr Lukasenka regnáló elnöknek lejt. Az elmúlt hetekben ugyanis a Szabad Európa Rádió tudósítása szerint több, mint száz ellenzéki aktivistát, bloggert és közéleti szereplőt tartóztattak le országszerte, köztük rács mögé ültették a legesélyesebb ellenzéki figurákat is.

Ebben önmagában nem lenne semmi szokatlan: nyugati választási megfigyelőszervek szerint Lukasenka regnálása alatt egy választást sem lehetett akár szabadnak, akár demokratikusnak nevezni, a tavalyi parlamenti választásokon pedig olyan mértékben zakatolt a hatalmi gőzhenger, hogy egyetlen ellenzéki képviselő sem jutott be a parlamentbe. Vagyis egy Belaruszról szóló választási cikket egyszerű is lenne letudni annyival, hogy – mint az elmúlt évtizedekben lényegében bármikor – Lukasenka ismét 80 százalék fölötti eredménnyel nyer, miközben az ellenzéknek az egyenlőtlen erőviszonyok miatt esélye sincs labdába rúgni.

Idén azonban a helyzet kicsit más: a hatodik elnöki ciklusára készülő Lukasenkának ugyanis egy minden eddiginél kiterjedtebb elégedetlenségi hullámmal kell szembenéznie, amelyet Lukasenka valódi ellenzékének is sikerült meglovagolnia. A május közepe óta tartó elnökjelölti aláírásgyűjtések során Belarusz városaiban kilométeres sorok alakultak ki,

az emberek pedig több órát várakoztak csak azért, hogy aláírjanak egy ellenzéki elnökjelöltnek

– akiknek az induláshoz százezer érvényes szignót kell összegyűjteniük az állampolgároktól. Van ellenzéki jelölt, aki egyenesen már 368 ezer aláírást tudott összegyűjteni, ez pedig még akkor is szép szám, ha Lukasenka a hivatalos adatbázis alapján már másfélmilliónál jár.

Nehéz tovább járni a belarusz pávatáncot

Szóval mi az oka, hogy a korábbi választásokhoz képest relatíve ilyen erőt tud felmutatni a belarusz ellenzék? A kérdés természetesen többrétegű: egyrészt az egyik legkomolyabb okot a koronavírus (különutas) félrekezelése jelenti, amit Lukasenka hiába próbál sikerként eladni, a számok már egyáltalán nem ezt mutatják.

Európában népességarányosan Belaruszban van a hatodik legtöbb koronavírusos megbetegedés:

a 9,5 milliós országban mindeddig már több, mint 56 ezer fertőzöttet regisztráltak, miközben az ugyanekkora lakosságú Magyarországon ennek kevesebb, mint a tizedét. És míg Európa legtöbb országaiban már hetek óta sikerült leküzdeni a járvány első hullámát, Belaruszban még mindig napi 6-700 fős nagyságrendben futnak be az új esetek.

Az ok Lukasenka járványkezelési politikája, mely lényegében a veszély tagadásán alapult: szerinte a vírussal kapcsolatban világszerte „pszichózis” alakult ki, azt nem érdemes olyan komolyan venni, és a legjobban a belaruszok akkor cselekednek, ha traktorozni mennek a földekre a víruson való aggódás miatt. A II. világháborúban aratott szovjet győzelmet ünneplő katonai parádét május 9-én pedig el sem halasztották a hatóságok – ezt még Oroszország is megtette, pedig a világháború végének 75. évfordulójára Moszkva is nagy erőkkel készült –, viszont Minszkben rengeteg embert odatrombitáltak a győzelem napi parádéra.

Ha pedig a vírus – és az azután minden bizonnyal várható gazdasági válság – nem volna elég, a polgároknak a gazdaság mostani állapota sem ad túl nagy okot a bizakodásra. A belarusz gazdaság ugyanis rendkívüli mértékben függ Oroszországtól, Moszkvával pedig egyáltalán nem felhőtlen a viszony. Oroszország rendkívül kedvezményes áron juttat ugyanis nyersolajat Belarusznak, amelyet az országban finomítanak – Moszkva problémája, hogy

a kedvezményesen vásárolt, majd lefinomított olajat Minszk szereti jó drágán, piaci áron eladni nyugatra, így komoly hasznot realizál az üzleten.

Ezt unta meg Vlagyimir Putyin is, aki a további kedvezményeket a már létező, de igencsak akadozó belarusz-orosz unióállam integrációjának elmélyítéséhez köti. Lukasenka Belarusz szuverenitásának – és saját hatalmának elvesztésétől – tartva a szorító ölelésből igyekszik kitáncolni, mire válaszul az oroszok korlátozzák a Belarusznak juttatott olajellátást.

