+++ Kérj egy Reggeli feketét! Heti háromszor küldjük neked. Nem linkgyűjtemény: olvasmány. +++
Benkő Balázs
2020. június 17. szerda, 17:54
A kiindulópont a jámbor lelkeknek szánt csalétek, a „túltolás” a stratégiai lényeg. Csak arról nincs szó, hogy „a tisztaszívűek forradalma” során annak vezető elitje milyen hatalomra tesz szert és hogyan.

Ez itt egy véleménycikk, ami nem feltétlenül tükrözi az Azonnali álláspontját, de itt van, mert szeretjük a jól érvelő és érdekes szövegeket. Ha vitáznál vele, vagy küldenél egyet te is, csak bátran!



„Sohasem az éppen felvetett ügy a valódi ügy. A valódi ügy mindig a forradalom”.

 

Mi is az a permanens progresszív forradalom?

 

Vagy egy hónapja felkérésre elkezdtem egy nagyobb lélegzetű cikket az általam a „permanens progresszivista forradalom” kifejezésben összefoglalhatónak látott folyamatról.

 

Mindjárt az elején megakasztott a sokarcú bőség zavara:  a rengeteg kínálkozó példából hogyan válogassam ki az illusztráló példaanyagot a jelenségre, hogy azok összességükben értetően mutassák be, de a felsorolás lehetőleg ne ingereljen az egyes példákkal kapcsolatos parttalannak ígérkező vitákra.

 

Az elemzés és leírás során azután

 

feltárult a folyamat másodlagos, markáns, de kizárólag növénytani értelmű analógiával: „obligát parazita” jellege, meg az egyes részjelenségeknek az „interszekcionalizmus” ideológiai-érveléstechnikai trükkjében való egyesülése is értelmet nyert.

 

Sok minden felvetődött az igen széleskörűen értelmezett  „társadalmi igazságosságot” zászlajukra tűző különböző mozgalmak és követelések közül:

 

+ a politikai korrektség szelíd illemtanából mára egyre vadabb és követelőbb szó- és gondolatirtásig jutott felvetés,

 

+ az egyetemi campusokról a véleményszabadságnak a közélet egyéb színtereire is kiterjedt korlátozása, illetve a „helytelenül gondolkodóként” kipécézett személyek megalázása, azok önkritikai vesszőfutása,

 

+ a szexuális preferenciák alapján való diszkrimináció megszüntetésének méltányos követelésétől a biológiai nem létezésének kimondhatatlanságáig vezető tragikomédia,

 

+ a klímaváltozással kapcsolatos értelmes aggodalmak antikapitalista mozgalmi irányba terelése, a járvány és a klímaváltozás kényszeresnek látszó és valami földanyás antropomorfizáló és moralizáló ködbe oldó, valójában ideológiailag szükségszerű összekapcsolása (a másik hatalmi-ideológiai tömb részéről a járvány és a migráció ugyanilyen kényszeres és hamis összekapcsolása),

 

+ a női egyenjogúságnak és méltóságnak a #metoo politikailag szűrt, de a bizonyítást kifejezetten nem igénylő nyilvános lincselései,

 

+ az identitáspolitikai rasszizmus-tematizáció, ahol a „rasszizmus” kifejezést nem a maga eredendő jelentésében szórják az ellenfélre, hanem az „előítélet és hatalom”  ideológiai terheltségéből vezetik le a jelentést, amely így az ideológián belül azt jelenti, hogy a rasszizmus bűnét kizárólag a „fehér privilégiumokkal” bírók követhetik el, ha másképpen nem, akkor a tudatuk mélyén (ez a mély persze nem maradhat rejtve a progresszivizmus élcsapata elől, hiszen az ideológiai alapvetésből levezethető, mint hasonló kontextusban az „osztálykorlátok”).

 

Az utóbbi két hét eseményei azonban feleslegessé tették azt, hogy a legalkalmasabb példákon töprengjek: ma fél szemmel, félhomályban is látható az, hogy a permanens progresszivista forradalom milyen gyors eszkalációra képes, milyen sebességgel és milyen globálisan képes idolokat alkotni, ad hoc interpretációkat terjeszteni, és utcai harcokra mozgósítani.

 

A permanens progresszivista forradalom mindenekelőtt forradalom: lényege, hogy bármely téma kapcsán egy, a polgári jogegyenlőség eszméjével összhangban, annak keretein belül képviselhető legitim kezdeményezést a polgári jogegyenlőség eszméje ellen fordítson.

