Nem tudsz eleget a legeslegkeményebb zenei stílusról? Most segítünk!

Harminc évvel ezelőtt láthatta először igazán sok ember, hogyan néz ki a grindcore. Érdekes, hogy akkor rövid időre épp meghalt a metált és punkot is a falig vitt stílus, hogy mostanra már Szingapúrban is kitermeljen fontos neveket. Jöjjön egy kis zenei kisokos!

Zenei stílusok keletkezését nyilván elég nehéz ténylegesen belőni (talán a black metál a kivétel, hiszen a Venom Black Metal című lemeze elég jó kiindulópont), hiszen a nagy popzenei kánonban mindennek van előzménye, minden kapcsolatban áll mindennel, és persze minden társaságban van valaki, aki ismer egy még korábbi képviselőt, de azért azt nagyjából ki lehet jelenteni, hogy a grindcore valamikor 1990-ben vált nagykorúvá, tehát épp harminc éve.

A nagyközönség először 1989-ben figyelhetett fel a létezésére, amikor a BBC Heavy Metal címmel készített egy filmet, amiben szerepelt kis túlzással mindenki, amiben mindenki felbukkant szinte, aki ilyenkor eszünkbe jut: ott volt Bruce Dickinson az Iron Maidenből, Lemmy, feltűnik a Metallica-dobos Lars Ulrich, hogy aztán az egész legvégén előkerüljön az angol Napalm Death zenekar. Négy szinte tinédzser srác egy teleposzterezett külvárosi szobából magyarázta, hogyan vitték a csúcsra a zenei agressziót, majd jött a koncertfelvétel, aminek még megtippelni sem merem, milyen hatása lehetett 1989-ben.

Bár elvileg ez is a tematikába illő metál volt, egyáltalán nem hasonlított arra, amit akár egy Judas Priesttől várt volna az ember: a nagyívű dallamokat iszonyat gyors dobok és gyomorból kipréselt hörgés váltotta.

– foglalta össze a lényeget a Napalm Death legrégebben a zenekarban lévő tagja, Shane Embury.

Bár a Magyarországon is számtalanszor fellépett Napalm Death lett a grindcore csúcszenekara, maga Embury szerint nem is ők voltak az elsők, hanem az amerikai hardcore színtérről érkezett Siege, illetve a Repulsion. Ez utóbbi saját bevallása szerint még nem gondolkozott állandó gyors zenében, egyszerűen az volt a cél, hogy feltekerjék a Metallica, Venom és Slayer irányát egy következő szintre, ami a valóságban főleg azt jelentette, hogy még gyorsabb lett az egész.

A Repulsion története azért érdekes, mert bár kvázi megalkottak egy stílust, még koncertjük is csak nagyon ritkán volt a michigani Flint városán kívül, soha nem voltak száznál többen a koncertjeiken, 1986-ban felvett első és egyetlen lemezüket pedig nem is akarta senki kiadni, úgyhogy fel is oszlottak. „Sok pozitív visszajelzés kaptunk, de akik Metallicán, Judas Priesten vagy Slayeren nőttek fel, nem értették: nem metál, nem punk, mi a faszt csinálnak ezek a srácok?” – nosztalgiázott a régi időkről az azóta amúgy néha visszatérő zenekar gitárosa, Matt Olivo.

A birminghami Shane Emburyhez viszont eljutott a ki nem adott lemez, hiszen aktív kazettacserélő volt (akkoriban egészen elképesztő helyekre jutottak el kazetták, többek közt ennek a nemzetközi cserélgetésnek köszönhető, hogy magyar szál is került a norvég blackmetál-szcénába), és állítása szerint gyorsan megtetszett neki a death metál alapokról építkező, de nagyon punkos zene.

Bár értelemszerűen semmiféle médiatámogatást nem kapott egy ennyire szélsőséges stílus, a Napalm Death 1987-es és 1988-as lemezével azért enélkül is kialakult egy főleg angolokból álló színtér: a Carcass több szinten is a metálzenekarok királyának számít, de ott van az ipswitchi Extreme Noise Terror is fontos képviselőként.

Érdekes, hogy maga a grindcore tulajdonképpen 1990-ben kapott először komolyabb figyelmet, az addig leginkább tekerésre épülő stílustól épp akkoriban távolodott el leginkább a Napalm Death: a harmadik lemezük ebben az évben már sokkal lassabb lett, és kissé letekerték a punkot. Mivel különösebben a stílus királyai sem ragaszkodtak a grindcore-hoz, ezért annyira nem meglepő, hogy a világ extrémzenei fókusza is lekerült róla, és került át inkább az 1990-es évek elején virágzó amerikai death metálra, és a kicsit az amerikai death metálra is reagáló norvég sátánimádókra.