NEM VOLT NAGY KAMERÁBA MOSOLYGÁS SZOCSIBAN, MIKOR LUKASENKA PUTYINHOZ LÁTOGATOTT 2020 JANUÁRJÁBAN. FOTÓ: KREML

Lukasenka válaszul a nyugathoz, például az Egyesült Államokhoz közeledik: februárban az USA újból nagykövetet küldött Minszkbe, miután hosszú ideig szünetelt a nagyköveti szintű kapcsolat a két ország között, pár napja pedig egy amerikai tankerhajóról szerzett 77 ezer tonna nyersolajat az ország. Ezzel ez már a tizenkettedik alternatív forrásból érkező olajszállítmány Belarusznak, amely már 2 millió tonnát tesz ki, miközben az orosz import ugyanezen időszakban 60 százalékkal, 1,5 millió tonnára esett vissza – számolt be a hírről a Moszkvatér.com. Eközben az állami olajfinomító tájékoztatása szerint az előző év azonos időszakához képest 2020 első negyedévében több, mint negyven százalékkal kevesebb olajat dolgoztak fel, az árbevétel pedig a felére esett vissza.

A gond az, hogy Belarusz ebben a kényes geopolitikai helyzetben két rossz opció közül választhat: belarusz források szerint például Norvégiából tonnánként 500 dollár körül szerezhet olajat az ország,

miközben a kedvezményes áron Oroszországtól 170 dollár egy tonna. Az olcsó olajnak viszont a szorosabb integráció az ára.

Szása tri procenta

Vagyis, ha Lukasenka szeretne is manőverezni, nagy mozgástere nincsen. Ez pedig felszíthatja a belpolitikai elégedetlenségeket is a választások előtt. Az elégedetlenség számokkal viszont nem mérhető Belaruszban: 2002 óta az ország társadalmi-politikai helyzetéről szóló közvélemény-kutatások lefolytatásához az állami irányítás alatt álló tudományos akadémia Szociológiai Intézetéhez kell fordulni akkreditációért, az ezt megszegőket pedig bírság sújtja. 2016 óta így az utolsó független közvélemény-kutató is kénytelen volt abbahagyni a politikai helyzetről szóló felméréseket, jobbhíján az elégedetlenség egyetlen fokmérői maradtak tehát az internetes szavazások, amelyek természetesen nem reprezentatívak.

Mégis komoly reményt adnak az ellenzéknek: májusban több független belarusz médiaorgánum is készített online „közvélemény-kutatásokat”, amelyeket magasan vittek el az ellenzék jelöltjei, köztük különösen a legesélyesebb ellenzékinek tartott bankár, Viktar Babarika, aki átlagosan 50-55 százalékot szerzett. Lukasenkára viszont ezekben a felmérésekben 3-5 százalék voksolt csak. Ezután

az elnök újabb becenevet kapott: Szása tri procenta, vagyis „három százalékos Szása”.

Mi volt erre a hatalom válasza? A Szociológiai Intézet megüzente, hogy az ilyen internetes szavazgatások „elvileg a közvélemény-kutatások közé sorolhatók”, így csak az intézet engedélyével publikálhatók. Marad tehát a sötétben tapogatózás és a matekozás, hogy mégis ki lehet a legesélyesebb belarusz ellenzéki.

A technokrata bankár a végtelenül szovjet ember ellen

A rég nem tapasztalt ellenzéki hullám természetesen sokakat rávett az indulásra, a legtöbbüknek persze semmi esélye a győzelemre. Akiknek viszont – egyenlő körülmények között – lenne, azokat a hatalom próbálja minden áron kigáncsolni. Ott van például a bankár Viktar Babarika, akiből valószínűleg kevesen néznék ki, hogy komoly esélyekkel szállhatna szembe Lukasenkával, mégis, most ő a legesélyesebb ellenzéki jelölt.

A katonai egyenruhában vagy hokiszerelésben feszítő, még Putyinnak is odaszóló, másnap pedig akár vele parolázó erősember-elnök

tökéletes ellenpólusa ugyanis a kedvesen csinovnyikarcú, hívei körében ingujjra vetkőző, és nadrágtartóban mutatkozó Babarika.