 

A kiindulópont mindig egy olyan álláspont, amely a társadalmi viszonyok törvényekkel szabályozott, szabad vitákban kiforrott megváltoztatását célozza, tehát polgári liberális szempontból elfogadhatónak vagy támogatandónak ítélhető.

 

A forradalom azonban a jog által szabályozott társadalmi viszonyok megváltoztatásának igényét „igazságossági” alapon megfellebbezhetetlen erkölcsiségűnek ítéli, és így jogon felüli követelésekkel áll elő.

 

Ez az autoriter fordulat teszi a kezdeményezést forradalmivá: egy magát erre felhatalmazottnak tekintő aktivista kisebbség rátelepszik és eltorzítja – eleinte kisebb, majd ölesebb léptekkel – az eredendő, akár céljaiban polgári és liberális szemlélő számára is rokonszenves (de mindenképp legitim) kezdeményezéseket, így alakítva át azokat a polgári jogegyenlőség felszámolásának eszközévé.

 

A permanens progresszivista forradalom másodsorban progresszivista:

 

mozgalmai önmagukat, illetve hivatkozott identitási csoportjaikat a „progresszió” (úgy is, mint a történelem megváltoztathatatlan irányban forgó kereke) által igazolt abszolút erkölcsi igazság harcos letéteményesének tartják,

 

a külvilággal szemben pedig ennek az önmeghatározásnak az elfogadását kifejezetten, és heves eszközöket alkalmazva kényszerítik ki.

 

Ha ez nem történik meg, akkor elhallgattatás, verbális lincselés és nyilvános vezeklés követelése a cél, amint azt egyébként a frankfurti iskola neves filozófusa, Herbert Marcuse stratégiaként meg is fogalmazta a mozgalom számára igen beszédes, Represszív tolerancia című munkájában.

 

Végül pedig a permanens progresszivista forradalom szükségképpen permanens: a követelések egyre fokozódó autoriter radikalizálódásának, eredendő céljaitól való elszakadásának a követelések szempontjából soha nincs vége. Minden napra újabb erkölcsi, viselkedési, és világszemléleti követelések születnek az aktivistamozgósítás fenntartása és a mozgalom hatókörének újabb és újabb területekre történő kiterjesztése céljából.

 

Egyszerűen fogalmazva: ezekben a követelésekben a kiindulópont a jámbor lelkeknek szánt csalétek, míg a „túltolás” a stratégiai lényeg.

 

A folyamat imént adott leírása szándékában prediktív, azaz vállalom, hogy az események folyamatában számonkérhető legyen. A következőkben bemutatom, hogy hogyan lehet ezt a keretet alkalmazva megérteni a közelmúlt amerikai és globális eseményeit, továbbá hogy milyen következtetések származnak a permanens progresszív forradalom jelenségének azonosításából.

 

A szobordöntés és a tüntetés is a permanens progresszivista forradalom része

 

Az elmúlt hetekben az euroatlanti társadalom közös tudatában egyre nagyobb becsben álló és egyre központibb teljesítményt nyújtó személyeket ábrázoló szobrokat döntenek le, egyre centrálisabb jelképeket és közmegállapodásokat kérdőjeleznek meg. A déli tábornokoktól eljutottunk Kolumbuszig, Churchillig, és el fogunk jutni a South Parkig, Julius Caesarig, és a „rabszolgatartó” Szókratészig is.

 

Ha ezeket a szobordöntéseket permanens progresszivista forradalomként értelmezzük, akkor látnunk kell, hogy

 

teljesen értelmetlen valamilyen hiteles történelmi elemzés alapján kritizálni vagy támogatni őket, hiszen nem ez a megalapozásuk, hanem a hatalomért, és azon belül az ideológiai egyeduralomért folytatott harc.

 

Amikor becsületben megőszült vagy becsületben megőszülni készülő történészi érdeklődésű embereket hallok az események kapcsán komolyan vitatkozni Kolumbusz vagy Jefferson szerepéről, vagy bölcs és körültekintő szabályokat felállítani próbálni a szobordöntések helyességéről (az ’56-ban ledöntött Sztálin-szobor ügyének bevonásával), akkor mindig Örkény Hölderlint emlegető munkaszolgálatosai jutnak eszembe.

 

Itt nem szaktörténészi értelmezési finomságokról, hanem vaskos hatalmi ideológiáról és napi „emlékezetpolitikáról” van szó, egy konkrét hatalmi-politikai helyzetről, mozgósításról, és a nem normatív szabályok követéséről híres, hanem vad ragadozókról, akik a kiszemelt konc körül keringenek, és táncuk koreográfiája nem esztétikai tartalmakat jelenít meg, nem a méltányosságról, hanem kizárólag az eredményről szól. Hic sunt leones, mondhatnánk.