Akár egy rövidéletű kitekintés is lehetett volna a buli, ha nem jelenik meg a svéd Nasum, ami még a Napalm Death tagsága szerint is új erőt adott az egésznek 1998-as bemutatkozó lemezével. A Nasum maga azért alakult meg egyáltalán a zenekar gitárosa, Anders Jakobson bevallása szerint, mert egyszerűen nem voltak grindcore zenekarok, ők meg akartak hallani ilyesmit.

A földindulás szó persze helyiértéken kezelendő egy olyan stílusban, aminek leginkább a párszáz fős klubok az otthonai, de a Nasum például magát a Napalm Death-et is visszapörgette a hagyományosabb grindcore-ra, miközben megjelentek az olyan celebbzenekarrá vált nevek, mint a Slipknot, akik bevallottan óriási Napalm-rajongók (sőt, a magyar arénakoncertjét épp lemondó System of a Down még előzenekaruk is volt). 

A Nasum hatására hirtelen elkezdtek grindcore zenekarok születni, ráadásul szemben a tíz évvel korábbi helyzettel, már nem csak az európai kultúrkörből: Dél-Amerikának például különösen szép színtere van, de a stílus egyik legszórakozattóbb képviselője, a Wormrot.

– adta magyarázatul a wormrotos Vijesh Ghariwala arra, hogy csatlakozik valaki a világ egyik legjólétibb államából egy olyan színtérhez, ami azért főleg a szociális problémákkal rendelkező környékeken mond valamit.

Ez utóbbi azért fontos, mert a grindcore nemcsak lendületben tér el a hagyományos metáltól, hanem témaválasztásban is: a színtér túlnyomó része aktívan politizál akár dalszövegben, akár interjúkban, és mivel ezer szállal kötődik a hardcore-hoz, talán nem túlzás kijelenteni, hogy alapvetően balos társaságról van szó. A Napalm Death vall baloldali kötédéséről, de nekik és a már említett Carcassnak is az egyik legalapvetőbb témája az állatvédelem,

Az talán nem is különösebben meglepő, hogy a Napalm feldolgozta a Dead Kennedys emblematikus dalát, a Nazi Punks Fuck Off-ot, ahogy azt sem magyaráznám, miről szól ez a dal. Azt persze érdemes megjegyezni, hogy létezik zeneileg nagyon hasonló náci ágazat is, de ezek jellemzően megmaradnak a saját szűk körüknek.

Itt érdemes kiemelni, hogy a politikailag aktív zenekarok nem csak a koncerteken aktívak: valószínűleg minden idők egyik legkirályabb performansza volt, amikor 2017-ben a brit munkáspárti politikus, Ed Miliband nem csak elment a Napalm Death énekese, Barney Greenway rádióműsorába, de még a grindcore-ordítást is megpróbálta eltanulni tőle.

A fekete humorra is sokszor vevő grindcore viszont nem csak rendszeresen találja magát újra fel, de ezerféle furábbnál furább mellékága is van: van itt a kifejezetten a belezésről szóló goregrind, van pornogrind, ahol a gyors zene mellett a szexuális aberrációk is szerepet kapnak, de ide kapcsolódik például a legendává vált Anal Cunt is, ami olyan csodálatos dalcímekkel állt elő aktív éveiben, mint a Limp Bizkit Think They're Black, But They're Just Gay. De ebből nőtt ki az electrogrind is, vagy az a mathcore, aminek köszönheti a világ a Dillinger Escape Plant. 

Nagyon úgy tűnik tehát, hogy a néha eldönthetelen komolyságú stílus még ennyi idő után is képes megdöbbenteni embereket azzal, hogy felülírnak minden szabályt. Például a Napalm Death, amely egy fontos rekord birtokosa: soha senki nem írt olyan rövid dalt, mint ők, ugyanis a bemutatkozó Scum című lemezükől a You Suffer mindössze két másodpercig tart. A grindcore-ban amúgy is fontos a hossz: a zenekar első lemeze például 28 dalos, ehhez képest összesen 33 percig tart végighallgatni. A legendássá vált dalt pedig talán még a konzervatívabb zenehallgatók is végig tudják hallgatni búcsúzásként!

FORRÁSOK: The Conversation, Louder Sound

KIEMELT KÉP: A Napalm Death 1990-ben (forrás: Napalm Death / Facebook)