Aki Lukasenkával ellentétben nem az erős odamondások embere, inkább a konszenzusépítő szerepében tetszeleg: Babarika programja szerint ugyanis az elnök dolga nem is a nyilvános üzengetés, hanem az, hogy egyesítse maga mögött az országot és egyfajta menedzserszerepben lépjen fel.

VIKTAR BABARIKA / VKONTAKTYE.

Nemcsak kinézetében, de alapvető politikájában is jelentős az eltérés Babarika és Lukasenka között: utóbbi konzerválta a szovjet idők gazdasági rendszerét, ahol az állam gigantikus, de veszteséges cégeket tart fenn, miközben a magánvállalkozások szerepe rendkívül korlátozott. Vagy ahogyan Vital Rimasevszki, a belarusz kereszténydemokraták társelnöke az Azonnalinak is nyilatkozta, Lukasenka „egy végtelenül szovjet ember”. Babarika viszont privatizálna: szerinte az államnak csak a hatékonyan működő vállalatait kéne megtartania, miközben a növekedési potenciált a magánszektorban, a kis- és középvállalkozásokban látja.

Babarika menedzserszemlélete egyébként a múltjából fakad: a bankár húsz évig volt a Belgazprombank vezérigazgatója, ami a részben orosz állami tulajdonban álló gázszolgáltató óriás bankbizniszének belarusz kirendeltsége, posztjáról pedig idén májusban, elnökjelölti indulása miatt mondott le. A bankár indulása azonnali siker lett, Babarika kampánystábja már 425 ezer támogató aláírásnál jár, miközben jelöltsége mögé olyan híres értelmiségiek álltak be, mint a Nobel-díjas író Szvetlana Alekszijevics, a rendező Andrej Kurejcsik, vagy a filozófus Uladzimir Mackevics. Ugyanakkor Babarika könnyen támadható azzal is, hogy a Putyinnak odaszóló Lukasenkával ellentétben a Kreml embere lenne: elvégre is húsz éven át vezetett egy, az orosz államhoz ezer szálon kötődő bankot is.

Belaruszban viszont egy ilyen választási indulás nem jár következmények nélkül: mikor Babarika relatív sikere már nyilvánvaló volt, hirtelen megjelentek a hatóságok a Belgazprombanknál, és „különösen nagy értékű adó- és illetékcsalás” miatt elvitték a bank 15 volt és jelenlegi dolgozóját, olyanokat, akik Babarika közeli körébe tartoznak.

Az üggyel kapcsolatban pedig csütörtökön letartóztatták és kihallgatásra vitték mind Babarikát, mind a fiát,

a jelölt házában házkutatást tartottak, miközben a rendőrségen nem engedték be hozzá és fiához az ügyvédjeiket sem. Szerdán pedig Babarika kampányszámláját is zárolták, így a jelölt még a neki juttatott adományokhoz sem tud hozzáférni.

Csótányozás és papucsos forradalom

Egy másik egész erős jelölt Babarika mellett az a Valerij Capkala, aki 1997 és 2002 között volt Belarusz amerikai nagykövete, hazatérte után pedig Lukasenka felkérte, hogy vezesse Belarusz 2005-ben elindított high-tech ipari parkját, az PVT-t. Capkala és Babarika jelöltsége viszont egy nagyon érdekes újdonságot feltételeznek: nevezetesen azt, hogy

a belarusz establishment prominens tagjai is szembe mernek szállni Lukasenkával, ami akár arra is utalhat, hogy az elnök hatalma közel sem olyan betonstabil, mint az kívülről látszik.

Persze vannak, akik egyáltalán nem az establishmentből kerültek ki, mégis indulnak – jobban mondva – indulnának Lukasenka ellen. Például a népszerű ellenzéki vlogger Szjarhej Tihanovszki, aki 240 ezer feliratkozóval rendelkező Youtube-csatornáján azzal vált népszerűvé, hogy egyszerű embereket kérdezget az ország ügyes-bajos gondjairól. Tihanovszki a májusi online „közvélemény-kutatásokon” átlagosan Babarika mögött végzett másodikként, de az ő esetében sem könnyű az indulás.

SZJARHEJ TIHANOVSZKI VLOGGER EGY ÁLTALA SZERVEZETT ELLENZÉKI TÜNTETÉSEN. FOTÓ: ALEKSZANDR APANASZOVICS / VKONTAKTYE

Egy hónapon belül háromszor tartóztatták le, majd engedték el a hatóságok, többek között azért, mert volt, hogy „csótánynak” nevezte Lukasenkát, és volt, hogy demokráciapárti tüntetéseken vett részt, erre pedig másokat is biztatott. Emiatt papíron elnökjelölt sem lehetett: mikor a jelöltségéhez való papírokat le kellett volna adnia a választási bizottságnál, már letartóztatták, így felesége, Szvjatlana próbált ügyet intézni helyette. Visszautasították: kifogásolták, hogy Tihanovszki aláírása hiányzik a papírról, csakhogy mivel a vlogger akkor épp le volt tartóztatva, aláírni sem tudta volna azt.