 

A valós és képletes szobordöntés megalapozása pedig egy teljesen történelmietlen, felületes, és intellektuálisan tarthatatlan dichotóm ideológia, amely a történelmet jól felismerhető előzmények nyomán „oppresszív struktúrák” elleni felszabadító küzdelemként mutatja be.

 

Az, hogy az ideológiai megalapozás még csak nem is törekedik az elmélyültség látszatára, és kifejezetten felismerhetően kizárólag a harci mozgósítás manipulatív megideologizálása a célja, hanyatlásnak és visszalépésnek tűnhet, valójában azonban a jelenkor politikatudományi, tömegpszichológiai, és kommunikációs eredményeire alapozó célirányos áramvonalasítás és optimalizáció.

 

A permanens progresszivista forradalom követeléseinek megfogalmazása ideológiailag terhelt, és nem is nagyon rejtett mozgósító előfeltevéseket alkalmaz. Ha valaki vitatkozni próbál a követeléseket megalapozni hivatott vádakkal – mint a „rendszerszerű rasszizmus”, „interszekcionális oppresszív struktúrák uralma”, „áldozathibáztatás” –, már az is az ideológiai előfeltevés és terminológia elfogadását tételezi fel, tehát eleve vesztes játszma.

 

A tematizált „ügyek” jelentős része a mozgósítás és a konfrontáció fokozása érdekében vagy múltbeli sérelmeket tematizál egy adott szűk ideológiai kiindulópontból megfogalmazva és célzottan  orvosolhatatlanul („1619 project”), vagy teljesen általános és semmiféle reális megvalósíthatósági elgondolás nem kötődik hozzá („change”).

 

Sőt, a mozgalmak kifejezetten árulásnak tekintik azt, ha tagjaik valamiféle egyeztetett megvalósíthatósági elképzelést vetnek fel, hiszen ez a folyamatos eszkaláció és mozgósítás megszakításához vezetne.

 

Mindez átvezet a tüntetések kérdésére. Természetesen egy ilyen cikkben sem kerülhető meg a szakszerűtlen és kegyetlen rendőri intézkedés lehető legegyértelműbb elítélése és jogszerű szankcionálásának igénye, valamint a szociális és etnikai profilozás jelenségének elismerése.

 

Azonban értelmezésem szerint az eddigiekből is kitűnően nem a szakszerűtlen és kegyetlen rendőri intézkedés nyomán meghalt Floyd ügye, amint nem a rendbontások során meghalt, részvétet és igazságtételt érdemlő többi fekete és nem fekete áldozat, kifosztott üzlet és rombolás a valódi kiváltó oka és tartalma a mostani jelenségeknek, hanem azok a permanens progresszív forradalom folyamatában érthetők meg.

 

A  „rasszizmus” kifejezés használata vagy értelmezése során figyelemmel kell lenni arra, hogy a kultúrmarxista akadémiai elit, és nyomában a többi nyomásgyakorló csoport a „rasszizmus” kifejezést nem az alapértelmezésében használja, azaz nem „genetikailag determinált negatív jellemzők” feltételezéseként, hanem lényegében egy „osztályharcos” ideológia kulcsszavaként, amelyben az „elnyomott” származási csoportok bármely feltételezett szociológiai ismérvének a „hatalmi helyzettel” való párosítása azonos a „rasszizmussal”.

 

Így „diszpreferált” csoportok vagy azok tagjai az ideológiában nem is lehetnek rasszisták, hiszen esetleges előítéleteikhez nem társul „hatalom”. Ezért is használják a szimpla rasszizmus helyett a „systemic racism” kifejezést, amelynek széles értelmezési tartománya az, hogy „a fehérek dominálta társadalom”, illetve „a kapitalizmus” inherensen, rendszerszinten rasszista, a megoldás tehát a társadalom radikális átalakítása, illetve a kapitalizmus felszámolása, nem pedig az iskolaügy, a lakhatási vagy egyéb viszonyok észszerű változtatása.

 

Azaz ha valaki jóhiszeműen aláírja vagy levelezésében továbbküldi a „rasszizmus sohasem oké” vagy efféle tartalmú körleveleket, akkor nem az alapvető emberi tisztesség, hanem egy manipulatív ideológiai alapvetés hasznos terjesztőjévé válik.

 

A politikumban minden tartalom a politikai haszonszerzés eszköze, a közjóért folytatott magasztos cselekvésben való részvétel ígérete hamis illúzió. Hogy miképpen, azt  később részletesebben is kifejtem.

 

A fent vázolt leírás alapján a következő számonkérhető állítást teszem: ma még csak egy újabb szintlépésnél tartunk, amikor a rendőri brutalitás miatti spontán felháborodás vezérelte tömeg elfoglalja Seattle egy negyedét, barikádot épít, ezen határzárat alakít ki, pár perc leforgása alatt erőszakszervezetet alakít, „hozzájárulást kér” a területen tevékenykedő üzletek tulajdonosaitól és így tovább, a demokrata párti tisztségviselők többsége pedig sodródik az eseményekkel.

 

Ebből ideiglenes visszalépés fog következni, azonban

 

a „vonják el a rendőrségi forrásokat” követelése, valamint az „utcai harccal érhető el a rendszerszintű rasszizmus felszámolása” a közeg alapnyelvébe kerül és a következő alkalommal már innen lépnek tovább.

 

Az infotainment-elit pedig elő fogja állítani az eseményeknek egy heroizált leképezését és értelmezési keretét, az Auróra ágyúihoz hasonlóan, majd árgus szemekkel vizslatja, hogy ki merészel eltérni ettől a kanonizált értelmezéstől, mert így azonosítható, akit azzal lehet vádolni, hogy nem tiszteli az új idol emlékét, vagy tagadja a „békés tüntetéshez való jogot”.

 

Így aztán leleplezhetők a sötétben bujkáló rasszisták, retrográd kerékkötők, elhajlók, és a vezekléssel még feloldozást nyerni méltó megtévesztettek.

 

Ezt az állításomat abból vezetem le, hogy az elfajulni hajlamos, de jelenleg csak a média leképezésében hatalmas spontán tömegeket megmozgatónak feltüntetett tüntetéssorozat eszkalálódó követeléseihez jelentős önálló érdekeltséggel és érdekérvényesítő képességgel, valamint sajtótámogatással rendelkező erők csatlakoznak különböző megfontolásokból.

 

Ide tartozik a Demokrata Párt szélsőbaloldalától a középvonalon túlnyúló elitje is, amely tagjainak a jelen viszonyok között még módjuk van arra, hogy visszatereljék a folyamatot a számukra kedvező, választási és egyéb hatalmi kimeneteleket ígérő mederbe.

 

Fel kell ismernünk az autoriter tematizációt

 

Az aktuális események tárgyalása elengedhetetlen, azonban a permanens progresszivista forradalom mindig újabb és újabb témákat kebelez be, és hajt végre álláspontja kapcsán autoriter fordulatot.

 

Így érdemes röviden tárgyalni azt, hogy

 

miről ismerhető fel, hogy egy nemes (vagy annak tűnő) „ügy” már bekerült a polgári jogegyenlőséget és a procedurális demokrácia intézményeit rövidtávon megkerülő, hosszabb távon pedig szétziláló hatalmi-politikai törekvések fegyvertárába.

 

Négy ilyen jól kivehető ismérvet azonosítok:

 

1. A saját maga által megnevezett aktuális ügynek és napi jelszavának az abszolút erkölcsi igazságába vetett bizonyosság

 

Ebből adódóan minden ellenző vagy „elhajló” nyilvánvalóan a rossz oldalán áll, azaz vagy „náci” (és szinonimái), vagy pedig megtévesztett.

 

2. A kompromisszumképtelen, dichotóm világkép

 

A belső indíttatásokban felismert, illetve kívülről sugallott „jónak”, azaz a szándéketikai megközelítésnek nagyobb vonzereje van a mozgósításra hajlamos tömegekre, mint a következményeket egyénileg és felelősséggel mérlegelő ún. következményetikának.

 

Ennek az az oka, hogy az előbbi a „jóság” érvényesülése érdekében folytatott egyértelmű célokat követő tevékenységnek, azaz a társadalmi elfogadottságnak és az élet visszaigazoltan értelmes élésének az illúzióját nyújtja.

 

Ebből következik, hogy

 

a permanens progresszivista forradalommal járó tömegmozgósításhoz és akciózáshoz is mindig szükség van egy olyan világképre, amelyben az egyik oldalon a „jó” áll.

 

Az autoriter tematizáció részeként pedig a leképezésnek dichotómnak is kell lennie: olyannak, ami nem vitatható, amivel kapcsolatban kompromisszum nem lehetséges, hiszen – mint jól felismerhetően hangoztatták például a járvány során az „élet” illetve a „gazdaság”, azaz a haszonelvű szemlélet” hamis dichotóm párba állításával – mindig „mással össze nem mérhető” alapértékekről van szó.