Ilyenkor a hibrid rezsimekben és diktatúrákban kulcsfontosságú állampolgári találékonyság segített: a feleség Szvjatlana Tihanovszkaja válaszul maga jelentkezett be az elnökjelöltségre, és a férjével megegyező kampánycsapatot regisztrált, a kampánycsapat vezetőjévé pedig a férjét tette meg.

Meglepetésre a trükk működött, így papíron Tihanovszki felesége lett az elnökjelölt, férje pedig a kampányfőnöke, azóta pedig a házaspárnak ellenzékiek tömegei írnak alá.

Tüntetéseik állandó szimbóluma lett a magasba emelt házipapucs – a papucs, amivel a Lukasenkát jelképező csótányt kell lecsapni.

1994 szelleme kísért

Persze mondhatnánk, hogy az elnök lecsótányozása és papuccsal agyonütése se nem szofisztikált, se nem túlzottan kulturált üzenet az inkább úriemberpolitizálásra építő és finomabban fogalmazó Babarikával szemben. Ugyanakkor egy olyan országban, ahol az embereknek 1994 óta nem volt lehetőségük szabad választásokon dönteni az ország jövőjéről, bőven felgyülemlett már annyi feszültség, hogy az elégedetlenségi hullámnak a népszerű vlogger a papucsszimbólummal együtt a vezetőjévé tudjon válni. 

PAPUCSOS TÜNTETŐ TIHANOVSZKI DEMONSTRÁCIÓJÁN. FOTÓ: ALEKSZANDR APANASZOVICS / VKONTAKTYE

Így míg Babarika szinte mindenben Lukasenka ellenpontját adja, sokakat Tihanovszki karcos stílusa nem másra, mint az 1994-es Lukasenkára emlékeztet. Az elnök akkor – csakúgy, mint idén Tihanovszki – friss hangként tűnt fel az első belarusz elnökválasztáson az addigi miniszterelnök Vjacseszlav Kebics ellen.

Kebics a belaruszok szemében a gyűlölt szovjet nómenklatúrát, a régi politika emberét testesítette meg, a vele szemben induló Lukasenka pedig odamondogatós stílusával, lendületével a változás arca volt. Mára ez azonban teljesen átfordult, ahogyan Alexandr Feduta politológus a Deutsche Welle orosz kiadásának nyilatkozott:

„26 év múlva Lukasenka a saját ellenfelévé vált, azzá, aki ellen harcolt.”

„Emlékszem 1994-ben, az emberek hosszú sorokban álltak, hogy leszavazzanak Lukasenkára, és micsoda gyűlölettel beszéltek a miniszterelnök Vjacseszlav Kebicsről” – mondta Feduta, aki szerint ugyanaz a tömeges elégedetlenség tapasztalható most Lukasenka ellen, mint ami az elnököt hatalomba segítette.

Akármennyire is kedvez viszont a helyzet az ellenzéknek, a pálya továbbra is Lukasenkának lejt. Az elnök mozgástere viszont egyre szűkül: ha engedi levegőhöz jutni az ellenzéket, a saját hatalmát sodorja veszélybe. Ha erővel elfojt minden kritikus hangot, akkor viszont a nyugat ellene fordulhat. Az a nyugat, akihez most közeledni próbál: az Európai Bizottság már meg is üzente Lukasenkának, hogy az elnökválasztás lebonyolításán is fog múlni, hogy merre haladnak tovább Belarusz és az EU kapcsolatai.

BORÍTÓKÉP: Alexandr Apanaszovics / VKontaktye

Illés Gergő
Illés Gergő az Azonnali újságírója

Európai politikáról, Közép-Európáról ír. Magyar belpolitikáról pedig akkor, ha ideges.

olvass még a szerzőtől

Tetszett a cikk?

Az Azonnali hírlevele

Nem linkgyűjtemény. Olvasmány. A Reggeli fekete hétfőn, szerdán és pénteken jön, még reggel hét előtt – tíz baristából kilenc ezt ajánlja a kávéhoz!

Feliratkozásoddal elfogadod az adatkezelési szabályzatot.

Kommentek