 

3. A különböző szempontok összevetésének lehetetlensége

 

A dichotóm világkép velejárója, hogy benne teljesen lehetetlen a különböző legitim szempontok arányos, és következményeket figyelembe vevő összevetése, hiszen a progresszió abszolút igazságán kívül nincs, és nem lehet más legitim szempont.

 

A világ e statikus leképezésébe így hatásvizsgálatok nem férnek bele, mindig az adott helyzetben „jónak”, „elnyomottnak”, „diszpreferáltnak” „szegénynek” kijelölt szereplő vélelmezett szempontjából kell állást foglalni, és ezáltal ez az állásfoglalás szükségszerűen igaz („Wer für das Recht kämpft, hat immer Recht” – amint azt az NDK állampártjának himnusza és annak kontextusa igen pontosan megvilágítja).

 

Ezért jogos a „társadalomtól” bűntudatot, „change”-t, kárpótlást, önfeladást, megtisztulási rituálékat, letérdelést, stb. követelni.

 

4. A zászlóra tűzött követelés igen gyakori változtatása

 

Ugyan a fentiek értelmében a progresszivista forradalom természetéből könnyen következnek bizonyos követelések, a folyamat permanens jellegéből adódóan a célpont, azaz a követelés mindig eszkalálódik, egyre általánosabb lesz, azaz gyakorlati megoldási javaslatokkal egyre kevésbé kezelhető formában jelenik meg („szüntessük meg az előítéleteket”, „adjuk vissza a méltóságot”).

 

Erre van szükség ahhoz, hogy a mozgósítást állandóan fenn lehessen tartani, ami nem lenne lehetséges, ha a követelést egyeztetés vagy megfontolás tárgyává lehetne tenni.

 

Ezt az utolsó pontot láttuk az amerikai tüntetéssorozat kapcsán is, ahogy előkerült a rendőrség feloszlatásának követelése, amivel kapcsolatban persze azt is kommunikálják, hogy „nem is úgy kell érteni”, majd megjelennek véleménycikkek arról, hogy „de, pontosan úgy kell érteni”, lásd a New York Times véleménycikkét.

 

Ezt meg majd az értő újságírók újabb kommentárokkal fogják ellátni, amelyek szerint mégsem úgy kell érteni (a magyar olvasó egyébként a jelenlegi kormány kommunikációs gyakorlatából pontosan ismeri ezt az egyszerre több célközönségre optimalizált megoldást).

 

Ami azonban visszatérő elem, hogy a követelésekben mindig szerepelnek ellenőrizhetetlen, kizárólag az „elnyomott”, „megszomorított”, „sértett” fél által megtehető kijelentések: az, hogy milyen mélyen megbánt valakit valamilyen jelenség vagy Kolumbusz-szobor, vagy egy szó, ami „csak a legsötétebb rasszista szájából hangozhat el”.

 

Van lehetőség az ellenállásra

 

Az elmondottak alapján látható, hogy a permanens progresszivista forradalom nemcsak a hívek számára hatásos ideológia, de úgymond „fel van készülve” a vele szembeni támadásokra, megvannak a létjogosultságát vagy szélsőségességét megkérdőjelező érvekre adandó válaszai. Hogy a legegyszerűbb csapdákat elkerüljük, meg kell értenünk a politikai kommunikáció logikáját, amely nagyban eltér az érvek méltányos ütköztetésén alapuló racionális diskurzustól.

 

A következő pontokat ajánlom megfontolásra:

 

1. Politikai jelenségeket értelmetlen és félrevezető dolog hatalmi szempontok nélkül, valamiféle ideológiai vagy morális alapon megítélni

 

A „liberalizmus”, a „rasszizmus”, az „antirasszizmus”, és a „világtrend” nem politikai aktor. A hatalmi szempontok, célok és érdekek érvényesülése határozza meg a folyamatokat, nem a világszellem kiteljesedése, a szabadságszeretet, a gazdasági-társadalmi ellentmondások dialektikája, vagy hasonló metafizikai létezők.

 

Amint bármilyen, kiindulópontjában mégoly nemesnek is tűnő társadalmi kezdeményezés politikai-hatalmi kontextusba kerül, akkor azt inkább előbb, mint utóbb egészen biztosan ki fogják használni politikai-hatalmi célok elérésére. Úgyhogy néhány lépés után már nem lesz különbség aközött, hogy a kezdeményezés eredetileg fennkölt céllal indult, vagy kifejezetten politikai manipuláció terméke.

 

2. A politikai közegben minden szöveg kilép eredeti nyelvi értelmezési köréből, és politikai értelmezési keretbe kerül, azaz a hatalomért folytatott küzdelem eszközévé válik

 

Jelentése, megjelenítésének célja így elsődlegesen szituációssá válik, azaz nagyon egyszerűen nem arról szól, amiről szólni látszik. G. Fodor Gáborral élve „politikai termék”, melyet a pillanat, vagy hosszabb folyamatok uralása céljából népszerűsítenek.

 

Ennek megfelelően a permanens progresszív forradalom számára az összes ügy csak annyira érdekes, amennyire a hatalmi-politikai célok elérését szolgálja, és nem önmaga érdemében az.

 

Ennek igazolását találjuk egyebek mellett az „interszekcionalizmusban”, azaz abban az elgondolásban, hogy igazából minden „elnyomás” összefügg, következésképpen nem az a cél, hogy az egyes „elnyomásként” értékelt viszonyt javítsuk, hanem az, hogy az „oppresszív struktúrák globális hálózatát” (azaz a polgári jogegyenlőség és demokrácia versenytársadalmi, értsd „kapitalista”, rendjét felszámoljuk. E gondolatmenetben nem jó a klímavédelemnek az a megoldása, amely a technológiai fejlődésre épít, mivel nem támadja gyökerében a „kapitalista elnyomást”.

 

3. A választó vagy véleménykövető tömegek döntéseit nem önmagukban a „tények”, hanem az értelmezési keretek határozzák meg

 

Lényegében egy olyan információs „csomagról” van itt szó, melynek értelmében az indulati és egyéni történeti mozzanatok mellett a tények befogadását, és ezzel a rájuk alapozott döntéseket a tömegek számára tudatosan vagy spontán kialakult értelmezési keretek határozzák meg. Ezek általában rejtett ideológiai előfeltevéseket tartalmaznak: amikor elfogadjuk az ilyen kérdésfelvetést, vagy akár tagadjuk azt, netán eltöprengünk azon, hogy „mégiscsak milyen szép vagy csúnya dolog ez”, akkor ezzel máris el- és befogadtuk a számunkra becsomagolt tudattartalmakat.

 

4. A politikai eszközzé vált szöveg ellenérvekkel, logikai megközelítéssel, vagy „józan ésszel” nem cáfolható, hatástalanítása kizárólag a politikai kommunikáció érvelő logikán kívüli („dadaista”) eszközeivel lehetséges

 

Az az értelmiségi, aki azzal próbálkozik, hogy történelmi tényeket vagy szociológiai kutatási eredményeket, gazdasági trendeket próbál szembeszegezni velük, tévúton jár: a permanens progresszivista forradalomban az a megfontolás, hogy a feltárt helyzet, például a feketék életkörülményeinek és esélyeinek tényleges további javításához esetleg nem a szándéketikai szempontból, vagyis „erkölcsileg” legtökéletesebb döntés vezet, hanem más legitim érdekeket, folyamatokat és következményeket, netalán a diszpreferált csoport közrehatásának mértékét is kell modellezni (egyszerűen azért, hogy a lehető legjobb megoldást megtalálják), teljesen bűnös, elégtelen, erkölcstelen, „áldozathibáztató”, szívtelen álláspontként jelenik meg.

 

5. A politikai közegben nem létezik olyan, egy kisebb közösségen túllépő kezdeményezés, amely rejtett ellentételezés nélkül vállalná érdekek képviseletét

 

Csábító célokat, így például a radikális klímavédelmi politikát, a társadalmi egyenlőség megteremtését, a rasszizmus megszüntetését, a nemnövekedést, a „kapitalizmust”, a fair trade és a kis termelő közösségek laza hálózatával felváltó változást mindig, mint a tömegmozgalmak erősödése nyomán hatalmi átrendeződésektől és érdekviszonyok változásától függetlenül bekövetkező esélyt mutatják be, melynek hősei az aktivisták maguk.

 

Ennek megfelelően nem vázolják annak lépéseit, hogy a kitűzött, megnevezett cél milyen hatalmi átrendeződéseket kívánna meg, milyen érdekeket mozdít elő, illetve sért, és ezt az átrendeződést milyen hatalmi-politikai struktúrákra támaszkodva éri el.

 

Arról sincs szó, hogy „a tisztaszívűek forradalma” során annak vezető elitje milyen felhatalmazásra, hatalomra, jogosítványokra tesz szert és hogyan.

 

A lényeg, hogy ha egy nagyobb hatókörű mozgalom azt hirdeti magáról, hogy „civil”, és célja a közjó, a Földanya megmentése, az emberi jogok, az antirasszizmus, az antifasizmus, vagy az egyenlőség önzetlen előmozdítása, vagy bármi megkérdőjelezhetetlen erkölcsi fölényt kínálónak tűnő megfontolás vezérli, és nincs mögötte hatalmi megfontolás, akkor ezt bízvást fogadjuk legalább akkora gyanakvással, mint az ingyensört és örökéletet, illetve ingyenes erkölcsi megtisztulást és megnyugvást ígérőket.

 

Ugyanis biztosak lehetünk abban, hogy a célok valójában teljesen más térben azonosíthatóak, mint a megnevezett ideális állapotok elérése – és akkor igen finoman fogalmaztam.

 

Nem kevés a forradalom tétje

 

Természetesen egy ilyen cikk, bármilyen hosszú is legyen, pusztán töredékesen jelenítheti meg a permanens progresszív forradalom egyes aspektusait. Egy részletesebb tanulmányban fontos lenne tárgyalni még például a jelen tematizáció és folyamat külpolitikai hatásait is, mindenekelőtt a legszörnyűbb despoták ideológiai és hatalmi megerősödésében játszott szerepét.

 

Az ugyanis nyilvánvaló, hogy aki az Egyesült Államokat inherensen és „szisztemikusan” romlottnak, rasszistának mutatja be, amely állapot végső soron visszavezethető a „kapitalizmusra”, az nyilvánvalóan

 

a világ legelszántabb despotáinak és szabadságtipróinak, illetve önkényuralmi rezsimjeinek az érdekeit szolgálja, akár akaratlanul is.

 

Legyen itt elég az amerikai események kapcsán Irán látványosan elégedett elnöke, Hasszán Roháni nyilatkozatát idézni: „Megtörtük a torkunkon térdelő Amerikát”.

 

Egy kérdés viszont még van, aminek legalább összefoglaló jellegű tárgyalásától nem tekinthetek el, ez pedig nem más, mint hogy a permanens progresszivista forradalom milyen célok megvalósulását szolgálja.

 

Nem állja meg a helyét az az ellenvetés, hogy a célok firtatásához szükségszerűen valamilyen összeesküvés-elméletekből ismert „sötét rejtekhelyeken hálóját szövögető titkos társaságot” kell feltételezni: épp ellenkezőleg, a permanens progresszivista forradalom közege sem szükségszerűen koordináló, hanem hálózatszerűen, és gyakran a „Zeitgeist” szavára, azaz spontán, egymást erősítő hálózatok csomópontjaiból kiterjedő módon tevékenykedik.

 

Arról van szó, ha jól látom, hogy a magát hatalmi helyzetben érezni kívánó – jövedelmének jó részét és társadalmi állását a versenyszférán kívül, tehát politikai közegben megszerző – akadémiai értelmiségi elit és az infotainment celebek közege elfogadott és továbbfejlesztett egy magát erkölcsi abszolútumnak tételező posztmarxista ideológiát, hogy a hatalmi, elosztási és társadalmi pozíciószerzési céljait ezáltal elérje.

 

Ezzel az elmúlt százötven év során felhalmozott, és így könnyűszerrel rendelkezésére álló, mozgósító erejű és számos társadalmilag kódolt antikapitalista mozzanatra rezonáló marxizáló érveket is sikerrel kamatoztathatja, a „tömegek” folyamatos mozgásban tartásával pedig ténylegesen alkupozícióra tett szert az alapvetően, és korábban liberális, demokratikus államok politikai elitjével szemben.

 

Mindennek a célja nem más, mint hogy a nevezett közeg a továbbfejlesztett ideológiai alapvetés mentén legitimálja a túladóztatást, túlelosztást és hatalomkoncentrációt, valamint erkölcsösnek mutatkozó ürügyekkel megszerezze a maga számára a szabad piac fölötti kontrollt.

 

Ehhez kiváló eszközként szolgálnak az idolok és mártírok, valamint az infotainment celebjei, közben pedig a mozgósított tömegek csak azt látják, hogy itt valami igazságérvényesítő és jobbító szándékú mozgalom önzetlenül felkarolná ügyüket, felemelve szavát és öklét „az önkényeskedő rendőrök, a vállalatok és nagybankok, spekulánsok és multik” ellen, az erkölcs nevében.

 

Valójában, ha igazam van, akkor a permanens progresszivista forradalom rövidtávon az újraelosztó állami beavatkozás, és általában az állami, illetve államok fölötti szervezetekben alkalmazott túlszabályozás mértékének jelenleg elképzelhetetlenre növelését, morálisan megkérdőjelezhetetlennek feltüntetett célok megnevezésével végrehajtott, és az elit politikai és egyéb céljaira fordítható egyre jelentősebb erőforrásátcsoportosítást, hosszabb távon pedig ha meg nem állítják ezt a folyamatot, a polgári demokrácia és a szabadpiaci gazdaság felszámolását és totalitárius rezsimekkel való felcserélését készíti elő.

 

A megalázottak és megszomorítottak érdekérvényesítő képesség híján pedig a kezdeti reménységeik ellenére megint ugyanúgy járnak majd, mint a szabadság – azaz értelmezésemben a politikai, gazdasági és ideológiai közeg versengő sokosztatúsága – elleni minden győzelmes támadás nyomán.

 

A szerző nyelvész, politikai kommunikációs elemző és vállalkozó. Vitatkoznál vele? Hozzászólnál? Írj nekünk!

 

comments powered by Disqus
Hírszolgáltatás

A Cambridge Egyetem kutatása szerint egy generáció sem ábrándult még ki annyira a demokráciából, mint a mai fiatal felnőtteké. Az Orbán Viktorhoz hasonló populista politikusok azonban visszaadhatják a demokráciába vetett hitüket.

Olaszországban is folyamatosan növekszik a fertőzésszám. Noha a kormány azt ígéri: sem az iskolákat nem fogja bezárni, sem kijárási tilalmat nem fog bevezetni, egyes régiók megtették ezeket a lépéseket.

Egy tiroli szállodatulajdonos felvetette: ha novemberben nem jön részleges lockdown a nyugat-ausztriai tartományban, a fertőzések növekedése nem állítható meg, ami a téli síszezon teljes összeomlását jelentené.

Közben a lakhatási támogatások 90 százaléka jómódú családokhoz kerül. Interjú a Habitat for Humanity Magyarország ügyvezetőjével.

A Politico által megszerzett felmérés az Európai Parlament megrendelésére készült, a jogállamisági feltételt az egész EU lakossága is inkább támogatja, mint ellenzi.

Mivel Szlovéniában mostanra csak a tengerparti régiói lakosai utazhatnak szabadon, az ország elhagyása is csak kivételes esetekben lehetséges.

A WHO szerint akkor lehet nyomon követni a járvány alakulását, ha a tesztek pozitivitási rátájának a hétnapos átlaga 5 százalék alatt van. Ez utoljára Magyarországon szeptember 3-án teljesült.

A hét kérdése

Európa egyre több országában vezetnek be korlátozásokat a növekvő esetszámok miatt, emiatt elképzelhető, hogy lassan Magyarország is szigorítani fog. Te milyen korlátozásokat vállalnál be?

Azért ide elnéznénk

Skandináv filmek egy héten át az Art+ Cinemában. Október 22-28.

Felkavaró, meghökkentő, komfortzónából kimozgató kiállítás november 22-ig, ami garantáltan nyomot hagy és továbbgondolásra sarkall.

Ezt is szerettétek

Léteznek-e valóban Fidesz-árvák, akiket meg tudnak szólítani? Hogy állnak az ellenzéki összefogáshoz? Hallgasd meg, hogy mit mondott erről Pálinkás József és Ábrahám Júlia! Podcast.

Szeptember eleje óta tart a SZFE-s egyetemfoglalás. Mi tartja a lelket az őrt állókban, mennyire zavarodott meg a hatalom a váratlan akciójuktól, és hogyan látják a következő hónapokat? Podcast!

Tudatosan és szolidárisan viselkedtünk: megbíztunk a tudományban és nem engedtünk a csoportnyomásnak, mi több, néha éppen rácáfoltunk minden várakozásra. Járványszocio!

A Helyzetben az abaújkéri Wesley János Iskolába látogattunk, hogy megtudjuk: mit jelent az ott tanulóknak és a pedagógusoknak a kormány megszorítása.

Lesz-e még bármi ugyanolyan, mint a járvány előtt? Jól költi-e el az állam a gazdasági akcióterv támogatásait?

Balogh Ákos Gergely Index-főszerkhelyettes a Mérték Médiaelemző Műhely munkatársával, Urbán Ágnessel vitázott a Helyzetben.

A sötét anyag kutatásáért kapta meg a rangos Viktor Ambartsumian-díjat Alex Szalay, a Johns Hopkins Egyetem magyar asztrofizkusa. Interjú!

Twitter megosztás Google+ megosztás